Pest Megyi Hírlap, 1973. november (17. évfolyam, 264-280. szám)
1973-11-25 / 276. szám
8 PES1 MEGltl K^Cirlap 1913. NOVEMBER 35-, VASÄRNAP SZENTIVÁNYI KÁLMÁN: A félszárnyú madár (Részlet az író hasonló című regényéből.) A napló kötése kék vászon. Az első oldalon iskolás rajzolat, a Picasso- galamb utánzata. A - brigád 1962-ben alakult, akkor Béke volt a neve. Amatőr kép: tizenegy férfi munkaruhában. Hat ül, öt áll. Szegecselt vasaj- tö a háttér; mint egy focicsapat mérkőzés előtt, vagy egymásra hasonlító rokonok gyülekezete. Brigadéros: Csökmei Pál. Melyik lehet? Itt középen ez a kopaszodó, tekintélyes termetű öreg. Tizenkét név — hol a tizenkettedik? Nyilván az fényképezett. „Ne mozogjatok, hé, az istenfátokat! Hát, te mit vigyorogsz?” Akinek nincs si- tyakja, megfésülködött. Mi történt azóta ezzel a tizenkettővel? Vaskos regény lehetne, ha kinyomoznám. Más üzemben vannak, nyugdíjba mentek, itt leselkednek nyári délutánokon a kapunál, a kertvendéglőben megszólítják a régi haverokat, beszívják a gyárszagot. Éldegélnek a Duna mentén kertes házban, vagy a tizenkettedik emeleten a Szőlő utca nagyközségnyi népet befogadó monstrumaiban, néhá- nyan meg is halhattak már. Mi maradt utánuk ezen a képen kívül? Ez a regény, de belefér az egész egy röpke gondolatba. Kenyércsata, széncsata, építsük újjá az országot, ifjúkori nélkülözés, nyomor, kit érdekel? Tizenkét munkás — az uralkodó osztály: hányféle zön- gével mondták ezt már! — ők maguk elolvasnániak-e ilyen művet — ha élnek —, s vál- toztatna-e rajtuk valamit is? Munkások, mint tárgy és közönség — az irodalomban —, s nemcsak az öregek, de mai fiatalok, a régi mozgalmi gyakorlat és osztályélmények nélkül, s hogy a művelődési alkalmakat megteremtjük, de kényszerről szó sincs... A lehetőségeket keresik a fiatalok és a szájuk elbiggyed a múlttól. „Felajánljuk, hogy a gép- műhelyi normát 112 százalékra teljesítjük 1962-ben.” Itt a tizenkét aláírás. „Meghívjuk a gyárunkba Jurij Gagarint.” Félbemaradt a feljegyzés, mert Gagarinnak nyilván nem jutott ideje, sokfelé hívták. „A Nagy Októberi Szocialista Forradalom tiszteletére fel-' ajánljuk, hogy tizenkét felhordót soron kívül elkészítünk az exportgépekhez.” Ez teljesült. Mi lehet az a felhordó? „Moziban voltunk, a film nagyon tanulságos volt.” A film címét elfelejtették ideírni. A vietnami nép megsegítésére felajánlunk egy műszakot.” Év végén első a Béke brigád. Valaki nyugdíjba ment, ajándékot kapott. A kurta bejegyzésektől elcsüggedtem. A fehér lapok s a fakuló tintaírás alatt — emberi sorsok. U gyanilyenek a következő évek. Űj neveik a naplóban. Átalakul a brigád — Csökmei Pál is nyugdíjba ment —, s mivel mindenki fiatal, felvették Braun Éva nevét. Meghívtak engem tiszteletbeli tagnak, mivel azt olvasták a lexikonban, hogy együtt raboskodtam á névadóval. A KISZ-iroda — ahol a naplót nézegetem — keskeny, homályos helyiség. A polcokon három klasszikus minden műve, sok avult brosúra, régi folyóiratok. Benyit Éliás a naplóvezető — élköszörűs, azt sem tudom, az milyen mesterség —, huszonéves fiú, munkaruhája tisztán kéklik, kockás festőinge utcárá is elmenne, nagy haját homlokszíj szorítja, mint a római gladiátoroknak. — Ügy látom, mester, bevonta a lobogót. — Jó, hogy jött. — Mindenhová a legjobbkor érkezem. Ha érdekli a múlt, az öregek, járt ide a gyárba egy menő fej, szociológus, beszéltette az idős mukikat, magnóra vette a szöveget. — Ezt csak most mondja?! — Nyugi, mester... Sallai a tag neve, docens az egyetemen. Itt a telefonszáma ... Szakdolgozatot, vagy mit írt... — Hol vannak a magnószalagok? — A KISZ-titkárnál... gyerünk! Tágas csarnok, rajzasztalok, fehér köpenyes csinibabák és ifjú emberek piszmognak elmerülten, ez a gyártmányszerkesztési osztály. Húzogatják ráérősen a Rothring-tollat. A titkár sovány, nagy fülű srác, értelmes, nagy szeme vám. Köpenye gombolatlan, hosszú ujjú, csontos keze van. Széket rángat mellém, de hogyan zöbtyenjek rá, mindenki áll i körülöttem. Éliás rám hunyorint és meglép. Nagy kontyú, szemüveges lány szólít meg: — Kér egy kávét, elvtárs? Bólintok, és kérdeznem sem kell, a titkár válaszol. — Kitalálom, hogy mi kéne... ha Éliás kísérte ide. Ezzel macerái, mert ő ellene volt, hogy letöröljük a szalagokat. — Micsoda?! — Háromezret kapott Sallai, de az ifjúság számlájára írták, mert mi verekedtünk érte... A docens agyonhallgatta már, engem meg nyúzták a srácok, nincs klubdélután, jó tánczene nélkül... világos? Éliás lelkes tag, segített a felvételnél Sallainak, 6 kezelte a magnót. Lemezeket szereztek a lányok, át kellett játszani... Nem adtak pénzt új szalagokra, mit tehetünk? Csökmei Pali bácsi emlékezését odaadtam Csöpinek a lányának —, aki hozza a kávét, parancsoljon mester —, haza vitte azt az egyet... O tt volt a teltképű barna lány, elvettem a kávét. A titkár tovább beszélt, s nekem elszorult a torkom. — Segíts, Csöpikém, Éliás nem nyughat.... Meghalt Csökmei bácsi, énrám osztották a búcsúztatást, elrohantam a szalagért, hiszen mindent meghallhatok, azon volt az egész élete... Kezembe adták a szalagot, Csöpinek prima magnója van. Feltettem... Mester, üresen járt, a szalag üres volt. Mielőtt az öreget kórházba vitték, ő maga törölte le... ki tudja, miért? Nem akarta, hogy a hangja, meg a múlt itt maradjon. Sallai eljött a temetésre és őrjöngött: hogy Csökmei hangja az ő szellemi tulajdona volt... Megvolt azért a búcsúztató, átfutottam a docens úr irományát ... az nem volt olyan jó már. Mi az, hogy szellemi tulajdon, mester? A titkárt telefonhoz hívták. Ott állt Csöpi árnyékos arccal, udvariasan hallgatott; semmit sem mondott az apjáról. Ott hagytam a gyártmány- szerkesztőket, mert felerősítettek egy táskarádiót, körülfogtak papírral ceruzával a nők, 'péntek, tizenegy óra, húzzák egy vidéki kultúrotthonban a lottót. A gyári büfébe botorkáltam. Klottköpenyes lányok viho- rásztak a pult előtt. Az ősz parókában pompázó ifjú pincérnő eltökélten rázta a fejét. — Szeszt nem adhatok uram ... vezérigazgatói utasítás, nem lehet, munkaidő alatt. Ön ugyebár megírja és... Érvek helyett péíjzt adtam a nőnek. Feketés csészéből ittam a bort, öreg Csökmei emlékére. Lehet, hogy a szalagot a csinos kisasszony törölte le. Tisztes jómód a csillaghegyi házban, mérnök, technikus látogatók, udvarlóik — az öreg két fia is vezető a gyárban —, s kényelmetlen lehetett az öreg révedező emlékezése, régi harcokról, nyomorról... Jól megy a családnak, szégyenük a múltat, de miért? Felhívtam a büfépultról Sallai docenst. Nyájasból szigorúra váltó női hang közölte, hogy a docens elvtárs hazán kívül van, konferenciázik Brüsszelben, onnan Helsinkibe megy. Adjam a telefonszámomat, mondjam még egyszer a nevemet. V alami marhaságot feleltem a titkárnőnek és lecsaptam a telefont. A büfésnő gyanakodva bámult, a klottköpenyes lányok vihorog- tak rajtam. Éliás fogta meg a karomat. — i Nyugi mester ... mit mondott a titkár? — Kaptam egy feketét. Az ősz parókás dáma gőgösen rázta a fejét, nem ad már bort. — Valamit azért tehetek magáért mester — mondta Éliás. — Motoron kifuvarozom magát a temetőbe. Mi gondozzuk az öreg sírját. — Azzal, mit érék? — Ha akarja, elmondhatom magának, mi volt a szalagokon. Többször is lejátszottam. Őszintén szólva, én hivattam ide magát... segítsen, meg kell írni a brigád történetét, az öregeket... Nehéz lesz, de mi segítünk. Ez a Sallai ígérgetett, de már nem keressük... Ide küldött három tagot, azok feltúrták a levéltárt a padláson ... összeállítottak valamit, kaptak érte hetvenöt ezret... Külön dossziéban van, iktatták azt is. Mikor alapították a gyárat, kik voltak a tulajdonosok, mikor mit gyártottak? Minket ez nem érdekel... az emberekről kellene írni, mégha a hetven rongyot nem is ajánlják fel önnek. Vállalja? Bólintottam. A gyárudvaron álltunk. Műszak végén felöltözötten vártak az emberek az öltözőnél. öt perc híja volt a két órának, de lódultak a kapu felé. — A fürdőbe megyek — mondta Éliás. — Várjon a kapunál ... Ha meggondolja az egészet, egyszerűen menjen el. — S intett, eltűnt a fürdő lépcsőjén az alagsorban. Sztorit az idő — saját fiatalságom emléke is —, de nekirugaszkodom Éliással. Munkásokról, mai fiatalokról írni? Nem lehet, ha az öregek életét nem ismerem ... mint ahogyan képtelen felszállni a félszárnyú madár. Csengetés jelezte a műszak végét. M án kevesen mentek a kapu felé az októberi délutánban. A gyár fő útján nyargalt a szél, tépte a féloldalasra nyesett fák hullni kész, megszáradt levelét. VÉGH ANTAL: Felszállt a vonatra. Leült az egyik sarokülésre, ölébe vette a kisfiút, és szétnézett a kocsiban. Vézna, kis sovány ember. Nézeget a kocsiban, figyel ide-oda, ahogy elindul a szerelvény. A kisfiú is vékony csontú, akár az apja. Sápadt arcán szinte átlátszó a bőr. Csendes gyerek, megül az apja ölében. Az ember kopottas, de látszik, ünneplőben van, fekete ruháját nem hordja mindennap. Siethetett az állomásra, törli a homlokát. Rajta és a gyereken az ing egyforma fehér, tiszta. De gyűrött, vagy nem is annyira gyűrött, mint inkább gondatlanul vasalt. A sarokban egy házaspár, szintén kisgyerekkel. Amazo- ké ordít, visong, követelőzik. A szülők türelmetlenek. Adnak neki vizet, kalácsot, almát. Lefektetik, hogy aludjon, de nem akar. A vézna kis ember oda-odanéz, les a fia is, aztán szól, gügyög az akaratos gyerekhez. Csitítja, motyog neki, de csak sivalkodik, ordít egyre. Látszik, a házaspár nem veszi jó néven, hogy emez odaszólt. — Meddig? — kérdi őket. Amazok úgy tesznek, mintha észre se vették volna, hogy odahajolt ez az ember. Mintha nem is hallanák, amit kérdezett. Szemben vele három férfi. Feléjük fordul. — A mindenit neki, már azt hittem, nemv érem el! — és várja, hogy tegyen hozzá valaki egy-két szót, de azok hárman térdükre teszik a fakoffert és kártyázni kezdenek. — Messze? — kérdi tőlem. — Igen — mondom, és lapozok a könyvemben. Az ember 6óhaj.tozik, néz ide-oda. Hátradül. Várja, hogy folytatom-e az olvasást. Aztán észreveszem az arcán, hogy ez az ember nem kérdezni akar, hanem beszélni. Beteszem a könyvet a bőröndbe. Az ember felderül, közelebbhajol. A gyerek ül, pislog, fogja az apja karját, másik kezével a nyakába csimpaszkodik. Megigazítja a gyerek lábát, és kezdi: — Látogatóban — aztán el is akad a beszéddel. — Rokonság? — Dehogy! Van még egy kisfiam. Ahhoz voltunk, ketten — és sóhajt megint. A lóápoló — Négyhónapos. Most voltunk hozzá másodjára. — Elvált a feleségétől? — Meghalt! — beleremeg a szájaszéle. A kisfiú pislog, az apja folytatja. — Nem volt annak soha semmi baja, az utolsó percig is talpon volt. Aztán bevitte a mentő, maga szállt ki a kocsiból. Ott voltam véle. Harmadnap meg is látogattam. Azt mondta, nagyon kíván egy kis tyúkhúslevest. Levágtam egy tyúkot, megfőztem, jó zöldségesen, ahogy ő szokta. Bevittem neki. Megette .egy cseppig. Még mondta is, hogy olyan jó volt a leves, mintha csak ő főzte volna. — Harmadnap megint bementem hozzá. Behívtak a szobába. Ott mondta egy orvos, hogy a feleségem meghalt. Előző este. Már akartak táviratozni, de nem táviratoztak, mert gondolták, hogy jövök. Remeg a hangja, keskeny szájaszélét összeszorítja. Ülünk, zakatol a vonat, csendben van mindenki. Az ember még sokáig mondja, beszéli egyre, hogy milyen is volt az ő felesége. Hogy szerette ezt a kisfiút is. Hazavitték, eltemették, a gyerek a kórházban maradt. Ott volt egy ideig, aztán később behívatták őt, hogy megbeszéljék, mi legyen a gyerekkel. Azt mondták, legjobb, ha intézetbe adja, ahol felnevelik. Megjárna minden, de nagyon költséges. Havonta háromszáz forint. A múlt hónapban is csak hatszáztizenhat forintot kapott. Az a célja, hogy mihelyst lehet, hazahozza a másik kicsit is. Míg ő a csoportban dolgozik, addig ez a kisfiú a nagynéniénél van. De amilyen áldott jó asszony volt az ő felesége, olyan gonosz, hitvány az a másik. Alighogy eltemették, elvitte a testvére ruháit. — Lesz, ahogy lesz 1— — mondja —, de mégis csak hazahozom azt a kicsit, amint lehet. Majd megleszünk valahogy. Mert — néz a kisfiára — ő már azért csak nagyocska. Felébred a sarokban a gyerek. Ordít, üvölt megint. Kinyitják a bőröndöt, almát adnak neki. A kisfiú lesi az almát az apja öléből. Az asz- szony idehoz egyet. A kisfiú megköszöni, és a szájába fogja. Harap belőle. — Csak jönnénk valahogy rendbe ezzel a csoporttal — folytatja az ember. — Aztán hátha sikerülne nekem is más beosztást kapni a téeszben. Mert ez a mostani azért nem jó, hogy reggel hajnalban kell menni, meg este későn szabadulok. Mi lesz akkor a két kicsivel, ha hazahozom a másikat? A kisfiú elaludt. Ügy, ahogy az almát akarta harapni, tát- va maradt a szája Ujjai szétnyíltak, az alma leesett, elgurult a padlón. — Még nem is kérdeztem, milyen beosztása van a csoportban, hogy hajnalban és késő este van dolga — Lóápoló. NÁDASDÍ ÉVA VERSE: Visszavárlak Visszavárlak. Minden közönyös mozdulatommal vétek ellened, elhaltak szavaim, melyekkel köszönthetnélek, mégis érted élek meg minden meddő órát és a várakozás festi meg szomorú arcomat. Nem beszélek rólad senkinek, és hitetlen is vagyok, mert ki tudja: köszöntesz-e még engem sejtelmes számok bűvöletével, vagy egy alig érthető mondat rámvonatkozásával. Szomorú, hogy elfogyok a verssel, megváltás nélkül dőlnek rám a napok, mert régóta nem tudom elképzelni, hogy valóban létezel és tudnád-e mind közös játékainkat, melyet csak két szerelmes ismer? Szegénysor Nádasdy János rajza KŐ TAMÁS: a Óarany kékkel %c milyen visszaíeísző férflt simi Mt_ ni ? Ha úgy adódott,, irtózó megütközéssel, értetlenül néztem, őket, míg a tehetetlen szégyen és dühöngő megvetés indulatával fordultam el a nedvesen alázatos tekintetektől. Amelyek egyformán idézték egy vert gyerek, vagy egy megrögzött alkoholista pillantását’ amikor megváltott mozdulattal emeli ajkától az üres poharat. Talán különösebb még nem látszik rajtam. Bár fejem lentebb van, mintha csak rossz hangulatom lennie. Tudom, hogy ugyanott ál- lók, pedig mindig más helyet taposunk, ha évek múlva ugyanoda lépünk. Próbálkoztam magyarázatokkal, miért állok most ugyanott. Ezernyi, testtel kapcsolatos rejtett titokkal, rezzenésekkel és idegi rövidzárlatokkal Vagyok ismerős. A minden érzelemtől elvonatkoztatott tapasztalati kritikán alapuló életszemlélet a hivatásommal jár. Amit bent érzek, arra nincs magyarázat. Valami megjelent a szememben ... Vettem egy korty levegőt. Roppant nehezen. Egy lélegzetvétel ennyire nehéz? Persze nem kellene itt lennem. Pedig igazat szólok, öntudatlanul jöttem. Tudatalatti parancsra, amely talán a bűnöst is a tett színhelyére hajtja. Egy csapat sportoló melegítőben futott a strandkerítés mellett, az út belső oldalán. Néztem a szemközti hegyeket. Már nem az első körük. Zihálásuk jelzett valamit a szív és tüdő igénybevételéről. Már az oxigéncsere kapacitási határán dolgoztatják testüket. Ismerem a hosszú futás kínjait. Az izomoldó periódustól a zihálásig, a kényszerritmust, a holtpont ködét, mikor csak az előttem futó hátát, vagy lábát látom, a világ beszűkül. Ezek nem vesznek észre rajtam semmit. A Mmerítő fizikai teljesítmény szimptómáit ismerem, de ezt, ami rám tört — ezt nem! TÍZ lépésre állok a pádtól — a padunktól. Az ilyesmi sokak szemében nevetséges. Mit számít egy pad?! Egy szigeti pádon ezrek és ezrek ültek és ülnek. Nem! Képtelen vagyok erről ilyen racionálisan gondolkodni. És valamit egyszerűen nem tudok visszatartani. Valamit, amit oly méltatlannak tartok magomhoz. Lassan léptem arrafelé. Fáztam. A kabát a kocsiban maradt, a parkolóban. A pádhoz értem és megfogtam a támláját. Behunytam a szemem és hitrelen kinyitottam. A vizet néztem, az őszi délután egének távoli satírozott kékjét, ami azokra a diszkrét fehér hajszálakra emlékeztetett, amelyek oly sok finomságot kölcsönöznek a harmincon túli asszonyoknak. És erről is ő jut eszembe, akire szeretnék és félek gondolni. Leültem. A pad támlája kényelmetlen volt, hideg és kemény. Oldani próbáltam a bennem levő feszültséget. Még ma konzultációra kell mennem. Tudtam, időben ott leszek, pont két óra múlva. És közben várnak rám. Egy kedves lány, aki nem panaszolja kevés időm Türelmesen elviseli csontosodó agglegényszokásaim. Még nem jött el az idő, hogy felvilágosítsam, közel a negyvenhez a legtöbb férfi rangsorolja magában a dolgokat — semlegesített magában sok élet-halál fontosságú kérdést. Volt idő még a kezdetén, amikor elképzeltem, hogy ő, meg én ... Már nincs realitása. Bár a bőre... Az mindig gyenge pontom volt. Az a ritka, óaranyba olvadó halvány barnaság, amely a ferdén ráeső fényben a bársonyhoz áll a legközelebb. Üristen, milyen nehéz lélegzetet í vennem. Pedig bíztam abban, hogy idővel minden megfakul. És talán túljutottam a nehezén. De nem. Csak az idő múlt. Világosan látom, hogy akkor hibáztam, amikor annyira ragaszkodtam ezekhez a külföldi magazinokhoz. Érdekesek, bár nem szakmai szempontból. Néha mindössze arra jó, hogy a szombatoinkénti társas összejövetelt i i /
