Pest Megyi Hírlap, 1973. november (17. évfolyam, 264-280. szám)

1973-11-18 / 270. szám

1973. NOVEMBER 18.. VASÁRNAP

rear

HEGYEI

I&fírltm

Szentendre

Asszonyi Tamás érméi

VITO ZOLTÁN:

Birodalmamban közhírré tétetik!

A hadakat kérte egyik testvérem; a másik szólt: „Én a kincstárat kérem!"

De mégis: országomat hét határon, boldog-vidám királyfiként én járom, hozzám hajolnak gyümölccsel a fák, nyelvén értem a madarak szavát, födél nélkül fejemet egy se hagyja, szelíden befogad az erdő vadja, és engem őriznek a csillagok: én a legkisebb királyfi vagyok, — nekem engedelmeskedik a szél is, a néma felhő énhozzám beszél is, a folyó tőlem kérdi, merre folyjon, s a hegy is, hogy álljon-e, vagy omoljon, a viharnak is én parancsolok: mert a legkisebb királyfi vagyok, — lázat-enyhítő hús szellő a tájon tekintetemet lesi, merre szálljon, kaptárukból megetetnek a méhek, nem bántanak, úgy kínálják a mézet, mint fűszálak mosdató harmatot: mert a legkisebb királyfi vagyok, — kiről a lomb, a vízesés is tudja, hogy álruhába bújva, míg hetedhét határon birodalmamat járom, — , a legkisebb királyfi, én, magam mellé, aranyos trónusomra feleségnek királylányt keresek, —

és csak az énekes-szívű, lélek-szemű kis pásztorlányok vetélkedhetnek értem!...

TASNADI VARGA ÉVA:

Engem őrizne..:

Ha újra tadnék bármit is

kérni,

mint valamikor

a gyermekkorban,

talán szakállas bádogmanóktól, vagy tündérlánytól, ki

táncra dobban, csak Hévízgyörköt kívánnám újra.

— Járnék a tiszta birsszagú

csendben,

bólintó mályvák közt

szaladgálnék, szélvésznél, tűznél sebesebben.

Rákokat néznék hűvös

pincében,

csalánnal töltött a vödör

mélye...

hold ügyelne a jegenyefákra, s jánosbogarak halk életére. S újra járnám a susogó kertet, sorra megráznám a szilvafákat, s apró pocsolyák törött

tükrében

kiabálnám, hogy nem vagyok fáradt.

S biztosan tudnám, nem

bánthat senki, lefeküdnék a megvetett ágyra, s engem őrizne barna

gerendán

az esti lepkék áttetsző szárnya.

DAVID JÓZSEF:

„Hétkra j cáros” családi fészkünk

A

mikor a feleségemnek udvaroltam — 1947 telén — s úgy éreztük, hogy életünk már elválaszthatatlanul közös, azt mondtam: hozzám se gyere, ha legalább hat gyereket nem szülsz.

Ügy nézett rám, mint akit vad, forró táncba hivnak. Pördült is egyet előttem, s ma — 27 év távlatából — úgy látom őt, mint egy több színben nyíló hajnalka virágot, ahogy — az akkor divatos — harangszoknyája a forgástól kifeszült.

Nevetett, s inkább csak érezte, mint értette, hogy én halálos komolyan gondoltam a hat gyermeket.

Arcomba is vágta — visszanevette — hajdani hősködésem, amikor három fiunk után azt mondta a középső egy vasárnapi ebédelés közben: így a hugi, meg úgy a hugi...

— Ugyan, miféle hugi? — néztem a legénykére s édesanyjukra, nem kis megütközéssel, hiszen mint később kiderült, ők hamarabb tudtak mindent, mint én.

— Lesz hugi — zúgták a fiúk kórusban, én meg: lesz ám a keresztanyátok térde kalácsa.

Az asszony meg csak mosolygott. Ö, az a fenséges és biztonságos szűzmáriás mosoly! Amiben gyönyörködnöm kellett volna, de úgy begurultam, de úgy, hogy házasságunk legkegyetlenebb viharelemeit szabadítottam el. Dörgésem, villámlásaim közben ő csak annyit szólt: mit akarsz, hisz ez még csak a negyedik — s kihasználva döbbenetem csendjét, halkan hozzátette: lány lesz. Ez már biztosan kislány lesz...

E

nnek a — megfellebbezhetetlen, csodálatos anyai megérzésnek — megint- csak örülnöm kellett volna, hiszen úgy hiányzott már a kamaszodó fiúk közé egy pi- curka kis tündér, mint elnémult szájra az ének. De hát, hogy a ... jó istenbe énekelhet az ember, amikor ezernyi kis napi nyomorúság tátogatta ránk undok pofáját. Már ed— Apusikám, maga ennyire bizalmatlan?

— Nem szeretném, ha holnap rendőrség állítana ide. Orgazdaságba minket senki se keverhet. Érti, ugye?

— Olyan családfám van, amin maga egy, foltot se talál.

— Szeretem a jó erkölcsű ifjakat. A tiszta munka nálunk alapvető. Na, lássuk a holmikat.

Aprólékosan átvizsgálja. Fintorokat vág. száját is lebiggyeszti.

— Ne higgye, hogy ez mind princ áru. Ha a családján nincs is folt, de ezen az öltönyön van. Tisztíttatni kell. Azt levonom. Tudok adni összesen ... ötszázat. Rendben?

— Ne akarjon hazavágni! Hét a végső ár.

— Annyi nem megy.

— Akkor isten áldja! Nem hagyom magam palira venni.

— Várjon! Hatszázötven. Nekem is össze kell hozni a tervet.

— Szerencséjére sietek, ide a gubát!

— Zsuzsika, ne felejtse el felirni a pontos címet. Kérem a következőt!

p-------------------------j letette a bundát.

| Az öregember | Felesége is oda- topogott. Részegé akart lenni a tárgyalásnak, hiszen mégiscsak az övé. Neki adta az anyósa. A becsüs felcsillanó szemmel nézte a ritka példányt. Ilyet nem hoznak be 'gyakran. Leginkább kéz alatt adják tovább.

— Jó bunda, értékes áru ...

— Ugye? — vág közbe az öregasz- szony. — Eredeti perzsa, még háború előtt készült, amikor a szűcsöknek volt szívük a munkához.

— Jó bunda, de van egy nagy hibája öreg. Kikezdte az idő.

— Mindég nagyon vigyáztunk rá.

— Az idő ellen nincs orvosság. Sajnos, megöregszünk mi is.

— Mennyit kaphatnánk érte? —tért a tárgyra az öregember.

— Alaposan meg kell vizsgálnom.

Nem lehetek felelőtlen, mert az állásommal játszom.

Kézbe vette, megdörzsölte. A szőr- zetet húzogatta, majd óvatosan felnyitotta a bélést.

— Az istenért! Mit csinál?

— Semmi baja sem történt. Nekem körültekintőnek kell lennem.

Üjra átforgatta. Keze simogatásában a hozzáértés rejtőzött.

— Hát, kérem... ezerötszáz forintot tudunk érte adni.

— Mennyit? — szörnyűlködöft az öreg. Ez nevetséges összeg.

— Bácsikám, a nagy pénzeket mi se dobálhatjuk. Nekünk ezt el is kell adni.

i— Akkor se mondhat ilyen alacsony áfát. Ez ma divat.

— Legföljebb ezerhatszázat adhatok. Már ez is sok.

— Szó se lehet róla. — Felemeli a bundát. — Gyere mami, majd másutt próbálkozunk.

— Ehhez joguk van. A legközelebbi átvevő öt utcával van arrább. De ne higgyék, hogy ott többet adnak, mint én.

A két öreg kiment

— Felháborító! Ilyen nevetséges ajánlat.

— Igazán férfiasán viselkedtél. Én- nem lettem volna ilyen határozott.---------------------------. bőrkabátos

gy skv-kalapos, | férfi lépett ~ hozzájuk.

— Nem adták be a bundácskát?

— Képzelje, ezerhatszáz forintot akart érte adni.

— Fölháborító! Ilyen jó áruért?

— Ugye? Gazság amit itt csinálnak.

— Kész rablás. És mennyire taksálják?

— Legalább kétezerre. Eredetileg ennyire gondoltunk.

— Ilyen szép bunda annyit meg is ér. Kicsit szakmabeli vagyok, értek hozzá.

— Na, ugye. Elvisszük egy másikhoz.

— Nagyon szép. A feleségem hetek

n

óta gyötör ilyesmiért. Mutassák! Éppen az ő méretére való. Bácsi, ne fáradjanak tovább, annyiért megveszem én.

— De készpénzben kell fizetni!

— Termé'zetesen. Tessék, itt a pénz.

Kiszámolja. Az öreg utánaszámol,

alaposan megnézi a százasokat.

— Akikor rendben vagyunk? Kezet rá!

— Viselje jó egészséggel a kedves felesége. Áldott jó ember, az asszonyára gondolt — simogatja meg| a bundát még egyszer az öregasszony.

Karonfogva eltipegtek. A bácsi mereven kihúzta magát, mint aki nagy tehertől szabadult. Felesége pár méter után visszafordult, megnézte a bundát, és rámosolygott a férfire. Aztán összecsapódott mögöttük a Körút lüktető forgalma.

—, , ,-----—j Pár percig felA borkabátos | alá sétált, majd belépett az átvevő helyiségbe. Nyugodtan kivárta, míg elmennek az ügyfelek.

— Ezt a bundát szeretném eladni. Osztályon felüli, príma áru.

— Hadd lássam!

Az átvevő még kezében érezte az előbbi tapintás, simogatá« gyengéd csiklandozását. Több újonnan betérő is felfigyelt az árura.

— Ez valóban első osztályú. Ritkán hoznak ilyet.

— Ügy látom, tudja értékelni. Valaki nevetséges összeget említett, kétezret. Majdnem szemen köptem.

— Röhej. Aki ezt mondta magának, az pancser. Maguk jól tudják, hogy mj nem szórjuk a pénzt, de ezért négyezret adok. Reális ez, uram?

— Kérem, egy szóval se vitatkozom, A szakember szava aranyat ér. Mégha magyar pénzben számolunk is.

Kényelmesen aláírta a pénztári bizonylatot, átvette a pénzt. Egy pillantást vetett a pult előtt ácsorgó emberekre és kiment. A kenetlen ajtó nyikorogva csukódott be utána.

dig is erőnkön felül vállaltuk a magunk, s a nemzet fenntartásának gondját. Ráadásul én meg olyan konzervatív voltam a gyerekek ellátását, nevelését illetően, hogy az első gyerek után kivettem az asz- szonyt a munkából; ha szegények vagyunk is, nekem otthon rend legyen, s a gyerekek se bitangoljanak az utcán.

No, persze, a fejemhez verték százszor — még jóbarátaim is — minek kellett eny- nyi gyerek? Hogy okos ember manapság így meg úgy ... „Okos” ember?! Hogyan magyarázhattam volna meg nekik, hogy a gyermekáldás nem vállalása nem az okosságon, hanem önző, hideg — sőt gyilkos — számításokon múlik. Hogyan magyarázza meg a gyümölcsfa meddőségét, gyü- mölcstelenségét, ha virágos ágait letördelték?

Ki érti meg egy olyan szívnek a tisztaságát, amely nagy létszámú családi fészkében pirosodott?

Óh, én naív! Ebben a technikától megrészegült, rohanó világban ki hajtja meg fejét — s a társadalmi státuszszimbólumok kapcsaiba szorított derekát — a természet törvényei előtt?!

Nagy árat fizettünk — mondogatjuk nem kis öniróniával néha az egygyerekesek, vagy a gyermek nélküliek anyagi gyarapodását, fennhéjázó polgári jólétét látva. Tőlük — a jó módot illetően — legalább tíz vagy tizenöt évvel vagyunk lemaradva.

De lehet-e a boldogságnak ára?

Lehet-e a ikétségtelenül keserves lemondásokat a tiszta örömökkel egy párhuzamba vonni?

M

óriczi hétkrajcáros ház volit a mi házunk, ahol mindig „hibádzott” egy krajcár ahhoz, hogy legyen elegendő kis cipő, füzet, vagy meleg takaró. De ha keservesen, izzadva is, mindig nevetve kerestük, mókázva kutattuk a hiányzó krajcárokat.

Nincs itt helyem azokról a csodálatos gyönyörűségekről írni, amikben gyermekeink fürdetik tisztára nap mint nap szívünket már huszonöt éve. És ebbe a napi szívfür-1 dőbe már belepezsdíti harmatos rózsaillatát hároméves tündér kisunokánk is.

A vakarcs, a kilencéves csöpp lányom — a család „hercegkisasszonya”, akit félő, hogy egyszer megzabálnak a bátyusok — persze még nem érti, hogyan lehet ő ilyen kicsinyen nagy is, meg néni is, vagyis a 25 éves bátyja fiának a nagynénikéje.

Ezen mi is nagyokat kacagtunk, dehát nincs mese: Ágnes nagynéni, akinek van egy Tamás nevű unokaöccse. Hogy mi mehet végbe egy ilyen csöpp kis tündér érzésvilágában, az öcsi babusgatása, pajtáskodása, szeretgetése közben azt csak sejtem. S talán nem mondok szamárságot, ha azt gondolom, hogy már itt, ebben a korban elkezdődik — a ma oly sokat emlegetett — családtervezés.

Ez írás címe után ítélve, a felületes olvasó azt gondolná, hogy panaszkodom, vagy irigykedem azokra, akik az anyagi javak birtoklásában — már beérhetetlenül — előttünk járnak

S

zó sincs erről. Sőt éppenséggel dicsekszem. Meggyőződésem — különösen, mert a négyből három gyerek már felnőtt — hogy én vagyok a boldog — s velem együtt a három, négy, öt családosok — az irigylésre méltó emberek.

Az idő, ami szép, nagy emberi akarásunkat, igazolta! Lassan a társadalom is belátja már, hogy a jövőt ringató bölcsőket féltő, segítő kezekkel kell körülvenni.

Erős a mi hazánik. Erősebb, mint történelme során bármikor. Bizonyítja ezt az a roppant anyagi áldozat, amit most már meghozhatott a nemzet fenntartásáért, a holnapért.

De.... A többgyermekes

családok rendszeres és minden eddiginél nagyobb anyagi támogatása szerintem csak arra jó, hogy kevesebb keserűség cseppenjen a gyermekáldás édes örömeibe, hogy ne „hibádzzon” ezután az a bizonyos hetedik krajcár és hogy a harmadik gyermek is olyan szép ruhában mehessen az iskolába, mint ahol csak egyecs- ke van.

— Vállalni nem azért „érdemes” most már a több gyereket, mert felneveltetésük kevesebb gonddal jár, hanem mert öröm, a legtisztább, a legboldogítóbb öröm. Mert erre az örömtörekvésre van berendezkedve — a természet törvényei szerint — minden porcikánk. Éneikül minden más öröm, gyönyörűség csak olyan, mint a csiklandozással előidézett nevetés...

Valami közgazdasági „okoskodással” azt is kifejthetném, hogy a gyermekeink közül három már részt vesz a termelő- munkában. Tehát társadalmi értékeket hoznak létre. S bármennyire igazságos is nálunk a javak társadalmi elosztása, lehet, hogy nekem a fiaim által létrehozott javakból kevesebb'jut, mint azoknak, akik csak addig vállalták a szocializmus építését, amíg élnek, illetve, amíg dolgozni tudnak.

D

e nem „okoskodom”. Inkább egy kis történettel szeretném a mondandóm befejezni:

Volt idő, amikor egy szelet csokit négy darabra kellett aprítani. Persze, az osztozkodás rendszerint így is sértődésekkel zárult, amin később úgy próbáltunk segíteni, hogy számozott cédulákat raktunk egy kalapba, s mindenki egyformán húzhatott. A szerencsétől függően az egyes számú nyertes nyúlhatott először a négy darabra vágott csoki egyikéhez és így tovább. De kiderült, hogy a szerencsére sem lehet bízni a javak igazságos elosztását, mert például a legkisebb fiú háromszor egymás után csak azt kaphatta a szájába, ami utolsónak maradt, mivel a szerencse neki csak a négyes számot juttatta. El is pityeredéit a sikertelenségen. Mi az asszonnyal tehetetlenül álltunk, de nagy boldogságunkra végre kibuggyant gyermekeinkből, amit addig sohasem tapasztaltunk: a legtisztább közösségi érzelem, az egymás javára való lemondás erénye.

Mert az történt, hogy a ieg- nagyobbik kezdeményezésére mind a hárman letették részüket az asztalra, azzal a felkiáltással: az már nem igazság, hogy az öcsi harmadszor se tud választani. Legyen ő most az első.

Mire Zoli tiltakozott: hogyisne: Hugi a legkisebb, meg ő lány is, legyen az övé az elsőség.

És a továbbiakban — amíg nem került mindegyiknek kü- lön-külön szelet csoki <— a választásban a legkisebb kezdte a sort, s nagyság szerint a többiek.

C

yerekmese? Lehet. De nekem jogom van ezt komolyan venni, s legalább olyan nagyra becsülni, mint a felnőttek egymás iránti tiszteletét, s a nagyobb család, a társadalom érdekeiért vállalt lemondani tudását...

i

}