Pest Megyi Hírlap, 1974. március (18. évfolyam, 50-76. szám)
1974-03-10 / 58. szám
1974. MÁRCIUS 10., VASÄRNAP r&si megyei v/Círlap Ei J át, fiam, amióta aluljárón kell kijönni a Déli- vasútról, megbolondul a magamfajta vidéki ember. Össze-vissza járok a sok lépcsőn, folyosón, s mégse talá- , *om azt a villamost, amelyiket keresem. Ki tud pontos lenni, ha csak ide-oda futkos, azt se tudja, mit akar. Nem való ez nekem. Megvénültem, s a legjobb otthon. Éjszaka kinézek, látom a Göncöl szekerét, tudom, hányadán áll a világ. Még egyet szundítok kakasszóig, s akkor felbődül valamelyik motor, mennek munkába. Nappal csak öregek s kisgyerekek vannak a faluban. A többi szanaszét. Mérnök, esztergályos, katonatiszt, szerelő, tanár, hivatalnok. Nekem is sokszor mondták, hogy büszke lehetek rád. |ekem már csak a dohány meg egy fél liter bor legyen, az is elég. Nem kívánok mást. Termőre fordult az a rizlingszilváni, amit még ketten ültettünk. Gondoltam, amire doktor leszel, szégyellni fogod ezt a munkát. Sokan lenézik az apjukat, sokfélék az emberek. Kocsikáz- nak, kergetik a pénzt. Néha nekimennek valaminek. Szekér, teherautó, minden jár az utakon, csak győzzék forgatni a kormánykereket jobbra-bal- ra. Én már nem forgatom.. Te nem tagadtál meg. Megértük, DAVID ANTAL: Megvan minden amiért annyit küzdöttünk szegény anyáddal. Az autód is ott áll a csűrben, még a tavaszon megvettük. Ne mondják, hogy még egy kocsi sines a ház mögött! Engem ne szóljon meg senki, nem szoktarn hozzá. Tervező embernek ismer a falu, amit én kiterveltem, meg is csináltam. Tiszta új, csak amíg hazahozta az egyik traktoros, azóta senki se járt vele. A régi világban földre gyűjtöttünk valami keveset, annak volt akkor becsülete. Anyád is a mezőn, napestig. Egyszer a hordásban segített, akkor roppant meg benne valami, s elrekkent a leányka, a húgod. Azután már nem akartunk több gyermeket, minek? Elég egy, amit szerzünk, neki marad. Legyen mindene. Az új világban is csak azt néztük. Gimnáziumba adtunk, s kezdtük felhúzni az új szobát. Palával fedtük be az egész házat, eleget volt szalmás. Amikor megcsinálták a G. SZABÓ LÁSZLÓ Mai misztérium Állnak a pultnál. A lány fizetett, s most egy pelyhedző kislegényt etet — kanalanként egész pohárnyi krém így vándorol le nyeszlett gégéjén. Míg tátogat, a lányra sandítok — maga a testté vált Szépség, Titok... Testté vált Szépség, élő költemény — így énekeltem annakidején ... Minden kanálhoz egy simogatás — márvány testből rejtett áram cikáz. Vonzza a ragacs hajcsimbók, a szenny? Nézi átszellemült-szerelmesen. Tótágast fordult velünk a világ — Göncöl böködi a Dél csillagát, juh tigrist szoptat — és ha alma hull, nem fődre koppan — égnek szabadul! Folyók céloznak meg havasokat... Délibáb játszik tán velem? avagy megújul a Genézis titka itt — s a Földanya táplálja fiait... II vízvezetéket a faluban, azt is behozattuk. Fürdőkád, vízmelegítő, porcelán vécé. Minden évben valami, ahogy kiterveztük. Építhetnénk még egy szobát, azt mondtad, hazajössz doktornak. Jóst megvan minden. Én már alig dolgozom valamit. Nyugdíjas vagyok. Nyugdíjas paraszt! Ilyent nem hallottam azelőtt. Csak az öreg Nagy Gyurit tartotta el a fia, aki állatorvosnak tanult. De a csudájára jártak. Nekünk elég, ami van, megélünk. Nyugdíj, földjáradék, háztáji szőlő. Reggel megnézem, milyen az idő, iszom egy pohárka törkölypálinkát. Kívánja a szervezetem. Azt mondja a körorvos, hogy annyit nyugodtan ihatom, ilyen öreg csontnak jót tesz. Megkeverem a hízók moslékját, a szomszédból ideadják a maradékot, ángyod is hoz egy-egy vödörrevalót a napköziből. Az egyik hízó lesz száznyolcvan kiló, a másik másfél mázsás. Elég az nekünk. Délután süttetem a hátam a nappal, mert a vállam egész télen szaggat. Krumplit főzök a régi katlanban. Emlékszel, amikor beléestél? Este nézzük a színdarabot, de én mindig elalszom, anyád szokott felkölteni, hogy oltsam el, mert vége. Olvasok is, persze. A megyei lapot. Könyvet inkább csak anyád, ha ráér. Télen. Én már öreg vagyok az efféléhez. A nyáron itt volt egy íróféle, megkínáltam borral. s ő adott egy könyvet, amit ő írt. Azt se tudtam végigolvasni, mert leragad a szemem a sok betűtől. Megvénültem, na. Elfáradtam. De minden megvan, amit terveztünk. Megvettük a rendelőt is. , zt már nem tudom, hogy újra kezdeném-e. Minek? Ha a húgod megmaradt volna, születik még vagy három gyermek, eszünkbe sem jut, hogy neked jobb lesz egyedül. Akkor kezdtünk másképpen tervezni. Sikerült. Most megvan minden, nem kell tovább gürcölni. Hát hogy a fenébe ne volnék büszke! Akár mehetek a föld alá dicsőségemben. Megrohadni! Most itt a neved, doktor Magyart János. Márványon, arany betűkkel... Hogy éltél huszonnyolc évet. Nem osztozol senkivel. Kozmikus utakon Andorai Mária krétarajza BORBÉLY TIBOR: • • Öreg molnár Az öreg molnárt — apámat — faggatom: legénykorában, a régi világban, milyen hangot adott, amikor üresen járt a malom. Magyarázza. Csűri, csavarja, miként öntötték fel a búzát a garatra, hogyan járt meg, s hányféle szitán hosszú utat, amíg különvált liszt és korpa, s kiürült a garat. Türelemmel hallgatom, — majd kérdezem újra: legénykorában, a régi világban, milyen hangot adott, amikor üresen járt a malom? Rámnéz. Csodálkozik értelmetlen gyerekén. Hát nem érted mégse, most se?! Fül kellett hozzá, Tibikém! A Képes Újság e napokban megjelent legújabb száma el&zedéssel, hibásan közölte a fenti költeményt, másrészt hozzácsatolta egy másik költő versének sorait. A Pest megyében jól ismert költőnek lapunkban most helyesen megjelenő verse ezúttal — tekintettel arra, hogy a KU legközelebbi száma csak egy hét múlva jelenik meg —, a szerkesztőség kérésére egyben a helyesbítés célját is szolgálja. BENCZE JÓZSEF VERSEI:, Nagy dűlőre hajló Nagy dűlőre hajló tüzes vadrózsa ág, minden arra menő titokban megcsodál. Vérvörös a szíved, télire megszakad, bús felhő nagyanyád lezúdít rád havat. Csak már az fáj nékem, mások megkívánnak, és hitvese leszel egy ékesebb fának! Április Te makrancos hónap, tavaszt váró reggel, mért hazudtál nékem fénygalamb sereggel? Guruló kis gömbök, cérnahangu csirkék, ugye ti is fáztok tavaszi pintyőkék? Félre tesz karikát játszadozó gyermek, s mcgfagyanak a krumplisszájú, nyitott vermek. Annyi minden érte már életében, hogy azon se csudál- kozna, ha valamelyik ellene fordulna. Elárulná, hogy ő volt az értelmi szerző, mert hatalmat akart, dicsőséget, kitűnni a többi közül... A család. A beteg asszony, meg a sok gyerek. — Föláldozom őket. Megölik szegényeket. Miattam — kínozta a félelem. saját életével, s ottan nem talált saj| Számot vetett nálnivaló esztendőket. Mindig az élet alján kuporgott, szegényen, reménytelenül, oly mindegy, mikor ér végére a kínlódásnak... De a kisgyerekek talán jobbat érnek meg... Aztán csak úgy kockára tenni őket... Szembefordult a kis házzal, szótlanul nézte a vizes, kopott falakat, festékehagyott, sárga ablakrámákat... Egy egész élet munkájának sovány eredményét. Sorra vette a vedlett lombú gyümölcsfákat, s búcsúzó pillantásokra forduló szeméből kicsillant a könny. — Én dugtam a földbe őket... Később megijedt túláradó érzékenységétől, erőlködött, hogy visszanyerje belső nyugalmát, s konok elszántságot tükrözzön arca, mozdulata. — Már nincs visszaút. Nincs — biztatta magát. Egy darab kenyeret szegett, zsebébe tette, még egyszer megnézte a kis házat és elindult. — Apám, hová megy ebben az istenverte világban? Még valami baj éri — szaladt utána idősebb fia. Meglepődött. Azt hitte, valamennyien alszanak. — Dolgom van, fiam ... Megsimogatta a kócos legénykét és kilépett a kapun. Kényelmes járással haladt a város felé vezető úton. Megpróbált szabadulni kínzó gondolataitól, nézegette a csupasz fákat, dércsípte, apró vízcseppeket dajkáló útilapukat, a szántóföldek szélén mórikáló gazdátlan pulit. Gondtalannak képzelte magát, könnyűnek, unaloműző sétának az utat. Éhes volt, és előhúzta zsebéből a karéj kenyeret. Tömködte a falatokat és délcegen lépegetett, mintha nem is öt évtizedet hordozna széles, asztalosvállán. Áthaladt a keskeny szögleten és a domború hídlás tetejéről a műútra látott. Az út átlójánál, a csatorna mellett egy teherautó állt, néhány ember topogott körülötte. — Menekülők. a betonúthoz. Nézte az embereket és észre— Menjünk a gyárhoz, várnak a többiek — fogta indulóra az asztalost. — De honnan... hogyan... jöttek? Hajnal óta fülelek és nem hallottam semmit. — Biztosan a Tiszán át. — Hihetetlen. És... és, csak így! Elindultak. — Hihetetlen. 1919-ben nem volt ilyen egyszerű. Azután szótlanul lépegettek, taposták a nyálkás-latyakos utat. Oldódott a feszült izgalom. Sas úgy érezte magát, mintha rendkívül nehéz, idegfeszítő munkát végzett volna, és most ernyedten, jóleső nyugalommal pihenőre indulna. Föllobbant benne csudálkozása, de egyre vidámabb kedvvel rendezgette magában a meglepő gyorsasággal érkezett fordulatot. Hosszú- Kovács meg százméterenként hajtogatta félig hangosan, hogy csak bevált a számítás... Nem tévedtek... — A következő lépés már könnyebb — szólt az asztalos a körút sarkán. Pár szál ember ácsorgott a gyár főbejárata előtt. Kabátba húzódva, zsebre rakott kezekkel tanácstalankodtak. Meglátták az asztalost, s a várakozók közül négyen hozzá siettek. _ Szóval megvolnánk — mondta köszönés helyett Kovács. — Kezdhetjük? — kérdezte az asztalos. Bólintottak. Újra idegükbe feszült a tegnapi nap izgalmas várakozása, de most nem jöttek a gyötrő kétségek ... Csöngettek. A főportás j Közeledett | vette Hosszú-Kovácsot, amint ott sündörgött a ---------------------teherautó körül. — Hát ez... mit nézelődik... korábban érkezett ide? — dörmögött. és zsebre gyűrte a maradék kenyeret. Kovács meglátta az asztalost és meszelőnyél karjaival a levegőt hajtogatta feje fölött. — Gyerünk! Gyerünk! Meggyorsította lépteit, fölkapaszkodott az útra. Előtte állt a teherautó és az autó mögött néhány pufajkás. prémsapkés katona. Még köszönni sem érkezett. Annyira hihetetlennek és egyszerűnek tűnt. hogy megállt a széles út közepén, meggyfabotját szorongatta és szürke szemével csodálkozva bámulta a sapkák bolyha mögül kandikáló ötágú vörös csillagot. Hosszú-Kovács találta meg az illő szót: — Na . . csak bevált a számítás. Megbűvölten állt. nem fordult a nyelve, nem engedelmeskedett bakancsos lába. Juhász csak annyit kérdezett, hogy kit keresnek. * I — A cégvezető urat — lépett előre Sas Árpád. — Bent van — és szótlanul beengedte a hat munkást. — Mit kívánnak? — állt fel íróasztalától a vékony, hosszú nyakú cégvezető. Ebben a pillanatban az utcára néző ablakkal szemben elhaló robajjal lassított, s az útkereszteződésnél megállt egy tank. Valamennyien nézték, még nem láttak igazi szovjet tankot. Kipirult arcú katonák ugráltak az úttestre. A délelőtti nap erőtlenül szórta sugarát a csípős, hideg őszi délelőttön. Az irodától balra, a kőfalon belül, nem hallatszott zaj, gépzúgás. A néma gyár olyan volt, mint egy kivénült temető. — Mit kívánnak, kérem? — ismételte meg a kérdést a cingár ember. Sovány arcán az izmok láthatóan megfeszültek, hegyes ádámcsutkája nyelés közben érdekesen mozgott inggallérja fölött Várakozó, gyanakvó arckifejezésse] nézte az előtte álló hat embert. Sas Árpád nyugodtan, természetes hangon kezdte: — Lefoglaljuk a gyárat I............... ..........—j először meglepődött, de azután egy moI A cégvezető | solyt nyomott el határozott vonalú szája ----------------------mögött, ősz haját simogatta és az asztaloshoz hasonlóan, könnyedén, majdnem derűs hangon válaszolt — Ilyenkor is tréfál. Sas úr? — Nem tréfálok. Én komolyan beszélek — keményedet! meg az asztalos hangja. — Nevetséges... nevetséges... Milyen alapon? — fordult komolyra itt is a szó. — Az üzemi tanács nevében. — Ügy van — szólt a vitába a szobába lépő Szőcs. Mögötte állt olajos ruhájában, kigombolt inggel a mozdonyvezető. — El ne felejtsem. Megérkeztek a vagonok — vidámko- dott az álomkóros lakatos. — Milyen vagonok? — csudálkozott a cégvezető. — Nyolc vagon készáru jött vissza. — Visszaaa? — Tévedés. El sem ment — igazította el a kérdést Hosz- szú-Kovács. — Borzasztó. Borzasztó. — Borzasztó, ha elmegy — folytatta az álomkóros Szőcs. — Rendelje be azonnal a gépházat — folytatta az asztalos. — Kérem, nem tehetem. A vezérigazgatóság leállította a üzemet. — A gyárhoz a vezérigazgatóságnak nincsen köze... Rendelje be a küldöncöket is — erélyeskedett tovább. ~ Na, de kérem, mit akarnak... Nincs nyersanyag, piac és munkabér. Hadiállapot van. Frontban vagyunk. — Elég! Ezért ne fájjon a feje. — A felelősséget elhárítom magamról. Erőszaknak minősítem, amit csinálnak. Átvesszük a felelősséget — válaszolt kemény hangon az asztalos. Néhány pillanatra megakadt a beszéd. Ideges légzés-lihe- gés töltötte be a meleg, barátságos szobát, s valamennyien komor tekintettel álltak k cégvezető asztala körül. — Mivel nincs törvényes rend ... az erőszakkal szemben tehetetlen vagyok — vonult vissza a részvénytársaság megbízottja. Nem válaszoltak. Az asztalos intézkedett: — Kovács a portára megy. A gyárba csak a mi engedélyünkkel léphetnek be. A hosszú szó nélkül kiment. — Szőcs, vegye át a raktárakat. Hepper úr, menjen haza további intézkedésig. — De kérem, ehhez önöknek nincsen joguk. Törvénytelep, amit csinálnak. Tiltakozom — pattogott újra a vékony ember. — Tessék csak tiltakozni... A cégvezető ismét elcsöndesedett. — Reggel hétkor indulunk. A munkásokat értesítsék a küldöncök — rendelkezett Sas, mintha mindig ezt csinálta volna. A cégvezető bezárta íróasztalát, felöltőjét magára vette és krétaszín arccal kilépett az irodából. — Majd üzenünk, ha szükségünk lesz önre. — Felesleges. — A katonai parancsnok irodáját kisajátítjuk. .-------;-----;-----j bólintottak. I A többiek | — A főkapunál meg kiírjuk: „Üzemi Tanács a földszinten.” — Rendben van. így fordult nagyot a világ, ilyen egyszerűen.
