Pest Megyi Hírlap, 1973. október (17. évfolyam, 230-247. szám)
1973-10-07 / 235. szám
mm. OKTOBER VASÁRNAP *&Urlap Végre! Végre bekövetkezett, amire évek óta várok. Van másfél millió forintom! S ez a szerencsémnek éppúgy köszönhető, mint' annak, hogy soha, egyetlen pillanatra se veszítettem el a csüggedése. met Fortuna méltányolta sze_ líd türelmemet: ötször megfogta a szerencsekerékbe nyúló úttörő kezét, s a fülébe súgta: ezeket a golyócskákat emeld ki, lelkemszottya, hadd nyiháncoljon az a sóvár Bruszt Balázs. A hivatalban pillanatok alatt elterjedt szerencsém híre, hogy megütöttem a főnyereményt, kollégáim közül pedig néhányat a guta. Ez azonban nem akadályozott meg abban, hogy magamra zárjam az ajtót, és íróasztalom mögé ülve haditervet dől gozzak ki: mihez is kezdjek most már? Lássuk csak! Először is bemegyek az igazgatóhoz, és kérek egy év fizetetten szabadságot. Mi az, hogy kérek? Akinek másfél milliója van, az ne kérjen! Az csak közöljön. Látott már valaki kérő milliomost? No, ugye! Leülök vele szemben, rágyújtok, keresztbe rakom a lábam, ráérősen fújom a füstöt — egyszóval hanyag eleganciát tanúsítok. Sőt, lehet, hogy még a titkárnőnek is kiszólok: „Rozálka, legyen szíves hozzon feketét! A direktornak is hozhat. Persze, ha csak akar. Tupírral. Én fizetem!” Eme első és legfontosabb lépésemet követően végigjárom az egész hivatalt, és — CSALA LÁSZLÓ: Magyar Onassis munkájúik elismeréséül, a hivatal megbecsülésének jeléül. Aranka, a kis aranyos pedig kap... Eddig jutottam az ajándéklista összeállításában, amikor valaki dörömbölni kezdett az ajtón. „Brusztkám, te drága Aranyember, csak egy percre engedj be!” Kinyitottam az ajtót, Krapcsák állt előttem. Pontosabban én álltam, mert Krapcsák máris a nyakamban csüngött, mint a gyümölcs a fán. „Te kis tőkés! Te csodálatos magyar Onassis! Te hu_ szonnégy karátos arany lelkű! Adj kölcsön tíz kilót. Vagyis egy ezrest. Hiszen mi az neked? Csepp a tengerbőL Ha ismered a jótevő szenteket ...” Nézd, Krapcsák, mondtam, a jótevő szenteket ugyan nem ismerem, de téged igen. Te egy rusnya féreg vagy. Egy álnok csúszó-mászó. Egy minden lében tíz kiskanál. Egy bajkeverő. Neked egy fitvinget sem. Te mindig csak fúrtál engem. „Szóval nem adsz?” Nem. „Ez az utolsó szavad?” Még van. Frászt és frászt és megint frászt. Hö_ höhöhö! Azt már nem tudom, hogyan csapta rám Krapcsák az ajtót. Felébredtem. Sajnos, csak álom volt az egész. Csodálatosan szép álom ... Csak azt nem értem, hogy ez az idióta Krapcsák ma reggeltől miért sunyit rám ellen szenvesen. S az igazgató is, meg még néhányan gyanúsan mezgerelnek a tekintetükkel. Te jóságos ég! Csak nem sejtenek valamit!? hadd lássák, Bruszt Balázst nem szédítette meg a gazdagság —, kinek-kinek beígérem az őt megillető ajándékot. Mancika, a legfőbbkönyvelésből, kap egy zöld parókátj a legfőbbkönyvelő egy hat- dioptriás szemüveget, amire azóta vágyik, hogy harmadikos elemista korában meghúzták számtanból és hittanból; Plajbász kolléga — osztályvezető a sárgult iratok böngészderészlegében — kap egy pár vadonatúj könyökvédőt. Jucika néni pedig, ő mit is kapjon? Az ő szemét nem lehet kiszúrni akármi, vei, hiszen senki sem ért jobban hozzá, hogy olyan geometriai pontossággal szántson barázdákat a poros íróasztalon, miként 6. Megvan! Juci. ka néni kap egy pár szarvasbőr kesztyűt, ne tegye tönkre kezét a házon belüli munkanélküliség. Az örökké dühös Macolaynak veszek egy tucat gömbölyű, magyar gyártmányú rágógumit; Klárikának nyitok egy takarékbetétkönyvet, húsz forinttal; a ^nyugdíj előtt álló Papcsák bácsit megajándékozom hat darab zsebkendővel, hadd dühöngjön a diri, merthogy ő szokott zsebkendőket adományozni a nyugdíjba vonulóknak, jó GALYASI MIKLÓS: Őszi parancsra Kacag a gerle, a szőlő érik, holnapután rőtarany a lomb, fekete már a meghántott tarló, erősebb este a tücsökdoromb. Őszi parancsra gyűlnek a fecskéik, kisasszonynapja közeleg. Szél rázza a fákat alkonyatkor, színesednek az esti föllegek. Nászi hintáján az ökömyálnak apró pókok utaznak az őszben. Fénye van már csak a napsugárnak, akár tavaly, minden költözőben. Évvel vénebb, de az, aki voltam, a törvény az idén is törvény marad, csak ha nézel, a szemed nem csillan, csak a csókod egyre fanyarabb... SZANTHŐ IMRE, Padlásszobám Egy vendéglő a magyar Montmartre-on Öreg szoba SZÄNTHÖ IMRE RAJZA fehér szekrény s egy kié gázkályha, amit általában soha nem gyújtok be. , A lány kedvtedve hallgatta. — Óh, a lakbér nálunk sem olcsó, úgy hiszem, drágább, mint magúknál. De a fizetéséből bérelhet egy szoba komfortos kis lakást, ahol mégis nyugodtan élhet. — Ott is nyugodtan éltem — nevette el magát a fiú. — Igen, de mégis számít, hogy egy fűtött, kis lakása van az embernek, meleg vízzel, ahol kedvére dolgozhat és nemcsak aludni jár haza. — Óh — nevetett a fiú —, nincsenek olyan nagy igényeim. — De olvasni szeret, nem? — Szeretek is, meg kell is. Vagy a tanári szobában olvasgattam, vagy beültem agy kévázóba. Tudja, milyen más otthon? — nézte csillogó szemmel a lány. — Egy perc alatt csinál egy csésze kávét, és senki sem zavarja. — Akikor maga mért itt dolgozik? — kérdezte kicsit incselkedve a fiú. A lány megvonta a vállát. — Az égvilágon sehová sem járok. Egy-egy színházi előadáson kívül. Hetenként kétszer, amikor javítom a dol_ gozatokat, ide ülök be. Odahaza vagy takarítom a lakást, vagy olvasok. A FIŰ nem látott semmi különöset ebben. Lányok közt is úgy van, mint a fiúk közt. Van, aki szórakozni szeret járni, s van, akinek maga az élet a szórakozás. Az ő környezete is ilyen alkatokból állt, s ez csak erősítette ro_ konszenvét, a szép, finom arcú lány iránt. — Szóval eldöntötte? — kérdezte a fiatal nő. — El! — nevetett a fiú. — Olyan tí_ pus vagyok, ha várok, altkor nem tudok dönteni. Akkor már elodázom a dolgokat. — Szóval gondolkodás nélkül szeret dönteni? — Azt éppen nem — védekezett a fiú. — De nincs mit vesztenem, egyszerűen megnróbál b atom itt is. Ha nyugodtan tudok majd dolgozni, akkor a képesítő vizsga után valami más diplo_ ma elnyerését is megkísérelhetem. — Egyetemre szeretne kerülni? — Ugyan! — nevetett a fiú. — A legkisebb tanár szeretnék lenni a középiskolában. Mindössze egy-két probléma érdekel, amiben jobban el szeretnék mélyedni. Ha meg tudom állni a helyemet a középiskolában, az már nagy szó. Annyi a tanár és én olyan keveset tudok. A lánynak, aki ismert franciákat, tetszett ez a nagyvilágias szerénység, de azért megjegyezte: — Kevés az önbizalma? A fiú hahotázni kezdett — Magában jobban bízom. A lány megfeddte. — Pedig az ember mindent csak magától várhat. — Tudom — biggyesztette el száját a fiú. — Azért is nem várok sokat. De a lány mégis kedvtelve szemlélte a nagy, erős fiút, aki ilyen naiv flegmával nézi az életet, és mégis helyt akar állni, továbbtanulni, és úgy, mintha az egészből csak az a néhány szellemi probléma érdekelné. Valami mást árasztott ez a fiú, mint ami eddig körülvette, de azért úgy vélte, önbizalmat kell öntenie belé. MEGÄLLAPODTAK, hogy a fiú visz- szamegy az iskolába, beszél az Igazgatóval, a lány pedig utánanéz egy szoba komfortos, lehetőleg nem túl drága, kis lakásnak, és tíz nap múlva itt találkoznak a Rue du Petit-Chene-en, ebben a nyugodt levegőjű, finom kávézóban. Egy fekete kis négylovas Renaultba szállt be a fiú az utcán, mely úgy csillogott, mintha új lett volna, pedig már 1951-ben beszüntették a gyártását, s azóta csekély húsz év telt el. De ez a szépen tartott, öreg, kis kocsi is tetszett a lánynak. Azt hitte, bele sem tud ülni a fiú, pedig négy ülése volt — persze: nem túl testes utasok számára. Egy kicsit hosszabban tartották egymás kezét, aztán elváltak. Tíz nap múlva pedig újra ott ült a lány a kávézóban, melynek ablakain nem lehetett belátni a fehér függönyök miatt, de amikor belépett a fiú, a lány tüstént észrevette, s egy halk „helló”_val jelezte ottlétét. Philippe immár nem expresst kért, hanem egy riserratot, s utána felkerekedtek, hogy megnézzék a szoba komfortos lakást, mely véletlenül épp abban a házban adódott, ahol a lány is lakott. Együtt mentek el az áruházba, hogy kiválasszanak néhány szükséges olcsó bútort, amit részletre vásárolt a fiú, a lány jött el hozzá stílusosan elrendezni a kevés berendezést, egész vasárnap dolgoztak rajta, valami kis halványsárga függöny is került az ablakra, s utána lemosdottak a fürdőszobában, előbb a lány, aztán a fiú. AZTÄN LEMENTEK, de nem a kávézóba, hanem kicsit feljebb, egy piz- zeriába, ez olyan olasz elnevezésű étterem, ahol egy-egy előételt ettek, egy adag kis sajtot desszertnek, s hozzá kis pohárka bort, s az ünnepi hangulat kedvéért egy-egy kávét is. — Köszönöm. Henriette — szólalt meg a fiú némi hallgatás után, amint itták a kávét, s a lány egy svájci cigarettával kínálta. És megfogta a lány kezét és ujjaival körülfonva tartotta, vagy egy percen át. És nézték egymást, a fiú kicsit szemérmes mosollyal, a lány tágra nyílt szemmel, s akkor hazamentek. És azontúl mindig a kávézóban találkoztak, hetenként csak kétszer, amikor a dolgozatokat javították. Utána meg halk mondatokban beszélgettek egymással. Esvczer történt, hogy a szomszéd asztalnál egy pár hosszan megcsókolta egymást. Ilyet sem vesz észre az ember, de annyira premier plan-ban pergett le ez a csók, hogy önkéntelenül is megakadt rajta a szemük. S akkor kicsit csodálkozva, kicsit pajkosan ők is egymáshoz hajoltak, s néhány másodpercre összetaoadt a szájuk. BOLDOGAN nevetni kezdtek, mintha egy régi némafilm jólsikerült paródiáját játszották volna. GYURKOVICS TIBOR: Nyárutó A kertben fürdőruha szárad, lejár a nyár, ahogy a nap, megperdülnek a napraforgók az elveszített ég alatt. Zuhan a föld, minden vasárnap egy végtelen gödörbe hull, szőlőkarók, fekete kardok merednek ki a föld alól, az almafa, az alma fája nyári karácsonydíszeit őrzi, azután egy csapásra gyümölcsöt, ágat elveszít, a nagysúlyú, verődő gerlék vörös lába a földhöz ér, aztán ijedten fölrepülnek, nagy testük csattog, mint a szíj. A nyírfák közt olyan sötét van, mintha éjszaka volna még, a nádas mélyén önmagába, befelé hullik a vidék. A víz végül kirajzolódik, ez is elmúlik, ez a nap, olyan a hajnal, mint a vércse, mikor az áldozatra csap. í I s----------------------- vendéglő [ A Kisanyik | a Sza------------------------ márhegy en volt, a régi Angyal utcában, melyet az ötvenes évek elején Bartók Béláról neveztek el. Minden tiszteletem a nagy komponistáé, de még ma is okosabb volna, ha inkább a zeneiskolát neveznék el róla. Ez a kedves, hegyre kapaszkodó uccika, mely a Tabakos kereszthez vezet, lenne ismét Angyal utca, mely tréfás-kedvesen nevében is jelzi az égre, magasra felkapaszkodását. Macskaköves járdái és a pincék hátán futó kocsiútja biz’ megszuszogtatja a rajtajárót igencsak. A hangulatos Rab Ráby mintegy felezi a dombhegyre, a hajdani Kisanyik vendéglőhöz vezető utat. Az idei nyár csendes kóborlásaiban társam volt sokszorosan, majdhogy nap mint nap, az egyik unoka, Dénes, így kerültem gyakorta a ház tornácára, udvarába, ahol Szentendre művésztelepet alapító művészei gyakori látogatók voltak a jó boráról híres, főztjéről ismert vendéglőnek. Törzsvendégek voltak a télen- nyáron itt lakó festők; Bánáti Sverák 1'József és Ónodi Béla, de gyakorta feljárt Szamosi Soós Vilmos, a szobrász és a víg Heintz Riki, Pándi Lajos és baráti társaságuk: festők, írók, zenészek, modellek és szépasszonyok. A tücsökciri- pelős, holdas estéken, virágillatú nyár ezernyi csillaga pil- logtatta remegő fényét a szőlőlugasokban beszélgető, du- dorászó iddogálókra. | A nagy ábrándok | és tervek hordozói, mámoros boldogságai, csalódásai e vén, majd hogy nem kétszáz éves, görbe falú ház kertjében hangzottak el. Tovatűnt percek, hangulatok, képek, ízek és színek; a múló idő elfedte, de emlékül marad sok kép, történet, barátság és nagy lángolások. Kisanyik néni ma ősz, egyenes derekú, öregen is szép asz- szony. Nevetős, mosolygós emlékezéssel beszél a kedves festőkről, a sok beszédes estéről és a virág, danolás — pince húséból csillapított nyári estékről és a kedélyes szüretekről. Kukula néni lakóira emlékezik, kik nála a kisszobá- ban laktak itt, a Szamárhegyen, Velmacher Annára, aki lányát is „pontosan olyanra” festette le és Lehel művész úrra. Ki kell kottyantanom, hogy ő volt Csontváry Tivadar első propagálója. Lehel Ferenc nemcsak mint kitűnő festő, de mint az egyik legnagyobb magyar festőzseni, Csontváry Kosztka első apostola hirdette Tivadar mester rendkívüli- ségót és saját kiadású könyve mindmáig hiteles, szép írás CsontváryróL. ■j-----------------------r festett | Itt a hegyen | és la------------------------- kott ny aranta, a Tabakos kereszt mögötti házban, Kmetty János is. Míg a művésztelep lakója nem lett. Itt festegetett a Klinczliéknél lakó Szántó Piroska — Vos István költő felesége — is, de Sverák József, Rozgonyi, Deli Tóni bácsi, Apáti Abkarovics, Ónodi Béla, Göllner Micu, Perrey Perron Fedor, Hadzsics Kamilló is számtalan szamárhegyi témát vitt vászonra. A hegy északi oldalán lakik immár harminc éve és festi a girbe-gurba utcák emlékét idéző képeit Ilos- vai Varga István, de számtalan motívumot őriz Paizs Goebel Jenő piktúrája is, e hegyen-dombon épült, dalmát lakta, magyar balkánjából. Itt lakott az öreg pincék tövén egy félig hegybe fúródó házban Perrey Perron Fedor, az adótisztviselő — festő, kinek három gyermeke és lázadozó, hányatott, küzdelmes sorsa volt. Perrey spanyolhonból származtatta családját és különösen Gauguin buja rajzű képeit szerette. Magával Aba Novákkal járt a Képzőművészeti Főiskolára, ezt gyakorta említette. Nagykalapos, pa_ kombartos, meg nem értett ember volt. Festőnek adótisztviselő, de tisztviselő társai hóbortos bohémnek tartották inkább, mint kollégának. Szép rajzú képein, tüzesfényű festményein talán elsőnek láttatta meg e mediterrán jellegű kisváros romantikus hangulatát, .-------------------------: még felI Hosszú volna | sorolni--------------------------is az itt kó borló festők sorát: Czóbel Béla, Ámos Imre, Vajda Lajos, Diener Dénes Rudolf, Perlőit Csaba Vilmos és sokan festették e „festői Szamárhegyet” — Szentendrén, a Budán tovatűnt, Tabánra emlékeztető városrészt, mely majdnem szakasztott mása a budai Várhegy alatt elterült, kistisztviselők, vargák, iparosok, nyugdíjasok, kocsmárosok és Rezeda Kázmérok, Krúdy Gyulás, a lét nagyszívű embereinek csodás világára emlékeztető tájéknak. Vén, dohos — télen párát, meleget gőzölgő, nyáron hűvös, hatalmas pincék labirintja, mint vérerek hálózzák ke- resztül-kasul e homokkő dombot. Sandi macsekok különös cicaországa ez a sok-macska- lépcsős, háztetős és tűzfalas, rejtett, embernek ismeretlen tetővilág, mely búvóhelyet, macskaodut rejt. A kerge felhők alatti holdfarkú, apatini cserepes tetők takarta gerendás szobák komódjainak fiókjaiban délceg huszárok és csinos tűzoltók fényképei lapulnak. A néhol táskás, lehuppanó vakolat sok régi húsvéti meszelés rétegeződéséről árulkodik és régen volt, talán igaz sem volt huncutságokat mondhatna, ha volna valaki, aki megértené. Rádiók és televíziók ma már itt is mindenütt, a Kisanyik- házban is. A Malom utca egyik vén és görbe falú házát meszelték fehérre a minap, azt mondják, új tulajdonosa van, aki szereti az apácarácsos, kőkeretes ablakokat, kapukat és a kerítésen kibukkanó vadszőlők burjánzását. Talán nem túlzók, ha kimondom, a Szamárhegy Szentendrén a modern magyar festészet miniatűr Montmartre- ja volt és remélem, az is marad. j-—r tintakék ég I A nyári | alatti napsü----------------- tésben nemcsak fotósok tarka csapata, hanem fiatal és öreg, kócos és kopasz festők is felkeresik a kedves motívumokat kínál« hegyet. Hi szem és remélem, hogy számos kiállításon találkozha- tom még a kedves tájjal, vidékkel, házakkal és emberekkel — úgy, mint művekkeL
