Pest Megyi Hírlap, 1973. augusztus (17. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-05 / 182. szám
1973. AUGUSZTUS 5.. VASÁRNAP Pt. st MEGYEI K/Círbm BESZE IMRE: Száraz kenyér Morzsa-szerető mosolyával kenyeret szelt anyám — sovány kenyér volt, akkor szedte ki kemencéből a régi tanyán. — Marad belőle, hozd haza fiam, hiszen a liszt is drága — Ólom betűs álmokba csomagolta kenyerem a kemencék virága. Maradt belőle. Anyám nem dobta et, friss tejben ázott a barna kenyér, vacsorám volt; pacsirta énekű álmot adott a kovászos tenyér. Morzsa-szerető mosolyoddal naponta velem vagy, anyám ".Iád gondolok e frissen írt sorokkal, és tegnapi kenyér > a vacsorám. MEZEI ANDRAS: Mindenkoron i. Mikor az ostobák ledobták a toronyból a madarat hogy zuhanjon akár a kő lenn a tajtékzó agarak mindenkoron az volt a szép ha egy vérengzés elmaradt kinyílt a szárny a kőből is és fennmaradt és fennmaradt II. Szárnyak ura hívlak madárnak vállamból sajgó hazámnak minden sivárság körzete angyalok repülőtere III. Madár repül a kő zuhan a szabadságnak ege van a vak törvényt mert ismeri szárnyai alá rendeli a kő zuhan madár repül a végtelen átlelkesül mert értelemmel mérhető lehúz emel az egy erő a szabadságnak ege van a szabadságnak szárnya van a kő zuhan madár repül beteljesül beteljesül IV. Megszüli jobb és balkezét a hegedű a mesterét a viselőjét a palást akár a harag Ézsajást Színe lesz az égnek... Beszélgetés Garai Gábor Kossuth-dijas költővel TERSÁNSZKY J JENŐ:* Egy kacajért • ön a felszabadulás után érett emberré. Meg- határozta-e hovatartozását a gyerekkorban megismert szegénység emléke? — Az én generációmnak, való. igaz, segített választani a történelem. Annak, aki ismerte a létbizonytalanság nyomasztó érzését, könnyű volt eldönteni: hol a helye a társadalomban. Ez az emlék éreztette és értette meg velem annak a látványnak a pátoszát is, amelyet Evés című versemben próbáltam megfogalmazni. Egyszer, délidőben, láttam egy munkást, aki jóízűen tejet és kenyeret ebédelt. A kétkezi munkás komótos evése, biztonsága, tudva, „hogy holnap is lesz munka és ebéd” — egy kicsit egész társadalmunkat szimbolizálja. Mert ez ma nálunk minden ember számára a világ legtermészetesebb dolga. Csak abban tévednek még sokan, hogy ez a világ — állandó. Az állandóság mozdulatlanság, a mi világunk ellenben mozog. Fejlődik. Bőven van tennivaló. Ezért nem tudok egyetérteni a húszéves életuntakkal. A közönyösökkel. Annyi, de annyi feladat vár megoldásra még! Ha részt kémének maguknak a mozgásból, mindjárt nem éreznék feleslegesnek életüket, munkájukat. 9 Kit nevezne meg múzsájának? — Személyre gondol, vagy eszmére ? • Eszmére. — A kommunizmust. Írni nem lehet világnézet nélkül. Az pedig meghatározza az ember magatartását, életszemléletét, és — múzsát is ád. Amikor Indiában jártam, ennek a „múzsának” köszönhettem, hogy nem éreztem ott magam „fehér idegennek”, az ő nyomorúságuk láttán. Embertársuknak éreztem magam, és úgy hittem és hiszem, kötelességem szólni érettük. Ez most fontosabb, mint megénekelni hazájuk misztikus szépségét. Ügy gondolom, ha az emberek ily módon néznék a világot, könnyebb lenne Krúdy-illusztráció Fejes István grafikája Ruzicska beletörődött és hagyta az öregasszonyt felkuporogni a csomagtartóra. Viszolyogva érezte, hogy a csontos karmok megcsípték hátul a kabátját. — Csak valaki meg ne lásson — gondolta, amikor újra elindította a kerékpárt >—, mi a fenét hisznek majd rólam, ha látják itt ezt a banyát?! Ilyen is csak velem történhet meg. Nem tudott ez egy autót lestoppolni? Némán tekerte a kerékpárt, egyre rosszabb hangulatban. Hátul a matuzsálem, otthon az asszony, ez a nap is jól végződik! Feltűnt az első városszéli ház. Ruzicska hátrafordult. — Bevigyem a városba is? — Nem fontos lelkecském, itt is jó iesz. Innen már gyalog is bemegyek. Ruzicska leállította a kerékpárt. Az öregasszony lecsúszott a csomagtartóról. — Köszönöm, fiam. Aztán mivel tartozom? — Szívességből tettem. Nem képzeli talán, hogy ezért még pénzt is elfogadnék? — Na, én se pénzre gondoltam — ingatta susinka fejét a nyanya —, hanem valami olyanra, amit a pénznél is jobban szeretnél. — Akkor sok mindent felsorolhatnék — nevetett keserűen Ruzicska —, mert kívánságoknak bőviben vagyok! — Akkor hát rajta — suttogja az öregasszony — és meglátod teliesül. Még bolond is, méltatlankodott magában Ruzicska és megvaka-ta homlokát. Aztán ahogy nézte a ráncok közé dubenne megtalálni a tennivalót is. Oly sok minden van még a Földön, amelybe egy jó érzésű ember nem nyugodhat bele. Ahhoz, hogy jó lelkiismerettel élhessünk, cselekedni, kiáltani is kell — másokért. 6 A költő szabadsága és elkötelezettsége hogyan fér meg együtt? — Abszolút szabadság nincs. A társadalmi együttélés számtalan korlátot szab minden ember számára. Ügy érzem, az a szabadság, amikor egy ember pontosan tudja a helyét és kötelességét az életben. Ha ezt vállalja — elkötelezetten él. O Sokat utazik az országban, gyakori résztvevője író—olvasó találkozóknak. Milyen tapasztalatokkal gazdagodott az elmúlt évek alatt? — Hat-nyolc évvel ezelőtt, egy-egy találkozón még az egybegyűltek összetétele szerint kellett eldönteni, milyen verseket olvassunk fel. Hogy meg is értsenek. Ma már sehol sincs szükség ilyen válogatásra. Egy példát is mondanék erre. A közelmúltban egyik kritikus barátommal vendégek voltunk egy „szabálytalan irodalomórán”. Az paritanuló-intézetben a szobafestő-tanulók többsége szabolcsi fiatal volt. Barátom úgy vélte, szükségesek az egyszerű, mondhatnám, szájbará- góan magyarázó szavak. Észrevettem a fiatalok arcán a fintort. Beszélgetés közben, észrevétlenül „feljebb csavartam a szintet”. Partnerek voltak. Ügy hiszem, hogy ehhez a tapasztalathoz — melyet általánosnak tartok — nem szükséges kommentár. • A megnyugvást keresőknek mit tanácsol? — Amit magamnak, amikor egyszer menekültem a fáradtságom elől: „... látogasd meg a földet, ahol születtél, / ülj le egy padra és süttesd az arcod a nappal, / ne szólj egy szót sem, / beszélgess csak a tájjal, / — s nyomban föltámad ottfeledett gyermekkorod: j színe lesz az égnek, szaga a virágnak”. László Ilona gott szemölcsnyi szemeket, elgondolkozott azon, hogyha ez a vénség csakugyan boszorkány, mit lenne érdemes kívánni? Hírt, nevet, dicsőséget? Ugyan, még meg sem tudná osztani örömét. Pénzt? Világéletében igénytelen ember volt, sose akart többet, mint amennyit a munkájáért kapott. Utazás? Talán az lenne a legjobb! Elmenni, minél messzebb kerülni a csigákba hurkolt hajú nőtől és nem térni vissza soha többet. Nem repülőn, autón vagy biciklin menni, hanem mint a lepkék vagy a szitakötők! Szállni, lebegni a levegőben és boldognak lenni, legalább egy nyáron át! — Öreganyám — sóhajtotta kétségbeesetten —, én úgy szeretnék szitakötő lenni! Meg tud engem érteni? — Szitakötő? — csodálkozott a vénasszony. — Aztán miért éppen szitakötő?-— Mert egy szitakötő boldog, öreganyám. Színes és játékos az élete. Libeg a vizek felett, de ha kell, villámgyorsan repül, cikázik a levegőben, mint egy légi akrobata. Megteheti, hiszen négy szárnya van! Négy fémes csillogásé, hártyavékony szárnya! Hol van az embernek négy szárnya, hogy elrepüljön, ha úgy érzi, muszáj?! Az öregasszony sajnálkozva nézte Ruzicskát, majd csöndesen mormogta, mintha egy imádságot kezdene el: — Ahogy akarod, édes fiam... Ahogy akarod... F,s a tanár egyszerre köny- nyű lett. Az ódivatú, de masz- szív kerékpár kidűlt alóla és pillanatok alatt minden óriássá tágult. Ruzicska Ármin átváltozott szitakötővé. Fatörzsvauász acsa lettem, állapította meg a rovarász szakértelmével, ahogy végignézett saját magán és örült, hogy a szitakötők közül egyik legnagyobb fajtájúvá változott. Villámgyorsan röppent a fák, a házak fölé, röptében elkapott egy legyet, aztán sokáig lebegett játékos önfeledten, majd úgy döntött, hogy mielőtt végleg elszáll a városból, megnézi az otthoniakat. Vajon egy szitakötő szemével is olyan elviselhetetlen minden? Vagy talán másnak fogom látni? Ruzicskáné éppen vacsorához terített, amikor a nyitott ablakon berepült Ruzicska. — Nicsak, mekkora szitakötő! — kiáltott ifjabb Ruzicska és utána kapott a kezével. Akkor még sikerült Ruzicskának megmenekülnie, de mikor az asszony behozta a seprűt és rácsapott, kábultan zuhant a padlóra. — Sose fogtam még semmit apádnak — mondta elégedetten Ruzicskáné —, remélem ennek örülni fog! És egy ro-'artűre szúrta Ruzicskát, odatette a többi preparált szita! ötő közé. Szépen kifeszítette a szárnyait. Aztán sokáig várták haza a családfőt, de senki sem tudott róla semmi biztosat. Csak a kerékpárját találták meg, nem messze a várostól. — Szegény — sírdogált Ruzicskáné, naponta többször is megnézve a szitakötőt. — Egyszer fogtam neki egy rovart és azt se láthatta! — Dehát az istenért — kérdezem volt osztálytársamat —, azt meséld el, hogyan kerültél börtönbe? — Egy kacajért, ha mondom! — S azzal mesélni kezdte: Tavaly ilyenkor még elegáns bankfiú voltam. Talán kissé züllött... No nem! Azt hiszem, már mélyen benn úszkáltam a disznóságban. De soká elhúztam volna még nagybácsim, a kanonok jóvoltából. Ami elbotlasztott, a következő volt. Délben pénzt bíztak rám a bankban. Hossza- dalmasan ez nem fog érdekelni téged. Találkoztam valakivel, nos, őnagyságával s másnap reggel, hajnalban, hazamenet a pénzből körülbelül egy revolverre valóm maradt. Nevetséges! A revolvert meg is vettem délelőtt. Az elfolyt összeg aránylag nagy volt, s természetesen nagybátyámra gondoltam előbb. De súlyos könyörgésekkel kapcsolatban. Hát felmentem hozzá. Valami furcsa, ideges hangulatban leltem. — Majd aztán, majd aztán — legyintette le bevezető mosakodásomat és egyszerre tapasztalhattam nyugtalansága okát. A szabó jött be hozzá és új reverendát hozott. Az új kanonoksüveget már észrevettem az asztalon. Képzeld el, hogy bátyám, akit mindig mérsékelten viselt köpenyben láttam, egyszerre megjelenik vadonatúj reverendában. De ez semmi. Nem is sejtettem, hogy egy ilyen öreg emberben és papban ilyesmi lakozzék. Valósággal úgy kezdte magát nézegetni az állótükörben, mint egy tánciskolás gimnazista. Hozzá folyton tőlem is kérdezte: — De jól áll, de nem vet ráncot? No, nem hiúság. De ekkora pénzt kidobni és aztán. .. Aztán ugyanez a kalappal. Elölről. Ismételten. Engem pedig gondolj el, zá- kányosan az éji muritól, revolverrel a zsebemben és a pénzről való nyugta nélkül, amivel már rég be kellett volna számolnom a bankban. Egy mozdulat döntött sorsomon. Ha kínpadon vagyok, akkor is elnevettem volna magam. A bácsi, mintegy a szemle végezetéül, éppen úgy emel•Az író hagyatékából. te fel a félcipőről a reverendát, mint a nők esőben a szoknyájukat. Egyszerre, mint a pukkanás ért utol a kacagás. De azt hiszem, nem lett volna olyan sértő, ha valahogy bácsim is észre nem veszi közben gyerekes viselkedését. Már késő volt elköhögnöm a röhejt. Bácsim pirosabb lett és utána az a vad, családi szemszikra pattant ki simándi kék szeméből. Hozzá kell tennem, hogy bizalmaskodást sohasem mertem vele. Szemérmesség és bizonyos fajta fegyelem, ez is családi vonásunk. Ami következett, percek válsága volt- Nagybácsim már kifelé menet mordulta rám: — Nekem most a püspök úrhoz kell sietnem. Két napig ne is gyere. Akkor esetleg beszélünk. Mert miről van szó, tudom előre. — De Sándor bácsi, istenemre! ... Effélével mehettem a sarkában. Csakhogy pechemre az ajtóban kanonok társa sürge- tölőzött eléje. Érezted már az efféle tétova szédületét? ... Végem van! Már tudtam. Nagybácsim küldetésbe ment két napra valami országos főpapi parádéra a püspöke helyett. A bankban azt mondtam: — Tegnap nálam maradt a pénz. Féltem, és nagybácsimnál tettem le- De ő sürgősen, elutazott. Holnaputánig nem tehetek semmit. Az ám! De tették a bankban. Valami szomorú komikum van, mondom, az egészben. Sejted a sürgönyt nagybácsimnak, hogy: igaz-e a pénz- letét históriája? És válaszát, hogy nem tud róla. Nem értette meg, miről van szó. Ö bizonyára legkevésbé hibás, hogy délután egy detektív látogatott meg a lakásomon. Egy negyedóra múlva rámcsapták egy rendőrségi lyuk ajtóját. Rácsapták a pályámra. Rá egész életemre. így kerültem a lapokba is, ahonnan értesültél. Voltaképp egy kacajért. Egy nyomorult túl komikus helyzet miatt. No és talán azért is, hogy Sándor bácsi a két nap helyett hatig maradt oda. Ügy mondják, a szerencsétlenség csőstül jár. A többi csendes lecsúszás... /t mellékutca már ___fi néptelen volt ebben / ~ 7T a késő esti órában. '—' A nő — bronzhajú, negyven év körüli, enyhén molett teremtés — idegesen fordult hátra: követik-e? Megnyugodva látta, hogy követik. A szikár, magas férfi, homlokába húzott kalappal, gumitalpú cipőben, hangtalanul lépkedett a nyomában. A nő most megállt egy háztartási bolt kirakata előtt, és hosszan, elmerülten gyönyörködött a petröleumos üvegekben. A férfi közvetlenül a háta mögé került. Hall: sikoly• A nő izgalmában levegő után kapkodott. A szikár alak egyetlen szó nélkül elhaladt mellette és gyorsan befordult a sarkon. Ekkor a nő, kopogó tűsarkú cipőben, utána futott, majd a férfi mellé érve, lassított és közömbös, ráérő léptekkel sétált az oldalán. Így mentek egyetlen hang nélkül: egyik utcából ki, a másikba be. Jó félóra múlva a nő haragtól szikrázó tekintettel, erélyes hangon megszólalt: — Ne gondolja, hogy gyenge ellenféllel van dolga! Figyelmeztetem, hogy nem ijedek meg ilyen alakoktól, mint maga! Ha nem viselkedik tisztességesen, szólok a legközelebbi rendőrnek, s az majd megtanítja móresre! Meglát egy csinos, magányos nőt és mindjárt szemtelenkedik. Azt hiszi, ha belenézek a két szép szemébe, azon nyomban a karjaiba szédülök? Nagyon téved, barátocskám! Bennem emberére talált. Figyelmeztetem, hogy elvégeztem egy alapfokú cselgáncstanfolya- mot! — A férfi tisztelettel levette a kalapját: — Elnézést kérek, drága hölgyem. Most fejeztem be a gyárban a délutáni műszakot. Jólesik egy kis gyaloglás a friss levegőn hazafelé. Eszem CSAPDA ágában sincs, hogy tolakodóan viselkedjem. Soha nem vennék bátorságot ahhoz, hogy az utcán megszólítsak egy ismeretlen hölgyet. A nő mérgesen megragadta a férfi gallérját: — A leghatározottabban kikérem magamnak! Milyen jogcímen sérteget engem? Olyan csúnya, szánalomra- mélió nő vagyok, akivel nem lehet néha elbeszélgetni? Elképzelhetetlen, hogy valaki el- menjem velem moziba, színházba, hangversenyre? Olyan kiállhatatlan, undok nő vagyok én? A férfi nagy, kockás zsebkendőjével megtörölte a homlokát. — Ellenkezőleg. Maga rendkívül csinos. S máris megszerettem azt a búgó, simogató hangját• A nő gunyorosan mosolygott: — Azt hiszi, ezekkel az ócska bókokkal megszédít? Velem nem lehet csak úgy egyszerűen megismerkedni az utcán. Egy férfi legyen szellemes, találékony. Derítse ki, hol lakom. Naponta küldjön egy csokor rózsát. Mellette egyetlen sort: „Hódolattal egy rajongója.” Később egy kis bonbont, édességet is küldhet Egy jó hónap után aztán megvárhat a kapu előtt, és bevonhatja, hogy maga küldte az apró ajándékokat. Ha jókedvemben talál, megiszom magával egy kávét a presszóban. — Igenis. Bocsánatot kérek, ha zavartam• Kézit csókolom ... — Álljon meg a menet! Hová siet? Teljesen elveszítette az önbizalmát? Maga viszonylag jó megjelenésű férfi. Ha tetszik magának egy nő, ne legyen zavarban. Ha valóban úgy érzi, hogy nehéz lenne most elszakadnia tőlem, azt a kávét, amit egy hónap múlva ittunk volna meg, most is megihatjuk itt, a sarki cukrászdában. Világos? — Világos — bólintott engedelmesen a férfi. — Magába karolok, mert látom, hogy reszket az örömtől, alig áll a lábán — mondta a nő nagyon határozottan. A cukrászda előtt megálltak. Félig lehúzott redőny fogadta őket. — Záróra van! — mormolta halkan a férfi. — Ha meg tetszik engedni, akkor talán majd máskor... Galambos Szilveszter
