Pest Megyi Hírlap, 1973. november (17. évfolyam, 264-280. szám)

1973-11-11 / 264. szám

8 MST HEGYEI k/Ciriap 1973. NOVEMBER 11., VASÁRNAP TÍMÁR MÁTÉ: Fóti képeslap I. Azt hiszem, helységnévtáram. Főt címszaván ré­gen túllapozott az idő, ha mindenáron a kilencedfél- ezres lélekszámhoz, s másfél ezres lakóházmennyiség­hez kötődnék, hiszen amióta világra zakatolták a nyomdagépek, inkább jól tíz felett, mint alatt, házai pedig jónapot kívántak a kétezernek is. Az azonban igencsak kétszer-kettő-bizonyos, ha valaki lenéz a fóti dombok valamelyikéről, belé a milliomfényü alko­nyatba, arra az országszíve Budapest felé, olyan pano­rámát lát, amilyenért a kolozsvári Feleki-tetőre, vagy a szentgyörgyi Örkőre kellene utaznia, ha ellenpárját keresné. Pedig ezt a megállapítást egyáltalán nem Vö­rösmarty Mihály édesapánk súgja, aki a közákarattal- erővel megújult itteni présházhoz engedte kötődni ne­vezetes Fóti dal-át, sem azok a poétautódok, akik a Fáy—Vörösmarty Társaság oszlopaiképpen itt vertek szállást a múzsájuk feje fölé, hanem a szem látja, a tudat felfogja, és a szív érzi. Persze, annyi nemes rozs­dával a tárgyilagosságon, amennyire az elfogódott em­ber képtelen tárgyilagos lenni. Mert bizony Fötről szólani a tegnapi látás, a friss emlékezés fénysugarában elfogódottság nélkül, egyet jelentene a lelki és szellemi közömbösséggel. Az emberfia átgurul a Duna-parti gyárnegyeden, érinti Palotát, elhagyja a főváros határtábláját is, de még valójában mindig a pesti nyüzsgésben létezik tes- te-lelke, ráng, mint Galvani békacombja, s mire fel­fogná, hová, s miért, máris elébe varázsolódik a cso­dálatos bizonyosság, hogy: Akár kétmilliós városbehe- mót tyúkszemén is lehet önmagunknak lennünk, meg­maradnunk egyéniségünk határain bévül, ha ehhez se­gítségül hívjuk a múlt példáit, a jelen táguló lehető­ségeit, és az öntudatunk jövőbe küldő hitét! S mindezek bizonyossága Főt! Kéttornyos, mórosan romantikus műemlék­temploma — a fiatal Ybl Miklós kőcsipkeálma —, szemből köszönti az érkezőt, a gyermekvárossá neme­sedett kastély zajongó ifjú népe oldalról bizonyítja, hogy a jövendő nép serege is adott, ahogy a Csornád határát is felölelő Vörösmarty MGTSZ a jelen funda­mentumát tolja mindezek alá, melyre a holnapokat magasíthatjuk. Pár százholdas gyümölcsöse-kertészete, friss fejlesztésű szarvasmarha-állománya, növényter­mesztése egyaránt bizonyságul szolgálhat. De a jól­működő üzemek is, az új házra újat építő Fót-szeretet is, mely inkább idevonz, mint elenged, s az az új kul- túrház is, melyet útban a 3. számú, úgynevezett kisála- gi iskola felé érintünk, ahová a hagyományápolás apostolánál való tisztelgés okából igyekezünk. Mert azért valahogy mindazokon bévül, amiket el­mondtunk eddig, külön alá kell húznunk Főt eseté­ben, hogy az arra érdemes hagyományok megtartása, ápolása és korszerűsítése az a mágnes, ami naprakész mozgásba hozza-tartja a fótiakat. Ez a kulcsa annak is, milyen nagy, egyre nagyobb barátaik tábora, s oka­célja annak is, hogy ide vezetett az utunk. Járjuk hát végig! II. A céhe címerét aranyozó faszobrász-művész, Németh Kálmán, a Fáy—Vörösmarty Társaság egyik vezetője, az élén jár azoknak is, akik Főt hírnevét öregbítik. Pedig felvidéki születésű, 1923-ban siheder- ként került ide, meghatározó gyermekkorát tehát más­honnan hozta. Mégis, ha most kimondja valaki Főt nevét, s a kultúra dolgában is járatos, az ábc-t igen­csak az n-betűvel kezdi. Annyira egy lett Németh Kál­mán mindig jó bort termő, új pátriájával, hogy össze­tartozásuk máris évtizedekkel előre példa, tartson bár­meddig is a folyamatos jelenük. Németh Kálmán műterem-háza valóságos múzeum. Munkáinak légiója díszíti — nincsen lelke megválni tő­lük — művésztársainak ajándékaival, meg a gyűjtött néprajzi anyaggal elegyest, s ha a misekönyvnyi em­lékalbumokat is fellapozzuk, a szebbnél szebb önport­rék, fogoly emlékek, fakorpuszok, maradandó szobor­világ mögé odaszokik a tovatűnt évtizedek legnagyobb­jainak fóti jelenléte is. Ha úgy tetszik, Illyés Gyulától Berda Józsefig, Kónya Lajostól Mátyás Ferencig, elis­merő szavakba kalodázva a pillanat révületét, mely­be a házigazda alkotásai kápráztatták őket. Mi is így indulunk el a Fóti dal születését ábrázoló domborműve alól, Vörösmarty Mihály, Fáy András, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc és má­sok élet- és eszmehű ábrázatától Novák Imre iskola- igazgató és társasági apostoltársa kíséretében, s ha nem tudnánk, hogy oda, emlékük templomába, a megújí­tott présházba, akár szívesen itten is maradhatnánk. De már vár a Fóti ősz ’73 rendezvénysorozat soron lé­vőjének, a Berda József irodalmi emlékestnek ven­dégserege, hogy Béres Ferenc, Bodor Tibor, Seller Zol­tán, Pribojszky Mátyás és mások közreműködésével emlékezzen a tisztahúrú költőre, aki a legbozontosabb időkben is ember, József Attila barátja maradt, s egyik ihletett költeményében így zengte az immár fe­lejthetetlen fóti találkozók tisztességét, Vörösmarty Mihály szellemét idézve: De élni, élni kell! az értelem magasabb vágya szerint; hogy lélek és test egyaránt örvendjen, s így népünk is vidámabb sorsa virrad tán. Mintha érezte volna, hogy alig esztendőkkel halála után ez a vágyakozás szeretett Fótján olyan közel ke­rül a megvalósuláshoz, mint a csillagok az ég aljához, arra a Duna felé, elkerekedve Budapest fényeivel. Itf az ősz, s Foton betakarítják nemcsak a bő­kezű természet, hanem a hatékony szellemiség termé­sét is. Most Berda József szérűjéről, a közelmúltban, az Illyés Gyuláéról, azelőtt a Sinka Istvánéról, s így a jö­vendőben is sorra mindazokéról, akiket példának sor­sol az idő. Ezek a gondolatok .kísérnek hazafelé, s ha nem is csodálkozom a bőkezű nap tanulságain, ennyit minden­képpen e képeslap végére el kell még mondanom: Ma is méltó arra Fót, hogy valaha ege alatt írta alá Vörös­marty Mihály a jobb jövendő reményének váltóját, mert a haszonnal forgatás lehetőségeivel íme, ma is sokkalta jobban él, mint mások! Nézte az embereiket. Azzal szórakozott, hogy kitalálta ki milyen lehet. Elképzelte ma­gának, hogy az öregasszony valamikor nagyon szép volt arca ráncot nem vetett, a le­gények körülfogták, az aratás­nál markot szedett, szoknyája suhogott, mikor kapált, há­rom gyermeke született. Kezében ragasztót tartott. Néha összedörzsölte, melegí­tette. Kis táskák jöttek az úton, mögöttük apró kislá­nyok, kisfiúk. A kislányok ha­jában szalagok lebegtek. a fiúk egyforma haja eszébe juttatta azt az időt, mikor még ő is ilyen idős volt. Hazament, letette a táskát, az asztalra tintásüveget ra­kott, régi, helyenként még tiszta jegyzetfüzetet, a 363- as tollat a tintába ütötte, és írni próbált. Hosszú leveleket gyártott vadidegeneknek, so­hasem látott embereknek, akikkel azért jó lett volna megismerkedni, néha nagy pa­cát ejtett, mindig nevet adott a tintapacáknak, Midka és Jancsi voltak a kedvencei, ál­talában mindig is szerette a neveket. Éjszakánként kis ágyában felébredt, párnája alá dugott zseblámpáját felvillan­totta, aztán megnyugodva el­aludt. Nem félt a sötéttől, csak a fénnyel — így képzel­te — ő maga csinált hajnalt. Most szó sem volt hajnal­ról. Délután volt, sütött a nap, 6 meg várt. Megkocogtatta óráját, ke­tyegett. Az első óráját apjától kap­ta. Kis, talán nem is pontos, acéltokos, szovjet Pobedavolt, olyan apró másodpercmuta­tóikkal, hogy egészen közel kellett tennie szeméhez, ha látni akarta miként hajtják az időt a vonalszerű mutatók. Reggel hétkor húzta fel, a gyár akkor fújt, apja azt mond­ta, pontosabb, mert a rádió és a gyár általában egyszerre fúj. Kezében a ragasztó egészen átmelegedett. Akkoriban, persze, saját maga csinálta a ragasztót. A szomszédban vadmeggy volt, a fa törzsére apró nedvbu­borékok buggyantak ki, össze szedte, konzerves dobozban felmelegítette, vizet öntött rá. és készen volt. Nem volt jobb a másiknál, csak a szaga. Meggyszaga volt. Egy öregasszony állt meg előtte. — Fiatalember — szólította meg —, nem tudja mennyi az idő? Tudja — magyarázta —, el kell érnem a buszt. Más­képp nem érhetem el a vona tót. — Négy óra öt perc — mu­tatta az öregasszonynak —, jól jár. Másik lábára állt Igyeke­zett vidám dolgokra gondol­ni. Mondjuk, nyer valamit. Mit? Ezen gondolkodnia kel­lett. Mindegy. Valamit. Vala­mit, aminek tud örülni. Nyer például egy nevet. Oktávia Nyerne egy nevet, ami csak neki lenne. S nem tudná sen­ki. hogy neki mije van. Néha elővenné a zsebéből, megnéz­né, szólna hozzá, aztán vissza- dugná. Biztosan a belsőzsebé­ben tartaná, jól rá is gombol­ná. Felnevetett. Egy nevei zsebben tartani? Ez egy külö­nös név lenne. Csak meg kell nyerni. Tulajdonképpen otthon is tarthatná. Mikor hazaérne elővenné a fiókból, lámpát gyújtana, és beszélgetne vele. Hogy mit csinált ma, amíg nem. volt otthon, segített-e va­lamit. Vizet hozni, fát vágni kifizetni a villanyszámlát, le rakni a szenet — ilyesmit. Persze, ez lehetetlenség. Ok­távia. Azért szén név. Bizto­san csak szép lányok kapják ezt a nevet. Hosszú hajú lá­nyok. S ők cipeljék a fát? Nem. Akkor viszont mosogat­nak. A másik oldalon végre meg­látta a lányt, akire várt. Már éopen át akart mmni az úton. felnézett, intett. Ö is.­— Késtem? — kérdezte. Órájára nézett. — Nem — mondta. — Hova megyünk? — ka­rolt bele a lány. — Táncolni? — Éntőlem? — vonta meg a vállát — persze nem va­gyok úgy öltözve, de azért mehetünk. Azt a nevet is elvinné tán­colni. Nem mindig, csak szom­bat-vasárnap. Neki nem is kellene fizetnie, mert bedug­ná a zsebébe. Ó rendelne egy üveg sört, neki fagylaltot, amit szintén ő enne meg. BALLT JÓZSEF: Oktávia A lányra nézett. Meg akar­ta kérdezni tőle, hogy akar-e Oktávia lenni, de úgysem ér­tené. ö lépett be elsőnek a presszóba. A félhomályban is eléggé meg lehetett állapíta­ni, hogy van-e üres hely. Meg­szorította a lány kezét: volt. Leültek és várták a pincért, amíg jött, a gyufás skatulyá­val játszott. Kihúzta, betolta, sőt, egy szálat meg is gyúj­tott. — Mit ajánl? — kérdezte a pincértől, két kihúzás közben. — Enni is akarnak? — Akarsz? — nézett a lányra. — Csak inni. — Wermouthot hozhatok? Citrommal. — Persze, persze. De sies­sen. A lány a pincér után bá­mult. — Ismered? — kérdezte. — Honnan ismerném? — nézett ő is utána. — Azt hittem. — Mert? — Csak. Táncolunk? — Tőlem? Éppen lassú szám volt. Ma­gához vonta a lányt, s ott to­pogtak a többiek között: alig volt hely. Nézegette a lányo­kat, de azok nem tetszettek neki. Persze ők ugyanúgy az ő partnerét tartották csúnyá­nak. — Mit szólnál hozzá — súg­ta a lány fülébe —, ha nyer­nénk egy nevet? — Egy mit? — állt meg a lány. — Egy nevet. Oktáviát. Szép név, nem igaz? — Nem értem. — Egyszerű. Veszünk egy sorsjegyet, s nyerünk egy ne­vet. Mint mások az autót. Pont azt, hogy Oktávia. Ami csak a miénk lenne. — S viselnénk is? — Á, nem. Otthon tarta­nánk. Odaadnám a felét. Me­lyik felét akarod? — Oktá — töprengett a lány — vagy „via”? Oktá — döntötte el. Nekem az kell. — Enyém meg a via. Mit gondolsz, kis betűvel írják a „viát”? — Nem tudom — nevetett a lány. — Biztos. Hogy ju­tott eszedbe? SZÉKELY DEZSŐ: Erdei szállás Fák, ti zöld létrák a csillagokkal vakolt ég alatt, zuhanjatok a föld mellkasa fölé s hallgassátok a gyökerek beszédét, míg a bujkáló emberi szavakat benőm itt a gazos félhomály. Alvó kis társam, vadvizek rokona, szeret minket a föld, lázadtól melegszik a fűszál, te árvaságodból kinőtt oltalom, ki társam lettél, aki velem jöttél a szegénység aszályos mezejéről, az ínség omló falai közül, elhullajtott tejfogak honából, mese-bundás emlékeink mellől, fogcsikorgató havas éjszakák pőretestű sorfalai között, egy zsebkendőnyi mosollyal, ajkadon elfelejtett imák — így vagyunk együtt: két fölfeszített sín, s az ifjúság, e tűzzel hajtott expressz elhagy s robog tovább. Feszültség Andorai Mária grafikái — Nem tudom. De jó, igaz? — Furcsa név. Szép. Klasz- szul kitaláltad. — Gyere, igyunk 'erre. A pincér két talpas pohár­ban tette asztalra a Wer­mouthot. Belekortyolgattak. — Finom — bólintott a lány. Hallgattak egy darabig. — Tudod, hogy ragadt a kezed? — kérdezte a lány. — A ragasztótól — szabad­kozott — vettem, és a kezem­ben tartottam. — Add ide, majd elteszem. — Nem akarsz inkább sé­tálni? — És ki fizet? — Letesszük a pénzt az asztalra. Majd csak elviszik. — Tulajdonképpen eljöhet­nél hozzánk — mondta a lány. — Bemutatnálak a ma. mának. — Apád is otthon lesz? — aggodalmaskodott. — Azt hiszem. — Hát, ha nem vagyok al­kalmatlan ... — Miért lennél az? — Meséltél már rólam a mamádnak? — Ogy is jobban tud min­dent rólad, mint akár én. De nem baj. Visszaemlékezett, hogy mi­kor aprócska gyerek volt, el­mentek egy asszonyhoz, s ő kezét nyújtotta, úgy mutatko­zott be. Aztán nagyon leszid­ta, azt mondta, az nem illik. Nem ment többet oda, akár­hogy is hívták. Kigyúltak a lámpák, a kis utcákban a csak alig hatvan­wattos izzók, a főtéren a ha­talmas neonlámpák, persze, a főtéren sokan is voltak, nya­ranként még külföldiek is megfordultak, mig a kis ut­cákba legföljebb vasárnapon­ként jöttek autóval a pesti is­merősök, ámítva a maszatos gyerekeket. Természetesen á kis utcák felé indultak. Egyik lámpa olyan közel volt a falhoz, hogy eszébe jutott valami. — Tudod mit? — állt meg — játsszunk árny játékot. Te leszel a nyúl, én meg az őzi­ke. összeillesztette kezét, a lány is, aztán figyelték, milyen mulatságos alakokat tudnak lejátszani a falon, hogy har­col az őzike a nyúllak Gyer­tyával szebb alakokat lehetett volna ábrázolni, de így sem volt rossz. A lány hátulról hozzá lé­pett. — Pedig ezek nem is .bánt­ják egymást — mondta hal­kan. —, nem szokásuk. Bé- küljenek ki. — Béküljenek — adta bele­egyezését. Megcsókolták egymást. — Érdemes most elmenni hozzátok? — Te tudod. — Akkor holnap megyek. Frakkot veszek, arany óra- láncot, aranygyűrűt, arany­órát, mandzsettát, majd ösz- szeolvasok illemkönyveket is. Meghajlással, kézcsókkal, vi­rágcsokorral üdvözlöm majd a mamádat. — De most hazakísérsz? — Persze. Ha kapok vala- ipit. — Mit? — Add vissza Oktát. — Mire kell az neked? — Ügy az egész. Majd né­ha kölcsönadom. Kis helyen is elfér. — Jól van — mondta a lány, és kulcsot vett elő a tás­kájából. ö is kis utcában la­kott, mint a nagy többség. — Szevasz — mondta —, holnap akkor eljössz. — El hát. — Kiskorában, mikor sétál­tak, mindig a lányokat figyel­te, ha tehette, nagyot ütött rájuk, azt hitte, azzal na­gyobb lesz előttük. Sokszor gondolt arra, hogy jó lenne sétálni egyszer valakivel, aki­vel jó együtt lenni, akivel boldog lehet. Elképzelte, hogy lesz egy fia és egy lánya, majd csinálnak ezt-azt, szóval bol­dogok lesznek. Most minden megvan, kivé­ve a kisfiút, a kisleányt. Idő­vel mindent. Hazafelé fütyörészve ment, egyre Oktávián gondolkodott, hogy kis ruhát is vesz neki, mégis, ne legyen meztelen, s hogy valamelyik fiókba teszi inkább. Ha megnyeri. Abban egy percig sem ké­telkedett, hogy megnyeri, az volt csak kétséges, hogy mi­kor. De nem is az a fontos. Az elhatározás. Otthon rendet tett a sub­lótfiókban. * /

Next

/
Thumbnails
Contents