Pest Megyi Hírlap, 1974. február (18. évfolyam, 26-49. szám)

1974-02-17 / 40. szám

8 «IT HICTKI zSCirlap 1974. FEBRUÄR 17., VASÄRNAP Gödöllői parasztudvar László Lilla rajza j robotember a Kurbli részleg sarkában állt be­táplálva. Nem sóska­szósszal, vagy gyulai kolbász- szál, hanem köbgyökre emelt számsorok százezreivel. Állt magabiztosan, dörmögött-re- csegett olykor, de nyugodtan végezte rábízott napi felada­tait. Amióta a részleg besze­rezte, 326-szorosára nőtt a ter­melés, a fél világot ellátták törhetetlen, finom kurblival. Mint mindennap, a munka­idő végén, most is átöltözött, s elment az R. C.-be, vagyis a Robotemberek Clubjába ultiz­ni. Egyik reggel a részlegvezető a haját tépte: Alfa nincs a he­lyén, pedig már 10 perccel el­múlt hat óra. A robotember 10 percet ké­sett. Alfa végre megérkezett, villanyszemei szikráztak, ha kérdeztek tőle valamit, csak sípolt, mint egy rossz rádió. Aztán munkába állt. Dolgo­zott, de aznap felére csökkent a kurblitermelés. — Mi az ördög lehet Alfá­val? — dörmögött magában a részlegvezető. — No, majd én utánanézek. m m-egleste, amint Alfa mun­lyl kaidő végén átöltözik és elindul az R. C.-be. Követte, de nem ment be utá­na. A hátsó ablaknál megállt, benézett, s amit ott látott, a száját eltátotta: Alfa a klub A robotember sarokasztalánál ült, de nem ul­tizott, egy másik gépembernek a kezét szorongatta, alumí­nium fejét simogatta és alu­mínium kupával koccintottak. A kupa tele volt finom motor­olajjal. Jobban figyelt, füléhez jutottak a hangok: — Bocsásson meg, Omega — mondta Alfa a kisasszonyi mi­nőségben mellette ülő robot­embernek — bocsásson meg, amiért ilyen pontos voltam, de a pontatlanság tündöklő eré­nyét mi, robotemberek még nem ismerjük, annyira még nem vagyunk hasonlatosak a hús-vér emberekhez. — Maga szolid robot-fiatal­ember — mosolygott rá Ome­ga —, igyon meg velem most egy kis szuperbenzint. ps ittak. Alfa átölelte Ome- flj gát, csókolgatta rezes kezét. A részlegvezető pedig kétségbeesve állapította meg, hogy Alfa szerelmes. Ek­kor újra hangok szűrődtek ki hozzá: — Hogy ... hogy mást sze­ret? Nem lesz az enyém? A sírba tesz, Omega. — Sajnálom — hangzott a robotkisasszony kíméletlen vá­lasza. A részlegvezető elfutott az ablaktól, felkereste a műszaki vezetőt, a főmérnököt, végül az igazgatót. Tenni kell vala­mit, hogy újra 326-szorosára nőjön a termelés. S megszüle­tett a határozat: Alfát ki kell vonni a forgalomból, vagyis táppénzre kell küldeni. így majd kipiheni a nagy meg­rázkódtatást. A határozatnak kézzelfogha­tó eredménye nem lett. Alfa megjárta az orvosi ötös Bi­zottságot, ott a Szervizbe küld- ték.^A főgépész gyors beavat­kozást javasolt: Alfa annyira szívére vette szerelmének el­utasítását, hogy a szívét meg kell operálni. j Ifát a Szervizbe vitték, elaltatták, a főgépész hosszú, hegyes srófhúzó- val és csípőfogóval kivette Alfa szívét. Nézte, még alapo­sabban nézegette a tenyerében, megkopogtatta, aztán megcsó­válta a fejét: — Hallatlan! — mondta. — Milyen érzékeny egy ilyen acélszív. Edzettebb anyagból kellene gyártani, ami a szere­lemnek jobban ellen tud állni. Mondjuk olyan anyagból, mint például az élő emberi szívet. Dénes Géza SIMON LAJOS: Legendák a sebesültről Kertész Imre, | ^váiiaiat^-------- ■ ~ sok gond­dal megvert igazgatója reggel hatalmas fehér kötéssel a fe­jén érkezett az irodába. A tit­kárnő még nem volt ott, Aliz- ka szokás szerint késett egy picinykét, ami rendes eset­ben félórát, rendkívül ese­tekben pedig csak két-három percet jelent. Aznap a hiva­talos munkakezdés után há­rom perccel érkezett, vidám nótácskát dúdolt jókedvűen, de a küszöbön torkára forrt a hang, arcára fagyott a mosoly. Döbbenten állt egy pillanatig, aztán kiszakadt belőle a két­ségbeesett kérdés: — Istenem! Mi történt, igaz­gató kartárs!? Az igazgató tekintete zor­dan megvillant a kötés alatt, a kérdésre nem felelt, hanem a legszigorúbb hangon érdek­lődött, hogy tulajdonképpen mikor is kezdődik a munka­idő. Alizka ebből megértette, hogy nem tanácsos belekot- nyeleskedni az igazgató ma­gánügyébe. Nem sokkal később Ott Pé­ter osztályvezető jött az igaz­gatóhoz. Tulajdonképpen sem­mit sem akart, csak amolyan reggeli vizitre érkezett. Más­kor is így történik: reggeli csevegés közben szinte észre­vétlenül megbeszélik a tenni­valókat Ott Péter ugyanolyan döbbenten, mint a titkárnő rámeredt az igazgató homlo­kára és belőle is kiszakadt a kétségbeesett kérdés: — Mi történt veled, Imre? Az igazgató, aki egyébként a legkínosabb ügyeket is hig­gadtan intézte, most akkorát vágott az asztalra, hogy csak úgy csattant, a kérdésre nem felelt, hanem energikusan kö­vetelt valami fontos kimu­tatást, amit állítólag már tegnapelőtt kért. („De ezekre addig semmit sem bízhat az ember, míg a nyaltukba nem sóz egy-két fegyelmi bünte­tést!”) Ott Péter is megértette ebből, hogy nem érdemes megkérdezni az igazgatótól miként sebesült meg... kicsi, tehát A vállalat gyorsan bejár­ta a vészhír. Hamarosan a takarítónő is megtudta, hogy az igazgató megsebesült. De jószívűen ar­ra is kioktatták egymást az emberek, hogy a sebesülés körülményeiről nem tanácsos érdeklődni. Ám a fantáziát nem lehet bilincsbe verni. Itt is, ott is csoportba verődött két-három ember, s természe­tesen az igazgató bevert fejé­ről beszéltek. Találgattak, mesét kerekítettek, legendát szőttek. Volt olyan ember, aki délután már halálfoiztosan tudta a sebesülés okát. Alizka, a tikárnő sem­mire sem gondolt. A várat­lanul szigorú felelősségrevo- mástól úgy megrémült sze­gény, hogy gondolkodni is el­felejtett. Ott Péter osztály- vezető a kimutatást készítet­te löhalälban, így nem ért rá az igazgató sebesülésével törődni. Ellenben Rozsos Já­nos, egy kikapós menyecske tutyi-mutyi ura, határozot­tan állította, hogy nő van a dologban. Nő bizony, mégpe­dig férjes asszony, ő ismeri is az illetőt, ennivaló fekete nőcs- ke, akinek az ura bokszoló volt valamikor. Kommentárt nem fűzhetett a történethez, Tavasz mert a szelídlelkű Somos Er­nő lehurrogta: mit fecseg össze iiyen hülyeségeket fe­lelőtlenül? Ez a Somos Ernő különben már korábban el­mesélte, hogy otthon meny­nyire utál fát vágni. Szerinte az igazgatót leküldte a fele­sége a pincébe egy kis apró­fát hasogatni. Szegény igaz­gató egy ménkü-nagy görcsös fába vagta fejszéjét, a fából egy jókora darab fejbeverte. Többen őt is lehurrogták a naiv meséért, de ő minden­esetre otthon csak így me­sélte el az igazgató sebesülé­sét. Es félreérhetetlenül önös érdekből még ezt is hozzátet­te: — Még szerencse, hogy nem történt nagyobb baja, Mert a favágást nem éppen intellek- tueleknek találták ki, szí­vem ... A főkönyvelő viszont pír­ban égő arccal mesélt. A szá­mok mestere tartalékos had­nagyként szolgálta végig a há­borút, eposzba illő történe­teket adott elő önmagáról, bár a bennfentesek szerint ügye­sen meglógott onnan, ahol go­lyók süvöltöttek. A főkönyve­lő szerint az igazgató egy hős. A diri huligánokkal vereke­dett az éjszaka. A koromsötét utcában ugyanis, ahol az igaz­gató lakik, négy vagy öt hu­ligán rátámadt egy védtelen fiatalasszonyra. Az igazgató már az ágyból ugrott ki, s úgy, ahogy volt, pizsamában, rohant az utcára. Kettőt nyomban leütött a huligánok közül, a többiek pedig fu­tásnak eredtek. ———t történet saj- | A hiteles I nos nem szár­-------- nyal ilyen ma­gasra. Az eset nem mindenna­pos ugyan, de eléggé prózai. Van az igazgatónak egy tizen­három éves vézna kisfia, akit folyton elagyabugy álnak az utcabeli gyerekek, az apa nagy-nagy szomorúságára. Ezért esténként az igazgató néhány egyszerű dzsudófo- gásra tanítgatja vézna kis­fiát. Ügyes a gyerek, még egy új trükköt is ellesett va­lahonnan, mert este azt mond­ta: — Apu, állj csak oda a fu­tószőnyeg végére és tégy úgy, mintha megtámadnálak. Az igazgató ráállt a futósző­nyeg végére, a vézna fiúcska pedig villámgyorsan lehajolt és megrántotta a szőnyeget. ff A—»-te* Kis Attila raj'za-j---------r——; ez az igaz­Igy történt. | ság, de na­-----------‘------- gyón szépen ké rem önöket, ne mondják el, hogy tőlem hallották. BARÁTH LAJOS: A legkisebb fiú Vasárnaponként beutazott a városba. Rendszerint a korai vonattal indult, mielőtt a menye a piacra menne. A fia közel lakott az állomáshoz, buszra se kellett szállnia. Sokat megesett, hogy útközben találkozott a gyerekével. Megcsókolták egymást — Jó meccs lesz délután. Megyünk? — Hát, persze! Tulajdonképpen nem szeretett meccsre járni. „Bolond szo­kás az, hogy előbb elrúgják a labdát, aztán meg utána fut­nak ..gondolta nemegyszer. De nem szólt, nem akarta el­venni a fia kedvét Mikor összeölelkeztek, érezte a fia erős borostáját. Vasár­naponként nem borotválkozott; kora reggel átugrott a közeli kocsmába egy fél decire. A felesége a gyerekekkel veszkődött, magukra hagyta őket. A resti sörözőjében összejöttek a cimbo­rák, elbeszélgettek erről, arról, legtöbbször a vasárnapi foci járta. — Vettem két jegyet délutánra. A Dózsa jön! Nagy buli lesz, meglátja. Jön, mi? — Mondtam, hogy megyek... — melegség járta át az öreg Molnár János testét. „Megérzi, ha jövök!” S ez mindennél töb­bet jelentett a számára. — Aztán honnan gondoltad...? He? Hát, hogy ma jövök. A fia mosolygott, ingatta a fejét. — Nem is tudom... Megéreztem talán. Nem, nem! Ál­modtam apával. Mondtam is reggel az asszonynak: te, ma hozz egy üveg kadarkát, mert apa bizonyára beugrik ... Géza nem szeretett álmairól, megérzéseiről beszélni az ap­ja előtt. Ha mégis faggatta az öreg, akkor szégyenkezve elfor­dította a fejét. Nem akarta, hogy apja észrevegye ragaszkodó gyermeki szerelmét. Mert mi is lett volna más benne, ha nem a gyermek szerelme apja irányába? Aki felnevelte, aki felnőtté érése után is megjelenik álmában, s közli vele: ma utazom kozzád, ma várj. Reggelente megvette a két jegyet a meccsre s ment ap­ja elé az állomásra. Ha véletlenül mégse jött, akkor sörözött a cimborákkal. De azért ilyen esetekben szorongást érzett. Ta­lán attól félt, hogy apjának baja esett? Betegség? Baleset? Annyi minden megesik ezekkel a kisöregekkel — gondolta ilyenkor. S félt. Egy másik alkalommal, amikor Molnár János beutazott a városba, fia éppen újságot vett az állomáson. Még ki sem szállt, már felismerte Gézát. Ingben, egy könnyű nadrágban, alig fésült gabanccal számolgatta az aprópénzét, s elmerült a maga gondolataiban. Mikor leszállt a vonatról, s ment a fia felé, az csak megfordult, szégyenlős mosollyal az arcán ennyit mondott köszönés helyett. — Délután motorverseny lesz. Megyünk? No? — Hát, persze ... Mint a régi iparosok, kis sildes sapkát viselt Molnár Já­nos. Valamikor régen cséplőgéppel járta a falvakat. Ö ugyan soha nem tudott összespórolni egy gépre, még tán egy elevá­torra se futotta volna, de azért ő volt a gépészúr, kis sapká­ban, döntő szóval, fölényes biztonsággal. Öt ültették ebédkor az asztalfőre, tőle kérdezte meg. a ház asszonya, mi legyen az étel. Gézát, a legkisebb fiút, már ötéves korában magával vit­te. Ott tiblábolt körötte, s az idők folyamán annyira megszok­ták egymást, hogy egy pillantással beszélni tudtak, egy moz­dulattal megértették egymás akaratát, kívánságát. A Molnárok soha nem köszöntek egymásnak. Csak arcon csókolták egymást, ennyi volt minden. Az öreg átadta a kosa­rat a fiának. — Nesze ... néktek hoztam ... — mondta ilyenkor. — Ugyan, apa ... Van nekem jó fizetésem. Meg aztán ma­gának az csak kellemetlen. — Nem rossz ő! — sóhajtott az öreg. — Csak zsémbes. A nagyobbik lányáról beszélt ilyen védőn, tartózkodó­panasszal Molnár János. Nézte a fiát, aki ölébe húzta a kosa­rat, s menet közben, kicsit bicegősen járva, beletúrt a kosárba. Régen, amikor a téli vásárokra eljárt, mindig hozott valamit a gyerekeinek, de csak az egynek, a legkisebbnek volt szabad beletúrnia hátizsákjába és a zsebeibe. Ö kutathatta, kereshette a vásárfiát. A lányait nem szerette soha, feleségére ütött mind; zsémbes, erőszakos természetükben azt a nőt látta, aki utolsó fillérig elszámoltatta, kiforgatta a zsebeit, s éjszakán­ként megjelent a harmadik faluban is, nem fekszik-e össze va­lakivel ... Még egy fia volt Molnár Jánosnak. Az kiszökött ide­gen földre, s most hiába ír neki; a leveleit nem olvassa el, a csomagokat ki se váltaná, ha a nagyobbik lánya, akivel él, rá nem dörrentene: „Soha nem vitte semmire... még ezt is saj­nálja tőlünk...?” Ok bontják fel a csomagot, vején látja az ócska amerikás nadrágokat és tarka ingeket. Legszívesebben leköpné, ha nem látná benne önmagát. „Majd Krisztust csinál belőled a lányom!” gondolja. Ifjabb Molnár Jánosról tehát soha nem esik szó apa és fia között, Vasárnaponként megeszik az ebédet, megisszák az üveg kadarkát, és persze, azt a delevárét is, amit az öreg egy más­fél literes csatcs üvegben a kosárba rejt. S ménnél# meccsre. — Ma nagy buli lesz, apa. Hiszi? — Persze. Miért ne hinném? — A Bányásznak ma megugrik, emlékezzen rá...! — Mindig azt mondod ... Aztán ... — Egyszer már be kell jönni! — Be! Egyszer már igazán nyerhetnének. Géza nem dicsekszik Molnár János meg nem panasz­kodik. Pedig mind a kettőnek sok minden más mondandója lenne, fontosabb annál, amit a futball jelenthet két felnőtt éle­tében. De nem szólnak. Értik, érzik egymás örömét, baját. Gé­za kétszer is megkérdezte apját, még évekkel ezelőtt: „Apa, bejön a városba? Nálunk ellakhat!” Az öreg mind a kétszer azt felelte: „Én ott születtem, abban a házban, ott is akarom, hogy kiterítsenek!” Az apa meglátja, mire vitte a fia. Már a harmadik gyerekkel viselős a felesége, tisztaság, rend a la­kásban, a gyerekeken is tiszta ruhát lát. Akkor meg minek er­ről szólni? Annyira máris vitte, mint ő, aki a fél Magyaror­szágot becsavarogta más cséplőgépével. Vitte, hiszen esznek, isznak, s csendes szóval beszélgetnek egymással. Mondta is a fiának. — Fiam, anyád... nyugodjon... Ha rágondolok, meg ezt az asszonykát látom... Hát csak annyit mondok én neked: csincsillanyúlat meg ordast ne tarts a házadban. De ez az asz- szonyka megérdemli, hogy becsületes legyél hozzá. — Jól megértjük egymást, apa! — Hiszen azért mondtam! Éppen azért. Evek telnek el ebben a nyugalmas békében, ebben a ki­mondhatatlannak ítélt boldogságban. Vasárnaponként jött idős Molnár János, a fia már várta az állomáson, s a két jegyet is megvette minden alkalommal a meccsre. De egyszer elmaradtak a látogatások. Ha egy-egy vasár-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents