Pest Megyi Hírlap, 1974. január (18. évfolyam, 1-25. szám)

1974-01-20 / 16. szám

8 PISI HECYEI s^£írían 1974. JANUAR 20., VASÁRNAP Az akrobata hangyák A szitakötő A darázs László Lilla linómetszetei j—r.----, összevont szem­I Varság Dániel | réssel vizsgái ­---------------------gáttá a háztetők ■k özé csúszott ragyás tűzfalat. A mö­göttes látnivalót sűrű acélháló mö­gé rejtette a köd. Január a legszi­gorúbb hónap, mostohán osztja a derűsebb órát, a kitekintést a világ­ba. Csaknem céltalanul vág neki az esztendőnek. Miféle terv, úti cél mozgatja meg lomhán keringő vé­rét, szétpattanó forgácsokra zúzott emlékeit, a téltenségre ítélt? Elne­hezült tagokkal, fulladozva ténfereg a lakásban, rohamosan gyengülő lá­tásával, szilárd kapaszkodót keres­ve. Mit is kezdhet kiadós szabadsá­gával? Ismerős országutak, félreeső falvakba torkolló elágazások buk­kannak elő az emlékek rései közt. Facsoportok, rámpák és tornyok, mintha kilométereket szaggató géo- kocsi ablaküvegén úsznának el, át­tetsző porfüggöny mögött. Izgalmas kalandozás volt eddigi élete. Sok­féle praktikus meggondolás vezette rá, hogy az utazó pályát válassza. Ki nem elégülő, nyugtalan képzelete noszogatta, hogy lásson, megfordul­jon mindenütt, összekapcsolódjon emberekkel, elvegyüljön a színes áradatban. Az effajta kiruccanáso­kat nem lehet megunni. Dobhártyá­jára ülepedett hangokat hallott, za­jokat, ha lecsukta a szemét: sze­kérzörgést, motorzümmögést vagy vonatkerekek visszhangos csattogá­sát. Ratata tatta, ratata tatta. A képzeletében támadt zaj egyértelmű volt a mozgással, frissiben megcso­dált képek változásaival. Nagyváro­sok ingatag körvonalai bontakoztak elő tűnődései közben, de a legap­róbb községek is. Céltudatos kerin­gései sokszor járt utcákon, rejtőzve benyíló közökön, melyeket végigrótt sokszor, egyik vállalattól vagy üzem­től a másikig. Feszített lábizmokkal, csaknem szusszanás nélkül rohangá- szott. Mélyen az idegeibe ágyazott úti cél lökdöste előre, az áru kelen­dősége, az előre kimódolt antré, az egyszerű, de határozott mondatfű­zés, a meglepő szófordulatok csil­logtatása. Ilyenfajta fogásokkal for­díthatja a figyelmet a „remekmű­vek” felé, „aranyos széphúgai” e’ő- csalogatásával munkájuk gépies fe­gyelméből. Semmiféle más munkakör nem hasonlítható ilyen vérpezsgető vál­lalkozáshoz, mivel körmönfont ma­nővereken, akaratátviteleken alapul, amíg kilendíti őket a holtpontról, így értékelte Varság Dániel képügy­nök hivatása nagyszerűségét és fon­tosságát Most véget ért a körmérkőzés, ez a zseniálisan kiagyalt „rablóulti”, többet nem utazhat, mivel meg'vé- nült. A semmitevésbe kényszerült, összkomfortos fogságába, melyet az­zal enyhít, hogy házastársával vált­hat néhány praktikus tőmondatot, vagy rég megesett dolgokat idézget, jelentőségüket felnagyítva, de külö­nös lelkesedés nélkül. szokatlanul frissen HUNYADI ISTVÁN: Egyik reggel | - ébredt. Virágcsa. lógató, áprilisi fény ömlött a külváros részeg aká­caira. Varság az úti holmit kezdte bőröndjébe rakosgatni. Homlokára veríték csapódott. — Hova készülsz, Dániel? Mehet- néked van? Valami régi nőddel ta­lálkozol? — ingerkedett vele az asszony. — Ne bomolj, Ancsa. Mától utaz­ni fogok megint. Kései országjárás — Utazni? Nem volt elég a kon- esorgásból? A mosópor szagú, ide­gen ágyakból? Gőzöd se volt, miféle népség hált bennük. Futólag pillantott rá, fölindulás nélkül. — Téged strázsáljalak? A tapéta­mintát számolgassam a falon? Vedd tudomásul, emberek közé kívánko­zom, akikkel szót válthatok. Meg­szoktam őket. Elhúzta a száját az asszony. — A szószátyár természeted. Is­merlek. Én kevés vagyok. Nem bírod az egyhangúságot. A tisztes polgári környezetet. — Félreértesz, Ancsa. Kell a le­vegő, a mozgás. Kiszabadulni a kuc­kóból. Itt megesz a rozsda. Ma éjjel, álmomban is úton voltam. Az asszony nem feszegette to­vább. Makacs vénember ez, véghez viszi, amit eltervelt. A térképet búj­ta mindig. — Csomagolok, valami hideget az útra — ajánlotta készségesen. — Ahogy eddig. Sadarada-juhén ebédelek. Kora délután érkezek a vonattal. Kirázza a lelkem a busz. Le se vette szemét a férfiról. Bi­zonytalanul kérdezte: — Meddig leszel oda? — Még nem tudom. Sok minden­től függ, meddig maradok. Megindulás nélkül búcsúzkodtak. Megszokták, hogy távol legyenek egymástól. így volt ez hosszú esz­tendőkön. A 'kémlelőablakon kísérte a sze­mével, amíg a férje beszállt a lift­be. rfTT-----------f hegyi levegő csap­| Balzsamos, | ta meg, ahogy meg­------------------ indult a városka fe lé. Itt volt megint a Sátor-hegyek tövében. Minden ház régi ismerőse, a dombnak szaladó kertek, az útka- nyarok. „Átugrok Széphalomra, megnézem a Kazinczy-múzeu- mot. Idáig sajnáltam rá az időt — motyogta maga elé. — Az alkotó folyamatok megismerésére fordítot­tam a legkevesebb figyelmet.” Elha­tározta, hogy szobát foglal, aztán végigvonul a városon, a Ronyva- partig. A vállalatok föliratait bön­gészte, az emblémákat, ahogy ed­dig. Úgyszólván mindenre emléke­zett, arra is, hol találja a fontos személyeket, miféle szobák nyílnak a folyosókról. Arcok is előbukkan­tak emlékezete fiókjaiból. „Megma­radtak bennem a városok, vándor­lásaim színhelyei, a hivatalok belső beosztása, kutató tekintetek és mo­solyok, a párbeszédek is. Mi szük­ségem ezekre a fölösleges részletek­re? Haszontalan dolgok, céltalanok ma már. Alapos nagytakarítás kel­lene, hogy kisöpörjem a limlomot. Sok mindenről maradtam le, a lé­nyeges dolgokról, melyeket őriznem kellett volna, de kihulltak emlékeze­tem szűrőin. A pálya átmeneti kel­lékei erőszakosan nyomultak tuda­tomba, hogy minden mást kiparan- csoljanak emlékeimből — dohogta háborogva.” — „Mindegy. Így sike­rült. Nem segíthetek rajta” — tette hozzá. Mégse jobbra fordult, a Ronyva patak irányába, inkább balra, az erdős hegyhát kockaköves kapta­tói felé. A kertek mélyén illatozó gyümölcsfák csábították. Kamaszos izgalom fogta el, hogy megint csak itt jár ebben a* zegzugos utcájú vá­roskában, láthatta a pöfögő kisvas- utat, ezt a múzeumi járgányt. Nem érzett éhséget, szomjúságot. Feszü­lő boldogságérzés kerítette hatalmá­ba, mélyeket slukkolt a ritkuló le­vegőből. „Visszajöttem ide, mielőtt végképp lehunyom a szemem, ez­úttal mint magánember, átkozott csomagjaim nélkül. Nem sietek, nem öl a nyugtalanság. Magamat zsarol­tam ki az ügetéssel, lihegtem, mint a kengyelfutó...” — morogta elé­gedetten. * Váratlan, de azonnali cselekvésre indító ötlete támadt, hogy belépjen egyik hivatalba. Biztosan fölismerik, nemegyszer fordult meg ott a karc­lapokkal. A könyvelésibe nyitott be, az őzikeszemű nőkhöz, kitüntető kedvességgel fogadták itt, valahány­szor megjelent, mivel rajongásig lel­kesedtek választékos eladói stílu­sáért. — Kézcsók, hölgyeim! — Ragyog­va állt meg a szobaközépen. — Azt hiszem, nem kell bemutatkoznom. A Bardot-frizurás hamvasszőke idegenkedve bámult rá. — Nem ismerem magát. Mi tet­szik? — Látogatóba jöttem. Egy kicsit elbeszélgetni. — Közelebb lépett az asztalokhoz. A lányka tükröt húzott elő. A szájvonalát igazította a stifttel. El­mélyedt műveletébe, mintha ő ott se lenne. — Beszélgetni! No hiszen. Nem érünk mi arra, bácsi. Fölnéztek a többiek is a munká­ból. Mosolyogták ezt a hóbortos öre­get, akinek az a rögeszméje tá­madt, hogy szórakoztassa őket. Biz­tosan be van csdccsantva, most ud- varolgatni szeretne, jópofákat mon­dani, vagy leadni egypár trágár vic­cet. — Nem ismerjük magát. De ha nagyon unatkozik, segíthet. Más egyébre nincs szükség — tréfálkoz­tak. — De kérem — szívóskodott az ügynök —, rám kell hogy ismerje­nek. Mindenki emlékszik a Dani bácsira. A pulykatojás képű tömzsi egye­nest az arcába vágta: — Lógós üzletszerző. Nem tud mit kezdeni az idejével. Megkereste mára a magáét. A formás mellű, jersey-blúzosnak valami rémlik a múltból: — A könyves bácsi. Ugye, maga a könyves? A nyakamba tett egy sorozatot. Hülyeség volt megvenni. A férjem is mondta: rádsóznak min­den vacakot. — Téved, asszonyom. Nem én va­gyok az a könyves. Másvalamit vá­sárolt tőlem. Sokkal praktikusabbat. A jersey-blúzos türelmetlenül do­bolt. — Soroljam végig a kismillió ügy­nököt, aki itt megfordult? Mind­egyik azzal dicsekedett, hogy övé az igazi áru, a nélkülözhetetlen. — Ne sorolja. Én a Dani bácsi vagyok, belőlem csak egy van. A borotvált üstökű Dani bácsi. Egyik csúfondáros mosolyú barna belekotyogott. Pattogó volt a hang­ja, fönnhéjázó, kegyetlen, akár az arculütés. — Mit gondol maga? Minden ide- botlott, vén mókust megismerünk? Bepréseljük a képét az emlékkönyv­be? Ekkora megszégyenítésre csak pis­logni tudott. Hova lett a régi lelki- ereje, talpraesett visszavágásai? Mi ő tulajdonképp? Cirkuszi bohóc? Éretlen fruskák pojácája? Arra va­ló, hogy megtépjék a szakállát, mint holmi nyári mikulásnak. Majd szét­szedték örömükben legutóbb. Ezek a nők odasimultak hozzá. „így ara­nyos bácsi, úgy aranyos bácsi! Más­kor is jöjjön, szívesen látjuk.” Most üres kézzel jött. önmagát hozta. Vénkora érzékenységét, sutaságait, ök, ezek a jó illatú, angyali moso­lyú fiatalok is beletartoztak életé­be, emlékei közé. De ő már érdek­telen, akit meg lehet alázni. Mit őriztek meg ezek emberségéből ? Semmit... semmit. Minden vére ki­futott az arcából. Hirtelen gerjedt indulata szorította a torkát. Ezt a nyelvet öltögető kígyót megleckéz­teti. — Nem kívánkozom az emlék­könyvébe, kislány. Vannak ott már elegen. De a maga modora kissé nyers. Fénypofának akar látszani, holott csak faragatlan. Eléggé megkeményítette őt a ka­landos pálya. Most olyanvalami tör­tént, amit mindig is szégyellni fog. Szikár, széles arcú nő lépett mel­lé a sarokból. — Magát ide senki se hívta. Fő­leg azért nem, hogy pimaszkod jón a munkatársakkal. De ebből elég. Távozzon kérem! Fölrántotta az ajtót. Hogyan került az utcára, arra már nem emlékezett. Egyik ciklop kőoszlopnak dőlt, hogy el ne vágód­jon. Hányinger környékezte. Szeme- teskocsí közeledett. A kocsis gyalog jött, lomhán, komótosan, és beszólt a kapualjakba. Meglóbálta a csengőt időnként. Megrázkódott erre az agyába tépő kegyetlenül éles hang­ra.- rángatta a karját. I — Mi van veled, ----------------- öregfiú? Elszunyó­káltál? Túl magas neked a Görsvin, pedig a milánói szkálából közvetí­tik. Nem hallod? Üvült a telefon. Vedd már fel! Még nem tért magához egészen. Ez az álom! Ugrál a szíve, mint egy megkergült kölyökkutya. Mégse utazott el ? Álmodta az egészet? A felesége emelte fel a kagylót. — Valami Tikász Lali keres. Azt mondja, kollégád. — A dagadt Lali. ö az. Megyek már. Talpra szökött, majd fölbukott a szőnyegben. — Mi a nagy újság, Lali? — Holnap indulok az Opellel. Ve­lem jössz? Mondottad, hogy utaz­nál, maszek alapon. Jól ehnarhás- kodunk az úton. Nos? — Attól függ, hova megyünk. — Sadaradára. Kedvenc helyed. — Nem mehetek. Az imént ér­keztem meg onnan. — Nagy kár. És hogy sikerült az út? Milyen volt? — Öcska, piszkos kis fészek. Öt­ven évet késett le az élet sodrásá­tól. Az a pöfögő bádogmasina! Di­rekt nevetség. Ha le akarsz égni, barátom, odamenj! 1874. január 24-én született W. Somerset Maugham. Az el­beszélést a világhírű író születésének közelgő 100. évforduló­ja alkalmából közöljük. IV. SOMERSET MAUGHAM: A tücsök és a hangya Kisfiú koromban könyv nélkül meg kellett tanulnom La Fontaine néhány meséjét, és tanulságukat gondosan elma­gyarázták nekem. Megtanultam a tücsök és a hangya meséjét is, amely arra szolgált, hogy a fiatalsággal megértesse: egy tökéletes világban a szorgalom elnyeri jutalmát, a könnyelmű­ség pedig büntetését. Ebben a csodálatra méltó mesében (bo­csánatot kérek, hogy olyasmit mondok el, aminek tudását mindenkiről előzékenyen feltételezik, ha ez nincs is egészen így) a hangya szorgalmasan dolgozik egész nyáron, hogy téli eledelét összegyűjtse, miközben a tücsök egy fűszálon ül, és dalolva dicsőíti a napot. Eljön a tél, és a hangya bőségben él, a tücsöknek azonban üres a kamrája: elmegy a hangyához, és kér egy kis eledelt. Akkor a hangya felteszi neki a klasszikus kérdést: — Mit tettél a meleg időben? — Éjjel-nappal munkában voltam: fűnek-fának folyton daloltam. — Daloltál? Rendben van, komám — akkor ma táncolj szaporán! Nem perverzitásnak tartom, hanem inkább a gyermekkor következetlenségének, amely erkölcsi szempontból sok kíván­nivalót mutat, hogy ebbe a leckébe sohasem tudtam belenyu­godni. A tücsökkel rokonszenveztem, és hosszú időn keresztül, ha csak megláttam egy hangyát, rögtön eltapostam. Ilyen sommás (és ahogyan azóta felfedeztem, egészen emberi) mó­don akartam kifejezni az erénnyel és a józan ésszel szembeni ellenkezésemet. Ez a mese jutott önkéntelenül is eszembe, amikor mi­nap George Ramsayvel találkoztam; egy étteremben ebédelt egyedül. Soha nem láttam még embert, akinek arcán ilyen sö­tét kétségbeesés ült. Maga elé bámult a levegőbe. Mintha az egész világ terhe az ő Vállára nehezedne. Megsajnáltam, mert mindjárt gyanítottam, hogy szerencsétlen öccse csinált me­gint valami galibát. Odamentem hozzá és kezet nyújtottam. — Hogy vagy? — kérdeztem. — Nem a legjobb hangulatban — felelte. — Megint Tómmal van baj? Sóhajtott. — Igen, megint Tómról van szó. — Miért nem veszed le róla a kezedet? Mindent a vilá­gon megtettél már érte. Tudhatnád, hogy reménytelen eset. Azt hiszem, minden családban akad egy tékozló fiú. Tom már húsz esztendeje keserves megpróbáltatást jelentett csa­ládjának. Elég tisztességesen kezdte életét: felcsapott kereske­dőnek, megházasodott, két gyermeke született. A Ramsay család tagjai mind tekintélyes emberek, és minden jel arra mutatott, hogy Tom Ramsay is hasznos és tiszteiéire méltó életpályát fut be. Egy szép napon azonban, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, kijelentette, hogy nem fűlik a foga a munkához, és hogy nem való neki a házasság. Élvezni akarja az életet. Nem hallgatott semmiféle ellenvetésre. Otthagyta felesé­gét és irodáját. Volt egy kevés pénze — abból két boldog esz­tendőt töltött el Európa különböző fővárosaiban. Kalandjainak híre időnként eljutott rokonaihoz, és mélyen megbotránkoz­tatta őket. Tpm valóban élvezte az életet. Rokonai fejüket csóválták, és azt kérdezték, mi történik majd, ha elfogy a pénze. Hamarosan rájöttek: Tom- kölcsönkért. Elragadó volt és gátlástalan. Soha nem találkoztam senkivel sem. akinek — ha kölcsönkért — nehezebb lett volna nemet mondani. Biztos jövedelemre tett szert barátaitól, és könnyen szerzett új ba­rátokat. De mindig hangoztatta, hogy unalmas dolog a pénzt hasznos dologra kiadni: a pénzt csak akkor élvezi az ember, ha fényűzésre költi. A fényűzéshez a pénzt bátyjától, George- tól szerezte. De rá nem pazarolta elragadó modorát. George komoly férfiú volt. és érzéketlen öccse bájos modorával szem­ben, George tisztességes és rendes ember volt. Egyszer-kétszer elhitte Tom ígéreteit, hogy megjavul, és jelentős összegeket adott neki, hogy újrakezdhesse életét. Tom autót és pompás ékszereket vett a pénzen. Amikor a körülmények George-ot ráébresztették arra. hogy öccse sohasem tér jó útra, és be­szüntette a segítségét, Tom minden lelkiismeret-furdalás nél­kül zsarolni kezdte. Egy tekintélyes ügyvéd számára nem kellemes, ha öcs- csét kedvenc éttermének bárpultja mögött látja viszont, amint éppen koktélt kever, vagy klubja előtt várakozik egy taxiban, a sofőrülésen. Tom szerint bárban dolgozni vagy taxit vezetni tisztességes elfoglaltság, de ha George néhány száz fonttal le­kötelezi, a családja jó hírneve érdekében hajlandó abba­hagyni. George fizetett. Egyszer Tom majdnem börtönbe került. George kétségbe­esett. Alaposan utánajárt az egész tisztességtelen ügynek. Tom ezúttal valóban túllőtt a célon. Mindig féktelen, könnyelmű és önző volt, de addig soha nem követett el becstelen — vagy­is George szerint törvénytelen — dolgot; és ha feljelentik, bi­zonyára elítélik. George nem engedhette meg, hogy egyetlen testvére börtönbe jusson. A férfi, akit Tom becsapott, egy Cronshaw nevű ember, nagyon bosszúvágyó volt. Mindenáron bíróság elé akarta vinni az ügyet; kijelentette, hogy Tom gazember, és meg kell büntetni. George-nak végtelen sok fá­radságába és ötszáz fontjába került, amíg az ügyet elintézte. Soha nem láttam még oly dühösnek, mint amikor megtudta*

Next

/
Thumbnails
Contents