Pest Megyi Hírlap, 1973. augusztus (17. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-19 / 194. szám

1973. AUGUSZTUS 19.. VASÁRNAP PEST UEorti kJCíHap DEMÉNY OTTÓ: Fényes éjszaka Csillog-villog az égi tábor, Csibéivel a hangtalan Fiastyúk a mezőre láboL Nesztelenül suhan a Göncöl, s szikrát csihol négy kereke a legsötétebb égi rögből. Tőle messze parányi mása a Kismedve fekszik hanyatt, s szép, csillogó mancsát csodálja. Azon is túl ragyog a büszke Északcsillag, de idenéz a Balatonra, ez a tükre. S lépked még egy felhőgavallér. Tenyerén úgy ragyog a Hold, mint a bársonyhoz dörgölt tallér. Badacsony, 1973 Tavaszy Noémi linómetszete ÁGH TIHAMÉR: Ingázó szerelem cA szerelem a vonaton kezdődött. Álltak hétfőtől péntekig minden hajnalban egymás mellé zsúfolva a pe­ronon, miközben mindenféle kacska ábrát rajzoltak a pisz­kos ablakokra. Ettől a műve­lettől ugyan enyhén szuty- kos lett a kezük, de rá se hederítettek. Csak nevettek rajta jóízűen. A fiatalság har­sány örömével. Pedig nem túl sok illúziót tartogatott szá­mukra ez a szerelem. Gyű­rötten és álmos szemekkel ro­hanták meg minden reggel négykor a szerelvényt, mely már többnyire zsúfolt volt, és levegője a félbemaradt éjsza­kák megszakított álmaitól fülledt. Valahogy mindig a peronra keveredtek. Kezdetben talán véletlenül, később azonban már tudatosan, egyre inkább bontakozó szándékkal. Reggel négytől fél hatig tudtak be­szélgetni. Este már nem együtt jöttek, mert Karcsi ál­talában túlórázott, különösen amikor már javában azt hit­te, hogy komolyra fordult közöttük a dolog, és így gyűj­tenie kell közös életük meg­alapozásához. Reggel négytől fél hatig edződött tehát ez a szerelem. Több idejük nem volt egymás számára. Ebbe a hajnali sie­tős másfél órába kellett bele­gyömöszölniük minden mon­danivalót. Szépet, érzelme- set, gyakorlatias jellegűt. Eb­be a hajnali másfél órába kellett sűríteni az életüket. Amint beértek a Nyugatiba, még elvegyültek kicsit a las­san oszladozó tömegben, bele­vegyültek az imbolygó, tétova sodrásba, hogy ezzel is húz- zák-halasszák az időt. Amíg a kijáratig értek, izzadtra gyötörték egymás kezét, a vil­lamosnál pedig, amikor elvál­tak, Karcsi olyan hosszan csókolta meg a lányt, hogy a reggeli csúcsforgalomban időnként majdnemhogy for­galmi akadályt képeztek. Karcsi azelőtt az ultisokkal utazott. Már úgy értve, mi­előtt ez a szerelem elkezdő­dött Akkor nem is a peronon utazott, hanem bent a kocsi­ban, mert a fürge ultisok min­dig tudtak helyet szerezni maguknak, hogy ölükbe rak­va egy táskát, kedvükre ver­hessék a blattot. Kedélyes és hangos hajnali utazások vol­tak ezek. Miután azonban Karcsi felfedezte a vonaton Marikát, szép lassan lemor­zsolódott az ultisoktól. Egy reggel Marika elma­radt. Kor esi először azt hitte, elkerülték egymást. Ezért hegigjwakodott a tömött ko­csik során, hogy megtalálja a lányt. Ez a szorongó, lámpalá­zas igyekezete azonban hiába­valónak bizonyult. Mert Ma­rika nem volt sehol. Az ilyen esetek többségében viszont mindig keres, és, ha nagyon akar, akkor talál is mentséget ez ember ideálja számára. Karcsi például azzal nyugtat­ta magát, hogy Marika talán elaludt, és lekéste a vonatot, azért nem találkoztak ... Marika azonban másnap sem jött, harmadnap sem. Negyednap végül az ultisok megszánták Karcsit. — Gyere, ülj közénk, meg­van a helyed — mondták ne- k’, miközben összébb húzód­tak a zöld műbőrrel bevont padokon. — .Ve várj arra a lányra, nem jön az többet vo­nattal A Rabic Jóska fuva­rozza mmden reggel motoron. Így kényelmesebb is neki, meg gyorsabb is. Minden reg­gel fél órával többet alhat. Karcsiban egy világ omlott össze. Sokáig mindenféle buta, borongás hangulat kör­nyékezte. Öh, hogy tudta ak­kor gyűlölni Rabic Jóskát, aki a nagyképű motorjával minden KRESZ-szabályt fél­rerúgva belegázolt az életé­be. Haragja nem is engeszte­lődön meg Rabic Jóska iránt, csak hetek múlva, amikor ki­tudódott, hogy Marika a mo­torjával együtt őt is éppen úgy faképnél hagyta a regge­lenként piros Skodájával Pestre furikázó Kárász Sanyi miatt, mint annak idején a vonaton őt. ^>V»fjVtrrV»rtrrrrr>"" Berki Viola rajza KŐBÁNYAI GYÖRGY: SZALMALÁZ •j--------------------- — a szál­I Auguszrus maözvegyek--------------------- ideje. Az es t leszálltakor bizonyos fajta szalmák útnak indulnak, s va­lamiféle álmot, kalandot űzve kóborolják végig a várost. Szomorú a szalmák nyáresti körmenete. Micsoda álmokat kergetnek? A tavalyit, a télit. Már január­ban ez repítette őket. „Majd a nyáron!” Mikor künt hó hul­lott, s bent, a szobában parázs izzott, ők már akkor a karos­székekben félig lenyunyt szem­mel készülődtek. Ha felriadtak a kérdésre — „szivem, nem fi­gyelsz rám?” — és sűrűn bó­logattak, „ó -dehogynem, de­hogynem” — akkor hazudták a legnagyobbat: kihajtott, fehér apacsingbén, csokoládéra sülve épp akkor szökkentek vissza a fűtött szobába kintről, az örök szabadmezőkről, a nyitott egű nyári áloméjszakából.------------------------, első nap­| Szabadságuk | ján ünne­------------------------- pédyesek. Hó fehér ing, frissen borotvált arc, megfontolt, nyugodt kér­dések a pincérhez: „Mondja, lehetne szó egy rostélyosról, de bőven hagymával. Nem baj, ha várni kell, megvárom”. Az el­ső nap még tud várni. Szépen vacsorázik, aztán lassú léptekkel, gyalog indul haza. Az egyik eszpresszóból zene szól. Beül, de csak mint egy Marsról érkezett: feketé­jét szürcsöli, s idegenül, értet­lenül nézi a zene körül, az eszp­resszópult körül állíngáló ma­gányos férfiakat. Idegenek, még nem ismeri őket. Másnap telefonoz. „Elutazott, szabadságon van.” Aztán: „De rég hallottam, azt sem tudtam, hogy még él. Ma este? Ma nem.. Aztán már nem mondja a pincérnek: „nem baj, majd megvárom”. Siet. Gyakran már büfében eszik. A büfék tele vannak szalmákkal. Azt mond­ják: spórolnak. És rohannak oda, ahol fény van, zene szól. Ekkor már ismerősök a magá­nyosan állingáló férfiak! A fekete után fizet, s indul haza. Nem a szokott úton. Ci­gányasszony borít kendőt a városra: csillaggal kivert, ful- lasztó az est. Menni, tovább. Befordul, új utat próbál. Erre jis zene szól. Itt is azok a fér­fiak. Támasztják a pultot. Így, ;így, tovább és tovább. A szal­mák nyári esti körmenete. ~j---------------------nem lehet I A szalmán | segíteni. " Meghívják vacsorára: a házaspár-ba­rát nem hagyja el. Ez aztán az igazi kín. Ülnek a Duna-parton, s a korzón, lelőttük nők, feszesek vagy pu­ha selymekben sejtelmesek és beszél a barát, kezét asszonya kezére téve: „Ágnes azt gon­dolta ki, hogy míg egyedül vagy, esténként átjöhetnél hozzánk”. És a férjéhez simuló Ágnes ezt zengi: „Árvácska maga, igazán felnézhetne es­ténként hozzánk”. Mert a nők ilyenkor összefognak, megkí­nozzák és elveszik a kedvét a szalmának. Aztán a kezdő szalma már olyan lesz, mint a többi: már le sem ül — nagyon siet — ép­pen csak felhajt valamit — egyik helyen feketét, másutt rumot, bambit, cherryt, s ro­han tovább. A szalmák ilyen­kor súgják tele fájdalmukkal az éjszakát, mint a kerengő cserebogarak. A szalmák árulásukért — hogy várták ezt a szalmasza­badságot! — végül is megbűn­hődnek. Aludni sem tudnak. Ez a szalmaláz. Forgolódnak, dobálják magukat és hűséget esküsznek. I Mikor virrad, | nali szél — végigfut a városon, akkor alszik el szobájukban a lámpás. Enyhülést, megbocsátást hoz az álmuk: azt álmodják, hogy megérkezett, ágyuk szélén ül Ö, s hűvös kezét homlokukra teszi. ron van, ahol az öreg Potecz ügykö­dik a motorházban. — Édes kis ház — forgatja a fe­jét Pörasi. — Ugye malom volt? — Malom ez most is, csakhát ki őröltét ilyen ósdi masinán — rak eléjük egy tálban nagy szemű ba­rackot az asszony. — Műemlék. An­nak van felterjesztve. De hát... A legyintésre felkapja a fejét Ben. Mihelyst azt a szót hallja, hogy műemlék, elemében érzi ma­gát. Feláll és megszemléli a malom elejét, amely most békés otthon, leg­alábbis az egykori gépészszoba. Megkopogtatja az egyik kiálló ge­rendát: — És miért nem ismerik el mű­emléknek? — A bürokrácia, fiacskám, az tesz tönkre bennünket. — Tetszik tudni — lendül neki Ben —, megmondom én, ki kell ide. Belami kell ide. Tudniillik az osz­tályfőnökünk. Irtó jó fej, lehet, hogy tetszettek is hallani róla. Öt éve ő vezeti az ásatást a várban odafent, még az előző osztályával kezdte. Hogy amiket ez azóta kiásott! Egész vagyont ér! Fegyverek, pénzek, ilyesmi! Szólunk neki. ö elintézi. — Az én istenem megáldja ma­gukat — telepszik le közéjük a kis öregasszony, s elmeséli a régi ma­lom történetét. Járt ez már a nagy­apja meg annak a nagyapja idejé­ben is, őrölte az emberek búzáját, rozsát. Megépítették a városban az új malmot, de azért itt mindig volt, aki őröltetett. Augusztus 20-ára két cséplőbanda búzakoszorút font, fel­hozták ide a molnárhoz és hajnalig tartó mulatsággal ünnepelték meg az új kenyeret. A molnárné sütötte a friss őrlésű lisztből a borcsúsztató lángost. — Hol van az a molnárné? —pis­log gyanakvással Ben az öregasz- ßzonyra, aki erre elmosolyodik egy- cseppet. — Itt ül maguk mellett, drága gyerekeim. — Nahát! — bókol elismeréssel Aligátor. — De hiszen akkor Potecz bácsi maga a molnár. Az nem — pityeredik el hirtelen az öregasszony. — A mol­nár, szegény, meghalt. Potecz bácsi engem kilenc éve vett el, miután letelt a gyászév az uram után. De meghihetik nekem, Potecz bácsi se akárki. Mindig vezető ember volt, tanácselnök is hat évig. De akár ő is lehetett volna a molnár, mert romjaiból mentette meg a malmot. Saját kezével hozott itt rendbe min­dent. És mi végre? Azóta is csak ígérgetik... — Disznóság! — fortyan fel Ali­gátor. Ben pedig kontráz. Közben Potecz bácsit észre sem veszik, pe­dig ott áll a lugas bejáratánál. Mo­solyogva csóválja a fejét, aztán az asszonyt feddi: — Eljárt a szád, vénasszony? Ej, nem állód meg, hogy ne kerepelj! — Nincs talán igazam? Ide talán nem jöhetnének a látogatók? Mint a várba meg a régi bányába? Több érdekeset látnának itt, mint a má­sik két helyen együttvéve. És a ze­nélő óra? Az kutya? — Nem kutya — morog az öreg ingerülten. — Kerepelsz, kerepelsz? — Miféle zenélő óra? — kíván- csol Pörzsi ártatlanul. — Kapcsold be, öregem — kö­nyörög az öregasszony —, mikor kapcsolnád be, ha nem most, ami­kor itt vannak a látogatók? Külön­ben is, szólnak a tanárjuknak, hogy járja ki a hivatalokban... — Te addig mutasd meg a koszo­rúkat — egyezik bele a vénember, s fellépdel az oldallépcsőkön a ma­lomba, hallani visszhangos lépteit, amint felfelé halad. — Látják azt a kis kiugrót a to­ronytető alatt? Ott lesz az óra is, csak éppen be kell szerelni, már a helye megvan. Jöjjenek, nézzék meg a koszorúkat!... Ott jobban lehet hallani is. — Mit kell hallani? — kérdi Ben. — Valami zenélő órát, te dinka! — s Aligátor majd hasraesik hosszú lába ellenére is a rozoga falépcsőn. A rengeteg faoszlop előtt azonban tátva marad a szájuk. Ahol valamikor a zsákok álltak és a fé­nyesre kopott deszkacsöveken öm­lött a liszt, most búzakoszorú búza­koszorú hátán, sárga és megbámult kalászok, hosszú és rövid toklászú búzafajtákból, némelyik közepén kifonva az évszám is, vagy éppen a 20-as szám, az augusztusi ünnep dátuma. — Látják, itt ez a sok gyönyörű­ség. Szorgalmas népek élnek mife­lénk, minden évben ide került mun­kájuk gyümölcse... Az a kis barna koszorú a nagy aszály évében ké­szült, ezek itt rozsból vannak, a há­ború alatt nem engedték búzából fonni a koszorúkat. Ez pedig, az el­ső kenyérünnepen, rajta a nemzeti színű szalag, amikor a saját földjén aratott mindenki... — Figyeljenek! — hallatszik ek­kor föntről tompán az öreg szava. S abban a pillanatban csikorgó, ci­ripelő pengést hallani, amiből vé­gül harsány indulóütem kerekedik ki, a Madrid határán, állunk a vár­tán dallama. A fiatalok felfelé te- keredett nyakkal állnak, sután bá­mulnak a poros gerendák közé. Ali­gátornak nagyot ugrik az ádámcsut­kája, az öregasszony helyeslőn bó­lint, és áhítattal figyeli a recsegő zenét. ' A dallam eközben harmadszor is megismétlődik, aztán hirtelen üte­met változtat, s valami átlényegülés következtében valóságos hegedű­hangon elkezdi sími a nótát, hogy „Rózsi, Rózsi, mi bajod, mért nem akarsz szólni?” Pörzsi hirtelen leül egy gerendára, és összekucorodva próbálja elfojtani a nevetést, Ben tátott szájjal bámul a feje fölé, csak Aligátor őrzi meg a méltóságát. Az öregasszony szipogva magyaráz: — Ez az öregem nótája. Ezt is be­leépítette. — Kis meghatott szünet után, miután másodszor is végig­élvezik Dankó Pista nótájának első sorait, azt suttogja még az asszony: — Lett volna pedig alkalmas hely a tanácsháza padlásán, mégse en­gedték, hogy üzembe helyezze az öregem. Leszavazták. Az elnöküket! Hát értik ezt? — Ugyan... Ne tessék sírni azért — motyogja Pörzsi, és ügyetlenül megsimogatja az öregasszony szá­raz kezefejét. — Nem mindenki ért az efféléhez. Pedig igazán szép... Ennyit bír kinyögni anélkül, hogy sírnia vagy nevetnie kelljen, vagy mind a kettőt egyszerre. Ami­kor meghallják az öreg lépteit, ki- sorjáznak ismét az udvarra, de már nem mennek be a lugasba, köszönik a vendéglátást, nekik menniük kell. Ha ugyan elviszi őket az autó. — Ez? Akár a világ végére is! — bukkan elő az öreg a lépcsőn. — Nincs ennek semmi baja! — Állati kassa füle van, megfi­gyelted? — motyogja barátja fülé­be Aligátor. Ben dühösen fúj rá: — Jó fej az öreg, ne mószerold! — Persze — von vállat Aligátor, s előkaparja a slusszkulcsot. — Kö­szönjük a közreműködést. A tömb­szelencéhez igazán nem értünk, kö­szönjük, hogy megcsinálta ... — Potecz bácsi — teszi utána rendre utasító hangsúllyal a lány. Aztán megcsókolja búcsúzóul az öregasszonyt: — Ne tessék félni, olyan idegenforgalmi nevezetesség lesz még ez a malom, hogy na! Aki erre jön, nem győz majd csodálkoz­ni. — És az órám? — Az öreg hang­jában most érezni először bizonyta­lanságot. De Aligátor megnyugtatja: — Frankó! Ez nem vaker duma, fater, ez tény! Az óra marha frankó, nekem elhiheti! Isten áldja, csaó! — azzal felbőgeti a motort. Az öreg meghatottan emeli ka­lapja mellé az ujját, még a „fatert” is megbocsátja a fiúnak. Ök meg kiporzanak a malomud­varból.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents