Pest Megyi Hírlap, 1973. december (17. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-02 / 282. szám

1973. DECEMBER 2., VASARNAP f»*41 HEGYEI icJCfHap Díszebéd — A mai program? — kér­dezte korán reggel Sárika, jegyzetfüzettel a kezében az elnök titkárától. A mai tennivalók hosszas címszavainak lediktálása után a titkár gépiesen hozzátette: — ...és közben természe­tesen a díszebéd. Telefonáljon az Arany Csillagba. A szoká­sos Vb. osztályos vendégebéd. Ü jházy-tyúkleves, bifsztek vagy Wellington, valami köny- nyű tészta, gyümölcs, kávé. Egy üveg konyuk, tíz üveg Tolcsvai. Déli egy órakor az intéz­mény vezérkara — elnök, tit­kár, gazdasági helyettes, mű­szaki igazgató, tolmács — be­vonult az Arany Csillagba. A tyúkleves már a tálaló ajtajá­ban várakozó pincér kezében gőzölgött, hatalmas porcelán­tálban. Leültek. — Nincs előétel — súgta a gazdasági helyettes a mellette ülő titkár fülébe. — Nincs. Tudod: I/b. Az előétel csak a különlegesen fontos vendégekhez jár. Ahogy a tavaly hozott belső takaré­kossági határozat előírja. — Persze, emlékszem. Következett a mesteri mó­don elkészített bifsztek; vas­tag volt és puha, enyhén meg­locsolva mártással. Némán ették. Sűrűn bontogatták a Tolcs- tmit, a pincér szorgalmasan töltögetett. A tésztánál már vidám történetek jártak. — Kérem a pohárköszöntő szövegét — mondta halkan az elnök a titkárnak. , Odacsúsztatták eléje az I/b. típusú üdvözlőbeszédet. Fel­állt, elmondta, az aláhúzott résznél felemelte a szavát és a poharát, ivott, leült. A tolmács minden szót fordított németre, ahogyan máskor is szokta. A jelenlevők megtapsolták az el­nököt. — Ki válaszol a köszöntő­re? — kérdezte valaki. A titkár, az elnök, a helyet­tes, a műszaki igazgató kezé­ben egyszerre akadt fenn a pohár. Körülhordozták homá­lyos tekintetüket az asztaltár­saságon. — Uramisten — hebegte a titkár —, hiszen ma nincs is vendégünk. TAMÁS ISTVÁN SIMONYI IMRE: Litánia hogy: a nevedre már nem emlékszem a nevemre már nem emlékszel a hangotokra már nem emlékszem a hangunkra már nem emlékszel az ölelésíekre már nem emlékszünk az ölelésünkre már nem emlékeztek a sebekbe már belehaltam a sebekbe már belehaltál a sebekből már felgyógyultam a sebekből már felgyógyultál hogy: soha többé — megfogadtam hogy: soha többé — megfogadtad téged s hogy: örökké meg hogy: vége — elmondtam már hogy: engem s hogy: örökké meg hogy: vége — elmondtad már húszmillió éve hazudjak tiszta szívből egyikét úgy mint a másikát ideje már hogy elpiruljunk végre egymás miatt és egymás helyett eredj hát utadon magam is elmegyek csak az maradjon vélünk aminek nincs kezdete se vége csak hőfoka van meg kiterjedése meg szívre lélekíe agyra ágyra reáfonódó mindenhatósága ' halálunk órájáig ez legyen — a százszor elárult — veled vele velem szerelmem szerelmed szerelme mindnyájunk szerelme: szerelem TOLDÁLAGI PÁL: A fáklyavivő szavai Találkoztam fáklyavivőkkel, láttam, fiatalok; hogy zöldell körülöttük a bokor és fa, és nem gondolnak szakadékra, valami ünnepélyre menve rákezdtek ékes énekekre, nem fújt a szél, nem hullt a zápor, és egyikük a sokaságból fényes homlokkal, tiszta szívvel elém lépett és mondja; hidd el, bár megöregedtél, lehetsz még a kísérőnk, megmagyarázó ja az álmainknak, hallgass a szóra, ilyen alkalom többé nem lesz, segíts minket a győzelemhez. MARKÓ PÁL: Új lakóházban Ez a telek zsombékkal volt tele, kakas-tó volt eddig a neve: Mocsárként ismerték azelőtt... Apró víziszárcsák heverésztek a parto varangyok tanyája volt ez a part. Körölötte új épület: a rokonság adta a kétkezi munkát. Vályogvető cigányok élnek itt. Valaha rongyos batyuval indultak s roskadozva gürcöltek nehéz éveken át. Ma igyekezettel dolgoznak nem várnak mások levesére!-------—j- elküldte a kö­An yja | zértbe, vásárolt, any j a mérlegre tette az almát, leült vele szemben, ránézett és ölébe ej- . tette a kezét. „Kevesebbet mértek, menj vissza, hátha pótolják.” A kisfiú elszaladt, félelemmel lépett a boltba. Az egyik árusnő ramosolygott, at­tól bizalomra kapott, elétette a csomagocskát. „Nem lehet, kisfiam. Kivitted az üzletből, ki van írva, most már késő.” Jó, szelíd fényű beszéde volt a néninek. A pult alatt ki­cserélte az almát és a kezé­be nyomta- Jzótlan ért haza a kisfiú, nem tudott igazán örülni, lógatta a fejét. Nem értette, miért volt kevesebb az alma. „No látod, ügyesnek kell lenni... Majd te is megta­nulod” — mondta az édes­anyja. Iskolaszünet volt, fociztak az utcán, kergették egymást, ha elfáradtak, nézegették a kira­katokat, minden csődületbe befúrták magukat. Egyik na­pon megszólította a folyosó­szomszédjuk. „Gyere, segíts elvinni ezt a kis holmit, ide csak a harmadik utcába.” Este elgondolkozott a har­madik utcáról, de nem szólt az édesanyjának. Minek? .. • Még megtiltaná, hogy máskor elkószáljon. Szerette az ilyen kalandot, izgalmas, mint a Ferkó detektívkönyve, amit két napra kölcsönadott. „Pén­tek estig, becsszó, és anyádnak meg ne mutasd!” Nem értet­te, miért fontoskodik, aztán mégse mutatta meg. ___________felgyűltek a J L assacskán titkai, mint kacat a nad­rágzsebében. Kavicstól rozsdás kis lakatig' minden volt ott. Csereberélt vele, mint a töb­biek. Egyszer pénzt talált, nem sokat, két forintot, azt este letette az asztalra. A közértben mindig a mo­solygós néni elé állt, már is­merte, össze is nevettek né­hányszor, barackot nyomott a búbjára, meg egy valódit a markába. Olyat mondott egy­szer, hogy neki is volt egy ilyenforma fia, de már nincs, nem magyarázta, miért nincs, hirtelen elállt a szava, mint csapból a víz, ha elfordítják. Mintha tartozna a néninek va­lamivel, ha csak tehette, hosszan állt előtte, hadd néz­ze, a fia helyett is, gondolta. Szertefoszlott az a régi lidérc­Az igazgató nehezen rábólintott. — Rendben van. De akkor biztos. Nem mondta senkinek, mégis elterjedt a híre. Talán Füzesnek járt el a szája. Egyszer még augusztus vége felé azt találta mondani neki, adjon tanácsot, kinek adhatná oda a szerszámait. Már gondolt is valakire, aki meg­becsülné, vigyázna rájuk biztosan. Aki meg­érdemli, hogy ilyen jó, kézreálló szerszámjai legyenek. Sokmindent szeretett volna monda­ni. Azt is, hogy azelőtt, régen dicsőségnek számított, ha egy fiatal olyasvalakitől örö­költe a kalapácsot, a sublert, aki a szakmában sok sót megevett. Füzes azonban sehogy sem akarta érteni a dolgot. Teljes művezetői te­kintélyével nézett rá, majd azt mondta, hogy hónapok kérdése és az összes régi gépet lecse­rélik. Az új gépek pedig, mint tudnivaló, fel- szerszámozva érkeznek. Ha eljön az idő. nyu­godtan adja le a raktárba, de akár meg is tarthatja úgyis kiselejteznék ezeket az öreg szerszámokat. Ilyen események előzték meg a december­végi napot, amikor Lőcsei utoljára tett? föl a keménykalapot. Azóta is állandóan kutató pil­lantások irányulnak felé, ha nem látja is, érzi. Égeti a bőrét. Megizzasztja. Minduntalan le kell vennie a fejfedőt, hogy a homlokán tö­rüljön egyet. Pedig a munka nem sok. Spórol­ni kell. vele, hogy műszak végéig kitartson. Tempósan, nyugodtan, alacsony fordulatszá­mon, mint öreg masinának dukál. Majd siet, akinek sürgős, neki már semmi nem az. 'Amikor vége az ebédidőnek, s visszajön­nek, a szerelde újból benépesül, látja, hogy a gépe körül valaki tisztára söpörte a placcot. A műhelyiroda elé asztalt tettek ki, piros terítő­vei letakarva, régen, amikor még idelenn tar­tották a pártnapokat, ugyanott állt az az asz­tal. Aztán alighogy lecsöngetik a műszakot, el­kezdenek gyülekezni az asztal körül a csar­nokbeliek. Ä fejekről lekerül a kötöttsapk;, a menyecsfeésen kötött pirospettyes kendő. Csen­géié is a kezében tartja a cilindert. Lőcseinek nem áll rá a keze, hogy levegye a fejrevalóját. Akkor sem, amikor közelebb hívják, jöjjön csak egészen közel, hiszen érte van az ünnep­ség, az igazgató megilletődve szól: Öreg szak­társunkat búcsúztatjuk... Negyvenhárom év ... Ebből az alkalomból Kiváló Dolgozó ki­tüntetéssel jutalmazza a gyár ... Odajárul az asztalhoz. A kalap a kezében. Átveszi a piros dobozt, az oklevelet, a tömött, fehér borítékot, s akkor feléje nyújtja a kezét az igazgató. Sebtében át akarná tenni a másik kezébe a holmit, s izgalmában leejti a kala­pot, az meg a karimájával esik a földre hirte­len, s gurul, gurul. . Mosolygás az arcokon köröskörül. Valaki fölkapja gyorsan, Lőcsei a | mozdulatáról látja: Vadasi volt az, tanuló j még, ezután szabadul. Amint az ünnepségnek vége van, elkiabálja magát: kalapárverés, ka- ] lapárverés! Ki ad többet érte? Fenn áll a nagyautomata tetején, ahol ezüstfényűre csi­szolt fémhenger tetején, mint valami dísz­emelvényén feketéink a keménykalap. Kikiál tási ár, öt korsó sör. Fölmegy tízre, tizenötre apránként, nagy nevetések közben. Már szál­lingóznak a délutánosok, az egészet nem tud­ják mire vélni. Hanem akkor elkiáltja magát Lőcsei, ek­korát nem kiáltott talán egyszer se negyven- három év alatt: — Annyi korsó sör, ahányan vagyunk! Har­minc! Nem, legyen negyven! Mindenki az én vendégem! Lobogtatja a fehér borítékot. Elhallgat mindenki. Kézről kézre jár a kalap Lőcsei öreg kezéig. Lassú mozdulattal veszi magához. Meg is simogatja. Majd úgy teszi fel a fe- ■ jére, mint király a koronáját. Amint az öltö­ző felé elvonul, széles út nyílik előtte. Vadasi: apród-mozdulattal meghajol. Követik a töb-’ biek, de már elhalkul a nevetés. Egyszerűén csak meghajolnak a keménykalap előtt. nyomása. _________- múlva vásár­| Hónapok | lás közben--------------- ténfergett a jó szagok közt, a mosolygós éppen szabadnapos volt. A vízimadárnyakú borosüvege- ket nézte, csettintett, ő is megnő nemsokára. Mikor fi­zetni állt a sorba, várnia kel­lett. Hétvégen este annyian összecsődültek, mintha ingyen árultak volna. A sok szatyor, dugig tele kosárkák közt ide- oda vergődött, mint sajka a tengeren. Egyszercsak hullám- lani kezdett az a tenger, meg­bolydult. Az emberek egymás­ra néztek, egy koros asszony kiáltozott. „Ellopták a pénze­met! A tárcámat! fogják meg! Az elébb még itt volt! Hol a tárcám? Istenem..-” A kis­fiú a kiáltozó mögött állt, lök- dösés támadt, kiszorult a sor­ból. „Ez volt, ni! Ez a kölyök, kapja el! Megismerem!” — „A szeme sem áll jól” — mondta valaki. Erős kéz szo­rította, befelé rángatta a bolt mélyibe, ahol az van kiírva: Iroda. Segélykérőén nézett kö­rül, a mosolygóst kereste, egy székbe lökték. „Mutasd a holmid! Te gazember!” Hát­térben a kárvallott fújtatott; tátogott, mint üveg mögött a pikkelyevesztett potyka. Ki­forgatták vedlett szatyrát, ki­ló cukrot meg egy csomag kéttojásos csőtésztát leltek. A könny éppen megszületett a szemében, de még nem gurult le. Ha most az édesanyja be­lépne ... A boltvezető kiküld­te a kíváncsiakat, megtapogat­ta zsebeit, kiszórta a kacatot, szemügyre vette. Erélyesen csapott a kilincsre és a kül­ső ajtóig kísérte. Némi sus­torgás gyűrűzött a nyomukba- A kisfiú szabad volt. Tetszett neki a boltvezető, a szigora, ahogy az őgyelgőkre rászólt: „Engedjenek utat... Tévedés volt.” Az ajtóban megszorí­totta a kezét: „Felejtsd el, katonadolog.” Hangja a jár­dán érte utói: „Aztán lássa­lak, gyere máskor ” Ez jól esett. Ilyennek képzelte apját, akit sosem ismert. Anyjának mindent rendre élmondott. Sokáig nem beszél­SZ0LN0K1ANDRAS; Furcsák a felnőttek tek róla. Ösztönösen kerülték, mint láb a pocsolyát. Hóna­pok múlva az újságban olva­sott egy elcsípett tolvajról, aküor norzsolódott fel benne a gyanúbakerülése behegedt nyoma. Olyan élesen támadt eietre, mint moziból jövet, ha nappali fény tóiul a szemébe, egesz elvakitja. Nagyon akart nem gondolni rá, ae valami nem nagyta nyugton. Vajon meglett a tárca? Es ha nem, mit gondolt róla az a nő? Hátha söpréskor előkerült a pult alól, ahová véletlenül be­rugdosták. A takarító odaadta vagy nem adta oda. ,------------------ Szaniszlay j Októberben j összeverten ■------------------jött a su­li ba. Harmadnapra lelohadt, de kék-zöld lett az arca. Be­vallotta, hogy az apja hagyta helyben. Intőt kapott, és alá­írást hamisított az ellenőrző­jébe. A kisfiú mélységesen sajnálta a csapat kapusát, aki­vel néha megosztotta uzson­náját. Szaniszlay apján tűnő­dött, az aláíráson, amit az ő helyében elvállalt volna. Az autóbuszvezető k-ezenyoma so­káig virított a fiún, s egy vo- n-alnyi forradás később sem tágított a homlokairól. Vala­hányszor barátjára nézett, felcsúszott a tekintete, a for­radás emlékeztette. Rákövetkező tavaszon Fer­kó újságolta. „Képzeld, apa felcsípett nekem egy pótma­mát. Elválik az öregfiú”. Foci után caplattak haza. Nyalóka­kakast szopogtatott. „Tovább dumáljam? ... — „Jöhet...” — „Már voltam vele moziban. Oltárt nő. Vasárnap kirándul­tunk, nyársról csepegtette a zsírt a kenyeremre. Kicsit pi­sze és vörös, mint ez a ...” Leharapta a vörös cukorkakas fejét és hideg üveghangon fel­nevetett. „Múlt héten még fekete volt, koromfekete ... Mit szólsz?” — „És az anyu­kád? Mikor láttad?” Ferkó elfordult, kifújta az orrát. „Minden második vasárnap kapok tőle egy tábla csokit. Ha kicsit előbb megyek, ket­tőt. Azt mondta, sajnálja, hogy apué lettem.” Elhallgat­tak, átfutottak a zebrán. „A pisze szerint: két muti mégis csak több, mint egy. Nem gondolod 1... A sarkon váltak el, barátja nem nézett a sze­mébe; megesküdött volna, hogy a forradás tüzelni kez­dett a homlokán. p—-----—-—j a nagy­| Megszokott I lány Hur­----------------- kecéktól, az a s udár, szőke, akire úgy fel­tapad a ruhája, nem is tudja, hogv csinálta, mintha mindig fürdőtrikóban járt volna, a b'kini direkt jól állhatott ne­ki. Erről a lányról mindenfé­lét, összevissza gondolt, és az lepte meg. hogy nem szé- gyellte. Egyszer órákig leste a lépcsőfordulóban. Eta meglát­ta, az álla alá nyúlt, gyöngy­ház körmével megcsiklandoz­ta. „Növögetün-k, kisfiú? ... No, nézd csak!” A kisfiú komolyodni kez­dett, sovány csirkemellét ki­húzta, megkérdezte anyjá­tól: hóivá szökött az Eta? „Mi Akkoriban közöc. hozzá?” — „Csak.” _— „Nagylány már az, talán húsz is van.” Meglepte, hogy any­jából harapófogóval se hú­zott ló többet. „Az ő dolguk. Mindenkinek a magáé.” Eny- nyit fecsérelt rá. A fiú nyaka megnyúlt, szepnpillái felcsa­pódtak. Virág nyílik igy gyor­sított filmen, „Szóval, az ügy le van zárva?” Maga ijedt el, ahogy kimondta. Anyja rá­kapta a fejét, nem a hangjá­val, a mozdulatával kérdez­te; „Hát ez meg mi? Kitől hallottad?!” Furcsák a felnőttek, néha nem lehet megérteni őket., Lám, még anyu sem kivétel. Etát hamarosan egy Opel­ből látta kiszállni, orvos- írnok lett a rendelőben. Nenn sok idő múlva a Hurkec-lány mélykék Mercedesből tűnt elő, szőke haja kékesre őszült, így már nem tetszett annyira a kisfiúnak. Egyik bokája fö­lött vékony aranyláncot hor­dott. A szökésről már nem beszéltek, ünnepekkor tóher- taxi fuvarozta az ajándékokat a drága szülőknek, dicsérték bőkezűségét. férjhez ment, felmondta az orvosírnokságot, elvált, bekerült a telefon- könyvbe. Minden csoda leg­följebb három hónapig tart. Kamaszkodó kisfiúknak va­lamivel tovább. történt, au­tóbuszon in­dult Budá­ra. A kalauznő véletlenül nem adott vissza. „Bocsánat, néni, kérem, én kétforintost adtam..” Néhányan odanéz­tek. „Ez a gyerek bolond!” Valaki segített: „Talán még­sem...” — „Nézze meg a tás­kámat ... Kár az ilyenből ekkora cirkuszt csinálni! Ne­sze, itt van, öcsi. Légy vele boldog.” Markába nyomta a pénzt. Nála nem volt több, ezzel a fél forinttal volt más­fél, a visszaútra. Égett az ar­ca. gépiesen leszállt a célja előtt, egyedül indult a kapta- tóna'k. Előtte a busz mászott a kertekkel szegett keskeny úton, mint poros ágra egy kék bogár. Lehetséges, hogy mégse kétforintos volt?...Vé­letlenül nem adott vissza, per­sze. aztán restellte; van ilyen. Hirtelen összemosódott benne ké* arc: a közértbeli kiabáló és a kalauznő. Rendezni akar­ta gondolatait, de semmikép­pen sem tudta összeszedni magát. Majd este anyunak...------------- utánig halogat­I Vacsora | ta a dolgot.------------ Amikor végig­mondta, anyja rántott egyet a vállán. „Kölyök vagy még, so­kat kell tanulnod és ugyan­csak sok mindent elfelejtened, mielőtt...” Nem mondta to­vább. A kisfiú toporzékolni szeretett volna, hogy most, azonnal beszéljen vele to­vább, majd, mint egy félénk kisállat, amelyik , vihar elől bebújik az odújába, csend­ben maradt. És, mint évek előtt a sarki közértben, me­gint hullámzand kezdett körü­lötte a szoba, a bútorok, anyu, a mosolygós, Szaniszlay, a családi képek. Hurkecék Etá­ja. minden, mint az a ten­ger; szerencsére, most nem kiáltozott senki. Enyhén szé­dült. Anyja felé fordult, hogy belenézzen nyugtató, barna szemébe, de ő lesütötte. Egé­szen váratlanul azt akarta kiáltani: „Segítség!” Az s-t már megformálta, de ajkai nem engedelmeskedtek azon­nal. Élesen a tenyerébe váj­ta körmét, hogy ki ne nyíljon a szája. A Holt-Tiszánál Nagy László rajza t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents