Pest Megyi Hírlap, 1974. február (18. évfolyam, 26-49. szám)

1974-02-24 / 46. szám

1974. FEBRUÁR 24., VASÁRNAP ““KJÚrlap Hagyományok nélkül nincs művészet Beszélgetés Huszárik Zoltánnal Huszárik Zoltán 1931-ben, a Pest megyei Domony községben született. 1949—52-ig a Színház- és Film- művészeti Főiskolán tanult. 1952—57 között volt pálya­munkás, szobafestő, olajbányász, földműves, falusi népművelő, biztosítási ügynök, rajzfilmes és filmgyári ügyelő. 1959-ben folytatta megszakított tanulmányait és 1961-ben rendezői diplomát kapott. Ugyanebben az évben az Elégia című rövidfilmje elnyerte az ober- hauseni filmfesztivál fődíját. Tehetséges grafikus. A Szindbád című filmjét 1971-ben a filmkritikusok díjá­val tüntették ki. A Szindbádban nemcsak a szokványos filmszerkesz­tési móddal szakított, nem is csak az időről, az emlé­kezésről, s a szerelemről való hagyományos felfogást értékelte át, hanem magát a filmművészetet próbálta megújítani. — Szerintem a művészet nem csupán technika vagy te­hetség kérdése. Falun szület­' tem, szüleim parasztok. Tő­lük örököltem a munka szere- tetét. A paraszt mindig ki­megy a földre — ha fúj, ha esik t—, mert dolgoznia kell. Ezt a konok munkaerkölcsöt hazulról hoztam. A művész csak az alkotás révén léphet ki egészen önmagából, társul­hat a többiekkel, s tükrözheti a világmindenségét. — Hogyan látja a művészeit, konkrétan a filmművészet fej- lőűés-ét? — Sajnos, nem sok jót jó­solok. A művészetek — eddig — képesek voltak közösséghez szólni. Ma — úgy tűnik — egymásnak beszélünk. Nem tu­dom titkolni azt, amit egy­szer már megtanultam, és nem vagyok hajlandó az újszülött kedvéért újból megtanulni az ÁBC-t. Ez nem jelenti azt, hogy a felelősséget a közön­ségre hárítom. A művészetért mi, művészek vagyunk első­sorban felelősek. Ha nem akar­juk, hogy a filmművészet lé­ha semmitmondássá, játékká devalválódjon — amelyre a jövőben egyre kevésbé lehet szükség —, ha nem akarjuk, hogy elveszítse hivatását és hitelét, akkor azonosulnunk kell munkánkkal, dolgoznunk kell. és a munka kedvéért bizonyos értelemben le kell mondani önmagunkról. Engem mindig az izgat: hogyan vál­hatok álmodéból ismerővé, emlékezőből művésszé, hogyan tükrözhetem egyéni korlátáim leküzdésével a világ szépsé­gét, igazságát és valóságát. — Ezek szerint a művészet célja a megismerés és a meg­ismertetés. Azoknak a jelensé­geknek a megismerése, illetve megismertetése, amelyek túl­ságosan komplikáltak, finoman árnyaltak althoz, hogy a tudo­mány megközelíthesse őket? — A lélekismeret minden bizonnyal elmélyült a száza­dok folyamán. Ebben kétség­telenül különbek vagyunk, mint pl. a sumérok, de ez nem jelenti azt, hogy kultú­ránkkal minden rendben van. Teheránban értettem meg, hogy századunk nagy művé­szei, Picasso, Moore, . Bartók — akik túl tudtak lépni az elöregedő európai művészeten — miért nyúltak vissza a ré­gi és naiv művészetekhez. Az ott látott szobrok, ornamenti­kák alkotói — akiknek neve már feledésbe merült — az ember életét, hitét, örömét és félelmét fogalmazták meg. Alakításuk ésszerű törvények­nek engedelmeskedik, nem a látszatnak. Formaviláguk ezért olyan egyszerű és tiszta. — Milyen szerepük lehet az őskultúráknak a modern mű­vészet fejlődésében? — A népművészet és az ar­chaikus korok kulturális örök­sége már csak igen halványan él az európai művészetben, az amerikairól nem is beszélve. Korunk „nagy vívmányában”, a konzumkultúrában már nem a valódi művészet vész el, az olcsó szórakoztató termékek tömegében, hanem az álkul­túra látszik valódi kultúrának. Az előbb említett művészek jelentősége éppen abban van, hogy az őskultúrák formakin­csét a XX. sz. mondanivalói­nak tolmácsolására használták fel. új szintézist teremtve ko­rok és kultúrák között. Ha­gyományok nélkül nincsen művészet. A bizánci kultúra, a Húsvét-szigetek szobrai, az asszír, a sumér, az egyiptomi szobrászat és építészet alkotá­sai máig is állják nemcsak az idő, hanem a minőség próbá­ját is. Vannak művek, ame­lyek változatlanul továbbpa- rázslanak, s idők múltával is­mét képesek lesznek arra. hogy új törekvéseknek adjanak me­leget, — Sára Sándor lapunknak egy korábban adott nyilatko­zatában elmondta, hogy ön sem annak a környezetnek képi világát adta vissza film­jeiben, mint amiben felnőtt. — A mai napig sem tudom, hogy hogyan jutottam el Krú- dyhoz. Gyermekkoromban év­ről évre a disznóölések alkal­mával mindig ugyanazok a rokonok jöttek össze, és egy idő után a beszélgetésük va­lahogy mindig Isonzónál kö­tött ki. Leesett állal hallgat­tam ezt a jól ismert szöveget, de hogy mi fogott meg ben­ne, a mai napig sem tudom. Talán a monotónia. Azt hi­szem, a művész képvilágának csak egy bizonyos hányada származik olvasmányaiból; nagyobbik része kora gyer­mekségével kezdődő fogékony életének egészéből ered. — Hogyan értelmezi Szind- bád figuráját, s mit akar Szindbád? — Mindenekelőtt élni. Krú­dy felismerte, hogy aki az életet teljesen vallja, nem ta­gadhatja a halált sem, mer a halál hozzátartozik az éle teljességéhez. Szindbád a leg­finomabbra rafinált idegekkel minden életközegben benne akar lenni — borospoharak tükrében, ételek ízében, tájak­ban, nőkben, temetők mohos keresztjeiben, virágokban amelyek dúsan tenyésznek el­múlt emberek elviharzotl szenvedéseinek termőtalajá­ból. Szindbád bizonyos érte­lemben dekadens. A dekaden­cia, úgy gondolom, csak egyet jelenthet: az élet apadását. A dekadens emberben csökken a mtális erő; kevesebb emó­cióra képes, mert képzelete nem tudja az emlékeit új ösz- szetételbe rendezni. Akarata ösztönös testébe fullad. Vajon ez a folyamat nem lehet ér­ték? Bűneinkben való elmé­lyedés is hozzájárulhat énünk maximális értékének megélé­séhez. mert a destruktív fo­lyamatok is az élet alkotó té­ri vező'vé válnak; a lehető ént fejezik kt. — Filittlefben a zen sm oi»eratöt és a színészek es'venrangrú alkotótársaivá vál­tak. — A zeneszerzővel és az oneratőrrel nemcsak a forga­tás napján és a hangfelvétel a’kalmával találkozom, ha­nem igyekszem őket bevonni az alkotás folyamatába. Mun­katársaim: Tóth János. Jan- kvra Péter, Jenev Zoltán és Sára Sándor —. akikkel eddig elvűit dolgoztam — mind pluszt adtak fHrrneimhez. A Szindbád forgatásakor igye­keztünk a film atmoszféráié­nak megfelelő hangulatot te­remteni. A színészek olyan áhítattal léotek a műterembe, mint egv templomba. A le­vest amelyet a filmben Bati- povits elvan ló ízűén evett, Davka Margit főzte. Azt hi­szem,. hogy mmrinnálónknak env életre széló élmény volt együtt dolgozni. — Több rendező panaszko­dik, hogy átszervezett film- g vart .is link a futószalag-szisz­témához kezd hasonlítani. Mi­lyen lehetőségei vannak ebben az új helyzetben? — Mészöly Miklós Film cí­mű regénye alapján írtam egy forgatókönyvet, amit nem fo­gadtak el, majd Füst Milán: Feleségeim története keltette fel az érdeklődésemet, de — egyelőre — anyagi okok miatt le kell mondanom róla. — A hazai és nemzetközi filmművészetben kik állnak önhöz a legközelebb? — Bunuel, Bergman, Anto­nioni, Bertolucci, Jancsó és Tóth. Azok a rendezők, akika „titkokra” nyitnak ajtót és úgy mutatják meg azokat, aho­gyan még nem volt. Menyhárt László S zerényfalvi Zsigmondot már a hatodik lakodalomba hívták meg, amióta a szö­vetkezet jogtanácsosa. S ezen az esküvői vacsorán is olyan energikus szónoklattal idvözölte a fiatal párt, mint három éve, ami­kor jogtanácsos lett a szövetkezetben, s elő- zör hívták lagziba. — Kedves ifjú pár! Szíveim teljes melegé­vel kívánok sok boldogságot. Kísérje egész leteteket a szerencse, és minél kevesebb bánat, szomorúság érjen benneteket. Én ugyan ajándékot nem tudtam hozni, mivel zegény bojtár vagyok, de ünnepélyesen ki- elentem, hogy válópereteket díjmentesen in- ézem el! Mondani akart még valamit, de szavait fer­geteges taps szakította félbe, ezért jobbnak átta, ha most már csak poharát emeli fel, és üríti az ifjú pár egészségére. Bármit mon­dana még, ilyen hatást úgysem érne el. Bár Szerényfalvi Zsigmond nem volt tel­esen meggyőződve arról, hogy lakodalmi nyilatkozatának melyik része váltotta ki a násznépből a fergeteges tapsot, mégis az oko­zati összefüggések mérlegelése arra a megál- apításra vezette, hogy a válóper díjmentes intézésének ígérete a nagy siker nyitja. Hi- zen sok házasságbontó perről értesül; bár­milyen nagy szerelem lobog az ifjú párban, lőbb-utóbb náluk is bekövetkezhet olyan állapot, amikor kiderül, hogy sikertelen volt párválasztás. Azért verte oly’ sokáig össze enyerét a násznép. Egyébként ő is elvált egyszer, s a második asszonnyal nem is kö- ött házasságot, hanem élettársként élnek együtt. Ez ugyanis semmi komplikációt nem okoz, ha netán mégis elhidegülnének egymás­ól. Egyszerű költözködés lenne az egész. Csak a gyerek bonyolíthatná az ügyet, de ná- uk az nem lesz. A három év folyamán házasságot kö­tött ifjak közt beszéd tárgya lett a jogtanácsos ígérete. Valahányszor összetalálkoztak, legelsőnek ezt kér- ezte valamelyikük: „Megkaptátok már a ogtanácsos nászajándékát?” „Még nem” — válaszolták a kérdezettek, majd a viszont­kérdés következett: „És ti?”, „Mi sem” — íangzott a felelet. Olyanformán, mint amikor emberek jó egészséget kívánnak egymás­nak. Csak azután tört ki a kacagás a fiata- okból. Vidáman tanakodtak, hogy miféle CSEREI PÁL: A jogtanácsos nászajándéka észjárású lehet ez a Szerényfalvi Zsigmond, aki olyan peckesen jár, mintha sose nézne a laba elé. S gömbölyű vörös arca olyan hide­gen mered a semmibe, mint téli fagyban a telihold. Talán olyan messzire is van tőlük, mint a hold a földtől, csak teste jár-kel itt köztük. Mert hogyan is juthat eszébe, hogy a lakodalomban felajánlja a válóper intézését? Nos, a hatodik lakodalmas párnak az es­küvő után jó fél évvel eszébe jutott: kipró­bálják Szerényfalvi Zsigmondot, megtartja-« a szavát? S előadták neki, hogy közös meg­egyezés alapján be akarják adni a házassági bontópert. — Nem gondoltam, hogy ilyen hamar — merevedett meg még jobban holdképe. — A többiek még nem jelentkeztek, pedig azok hamarabb esküdtek. Ügy látszik, most hátul­ról kezdődik a sor. Ezután Szerényfalvi Zsigmond meghallgatta az ifjú házasokait, felvette a tényállást, majd megszövegezte a bontóper iránti kérelmet. — És csakugyan, nem kell fizetnünk? — kérdezte a fiatalasszony, miután Szerény­falvi Zsigmond elkészült a kérelemmel.-— Szavamat adtam a lakodalomban — húzta ki még jobban peckes nyakát a jog­tanácsos. — Mi is szavunkat adtuk — szólt ismét a fiatalasszony —, hogy hűek leszünk egymás­hoz. Ezután kibuggyant az ifjú párból a neve­tés, meg hogy csak kíváncsiságból mentek el Szerényfalvi Zsigmondhoz. A jogtanácsos széttépte a házasságbontó kérelmet, s bedobta a papírkosárba. Aztán golyóstollával kopogott egy ideig az íróasz­talon, miközben arra gondolt, bolond lesz máskor ígérni, ha ilyen komoly ügyből játé­kot űznek. Víztorony Nagykovácsiban T. Tóth Tibor rajza Este dát: — I... e ... a! I...e! Valahogy így. De a kerékpárhoz nem nyúlt. ültek a tévé előtt. Néha még megkérdezte, apa hol van. — Tudod, hogy a légón. — Anya hangja nem volt sem ideges, sem szomorú, olyan orvosi hang volt: csak föl a fejjel, fiatalember, és ő szeretett volna kiszaladni a focizok közé, de már este volt, és a tévé előtt ül­tek lila fényben. Akkor legalább a váratlansági tényezőt mondaná el, amikor is az úgynevezett pokol elszabadulásának a gombját... De apa nincs itt, már alig van itt, úgy látszik, örökös előadássorozatön ül lila fényben, figyeli az előadót, mi­kor nyomja le azt a gombot. Verseket mondott magában. — „Az jó hírért, névért...” A képernyőn egy kenguru ugrált. Is­merkedjünk Ausztráliával! — Csak föl a fejjel! — mondta az orvos. Csontos volt az ökle, és igen . óvatosan bokszolta hátba, szinte simogatta. Már nem törődött vele. Kiküldték a rendelőből. A fehér ajtó mö­gött meghallotta a mama hangját. — Csak én értem meg, mit mond. szegénykém, és úgy eszik — ki gondolta volna, ilyen váratlanul... — Igen erős szervezet, és még minden lehetséges, asz- szonyom ... A mama kilépett az ajtón. Nem rejtegette, hogy sírt. Rá­emelte könnyes szemét, és azt mondta szigorúan: — Na, men­jünk ___________ . operáció után már nem hagyta el a kór­I A hetedik | házat. Feküdt a feltornyozott párnának —------------------ dőlve, olvasott. A mama palacsintáját há trafeszített fejjel eresztette le a nyelőcsövén. Már nem voit szájpadlása. Elégedetten adta vissza az üres tányért, néhány percig mozdulatlanul nézte a tejszínű ablaküveget. Mintha kint fociznának. Álláig húzta a takarót, újra szétnyitotta a könwet. Később fájni kezdett a bal szeme. Mintha nyomná valami. — Megerőltetés — mondta az orvos. Majd írunk szemüveget. Sokat olvasol. — Megerőltetés — mondta a mamának —, majd kapok szemüveget. Amikor már egyik szemén se látott, történeteket gondolt ki. Lejátszotta magában Eger ostromát meg Esztergomét, nagy futballcsatákat vívott, és verseket szavalt: —.......az szép tisz­te sségért ők...” — Balassira gondolt, aki mikor a lábát fűré­szelték ... Amikor a mama kezét érezte homlokán, egyszerre félbeszakadt minden várostrom, minden izgalmas mérkőzés, a versek is elnémultak benne, elengedte magát, mint a kisgyer­mek a meleg vízben, s csak arra vigyázott, sírva ne fakadjon. A foga csikorgott az erőlködéstől, és a mama ijedten kérdezte: fáj valamid, fiam, ő meg a fejét ingatta: nem fáj semmi. Mielőtt végleg elvesztette volna az eszméletét, még elbú­csúzott. Mert az már búcsú volt, ahogy megszorította apja te­nyerét, a mama ujjait. Majd két kört rajzolt a levegőbe, a középső meg a mutatóujját egyenletesen mozgatta, biciklizett velük. Sanyi megértette, azt súgta: köszönöm. Az ujjak azon­ban még tovább mozogtak a levegőbe, számokat írtak: egy kettest, utána pedig azt, hogy negyvenöt, és Sanyi ezt is meg­értette. ö pedig tudta, mindent megtett, amit tehetett, és ez olyan volt, mint a mama keze a homlokán. A helyére új fiút ültettek. Padszomszédja rögtön elmesélte neki a váratlansági tényezőt. — Irtó klassz srác volt, és kép­zeld, ilyen sztorikat hozott! — Haláli! — mondta a kövér, szőke fiú, ráhasalt a padra, úgy nevetett. Két hét múlva Sanyi kivezette az előszobából a kerékpárt. — Te Sanyi, hát csak nem engedem meg, hogy te is! Én jó... — Hagyd csak — mondta a férje, és a mama elhallgatott.-------------- a gesztenyefától indult. Ránézett az órára. I Sanyi | Két perc negyvenöt másodperc. Legalább.------------- Aztán egyszercsak az iskola menzáját megtöl­tötte a tejnek és a tésztának a meghitt szaga. A diákok jó­kedvűen zörgették a tánvérokat. Hosszú idő után újra pala­csinta volt. Túrós és lekváros palacsinta. SZ ILÁGYI JUDITH: Találkozás Piros levél a szád, gesztenye a szemed, szabálytalan arcod maga az életem, tölgy-karjaid hangtalan tartanak engem a magasba, nevetésed a hegyoldalról guruló makkok szelídsége, fenyőtoboz-bánatod az elérkező ősz. minden találkozásunk vége. SASS ERVIN: Valahol itt valahol itt kell lennie a földnek ahol a lábam megvetem valahol itt kell lennie a szónak hogy védjen és szeressen valahol itt kel] lennie a szemnek amelyben virágok és kések nyílnak valahol itt kell lennie a dalnak amelyre nagyanyák tanítnak valahol itt kell lennie a fénynek hiába állnak elébe mások valahol itt kell lennetek mind akikért versben is kiáltok

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents