Pest Megyi Hírlap, 1973. december (17. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-09 / 288. szám

8

mai HEGYEI

s^/tú’lap

1973. DECEMBER 9., VASÁRNAP

Uj utca Szigetszentmiklóson

Nádasdy János festménye

Pályáznak a gesztenyestandra

JÓ TRÜKK

Ajándék

Gödöllői építkezés

Tamás István

László Csilla

rajza

PÜSPÖKI MIHÁLY:

INDÍTÁS

*

I

*

miatt ma már úgysem lehet’

ne forgalomba hozni. Darabonként kétszáz forintot fizetek a festőknek, a képeket azután eladom a megbízható vevőknek ugyanennyiért. Nekik nincs más dolguk, mint a felső festékréteget otthon lemosni, s aztán az ízlésük szerinti képet feltehetik a falra ...

— De hiszen akkor nem keres semmit! — mondtam. — Sőt, talán ráfizet.

— Jelenleg igen. De ezt az áldozatot meg kell hoznom. Az ellenőrzés erős, az igazi művészetet pillanatnyilag üldözik. Mégse volna okos részemről, ha felhagynék munkásságommal, hiszen az alkotóművész is kijöhet a gyakorlatból. Meg aztán a vevőkört se szabad elhanyagolni, elszoktatni. Még rákapnának az állami képcsarnokok árujára. Meddig tarthat ez az egész giccsellenes hadjárat? Nálunk minden ilyen akció szalma- lángéletű. Addig, amíg ráunnak, muszáj valamelyes anyagi áldozatot hozni. Az a fő, hogy változatlanul megkeresnek a régi vevőim...

Vettem egy szép tájképet Szakajtó stb. készletéből, kétszázért. Tehetséges ember munkájának tartom a festményt. Feltettem a falra; egyelőre még tűnődöm rajta, hogy eltávolítsam-e a felső festékréteget a cigánylányt (gitárral!) rejtő műalkotásról...

Heves Ferenc

tarral is...

— Nem értem — ámuldoztam. — Hát két képet festettek egymásra?

— Amint látja — felelte büszkén a művész. — Nem is egészen az én találmányom ez. Hajdanában, amikor még értékesebb volt a vászon, takarékosságból, de egyéb okokból is gyakorta megesett, hogy egy-egy festőművész valamelyik elődjének az általa nem becsült festményére új képet festett. Volt úgy, hogy világi tárgyú festmény kapott új festékréteget, csak azért, hogy egyházi tárgyú kép legyen belőle. A múzeumi képrestaurátorok értik a módját, hogy a fedőréteg óvatos eltávolításával napvilágra hozzák a rendszerint értékesebb régebbi festményt. Nálam is így van ez: alul van az érték, felül a silányabb munka. Én olajfestékkel dolgozom, ez maradandóbb. Az alibicélokat szolgáló képeket temperával festetem rá a műveimre. A temperafesték vizes ruhával könnyen, eltávolítható, mivel a víz oldja a temperát. Az olaj viszont épségben megmarad alatta. Ügyes fiatal, kezdő festőkkel dolgoztatok, van néhány főiskolás bedolgozóm is. ök tulajdonképpen nem is tudják, hogy miről van szó, inkább azt hiszik, hogy csak a vásznat akarom még egyszer felhasználni, minthogy a műalkotásaimat a tanácsi szervek ellenőrzése

Vevőként állítottam be Szakajtó K. Menyhárt, az ismert giccsfestő Máj utcai műtermébe, pedig nem volt szándékomban képet vásárolni. Az érdekelt, mi lehet a magyarázata annak, hogy a giccs elleni küzdelem fokozódása ellenére egyre több ízléstelen mázolmány kerül elsősorban a vidéki otthonokba.

Az alacsony, testes mester alaposan végigmustráit.

— Mi tetszik? — kérdezte bizalmatlanul.

— Valami szép képet szeretnék venni.

Szakajtó R. Menyhért néhány meglepően, jó festményt tett elém. Tájképet, csendéletet, női aktot vegyesen.

— Nem ilyesmire gondoltam — mondtam csalódottan. — Macska gombolyaggal, erdőrészlet patakkal és szarvassal, esetleg cigánylány gitárral nincs?

A művész arca felderült.

— De van — mondta lelkesen. Azzal egy megnedvesített vászondarabkával szaporán dörzsölni kezdte az egyik szép virágcsendélet sarkát. A leváló festékréteg alól előtűnt egy hófehér cica kunkorodó farkincája. Ijedt mozdulatomra Szakajtó R. abbahagyta a képrombolást.

— Nem kell aggódnia — mondta. — Ez alatt a tetszetős, de értéktelen mázolmány alatt az én művészi munkám rejtőzik. Gombolyaggal játszadozó kiscicák... De természetesen kaphat szarvast pa—Ezt az antilop zakót megveszem, a Gyurikámnak. Meg, ha addig élek is, ha a napidíj utolsó garasát költőm is rá. Koplalás nem számít. Hiszen ráadnám én Gyurikámra az egész világot. Az a fontos, hogy neki mindene legyen. Hogy fog állni rajta ez a zakó! És nem is olyan drága. Marad annyi pénzem, hogy nekem is jut valami, bár én kevéssel beérem, nekem csak az a fontos, hogy ő legyen szép és elegáns.

így beszélt a világváros egyik forgalmas üzletutcájának kirakatai előtt a hölgy, hivatalból kiküldött társam, megérkezésünk estéjén. Minthogy néhány napot együtt töltöttünk, megfigyelhettem a zakóügy teljes kibontakozását.

A második estén nagy cso maggal érkezett a szállodába.

— Látom, asszonyom, nem tétovázott sokáig.

— Ez még nem a zakó, maga csacsi. Az ember nem vá-, sárol hebehurgyán, azonnal az' elsőt. Ez kosztüm nekem, a pénzmaradékból. Kiszámítot-l tam, mennyi kell a zakóra, a többit félretettem, abból jött ki a kosztüm. Éppen ilyen kosztümöt nézegetett a drágám a pesti kirakatban nekem. Kétezerért. Amilyen bolondul szeret, képes lett volna megvenni. Megelőztem. Az an-j tilop zakó — istenem, hogy örül majd neki! — az elutazás előtt való este következik.

Az elutazás előtt estén minden képzeletet felülmúlt a csomag mérete.

A félénk érdeklődésre, hogy melyik csomag rejti az antilop zakót, bájos útitársam felcsattant:

— Buta férfi maga is. Ez mind neki szóló ajándék! Az én Gyurikám egy rajongó férj, egy őrült. Mindezeket a hol-! ImiJcat megvenné nekem. Pon-j

asarnap délután Tarhonyás Illés bátyámmal a szövetkezeti major bejárata előtt üldögéltünk a lócán. Ö a majorságot vigyázza, mivelhogy mindenes, mindenre felügyelő a gazdasági központban, én pedig az autóbuszra várakozom. S míg a lócát nyergeljük, addig a mostoha időjárás miatt kesergünk, miközben a falu felől egy bősz motoros hajt, megveszekedett sebességgel.

A majorhoz érve, váratlanul lelassul a robogás. A Pannónia, melyet elszántan lovagol a legény, köhögni, fuldokolni kezd, mint akit fojtogatnak. Aztán egyszeribe leálL

Ideges sietséggel ugrik le a legényke a nyeregből. Gyors, kapkodó mozdulatokkal talpára állítja a behemót járművet, előkotorja a szerszámokat, s hozzálát a munkához, a hibakereséshez.

Elsőként a motorgyertyát veszi szemügyre. Zsebkésével lekapirgálja a kormot a gyertya szikravető környékéről, aztán belefúj, megnézi tüzetesen: van-e szikrája a gyertyának, s amikor végez a motor körüli hibalehetőségek számbavételével, ismét lábra, illetve kerékre állítja a masinát, és nekirugaszkodik az indításhoz.

Minden erőlködés ellenére, nincs gyújtása a motornak. Egyszer-egyszer ugyan „elkapja” a szikrát, köhent is kettőt- hármat, de aztán megsüketül újra. Hiába rugdalja a berúgókart, próbálja „beugrasztani” rövid, de fárasztó szaladgálásokkal a motorkerékpárt, de az nem hajlandó indulni az istennek sem. Végül is, megizzadva az erőlködéstől, pihegve állítja a kilométerkőhöz az istenverte masinát.

Tarhonyás Illés kényelmesen tápászkodik fel mellőlem a pádról. Nagy szuszogások közepette odakaptat a verejtékben

úszó legénykéhez, körülókumlálja a megcsökönyösödött járművet, s így szól:

— Az a gyanúm, öcsém — pillog ki a kalap alól —, hogy indítás előtt nem abrakoltad meg ezt a pléhparipát.

Egyszeribe beszaladt a madzag.

— Ide figyeljen, maga tudós tatus! — csatolja ki bukósisakja szíját az ifjú motoros. — Ha azt hiszi, hogy ez a motorkerékpár olyan, mint a régen-volt gebéje, akkor maga . összetéveszti a viselt nadrágot Visegráddal. Mert itt aztán nem segít a Jézus segíts! A technika, az technika!

Abbahagyja a hittérítésnek is beillő győzködést. Nagyhir- telenjében lecsavarja a benzintartály kupakját, s amikor azt tapasztalja, hogy a tartály valóban üres, elvörösödött orcává; odébbáll. Tarhonyás Illés bátyánk pedig, látva a megfutamo- dást, visszalépked hozzám gangosán.

— Látod?! — húzza ki magát kakaskodva a győzelem mámorában. — Ez a zsendült eszű azt hiszi — int a tovaisz- koló legényke után —, hogy ő az iparos.

Néhány szóval még íelhánytorgatja a mai fiatalok viselt dolgait, majd amikor megbékél a tapasztaltakkal, egy másik, régen történt indítási históriával hozakodik elő.

1931 márciusának derekát jelezte akkoriban a naptár. Március első felében már megjártam Pestet, a „nagyfalut”, hogy munkához jussak, de egyhetes téblábolás után hazajöttem, gyalog. Egész úton, ahogy löktem magam előtt a kubikustaligát, azon rágódtam, hogy nagyon rosszul indul az esztendő: soványak a kilátások, nincs munkalehetőség, s sokan már odahaza ögyelegnek a ház körül, s legfeljebb az asszonyok tudnak elmenni napszámra, Nagytelekre, mivelhogy az asszonynépnek kevesebbet fizettek, és kevesebbel is beérték.

Akkoribal. már ötödmagammal ültük körül az asztalt. Szaporodott a család, nem kellett attól tartani, hogy magva vész a Tarhonyás famíliának. (Szegény jó feleségemmel akkoriban voltunk a legszebb éveinkben. Rugdalt bennünk a vér, jólesett az enyelgés, még a vékony koszt mellett is. s ha visszagondolok arra a szép időnkre, mindig az miátt keserCIRFANDLI, a körmönfont kályhatulajdonos sült tököt és gesztenyét árult az aluljárónál. Csöndesen, feltűnés nélkül tollasodéit. A baj ott kezdődött, mikor négyszázezret nyert a lottóin. Óvatos ember volt világéletében, nem szerette, hogy irigykednek rámások, s kiváltképp, ha apróbb kölcsönért pumpolja a rokonság. Legelőbb Amáliái, élete párjával tanácskozott.

— Aztán ki ne kottyantsd a dolgot, te asszony. Magad is tudod, hogy Vakulya Tóni feni a fogát a standomra az aluljárónál. A négyszáz rongy könnyen elúszik, de a sült tök sült tök marad.

Cirfandlinét kiverte a verejték ekkora szerencse mámorától.

— Mit csinálunk a tenger sok pénzzel, te Frédi?

— Azzal te ne törődj. Valami zsíros buliba fektetem.

— Máris borította a pattoga- tásra szánt kukoricacsövet a ládafia mélyére.

összeszorított szájjal hallgattak Cirfandliék, s az asz- szony továbbra simítgatta a százasokat a ruhásszekrénybe, a neylonikombinék közé.

— Csak semmi költekezés

— intette Frédi a párját. — Tudod, mennyire éhesek a piacosak. Az életszínvonal marad.

Árnál nem nyugodott.

— Cseréljük ki a Béenvét égszínkék Citroenre. Eleget ugratnak az asszonyok a fodrásznál azzal az ócska járgánnyal.

— Ne foglalkozz vele, amit a némberek összefecsegnek. Vegyenek csak ők, má nem!

Az asszony tovább erőskö- dött:

— Bontsuk le a panelházat Balatoncsicsomyáson. Utána építsünk tiroli házat Kékestetőre. Az jóval mutatósabb. Harapnak rá a síelő külföldiek.

— Ne okoskodj, Árnál. Vakulya már szagot kapott. Kész villát ajánlott Dobogókőn. Szemébe kacagtam: „Vedd meg csak te. Én ahhoz túl piti vagyok.”

— Szerezzünk legalább egy körkötő gépet. Anyád kötné a pulóvert, én pedig eladom a vásárosnak. Talált pénz lenne.

A GESZTENYEÁRUS méregbe gurult.

— Még csak az kéne! Hogy az a bitang Vakulya lecsapjon ránk, és tiltott iparűzésért följelentsen. Játszva kaparintaná meg a standot. Nem kel! kötőgép!

Elszántságát azzal bizonyí. tóttá, hogy három úritököl penderített elő a sarokból ki- belezés céljaira. Eközben rit- kás bajuszát vakargatta.

— Olyasmibe fektetem i tökét, aminek se látszata, se szaga. így Vakulya hallgatn fog.

Egyre többen keresték Cir. ■fandlit ezekben a kritikus nációkban. Csuoa iólvasalt úrféle, s a szomszédos „Tökász” vendéglőbe tették át tárgyalásaik színhelyét.

Egyik borongós reggel eltűnt a Frédi. Csak a harmadik nap jelentkezett. Rejtélyes mosollyal állt meg az asszony előtt.

— Ide hallgass, Árnál. Megkötöttem az évszázad legjobb üzletét. Csak nekem juthat eszembe ilyesmi, mivel én pénzügyi zseni vagyok.

— Miről beszélsz?

— Vettem két pár muflont és egy hasas taránd- szarvast a hozzájuk tartozó álla-tetetőkkel és karámmal. Jókora erdőt is kínáltak a Börzsönyben nevetséges áron. Ott fogom tenyészteni állatkáimat. Ezt nem szagolják ki a piacosok.

— Áruld el, mi az a muflon? — meregette szemét Árnál.

— Valami juhféleség. Kipusztuló fajta. Kettőszáz van belőlük a világ, s ami fő, nagyszerűen tejelnek. Nehéz pénzt ad értük az állatkert.

— Te vagy, fiam, egy állatkerti És ki vigyáz a muflonokra?

— A VAKULYA TÓNI, havi kétezerért Megkapja a tejet és a gyapjú felét. Kapásból állt kötélnek, mivel ő szabadban jógázik, és régi természetbarát. írásban mondott le a standról, az aluljárónál.

Hunyadi István