Pest Megyi Hírlap, 1973. október (17. évfolyam, 230-247. szám)
1973-10-14 / 241. szám
0 1973 OKTÓBER 14.. VASÁRNAP '"‘‘i&Círiap BORBÉLY rffiOR VERSEI: Reggd Nyári reggel, de az utcán csípős szél szalad és megcsippenti a nők melle-hegyét. , Bárhová nézek, a könnyű ruhán át dárdák ezre méred. Vidám a napom. Dárdahegyen fennakad, megtörik, minden zord hatalom. Jó ébredés Verseket álmodtam az elmúlt éjszaka is. Csodás a reggel. Elfeledtem. Verskereszt A verskereszt eléd feszíti vérző csillagát, s közben krajcáros zsiványok kiváljak alóla a lélek-Golgotát. Szelíd kis őszi kép Tegnap délután benézett hozzám az őszi Nap. Mint régi könyvből kilépett vén gavallér — az asztalomra dobott búcsúzóul, néhány, fáradt fényű aranyat. Szökés ölelsz — de én már átzuhantam csapdás Test-foglyot szorít kezed. Meg sem tanultalak, és elfelejtelek. emlékeimbe. Töredék „íme elvtársak!” — mondja FÖ X. S ökölbezárt tenyerében, amit felmutat: ott van a költő, aki már életében töredék maradt. Parkosítás ^-j^akafánt és Bozsó a [ blokkház kilencedik Sß emeleti erkélyén sakkoznak. Átpislognak a korláton időnként, szemmel- tartják a parkosítási munkát. A házigazda kelletlenül rázo- gatja a fejét. — öregem, ez a markológép tiszta röhej. — Hogy-hogy röhej? — Fölkanalazza az elszállításra váró zúzalékot. Felét el- potyogtatja, másik felét leszórja a kocsi mellé. Mi ebben a pláne? — Még nem tökéletes. A technológián kéne javítani. Ez a sör se valami hideg. — Ilyen a hűtőgép. Csúnyán befűztek vele. — Lehel? — Legelső széria. Télen rendesen szuperál. Fagypont alatt. — Én csapnál hűtöm a sört. Az a biztos. — Ezért van vízhány. Mert maga elfröcsköli. — Na és? Fáj ez magának? — Nem. Persze, közösségi lelkiismeretet se mérnek a piacon. Lépjen el a bástyával, mert leütöm. Bozsó mereven bámul a földszintre. — Nézze azt a három nyakigláb srácot. — Akik lapátolják a murvát? — Ühüm. Fogadni mernék, hogy szünidős iskolások. Nem volt még a kezükben lapát. — Ahogy mondja. A kupac tetejét piszkálják, tologatják. A sörénybundásnak táskarádió a mellén. Azt hallgatja. A házigazda megtol egy parasztot és fortyog tovább: — Tudja, mióta készül ez a park? ... Nevetni fog. Kilencedik hete. Kinek legyen sürgős? Marad a csillagászati lakbér. Fuldoklók az oxigénhiányban. Bozsó gúnyosan vihog. — Nem baj. Ott van magának a füstgáz, a szénmonoxid. Szívja csak azt. Sakk a futóval. Bakafánt a táblára mered. Babrálja az öngyújtót. Másfelé csatangol az esze. — Ennyi idő alatt húznak fel egy háztömböt Nigériában. Bangladésben egy összecsukható hidat. Fél éve lakom, ebben a kockakégliben. Fű-fa-vi- rág sehol. Bozsó lovat himbál az ujja közt. Füstölög, hova lépjen. Mellékesen odaveti:-» Miért nem ír valahová? Népi ellenőrzés, Uneszkó. Aki trehány, megérdemli, hogy fulladozzon. Bakafánt megsértődik. öt akarja hergelni ez a hólyag? — Magát se veti fel a buz- gólkodás, hallja-e? Mit csinál maga tulajdonképp? — Most lógok kicsit. Le akarom százalékoltatni magam, fülzúgás miatt. Nyolcvanhét decibel zajban dolgozok a lapáttal. Pattog a dobhártyám szélcsendben is. " — Az is valami? Más rá se ránt ekkora zajra. Kilencven- hét decibellel veri a dobot. — És maga? ... Főuraságod miért ül itthon? — Gégebaj. Folyadékelégtelenség. Égés- nap vedelem a folyadékot. — Ennyi az eresz? — Akkor szakadt rám, amikor denaturált szesz került a fogmosópoharamba. Kilyukadt tőle a gyomrom. — És a család? A család is iszik? — Hova gondol? Nálunk mindenki dolgozik. Aszony, gyerekek. Ki fizetné a toronymagas lakbért? — Lepöcköli a kupakot a kilencedik Kinizsiről. — Hallja, Bozsó? Azok ott már ebédre kolompolnak. Papírból nyelik a méregdrága szalonnát! Hunyadi István MAJOR JÁNOS: Hazafelé Barbár fény fákon bokrokon pompázik páráll az erdő csalogat a som pirosán a kölyőkkor fanyar íze Szerpentint kanyargó ösvényt nyálkáznak az őszi ködök lázas a föld a levegő hullik a dércsípett kökény Majd annyi zűrzavar után áttekinthető és tiszta képleteként fölmutatom a köznapok küzdelmeit Mint egyetlen igazságot érveim az ügyeskedőknek ahol anyáink gürcölnek távol minden misztikumtól mered még csak elképzelni is vesztesnek a császárt?! Már a gondolatért is tömlöcöt érdemelnél! Nem pedig jutalmat, amivel kegyesen kárpótolva leszel. Az atléta nem válaszolt. A falat borító koszorúkra nézett. — Na, látod — tekintett oda a főember is —, neked már annyi babér jutott, hogy egy újabb koszorút nem is tudnál hová akasztani. De a császár tudni fogja, téged hová akasszanak, ha holnap azt a szentségtörést követnéd el, hogy megelőzöd! Ezért, hát vigyázz! A császárnak győzni kell, érted ?! Győzni! A főember távozása után, sírva kérte a felesége az atlétát, hogy ne csináljon őrültséget — Két gyereked van — sírta —, legalább rájuk légy tekintettel, ha én már nem is számítok neked. Az atléta a fiait nézte, akik riadtan bújtak az anyjukhoz. Soha még ilyen nehéz helyzetben nem érezte magát. Káromkodni szeretett volna, és hirtelen lebetegedni, hogy ne kelljen indulnia holnap. De tudta, minden hiábavaló lenne, hiszen a versenyre úgyis elhurcolnák. A kamasz képű császár be akarja bizonyítani, hogy legyőzi az ország legjobb futóját. A htúsáeon túl népszerűségre törekszik, és tudja, hogy erre egy soortverseny a legalkalmasabb. — Legyen .— kongott az atléta hangja szomorúan, és pillantásával végigsimogatta a családiát. — A császár győzni fog holnap. Értetek vesztek, kedveseim. A versenyre hatalmas tömeg gyűlt össze. A katonák kordont fontak, úgy nyomták vissza az embereket. A császárt gyaloghintón hozták a rajthoz. Amikor kiszállt, ezt kérdezte az atlétától: — Izgatott vagy? — Mint minden verseny előtt, császáron! Az imperátor úgy volt öltözve, mint az atléta. Aki nem tudta, hogy ő a császár, versenyzőnek is nézhette. De minden ember tudta, hogy ő a császár, és minden ember tudta az atlétáról, hogy ő az atléta. És ekkor váratlan dolog történt. Amikor rajthoz álltak, a nép először éljenezte meg az atlétát, és csak utána kapott éljent a császár. Az atléta valami furcsa szorítást érzett a torkában, és egy hálás pillantást vetett az emberek feié. — Népszerű vagy — jegyezte meg sértődötten a császár. — Szeretnek — mondta csendesen az atléta —, hiszen sokszor láttak már rajthoz állni. — Éá akkor is szeretni fognak — nézett rá gúnyosan a császár —, ha legyőzlek ? — Nem tudom, talán még akkor is. Az első kilométereket egymás mellett tették meg. Az atléta igyekezett átvenni ellenfele ritmusát, de megállapította, hogy a császár túl gyorsan kezdett. Mi lesz, ha kifullad a táv felénél, gondolta. Álljak meg, vagy cipeljem be ölben a célba? Hiszen győzni is csak úgy győzhet, ha legalább végig tudja futni a távot. Lemaradt. Arra gondolt, hogy akkor talán a császár is lassít és valamit tartalékol az ereiéből. Az út mentén végig emberfolyam. Előttük gátként húzódott a dárdaerdő alatt feszes terpeszben vigyázó katonák sora. Sisakjuk, pajzsuk visszaverte a napfényt. Az atléta lassú tempóban futott. Néha arra gondolt, hogy gazdag lehet. Hiszen életében először halad a legbiztosabb úton a díszes ruhák, a ház, a föld felé. Nem kell érte egyebet tenni, mint az isteni hátat lesni egészen a cé_ Üg. A táv felénél tartottak már. Az atléta látta, hogy a császár fárad. Az előny, amit adott neki. ugyan még megvolt, de látszott, hogy rövidesen így is beéri, ahogy most fut. Lassított. Majdnem helyben futott, de döbbenten tapasztalta, hogy mégis eavre közelebb kerül a császárhoz. Már hallotta a lihegését. Edzeni kellett volna, parancsoíóm, gondolta gúnyosan, mert így bizony nehéz lesz elporoszkálni a célig. A császár imbolygott a fáradtságtól, és közben többször hátratekintett az atlétára. A köztük lévő távolságot méregette. Az atléta most már szabályos helyben futást végzett. Egy... kettő... egy... kettő... Olyan volt, mintha valami furcsa, misztikus táncot lejtene a porban. Ezer méterrel a cél előtt, úgy látszott, a császár friss erőre kapott. Az atléta megnyugodott, és már csak arra várt, hogy minél előbb véget érjen ez a komédia. ' És abban a pillanátban egy hang a tömegből bátortalanul, félszegen az ő nevét kiáltotta. És azt, hogy győzze le a császárt. És mintha erre a jeladásra vártak volna az emberek, egyre többen kezdték kiáltani a nevét, és később, akár a mennydörgés morajlott végig az út mentén: — Győzd le! Győzd le! Győzd le a császárt! Az atléta az emberek felé tekintett, és úgy érezte, ezer meg ezer pillantás kapcsolódik az övébe. Biztató, segélykérő, lázító pillantás. Mintha az emberek az ő győzelmétől valami jobbat, valami szebbet vártak volna. Mintha ettől a győzelemtől remélték volna a szabadságot! Egész testében megremegett, és érezte, hogy nincs menekvés. Ennyi szempárnak nem maradhat adósa. Győznie kell! És amikor elfutott a császár mellett, már semmi másra nem gondolt, csak a győzelemre. Biztosan és frissen ért a célba. Ahogy évek óta annyiszor. De soha nem érzett ekkora boldogságot. Amikor éjszaka érte jöttek a katonák és elhurcolták, mámorosán kiáltotta a csillagok felé, amik a fekete égen, mint elhullott, szanaszét heverő aranytallérok ragyogtak: — Győztem! És ezt a kiáltást mindenki meghallotta a bezárt ajtók mögött. 9 „Vitéz Mihály ébresztése” Csokonai — Ligeti Erika érme „Szavak, kiknek Főbusa volt Vitéz s gazdag pillangó szárnyakat adott szavak szárnyatok bársonyára szedegessetek violaszagot midőn fölröpködtök őt dicsérni” Ady így ébresztette valaha, s most, születésének második centenáriumára készülődve is ez az igény és ez a mérce: violaszagot szedegető, bársonyos szásnyú szép szavak dicsér« jék. Debrecenben elsősorban. De a város csak helyszín: az ország szava szólal meg ott, hiszen a költő Debrecen fia volt, s nemcsak születés szerint. Szoros, bár ellentétekből szőtt viszonyban élt holtig a várossal, elszakíthatatlan attól az emléke is. „Költő hazája széles nagyvilág” — igaz, a képzelet a végtelenbe vágyik. Az övé is bekóborolja az egész glóbust, /„Víg borzadással jártam el a görög / Szépségek és a római nagy világ / Pompás maradványát, s ezeknek / Sírja felett . az olasz negédes / Kertjébe szedtem drága narancsokat / A franc mezőket láttam; az Albion / Barlangiban s a német erdők / Bérceiben örömöt találtam" /, maga azonban nem lép túl a hóm téreken, álom marad a világ, melynek csak szellemi hatásait fogadja, s oltja hazai sarjakba, magyarrá téve mindent, amit átvesz és nemesebbé mindent, ami magyar. Keze alatt nyelvünk játékosan röppen föl;- a latinból jött s oly honossá vált időmértékes sorok táncosán \ lebegnek, a népdal képei, ízei rokokó kecsességgel öltenek formát, a vers csípkefinom, mint Mozart muzsikája, s az Európán átsüvítő eszmék hazai gondokkal telítődnek. S az európai szellem finomhangú költője közben nemcsak hű, de otthonos fiá is városának. Az ellentéteket szintézisbe olvasztó. Hiszen ez a város egyszerre maradiság fészke és haladó tudományok vára, földönjáró anyagiasságé és merész tetteké, zsíros disznótoroké és délibábos álmoké. Petőfi azt írja Debrecenről a függetlenség kikiáltása után, hogy jaj a függetlenségnek, mely olyan városban születik, ahol a kapukra kiírják: „aki bejön, csukja be az ajtót, mert kimegy a disznó”. És mégis, itt született, itt formálódott, szellemileg is itt nőtt naggyá a leglégiesebb magyar költő, ki líránk csaknem évszázados mély csendjébe úgy hasított bele, mint kora- tavaszi derengésbe a váratlan villám. A versek íve is igazi debreceni lélekre vall, a költő egyszerre hajdúsági, európai és magyar, egyetemes, de szülőföldjétől elszakíthatatlan. „Itt van zúzos december, bort igyék minden ember”; „Drága kincsem, galambocskám, csikóbőrös kulacsocskám”. Az ünnepségek egyik központja tehát Debrecen lesz, a másik Csurgó. Kelettől nyugatig hangzik a vers, hirdetve nyelv és gondolat csodálatos lehetőségeit. Országos szavalóverseny adja majd a televízión keresztül is hírül, hogy versmondóink milyen eredménnyel szedegetik a „violaszagot”; Debrecenben találkoznak a „névrokonok”, a Csokonai nevét viselő oktatási és közművelődési intézmények képviselői; „Ráció — tudomány — költészet” címmel itt tanácskoznak az irodalomtudományok kutatói, itt kerül színre a Karnyóné és a Tempefői (Budapesten is a Karnyóné, Győrben pedig a Dorottya); november tizenhatodikén lesz a központi ünnepség a színházban, melyhez belépőjegyül egy bibliofil könyvecske szolgál, „Főhadnagy Fazekas úrhoz” című, tíz verset tartalmazó, melyet debreceni grafikusok illusztráltak. Csoko- nai-számot jelentet meg az Alföld című folyóirat, s a Kossuth Lajos Tudományegyetem időszakos kiadványa, a Studia Lit- terária is; végül „Csokonai koszorúja” címmel az utókor verses és prózai reflexiói látnak napvilágot. A fővárosi kiadók közül a Szépirodalmi az Arcok és Vallomását sorozatban adja ki Vargha Balázs Csokonai-életrajzát: a Gondolat Julow Viktor monográfiáját és egy hason másán adást a Lilla- és az Anakreoni dalok, valamint az Ódák első megjelenési formái alapján; a Tankönyvkiadó pedig újra kibocsátja a Szilágy— Papp féle Csokonai-breviáriumot. Csurgó a tanárról, a népművelőről emlékezik, aki a somogyi iskoláról „jövendölt”, azért fáradozván, hogy „a szegény pórlegény” ne váljék se zsivánnyá, se „bunyikká”; Komárom pedig Lilla költőjéről — („ki fogod mindig Lillád derekát / öleled e kis magyarságot / Te örök, ó s új hunn poétaság, / Ó ébredj, valahányszor ébresztünk” / — hiszen, mint Ady is érzi, a Lilla-dalok a modern magyar szerelmi líra ősei, s a komáromi kereskedő annyi költői szépséggel felékesített leánya nélkül talán Lédára se került volna rá a halhatatlanság palástja. Mivel ősz van, csendben ünnepel a Balaton, a szántódi rév és Tihany — csak hírüket viszi a messzehangzó költői szó | szerte az országba, mert szebben a tóról s a tájról senki sem szólt még, mint a távoli Debrecen szülötte. Ébresztjük Csokonait, „Híres Vitéz Mihályt”, az évforduló alkalmat ad rá, hogy szép szavának ezüst hangja új árammal járja át lelkünket, nyelvünket; fényét vesztő, elszürkülő kifejezőkészségünket. Reméljük, mindenütt, ahol emlékeznek róla, méltóképpen teszik. Mert, mint Illyés Gyula írja: „Az aranyalmát termő fának sorsa ápolóinak kezében van. Gyü- ■mölcsével a fa nemcsak magát vallja meg: kertészét Is.” I Bozóky Éva
