Pest Megyi Hírlap, 1974. március (18. évfolyam, 50-76. szám)
1974-03-17 / 64. szám
rms T HBCVBI iJCírlav 1974. MÁRCIUS 17., VASÁRNAP A műfordító műhelyéből Forradalmi kiáltás volt Széljegyzetek egy dráma születéséhez és újjászületéséhez Lapunkban már beszámoltunk Krleia Golgotájának kettős hazai bemutatójáról. Ezúttal azonban örömmel adunk helyt az Érden élő neves műfordítónak, Csuka Zoltánnak, a dráma születése és színpadi életre keltése hátteréről lapunk számára írt, irodalomtörténeti értékű széljegyzetei számára. BORBÉLY TIBOR: Pillanatkép A járdán előttem szép arcú sánta nő, billegve hordja lerakhatatlan bánatát. Egy napsugár nyaláb mögötte jár. Fájó és furcsa játék. Mögötte fény. Előtte árnyék Hajnal Jajgat a hajnal. Tudja már, hogy vérzik majd az alkonyat. Előre sír. Előre fáj, — mert hajnal, s alkonyat között a fénynek, fájni nem szabad. Alvó Ifjúság Kiss Attila rajza A. CSIKARKOV: Késés Ö leg Pavlovics alighogy egy órai késéssel megérkezett az értekezletre, azonnal egy cédulát juttatott el pz elnökséghez: „En- gedelmükkel szót kérek. Glu- sanszkij”. Megkapván az engedélyt, Oleg Pavlomcs ragaszkodó tekintettel nézett az elnökségben ülő új igazgatóra, és rutinos szónokhoz illő kenetteljes hangon így szólt: — Üj igazgatónk Vaszilij Vasziljevics tartalmas beszédében okos, határozott és világos okfejtést hallottunk. Igen, elvtársak, ez tökéletesen igaz: jobban keU dolgoznunk, hisz mindenben a minőségre kell törekednünk. Vaszilij Va- sziljevicsnek abszolút igaza van, amikor azt mondja, hogy a teljes értékű munka törvényszerű függvénye a feddhetetlen magatartás. Bizony, elvtársak, a mi munkánknak is mintaszerűnek, 100 százalékosnak kell lennie, mert csak így érhetünk el hathatós eredményeket. Oleg Pavlovics, a hatás értékelése végett kis szünetet tartott, s miután észrevette az új főnök leplezetlen érdeklődését, felbátorodott és folytatta: — Nagyon jó, szemléletes útmutatást adott Vaszilij Vasziljevics arról, hogy miképpen számolhatnánk fel lemaradásunkat; ehhez először is elengedhetetlen az egész osztály bensőséges, kölcsönös kapcsolata. Ezenkívül teljesen igaza van Vaszilij Vaszilje- vicsnek még abban is, hogy... Itt az értekezlet elnöke felállt és így szólt: — Elnézését kérem, Oleg Pavlovics, hogy félbeszakítom, de tudtára kell adnom, hogy új igazgatónk eddig még nem szólalt fel. Tudja, Vaszilij Vasziljevics még újonc a vezetésben, ezért arra kért bennünket: hadd hallgassa meg előbb a vezetőket, s majd az értekezlet végén szólal fel. Kérem, Oleg Pavlovics, folytathatja ... RUDNAI GABOR: Eső Megyek a szürke esőben, futok a szürke esőben, szürke út szürke kövén futok a szürke esőben. Ablakok szürke szemén, házkapuk szürke szemén, szürke hályog a szürke eső házak szürke szemén. Esernyők, szürke virágok, fejkendők, szürke virágok, szürke esőben a szürke úton szürke kövi virágok. Árad a szürke eső, áztat a szürke eső, szürkére szürkült életemet mossa a szürke eső. TÖRŐ ISTVÁN: Jelek Tündöklő tiszta lámpák apró szájak bölcső-mosolyok íratlan, könyvből kibetűznetk markolászó mindennapok fogható szerszám volt a nyár; gyönge őszirózsa-bánat szárnyát dobja felénk a szél — kozmikus áldozat. Bányász Béla festménye GALABARDI ZOLTÁN: V alamenny ien... Közel jártam már a faluhoz, amikor elém ugrott a kutya. Rámvakkantott, s mert egy pillanatig tétováztam, megragadta a nadrágom szárát. Nyugtatgattam, hogy jól van, megyek. Átvágtam az árkon, aztán neki a mezőnek. A kutya mutatta az utat. Tudhattam, a juhász akar beszélni velem. Láttam is már a nyugalmasan hullámzó birkacsordát. Szántásra váró tarlón harapdálták a sietve nőtt füvet. A juhász nyilván meglátott az úton, de kiáltani persze nem bírt, a hangja csak suttogásra elég, arra is alig. Hatvanban, amikor aláírt a tsz-nek, bánatában úgy berúgott, ahogy még soha, beletántorgott a kacsaúsztatóba, s reggel arra józanodott, hogy nagyon fázik. Kórházban ápolgatták sokáig, de sose jött rendbe egészen, a hangszálai teljesen odalettek. Utóbb a tsz rábízta a juhokat, és ő örült is ennek, merthogy a birkák nem kezdenek röhögni, valahányszor meglátják. A kutyát azért jól dirigálta, arra is megtanította, hogy szükség esetén megtereljen egy-egy embert, akivel beszélni akar, s jellel, mutogatással nem tud magához hívni. A juhász intett, hogy üljek melléje a fűbe, kekembe nyomott egy Kossuth cigarettát, maga is rágyújtott. — A barátját keresné mi? — szólalt meg suttogva. — Az elnököt... — Azt, igen — hagytam rá, noha nem voltam baráti viszonyban az elnökkel. — Hiába keresi. Kitelt az esztendő, fogni kellett a vándorbotot. — De hát idevaló, nem? Hova vándorolt volna? — Nem képes megmaradni a faluban. Érthető. Én se néznék szívesen az emberek szemébe a történtek után ... Mert, ugye, bukhat is az ember, nincs az előírva sehol, hogy örökké siker meg eredmény. Előfordul más is. De az már mindegy, hogy milyen az a bukás. Mibe bukott, mekkorát, szánni kell-e vagy nevetni rajta ... Elhallgatott, megint nyújtotta a Kossuthot. Egyenesen nyújtózkodott a füst a moccanatlan levegőben, mögöttünk tűnődve nézegette a pirosló szeptemberi napot egy lomha akác. A birkák aprólékos szorgalommal böngészték a tarlót. Ha valamelyik megszúrta az orrát, ijedten bekként, ám mielőtt a nyugtalanság szétáradt volna, a puli rájukvakkan- tott, s attól megint földnek fordították a fejüket. Meglazítottam a cipőmben a fűzőt, a lábaim érezték a csaknem félnapos gyaloglást. A juhok őre együttérzően sóhajtott és a saját lábáról kezdett mondani valamit, de én kértem, hogy inkább az elnökről, a volt elnökről beszéljen. Hozzá is fogott, én pedig hallgattam, anélkül, hogy kérdést vagy akár egy szót közbevetettem volna. — Hogy mit köszönhetünk neki, azt mindenki tudja. El is ismeri mindenki, ö se járt rosszul velünk. Vezetett minket, mi meg tisztességesen mentünk utána. Amíg úgy láttuk, hogy érdemes. Amíg volt akkm a a bizalom, innen is, onnan is, hogy kisebb zökkenők ne fordíthassák föl a szekeret. Tavaly ütött be a rossz, valamivel aratás előtt. A kombájnosok miatt. Emlékezhet, már aratás előtt voltak azok a meleg napok, hát a mi kombájnosaink elkezdtek sivalkodni, hogy az mégiscsak tűrhetetlen meg embertelen, amit őnekik el kell majd viselni a nyeregben. Izzasztó nap, tikkasztó forróság, hőguta meg ilyesmi, és hogy hát munkavédelem. A mi elnökünk egy darabig csak hallgatta ezt a beszédet, nevetett rajta, csakhogy a komciójába. A tömegjelenetekbe és a rendezésbe Giricz Mátyás nem csupán az ötven év előtti expresszionizmus eszközeit vitte bele, hanem volit bátorsága a szürrealizmusig elmenni, s ezzel néhány valóban megrendítő, torkot szorongató majd feloldó és megtisztító hatást tudott elérni. Virág Mihály rendezésében viszont több volt a forradalmi romantika, sőt patétika, a színpadi díszlet leegyszerűsí- tettebb, kevesebb technikai megoldás, közelebb állt az expresszionizmus korszelleméhez, s az egykori Piscator- Bühne felfogásához. Bátrabban, egyértelműbben és közvetlenebbül használta fel az egykori, tizenkilences forradalom dalait, s azokat a tömegjeleneteket, amelyek — valljuk be — jó húsz évvel ezelőtt még nyíltszíni tapsokat (ütemes vastapsot) robbantottak volna ki, de ezek elmaradása talán a közönség nagyobb és bensőségesebb megrendülését tanúsította. Annyi, bizonyos, hogy a rendezés és az előadás mindkét helyen annyira lenyűgöző volt, hogy a közönség újra meg újra felzúgó tapssal ünnepelte a szereplőket (függöny hiányában igazán nem lehet azt mondani, hogy tapsolta őket ki a függöny elé), viszont senki sem akadt, aki az utolsó meighajló szereplő távozása előtt a ruhatárba sietett volna. K rleza Golgotájának két előadása annak bizonyítéka, hogy ez a megrendítő dráma, amely arra mutatott rá, hogy a munkásság egységes összefogása és valóban forradalmi hevülete nélkül nincs győztes forradalom, ötven év alatt sem avult el, nem kopott meg, sőt mondanivalójában ma is új, megrázó és gondolatokat ébresztő, ötven év előtt forradalmi kiáltás volt (amit 1922-ben elfojtottak), ma pedig forradalmi, lelkeket felrázó hagyomány. Nem csupán gyökere mai életünknek, hanem szerves része is. S hisszük, hogy a kettős példát más színházak is követik, s más rendezőket is sorompóba állítanak. CSUKA ZOLTÁN Színház (amelyet nemrég a szabadkai Népszínház látott vendégül) elhatározta, hogy a Golgota bemutatásával hívja meg vendégjátékra a szabadkai Népszínház társulatát. De az már valóban véletlen volt, hogy Szegeden és Budapesten egy és ugyanazon a napon került bemutatásra a Golgota, kétféle előadásban, kétféle rendezői felfogással, de egy lelkesedéssel és egyazon sikerrel. Az igazsághoz még az is hozzátartozik, hogy a szabadkai társulat egy nappal előbb a kecskeméti Katona József Színházban is bemutatta a darabot. A két bemutatón, természetesen, mint a Golgota fordítója, a fizika ismert törvénye szerint nem lehettem jelen, de Szegeden egy nappal előbb megnéztem a nyilvános főpróbát, s másnap este Budapesten a premiert. S ez ad érdekes alkalmat arra, hogy néhány széljegyzetet fűzzek a két előadáshoz, főként pedig a két rendezői elgondoláshoz. Jól tudjuk, hogy még egy-egy nagy zenei szimfóniát is másképpen interpretál egyik és másképpen adat elő egy másik karmester, hát még hányféleképpen lehet olyan drámát megrendezni, amely egy forradalmi mozgalom tragikus történetét viszi színre. Mindjárt elöljáróban azit kell megállapítanom, hogy a szegedi rendező s munkásfelkelés tanulságainak levonására igyekezett rámutatni: az ötven év előtti tragédia mai visszhangjára és mondanivalójára, s ezt azzal is kiemelte, hogy az egész előadás megkezdése előtt az arzenál belsejét ábrázoló díszletek mögül a halálra készülő Allend* szavait (és azok magyar fordítását) mondatta be. A színpad belső berendezésében £ Golgotára vivő út a kereszt jelét mutatta és szervesen belekapcsolódott a jelenetek funkM iroslav Krleéa, a század horvát irodalmának immár klasszikus, nagy alkotóművésze, főleg az utóbbi időben, egyre ismertebbé válik nálunk, Magyarországon is. Főleg azóta, hogy a budapesti Nemzeti Színház és a Madách Színház bemutatta a Glembay trilógiát, majd a Fekete sas árnyékában, illetve a Zászlók című nagy regényének első két kötete is megjelent, amelyben a század első évtizedének magyar irodalom- története is elénk tárul. Knle- zát nem egy magyar kritikusa mint magyar írót aposztrofálta, hiszen ezt a korszakot még egyetlen magyar regényíró sem dolgozta fel. Azt azonban . még napjainkban is kevesen tudják róla, hogy a Magyar Tanácsköztársaság és a középeurópai proletárfonradalmak hősi harca és elbukása után Krleza, akit megrendített a tragédiák akkori sorozata, Golgota címen drámát is írt' — életműve egyetlen kimondottan munkásdrámáját —, amelyben ez a szenvedélyes igazságkereső, az akkori tragédiák hátterét igyekezett felkutatni és felmutatni. Miért kellett ezeknek a nagy és hősi munkásmozgalmaknak az imperialista nagyhatalmak szorításában elbukniuk, milyen okai voltak annak, hogy a világforradalom csak Oroszországban, a mad Szovjetunió területén jutott — juthatott — lUilkflr/'i.r* /I f a rí ml ra ? De nemcsak a könyveknek vain meg a maguk sorsa, hanem a drámáknak is. A Magyar Tanácsköztársaság ötvenéves fordulóján magyarra fordítottam Krleza egyetlen kimondottan munkásdrámáját, a Golgotát (amelyet 1922-ben mutattak be először Zágrábban, s nyomban utána be is •tiltották), s a rákövetkező évben (ó, nyomdai átfutás!) a Magyar Helikon kiadásában meg is jelent. Nagyon szép kiadás, igaz, hogy Kálvária címen látott napvilágot, mert A. Tolsztoj Golgota című regénye, illetve a címe már polgárjogot nyert nálunk, de a kiadó azzal is megbecsülte, hogy Kass János illusztrációival és remek diósgyőri papíron nyomtatta. A színpadig azonban akkor még nem jutott el. Elhhez Krlezának nyolcvanadik születésnapját is meg kellett érnie, s ekkor állította színpadra a szabadkai Népszínház magyar társulatának kitűnő rendezője, Virág Mihály, és a múllt év decemberében mutatták be először Sazábdkán. S az sem véletlen, hogy Virág Mihály annak a Branko Ga- vellának volt a tanítványa, aki a horvát színpad leghíresebb rendezője és színháztudományi szakembere volt, s aki 1922-ben a zágrábi bemutatót is rendezte. Virág Mi- hálytól tudom, hogy az ő eszméje volt a Golgota magyar bemutatása (Zágrábban tavaly egy szerelőcsarnokban mutatták be a munkásdrámát), s hogy Miroslav Krleza milyen örömmel fogadta a magyar tisztelgést, az is bizonyítja, hogy ez alkalommal külön levélben köszöntötte a társulatot és igazgatóját. Többek közt ezt írta: „Kivételes örömet jelent számomra, hogy az önök magyar színpadán megjelenik a Golgota, amelyet több más motívum felmerülése közben írtam meg ötvenhárom évvel ezelőtt a Magyar Kommün összeomlásával kapcsolatban is...” V annak véletlenek? Szerintem nincsenek. A szabadkai bemutatót t szegedi Nemzeti Színház igazgatója és rendezője, Giric: Mátyás is megtekintette, s akkor fogant meg benne a gondolat, hogy Szegeden, Szabadka testvérvárosában is bemutatják Krleüa drámáját. S ígj is tün-tént A-z sem véletlen
