Pest Megyi Hírlap, 1973. szeptember (17. évfolyam, 204-229. szám)
1973-09-02 / 205. szám
8 JfJLG* v/t *a 1973. SZEPTEMBER 2., VASÁRNAP Kilenc évtized Látogatás Czóbel Béla szentendrei műtermében —--------j Harsogólila és I Szí nek. | sápadtfehér, de--------------rűskék és paszte llrózsaszín, üdezöld és vilá- gítópiros. Ez adja a csöndes szentendrei műteremház ihlető keretét. Kopogtatásomra kissé mor- gósan érkezik a válasz: — Mindjárt... dolgozom... A mindjárt ezúttal eltart tíz percig is, csak akkor bukkan fel az ajtóban a művész ősz feje. — Modell van nálam — int botjával a műterem belseje felé —, tudod, hogy ilyenkor ... — nem fejezi be a mondatot, csak tessékel befelé. Színek. A vásznon tompábbak, elmosódottabbak, mégis szuggesztívek és eleven hatásúak. Érthető. Az ábrázolt képben benne él az alkotó, aki már nemcsak látja, amit felfog szeme, hozzáadja azt is, ami a szemlélődés közben benne megfogan. A látott kép így válik műalkotássá a Kos- suth-díjas mester, Czóbel 3élő ecsetje nyomán. — Mi van? Hogy vagy? Mi újság? Min dolgozol? Jó színed van, merre jártál a nyáron? — és így tovább. Ilyen. Szívesebben kérdez, mint válaszol. Nem jó riportalany. Sosem volt az. Ha bele is kezd egy-egy hosszabb mondókába, gyakran a közepén abbahagyja, témát vált vagy éppen a kérdezettből kérdezővé válik. Ezúttal különösen sokat kérdez. — Mit iszol? Főzzek kávét? — s nem várja meg a választ, hozzákészül a kávéfőzés szertartásához: a vendégnek mindig maga főzi. ahová csakhamar a gőzölgő kávé kerül, festői rendetlenség, tubusok, tégelyek, ecsetek, levelek, egy kerámiatálban néhány pipa és szivar. Mégsem azok közül választ egyet, hanem egy félig égett szivarra syújt. — Tudom, hogy most a születésnapom hozott ide — töri meg a csendet. — Nem te vagy az egyetlen újságíró. Rendben van, kérdezz... — adja meg magát csendes beletörődéssel; vagy mégsem? — A hetedik gimnázium után elhatároztam, hogy a nyarat Nagybányán töltöm... — előzi kérdésemet. — Levelet írtam Hollósy Simonnak, én, a gimnazista: szeretnék személyes ismeretséget kötni az ott élő művészekkel. Csakhamar megérkezett a válasz: mehetek. Akkor még azt hittem, hogy nekem, a tizenhét éves diáknak szól ez a nagy megtiszteltetés. Tévedtem. Apám nagybátyja, Zobel Mihály, rangos arcképfestő volt a reformkorban. Neve fennmaradt a művészvilágban. Azon a nyáron mégsem jutottam el Nagybányára. A szüleim nem engedtek, csak az érettségi után... — Nem untatlak veié? — néz rám derűs-kíván- esian, de a válaszra megint isak nem hagy időt. — Öt nyarat töltöttem Nagybányán. Aztán München, majd Párizs következett. Bö- 'önivel is Párizsban voltunk jóban. Egyszer meghívott gulyásra is, amit maga főzött. De ez csak olyan apróság. S csak úgy, mellékesen, mint életének apró epizódjait, idézgeti párizsi emlékeit. zöld Le- gyezős nője először meghökkentett, aztán lenyűgözött. Nemcsak azért, mert szakított a látvány hű visszaadásával, a szerkesztés régi elveivel, hanem mert felfokozott színvilága, tiszta, keve- retlen, harsogó színei egészen újat jelentettek. Gertrud Stein szalonjában találkoztam először vele. Stein volt akkor az induló, új irányzat képviselőinek legfőbb patrónusa. Ma- tisse-ra is ő hívta fel a képzőművészvilág figyelmét azzal a gesztusával, hogy a kor legdivatosabb festőjének, Puvis de Chavannes-nak egyik képét egy Matisse-képre cserélte el. Matisse-t egymás között csak „doktornak” hívtuk, mert ápolt külseje, férfias megjele— Matisse nése, egyszerűsége nem hasonlított a bohém művészvilág figuráihoz. Képein is ezt az egyszerűséget, nyugalmat tükrözte. „Azt akarom, hogy a fáradt, zaklatott, túldolgozott ember a festészetben nyugalomra és csendre találjon” — mondta egyik beszélgetésünk alkalmával...-------------- bár dolga nincs, Fe láll, jön-megy a mű------------- teremben, képeinek kusza ecsetjárását utánozva. Most olyan ember benyomását kelti, akit semmi és senki nem zökkent ki munkás életének ritmusából. — Egy műteremházban laktam Modiglianival a CSté Fal- guiére-n — folytatja tovább séta közben. — Reggelenként együtt indultunk ki a Szajma-partra, néha elkísért minket orvos barátja, Paul Alexandr, aki anyagilag támogatta az akkor nagy nyomorúságban élő festőt. Emlékszem, egy frankért árulta a rajzait a mont- pamasse-i kávéházakban, pedig már akkor nagy művész volt. Ö is, akárcsak jómagam, őszinte csodálója volt Picasso művészetének, de ezt szemtől szembe soha nem mondta meg neki. Egyszer összetalálkoztunk a Montparnasse egyik kávéházában Pieassóval, aki egy Manolo nevű spanyol szobrász és annak felesége társaságában volt. Amikor az asztalukhoz ültünk, Modigliani egyszeriben úgy folytatta a társalgást, mintha csak ő lenne a kis társaság legnagyobb művészegyénisége és nem Picasso. Picasso egyszerű s egyben nagyszerű egyéniségére jellemző, hogy nem tett szemrehányást ezért, csak egy halvány mosollyal nyugtázta az elhangzó szavakat... E melem kalapomat a ma- dárijesstők előtt. Emelem kalapomat és meg- hajlok előttük. Emelnék ők is, nem hajlik rá a kezük. Van, amelyiknek kalapja sincs. Bizalmatlanul biccentenek köszönésemre. Azt hiszik, gúnyolódom velük. Gyanakvóan néznek, nem lopni jöttem-e. Mintha még valamit elvihetnének a földről. Mászkálok a letarolt, széthordott határban, az elhagyott mezőkön. Madárijesztőkkel beszélgetek. Elhagyott madárijesztőkkel. Kifeszi tve két karjuk a kék égre. Közelről nézem őket. Északtól délig, napkelettől addig, ahol lenyugszik, addig ér a kezük. Fekete földbe Leszúrt, frissen faragott falábukkal talán gyökeret is eresztettek. El ne fújja őket a szél! Fáradtak és kimerültek a madárijesztők. Kikelettől lombhullásig dolgoztak. Őrizték a földet. Egész nyáron gürcöltek egy öltözet rossz ruháért. Ennyi a kialkudott bérük. Egy foltos nadrág, szakadt ing, kinőtt kabát, fekete kalap. Cipője egyiknek sincs, szeretnék valami bakancsot, csizmát a lábukra. De nem tudom, hogyan lehet'- ne úgy odaadni, meg ne sértsem őket. Ebben a teljesítményen alapuló társadalomban nem jut nekik lábbelire? Mégis emelt fővel végzik munkájukat, teljesítik rendeltetésüket. Éjjelenként hallani csak nyögésüket a szélben. Megtelik a határ gönceik, rongyaik suhogásával. Miről beszélhetnek ilyenkor a madárijesztők? Milyen titkokat suttognak el? PanaszCzóbel Béla: Carola (1973) VARGA RUDOLF: Madárijesztők A műterem egyik sarkában néhány festett vászon hever a padlón. Feléjük tart, gondolom, valamelyiket mutatni akarja, de nem áll meg, csak átsétál rajtuk, közben rövid indulatszavakkal kommentálja a régi képeket. — Semmik... csak vásznak ... majd újra festek rájuk... Jobb, ha nem nézel körül. Ezekhez csak hozzákezdtem — mutat körül a műteremben. Ami kész, azt az Emst Múzeumban rendezett kiállításomon láthatod. Tavaly meg az idén festettem őket... Hét vagy nyolc elkezdett mű támaszkodik a falakhoz.---------------------1 telítettek a Ember séggel | czóbelimű- ■ vek. Lelkűk van, mágikus hátterük és morális jelenlétük. Akár női figuráit nézem, akár tájképeit, szinte érzem, amit lélegeznek. Az intim meglátások művésze. Finom arcok, szelíd tájak, csendes utcák, derűs kertek, színpompás csendéletek — ez témavilága. Kitekint az ablakon. A várost csodálja, mintha csak most érkezett volna ide. Mondja is: Sokat köszönhetek Szentendrének. 1939-ben költöztem ide. Azóta a város nagyon sok motívumot kínált. — Múlt időben mondja: kilencven évesen már terhes számára a séta a macskaköves kaptatókon. — Szeptember 4-én töltöm be a kilencvenedik évet — furcsán vibrál a hangja a megható- dottságtól, de gyengesége néhány pillanatnyi csupán. — Amíg dolgozni tudok, az a jó, addig nem vagyok öreg... — S hogy bizonyítsa is, amit nem szükséges, leszól az ablakon a ház földszintjére: — Lemegyek ebédelni...------------;-------. már csak Ha a pipák | dísztárgyai ---------------------- is a műteremnek, azért ebéd után újra kijár egy könnyű szivar... Prukner Pál kodnak madarakra, panaszkodnak emberekre. Láttak ők megjelenni éjféltájt sötét arcú zslványokat, zsákkal. Idegen arcú embereket. Mozdulatlanul kellett végignézniök a rablást. Csak szívük vert gyorsabban. Lépni nem léphettek, földbe vannak verve. Hajnalban arcukon harmatkönny csurgott. Emelem kalapomat a madárijesztők előtt. Emelem kalapomat és meghajlok előttük. Kiszámolta-e valaha _ is valaki, hány mázsa terményt ment meg a tolvaj madaraktól a madárijesztő? Kezeskedem értük. Az ő tenyerükhöz egy szem mag sem tapadt. Láttak rablást, pazarlást. Halált érdemelnek érte? . Nyár vértanúi sorakoznak sötéten az őszi Nap végső sortüze elé. Mit láttok a szemükben? Mi az a furcsa fény? Bánat a neve. Bánat és sértődöttség. Életükön át sértődötten, csak dolgozni akartak és tönkremenni. Fekete felkiáltójelek az időben. Magányosan élők. Fegyvertelen őrök. Emelem kalapomat a madárijesztők előtt. Emelem kalapomat és meghajlok előttük. Szeretném megadni nekik a végtisztességet. Kimenni a A pótmama A férj bosszúsan szólt feleségéhez: — Már itt lehetne a pótmama. Lekésünk az előadásról, ha még vámunk kell rá. — Miért kellene megvárnunk? Minden héten fél nyolc körül itt van. Egyszer valamivel előbb, néha pár perccel később. Add oda mamának a negyven forintot a pótmama részére és induljunk. — Én mindig nyugtalan vagyok, ha egyedül hagyjuk itthon a mamát. Elronthatja a televíziót, nyitva felejtheti a gázcsapot, és még képes és beenged a lakásba egy betörőt. — Ugyan, ne aggódj. Gyerünk, a pótmama perceken belül itt lesz és vigyáz a mamára, amíg mi visszajövünk. — Na, jó! Megyünk, mama! — Csak menjetek nyugodtan. Jó mutatást. Alig ment el a fia meg a menye, a mama felcserélte háziruháját egy utcaival, bezárta a lakást és eltávozott. Fél tizenegyig volt távol, jó negyedórával a fiatalok előtt érkezett haza. — Látom, a mama megint jól eljátszott a pótmamával — mutatott rá az asztalon heverő dominókockákra a fiatal- asszony. — Megint én győztem — dicsekedett az anyósa —, az a nő nem tud jól játszani, no, de majd belejön! Másnap két szállítómunkás fridzsidert hozott a lakásba. A fiatalasszony csodálkozva kérdezte: — Nincs valami tévedés? — Erre a címre kellett elhoznunk. Második emelet tizenkettő. A mama megszólalt: — Ne lepődj meg, én vettem nektek. Hozzá akartam járulni a háztartáshoz — mondta büszkén, mosolyogva az öregasszony. — De miből? Hiszen a kedves mamának nincs pénze. A fridzsider drága. — Szereztem. — Honnan? — Egy nagy vallomással tartozom nektek. — Vallomással? — Én ugyanis egyetlenegyszer sem dominóztam itthon senkivel. — Hogyan? Hát a pótmama, akinek minden héten itthagytunk negyven forintot, hogy vigyázzon a kedves mamára, amíg mi bridzsezni megyünk? — Én már az első esetben lebeszéltem arról, hogy hozzám járjon. — Lebeszélte? És így összegyűjtötte a negyven forintokat? De még így se értem —, vette át a szót a fia. Ebből az összegből nem vehetett ennyi idő alatt ilyen szép fridzsidert a kedves mama. — Nem is, de a duplájából már igen. Én ugyanis, amíg ti bridzsezni jártatok, mindig elmentem a szomszéd házba egy pici gyerekhez pótmamának A szülőknek pont arra a napra volt színházi bérletük, amikor ti is távol voltatok. Ok is negyven forintot fizettek egy-egy estére. Palásti László mezőre ásóval, kapával. Sírt ásni. Eltemetni őket. Jeltelen, sírok. Füvek, fák, a síremlékek. öregek már a madárijesztők. Az egy évszakú madárijesztők. Az éjjel-nappal dolgozók, vigyázok. öregek már. Tüdejük beomlott, térdük megroggyant. Lábnyomaikat benőtte a mező. Szeretném eltemetni őket. Eltemetni, mielőtt a fagy szabadon engedi veszett ebeit. Legyen nekik könnyű a tél! Behavazott mezők alatt jó mély sírokat! Az évszakok röntgenképén elő ne jöjjenek! Földből kinövő kezek, kinéző szemek. Kapjanak jó mély gödröt a hontalanok. Ne legyenek - hontalanok a madárijesztők! Nem a senki földjét őrizték. Mégsem hívta őket senki az asztalához, ágyába senki nem fektette őket. Emelem kalapomat a madárijesztők előtt. Emelem kalapomat és meghajlok előttük. Kékül az arcuk. Ráfagy a könny. Hullámot verő búzatáblák tengertelen fövenypartjain kószálnak gomolygó ködben. Fák fölött forog a fagy. Halálos ítéletet lengenek a lehulló levelek, Az öreg madárijesztők még egyszer végigbotorkálnak a tájon, fekete köpenyben, mint fekete lepkék, kibontott szalmaősiz hajlik lobog. Késes szél szur- kálja hátba őket. Fejük fölött vijjognak vészmadarak. Szürkületkor megindulnak. Estére hét határból összegyűlnek. Tüzet raknak őszi ággal. Körbeülik. Füst könnyezi be a szemük. Büszkén viselik arcukat az égbe készülők. Öklüket rázzák fölfelé. R eggelre az üszkös galy- lyak, a hamu körül egy sem marad. Nem marad temetetlen madárijesztő. Senki sem tudja, hová lettek. Holdsugárra feküdtek, elszálltak a vadlibákkal. vagya forgószél kapta-e fel őket? Kalapos nő rózsával Jávor Piroska grafikája Az asztalon, Gábor Viktor felvétele Már ott érződik rajtuk a ezó- beli művészet jellegzetessége: valamennyin a szín a döntő szerkezeti elem. Képei duzzadnak a színfölrakás és a tónusok eleven erejétől. Nála a szín fénnyé vált, de ez a fény eloszlik a kép egész felületére és a kedvelt, tompább színek ellenére is derűs öröm és nyugalom sugárzik belőlük. Egy álmodozó, de mindenkor reálisan érző és cselekvő ember vallomása ez arról, hogy élni — ha nem is könnyű — érdemes, mert élni jó.
