Pest Megyi Hírlap, 1973. október (17. évfolyam, 230-247. szám)

1973-10-14 / 241. szám

pest AI EGYE I 8 K^Círlap 1973 OKTÖRF.R 14., VASÁRNAP SZANTHO IMRE: Padlásszobám GÖLLNER PALI RECEPTJE | Ivóval ültem ] a Husvik vendéglő — Békévé keresztelt étterem — pityókos, párás-meleg füstjében. Szólt a zene, a srácok fészkelődtek a székeken, mintha tüzes plat- nin ültek volna; pedig csak a kíváncsiságuk mocorgatta őket a sok-sok feneket kitartott székeken. Szombat este Péter játszott, talpalávalót játszott, rúgták is a port sokan, és egy- egy lekérés néhol zord tekin­tetet váltott ki, vagy nem ép­pen udvarias fogadtatásra lelt. Ittunk, Iváncse — merthogy Ivánt így is szólíthattuk — ép­pen egy kellemes nyári kalan­dot mesélt: míg kint az őszi eső ereszcsordító, dobpergetős zajossággal patakzott. Egy bő­rig ázott csapat került be, úgy éjfél felé az esős estében. Hunye az áldóját! — mond­tam én, valami ilyet mond­hatott Iván is, belevéve ősei „szent fohászait is", ami ilyen csodálkozás-tetszés nyilvání­tásnál dukál. Istenuccse gyö­nyörű kis kócos, csapzott, csu- ron-ázott szépke volt az egyik barna hajú lányka közöttük! járt az idő, az ésőbever­mondatot is, mely ekkortájt közszájon forgott: maga olyan klassz kis nő, hogy az orvos ilyet rendelt nekem, csakhogy a receptet, sajnos, elvesztet­tem. — Ne vicceljen — nevetett és ujját tréfásan dádázó moz­dulattal fölnyújtotta. — Vall­ja be, nem is volt receptje — kacarászott. Már éjfél felé te csapat is megmelegedett; szárítkoztak, fésülködtek a lá­nyok is. Bámész szemekkel harapdostuk a fehérnépet, a kis kócos barna így „beáztat­va” is nagyon tetszett nekem, ök is vissza-visszapillogtak a látókájukkal. Egy-egy pohár lelki erősítés után Iváncséval megbeszéltem a harci helyze­tet: én, öregem, ezt a fényes szemű, feszes fenekűt felké­rem! Mikor Rigó Péter és összné­pi zenekara „tangózni” kez­dett, odaléptem az asztalukhoz és felkértem a lánykát. „Gár­dahadnagy tácra kérte” — ját­szották a zenészek, igaz, hogy én csak tartalékos honvédti­zedes vagyok, gondoltam, de egy a fontos; a pici csinike. Talán nagyon is. Szó szót követett és én va­lahogy kimondtam egy bárgyú Régi hangszer • .$ 4*' ✓V**'"*:-'y*'** ^--------------------- valahogy | T éma maradt | tánc köz­--------- -------- j3en ez a re ceptügylet, már úgy nekitü- zesedett a bortól, tánctól, jó­kedvtől és talán a saját szép­ségétől, mely szikrázva szóró­dott szerte-szét a teremben, a vén tükrök sok-sok bált és széplányt tükröző lapjairól. Tréfásan biztatni is kezdett: — Keresse csak a zsebében azt a receptet, hátha megleli. Az­tán ha megleli és valóban en­gem írt fel az orvosa, higgye el, nem sajnálom az orvossá­got magától... — és huncutul nevetett. A tánc végeztével beszámol­tam Ivánnak a „receptügyről”, mire ő nevetve hátba vert: — Apafej, nézz csak az oszlop mögé! Ott ül Göllner Pali, a doki, menj oda és kérj tőle egy receptet. — Na, ne hülyülj, Ivó! Mit gondolsz, mit szólna ilyen marhasághoz, meg aztán, mit érnék vele — feleltem. Iván ágált, magyarázott, biz­tatott, egyszer csak azon vet­tem észre magam, hogy már én agitálom Pali bácsit, hogy írja fel nekem a kislányt re­ceptre. Megtette, nevetett, tás­kájából előszedte a vényköny­vét és SZTK-receptre felírta nekem a szép barna kislányt: „Naponta nemcsak egy kávés­kanálnyit és nem felrázandó”! — írta szép gondosan, stempli- zett körbélyegzöt is tett a re­ceptre, hibátlanul, pontosan. A következő alkalommal, mire odaértem, már táncba vitték a kis orvosságos-szépsé- get. Alighogy felkérhettem, záróra felé járt már az idő. — Ne haragudjék — mond­tam —, arra kérném, álljunk meg égy pillanatra, mert sze­retnék valamit önnek átadni. Tárcámból a friss receptet átnyújtottam; — íme, megta­láltam, tessék! Minket figyeltek a teremben, odalesett a doktor úr, Ivánék és az egész zenekar, a pincér, Jóska is mosolyogva igazgatta szép olaszosra nyírt bajuszát, j — Ez igazi recept! — cso­dálkozott és elnevette magát. — Ezért puszi jár! — Megcsó­kolt, belémkarolt és a fülem­be súgta: — Itt maradok I Szentendrén — receptre. N' t---------------j az asztalokat, I Összetoltok | Pali bácsi is közénk ült, Rigó Péter rákezdett, aj doki bácsi fütyült, csoda­szépen, mint egy pacsirta. j Nevettünk, táncoltunk, ittunk, az eső is elállt, csapatosan kí­sértük ki az állomásra újdon­sült barátainkat. Mikor a kertünkbe értünk! és a szomszédok szép fehér ko-! mondóra, Pajtás, mint földön vágtázó bárányfelhő elénk fu-! tott, a fákról lepergő esőcsep-: pék hajnali permetjében úgy! lépkedtünk a kis „receptes lánykával” nagyapám háza tá-| ján, mintha mindig is erre jár- j tunk volna. I évnapot ünnepeltünk, a fáradtságom ellenében töobet íuam, teljesen ért- nető nát, hogy hülye dol­gokról álmodtam. Bohóságok­kal kezdődött: utánam ronant a legújabban megválasztott szépsegkirálynő es rám borul­va zokogott: „Uram, miért nem akar tőlem gyereket?” Aztán az OTP megértő szakembere jött: „Nem borul fel az egyen­súlyunk, ha Ön öt évig min­den törlesztést mellőz.’ Egy kollégám lökte ki a pénzügyi szakembert, ráförmedve: „Uram, hagyja a pénzt! A te­hetség csinált a majmokból emberiséget!” A szakember csodálkozott, én védelmembe vettem: „Persze, a tehetség. De csak az a tehetség élet­képes, amelyiknek ennyi-any- nyi pénze, meg hitelképessége j is van.” „Jói látja az elvtárs” — mondta a szakember, s !|kollégámhoz fordult: „Értsük ! meg magunkat, uram, csak a ! tehetség és a pénz együttese (a pénz mint fogalom most behelyettesítendő) csinált a majmokból emberiséget.” A kollégám a farzsebéhez ka­pott, ahol az ötezer forint la­pult, amit most vett át kö- szönömre a családjától, és megvetően mondta a szak­embernek: „Mondja uram, csak mondja! Maga mondhat­ja, mert abból él, hogy el­kötelezte magát az OTP-nek!” A szakember ennyi hit láttán elködlött az álmomból, a kol­légám meg felelősségre vont: „Élet az, amit te élsz? Hagyd abba! Kezdd újra!” És tud­tam, hogy igaza van. Tud­tam, de gyűlöltem, mert ki­mondta az igazat. Aztán (ezt képszerűen láttam) kiszálltam önmagámból, Ikarosz-magas­MURÁNY1 JQZSEF: Elködlő éjszaka TASNADI VARGA ÉVA: Szekerek járnak... Szekerek járnak az úton, s a szívem daltól árad, és nekimennék az éjnek, deresedő határnak, s mint kölyökkoromban tettem, . gallyat dobnék a tűzre, és nézném, hogy. leng a fényben az asszonyok gyűszűje. Szekerek járnak az úton, — bizony, hogy ősz van újra, és bizony-, hogy már mögöttem maradt az évek útja. Ablakom fénylő tükrére fehér ködök fonódnak, és különös fanyar ízét érzem a tiszta bornhk. Ságból néztem önmagamat — és zuhantam vissza a földre, hogy a kollégámat magam mellett érjem és kezet fcsó­kolhassak neki, amiért ki­mondta az igazat. Csak a kézcsók történt meg, mire a szöveget is kimondtam volna, ő is elködlött az álmomból. És ekkor sötétség szállt rám. Nem álmodtam semmit. Iszo­nyú akaraterővel — más ez­zel három drámát vagy há­rom brosúrát megír — visz- szaverekedtem magam az ál­modó alvás tartományába. Először absztrakt szakítás­vonalak jelentek meg, aztán megjelent a kiszakított újság­közlemény, amit azzal az igénnyel téptem ki, hogy a hírből, a nyersanyagból vala­mi szépet és magasztosát írok. Igazi riportot, igazi novellát, igazi kisregényt, igazi drámát. De valahogy mindig fontosabb volt az éppen esedé’és kong­resszus, tanácskozás, látogatás. Fölkeltem. Láttam, hogy föl­kelek. Láttam, hogy villanyt gyújtok. Láttam, hogy leülök írni. De nem láttam, hogy mit, és nem láttam, hogy hol. Szerencsére jött a szak­ember. Biztatóan mosolygott. Megjelent a kollegám, furcsa módon kerubnak öltözve és lángpallossal, erre a szak­ember eltűnt. A kollégám elő­ször a szám elé tartotta a lángpallost, hogy végre rá­gyújthassak, aztán a nyakam vonalában kezdte el huzigál­ni. „Te, vigyázz, csiklandós vagyok” — próbáltam felolda­ni a helyzetet, de a kollégám most már direkt rátette a nyakamra a lángpallost. Ahelyett, hogy fájdalmat éreztem volna, hirtelen nővé változtam. Nem tudom, hány éves nővé, ezt nem közölte az újsághír, csak tudtam, hogy forgalmi szolgálattevő vagyok, és szolgálatba utazojn az is­merős, fiatal sofőr vezette autóbuszon. A kollégám el­tűnt a lángpallossal, és nála megfontoltabb férfiak kezdtek el faggatni: „Van önnek jogo­sítványa?” „Nincs. De miért fontos ez?” „Mert ön átvette a vezetést.” „De kérem, az a szerencsétlen fiatalember rá­bukott a kormányra Hetven­nel ment a busz!” Csönd lett. „Jogosítványa?” „Tele volt a busz! Később megállapították, hatvanötén utaztak rajta!” Felállt a legöregebb férfi. Hirtelen ő is nővé változott. Az asztal mögül elém jött, megsimogatot% megölelt, és valami szent hevülettel for­dult az asztalnál ülőkhöz: „Emberek! A fiatal buszsofőr a volánnál szívinfarktust ka­pott! Hetvennel ment a busz! Hatvanöt emberrel! Ez az asz- szony mindannyiuknak meg­mentette az életét!” Csend volt. Magasztos pil­lanat. Távolról rémlett, hogy sír egy csecsemő. A nő ciga­rettával kínált, aztán vissza­változott férfivá, és a szám elé tolta a lángpallost, hogy rágyújthassak. A lángpallos eltűnt a kezéből, megfogta az állam, mélyen a szemembe nézett, és könyörögve kérlelt: „Legalább azt mondja, asszo­nyom, hogy a férje vagy a sógora, vagy valamelyik piló­ta kollégája tanította önt ve­zetni ... Persze, ez sem vál­toztat azon a tényen, hogy önnek nem volt jogosítványa.” Y isszaváltoztam. Hímorosz­lán lettem. Akkorát böm­böltem, , hogy mindenki eltűnt, én is — csak ön­magam maradtam. És hirtelen békés tájakat láttam, épülő járdákkal, óvodákkal, lakó­telepekkel. Egy furcsa kép is beugrott, hogy a tanácsházá- ról az ifjú házasok belopakod­nak a templomba — de ek­kor már nyugodt voltam, érez­tem, felszárad rajtam a hideg veríték. Reggel meglepően kipihen­ten ébredtem. Mert tudtam: bármi történjék, be tudoni fizetni a gyerek napközijét. PILINSZKY JÁNOS: Szabadulás Nadrágos kutyák, ások voltunk, a pipere, a maszk alatt verítékező állatok, szoknyás medvék, rabmadarak. Azok voltunk. De most egy percre, a halott kéz, s az öntudatlan ziháló törzs úgy tündököl, és úgy kopár, ahogy egy angyal. Kirchmayer Károly tusrajza TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS: Az atléta és a császár Tudta, hogy most már ő követke­zik. A császár legyőzte a legjobb disz­koszvetőt, a legjobb kocsihajtót, most már a legjobb maratoni futó felett is diadalmaskodni akar. Nem tévedett. A császár egyik főem­bere hozta meg a hírt, hogy az uralkodó versenyezni óhajt vele. A verseny előtti napon fogadja a palotában. Az atléta eddig a császárt csak aranypénzeken látta és egyszer a fóru­mon. A fogadáson most egy karnyúj­tásnyira állt előtte a nagy római. Az arcán érezte a leheletét. Ilyen közelről nevetségesen furcsának tűnt, hogy ez a kamasz képű, keszeg fiatalember a dí­szes tunikában, egy egész birodalom ura. A császár barátságosan mosolygott. A gyümölcsökkel rakott ezüsttálról elvett egy banánt, saját isteni kezeivel meg­hámozta, és átnyújtotta az atlétának. _— Egyél — mondta. — Holnap szük­séged lesz az erődre. Hiszen, mint hal­lottad, nemcsak nagy császár, de nagy sportoló is vagyok. Mindenkit legyőz­tem eddig. Az atléta ette a banánt, és közben az jutott eszébe, hogy mennyivel jobb lenne, ha ez a császár is, mint Néró, a művészetekben tartaná kiválónak ma­gát. Idegesítené a költőket meg ágálna a színpadon, de legalább őket békén hagyná. — Gyere — intett a császár—, meg­mutatom a díjakat. Átmentek egy másik terembe, ahol márványasztalkán, bordó, bár­sonypárnára téve pihent a babérkoszo­rú. — Ez a győztesé — nézte gyönyörköd­ve a császár. — Annak a homlokát ékesíti majd, aki holnap kettőnk közül elsőnek ér a célba. Az atléta rápillantott. Nem volt meg­illetődve a babérlevelektől, otthon sok ilyen díszítette a falat. Évek óta min­den versenyen győzött. — Most pedig jöjj, nézd meg, mit kap a vesztes — mondta a császár, és az oszlopok, szobrok között kanyarogva egy ládához vezette az atlétát. — Ezt a ládát kapja — mutatott rá. — Nem olyan tetszetős, mint a babér- koszorú, de azért érdemes megtekinte­ni belülről is. Nyisd fel! Az atléta felemelte a láda tetejét, és visszahőkölt a csillogó aranytallérok láttán. Ennyi aranyat még sohasem lá­tott. — Markolj bele! — parancsolta a császár. Az atléta belemarkolt, és, mint a nagyra nőtt kukoricaszemeket, lassan pergette le az ujjai között. — Ezer arany — szólt elégedetten a nagy férfiú —, úgy érzem, előkelő ju­talom a második helyezettnek. Te nem így gondolod? — Valóban — mondta rekedten az atléta —, fényes díjazás a vesztesnek. — A második helyezettnek — javí­totta ki összehúzott szemmel a császár. — És most eredj, készülj a versenyre! Ne feledd, hogy hoinap velem mérkő­zöl! Halandó létedre ez a legnagyobb jutalom, amit elérhetsz az életben.- Ez minden babérnál, aranynál többet je­lent. Éppen ezért szeretném, ha ez a verseny mindkettőnk számára emléke­zetes lenne! Az atléta nehéz szívvel hagyta el a palotát. Hazafelé menet útközben a leg­jobb diszkoszvetővel találkozott. — .Házat építek — újságolta a baj­nok —, háromemeleteset. A leghíre­sebb építész készíti a terveket. Lesz benne .fürdőmedence hideg, meleg víz- . zel, és márványból csináltatom még a kutyaólat is. Szeretném, ha eljönnél az avatásra. A piac környékén a legjobb kocsihaj­tó tűnt fel. Az atléta alig ismert rá. Díszes tunikája a legújabb divat sze­rint volt ráhajtogatva, és kétoldalt csi­nos rabnők karolták. — Földet vásároltam, meg ötven rab- szolgát — mondta, miközben arrébb rú­gott egy koldust. — És úgy határoztam, visszavonulok a versenyektől. Élni sze­retnék, barátom! — Élni — sóhajtott az atléta —, az jó! A kocsihajtó már régen továbbsétált, de ő még mindig ott állt a lökdösők, a kéregetők, az arcába bámulok között. Nézte a piac színesen kavargó forgata­gát, de gondolatban távol tartózkodott. A láda fedelét emelte fel .újra meg új­já, hogy a keze is mozdult olyankor. Behunyta a szemét, hogy szinte fájt, de az erőszakolt sötétben is, mint apró fénypontok, az aranytallérok peregtek szüntelenül. — Élni — sóhajtott fel ismét. — Mint egy kéjnő, akit kifizetnek. A felesége elámult, amikor beszá- molt neki a császárnál tett látogatásról, — Ezer arany! Házat, földet és rab- szolgákat vehetünk! — Nem! — rázta meg a fejét az at­léta. — Az arany csak a vesztesnek jár, — Örült! A császárt akarod legyőz- ni?!... Hiszen a napnál világosabban tudomásodra hozta, hogy vesztened kell! Este a császár főembere érkezett. Az, akit már ismert. Aki a verseny hírét hozta. s — Te vagy a legjobb futó — mondta —, ezt mindenki tudja a városban. Dg holnap a császárnak kell győzni! — Ez verseny — nézett rá az atléta —, ha rajthoz áll a császár, akkor az ellenfelem. Az fog győzni, aki előbb é,r a célba. Ha a császár lesz az, akkor nemcsak, mint uralkodómat, de, mint legyőzőmet is tisztelni fogom. — A fejeddel játszol _ hökkent meg a foember. — Egyáltalán, hogy *

Next

/
Thumbnails
Contents