Pest Megyi Hírlap, 1973. augusztus (17. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-19 / 194. szám

3 “‘‘hírlap 1973 AUGUSZTUS 19.. VASÁRNAP eieutem a poharaKat. Nem sze­retem ezt, mert ha én mérges vagyok, a falhoz verdesem hogy millió darabra zúzódjon szét. — Elmondaná például azt, hogy új korában miért lett lyukas! — Miért lett lyukas? — Annak idején itt a fő­jegyző olyan úr volt, mint az atyaúristen. Az ember vagy kikerülte, hogy ne találkozzon I ' ! BÁBA MIHÁLY: Kalap a fogason 6 li vele, vagy kalapot emelt előt­te. Na, egyszer rettenetesen rossz termés volt. Bár alig ter­mett, kenyérnek is kevés, a kukorica semmi, a répa, a cu­korrépa még annyi se... Szó­val, bajban volt az egész fa­lu. Apám is. Az adót nem tud­ta kifizetni. Felszólítást fel­szólítás után kapott. Akkor anyám azt mondta apámnak: hallod, menj el a főjegyző­höz, kérd meg, hogy várjon tavaszig, ne árvereztesse el a tehenünket. Apám káromko­dott, hallani sem akart arról, hogy elmenjen, de amikor a végrehajtók, a nyavalya esett volna beléjük, megjelentek, foglaltak, bizony, másképpen fordult az apám gondolata. — Elmegyek, azt mondja, agyon tán csak nem csap. El is ment a községházára, a fő­jegyzőiroda elé. Volt ott egy kopott lóca, azon ülve vára­koztak az emberek. Apám is leült, tisztességgel levette a kalapját, és várt. Közben for­gatta, pörgette, nyomkodta a kalapját, bevájta a szélébe a körmét mérgében. Addig for­gatta, pörgette, tépte, vájta a kalapját, hogy ott, a főjegyző ajtaja előtt kilyukadt, a szé­lén is, meg fent a csúcsán is. Amikor meglátta, bizony, majdnem sírva fakadt: egyet­len ünnepi kalapját tette tönkre. F tállt, fejébe nyomta alyu-| Kas kalapot, és hazament.' Hogy mi lett az adóval, az; árveréssel, azt már nem tudom megmondani. De az biz-' tos, öcsém, hogy ezt a kala­pot az apám nagyon őrizte: biztosan ez volt az egyetlen tanúja rettenetes gondolatai­nak. Na, mindegy. Az apám rámbízta, én nem mozdítom a fogasról, amíg élek! Néha be­jövök ide, mert itt van a hű­vösön a bor, elnézem egy ki­csit ezt a lyukas kalapot, és akkor eszembe jut, hogy hát valóban nagyot változott a világ... — Mert idehallgass csak — múltat idéző bütykös ujját úgy vágja felém, hogy szinte hal­lom a levegő hasadását —, az apám inkább kikerülte a fő­jegyzőt nehogy találkozzon vele, mert abból semmi jó nem származik. Amikor pedig muszáj volt neki elmenni, ak­kor meg tönkretette egyetlen szép ünneplő kalapját. Izgal­mában, szegény ... Tisztségét, jogkörét tekintve most a ta­nácselnök az, aki valamikor a főjegyző volt! Hát mit gon­dolsz, elkerülöm, ha meglá­tom?... Ugyan már! Odakiál­tok neki: hogy vagy, Miklós öcsém? Ráérsz egy kicsit? Be­kapunk egy fröccsöt, és elbe­szélgetünk! Ennyi az egész! Dehogy kerülöm én el! Meg ha nekem kell bemenni hoz­zá, akkor bekopogok: jó na­pot! Az elnök elvtárs bent van? — kérdezem rögtön. Bent van, csak várni kell, mondják, mert tárgyal. Ak­kor várok, de én izgalmam­ban, hogy most vele kell be­szélnem, bizony, nem teszem tönkre a kalapomat. — Látod — mondta egy pil­lanat múlva —, ez a kalap is a fordulást mutatja, na... Fogason lóg a múlt egy ne­vezetes emléke, amit őriz a nagyapa korú gyermek. Hirtelen megkeseredik szám­ban a bor. Mi lesz ennek a kalapnak a sorsa? Unokáink számára már csak egy néma tárgy. N ézem a kalapot, és vá­ratlanul vasmarok szó' rongatja torkomat: hi­szen apám is őrzött egy ócska, lyukas kalapot, amit nem engedett kidobni. Csak most értem meg, hogy miért! SIMON LAJOS: Lángol a nyár 1. DELET ÜTÖTT Mintha fák alatt delelő parasztok árnyéka lennék, úgy szendergek itt: foltosra vedlett, rozsdamarta fűben, és csendben. Csak egy gyorsvonat sikít. Vagy álmodom? S egy láng-forró határból igásló sírás vág a csenden át? Delet ütött. Ö, nem hallom, csak érzem a fel sem kondult dél-harang szavát. Mert bennem annyi kaszát törő nyárnak emléke, kínja, lángolása él, és nyílt szívemen szüntelenül át száll, mint sarkigtárult ablakon a szél. 2. HAJ, LÁNYOK Lángol a nyár, mint a pulykataréj, a porcfű csupa rozsda, a kánikulában vatta-fehér habot izzad a bodza. Alatta csücsülök. Félig áléit fejem térdemig kókad. Haj,, lányok, ki szalad kútra vízért? S ki itat, mint volt aratókat? Gyönyörű áttetsző semmi az ég, rajta egy bárányka nyargal, a napba akasztja szarva hegyét, s viszi diadallal. G. SZABÓ LÁSZLÓ: Etűd, ötven felé Emléked múlhatatlan felfénylik a szavakban színekben, hangjegyekben — de soha-soha szebben ... E vágy erősít, nyugtat, edz társas magányom tájain — ha már valóság nem lehetsz, te pásztoroljad álmaim! VARNAY DEÄ: Kavics Csak ennyi voltál, egy kavics, melyért lehajoltam, furcsának találtam és kezembe fogtam, de csiszolatlan éle tenyerembe mart fölsértette; vérzett, és elhajítottam. — Kavics voltál tfe is, nem viszlek magammaL CSONTOS GABOR: ZENÉLŐ ÓRA A miKor öelépiem a tiszta­szobába, amit errefelé csak lakodalomkor, te­metéskor használnak, no meg akkor, ha különösen kedves vendég érkezik a ház­hoz, büszkeség feszítette mel­lemet. Ez a távoli rokonom ed­dig soha nem invitált a tiszta­szobába, ami most kitárult előttem. Oka lehet ennek, gya­nakodtam. Nagy oka! Pedig már most elöljáróban leszö­gezhetem: nem volt. „Engem csak a tisztelet vezérelt, hogy meghívtalak — mondta —, meg én nem vagyok olyan gyá­va, mint mások, hogy félnek meghívni, mert annak idején összerúgtad a patkót a tsz miatt a vezetőséggel.” Mosolyogtam András bátyám szavain. — Dehogy rúgtam — tilta­koztam. — Na, öcsém, mi azért min­dent tudunk. Mondogatjuk is, hogy milyen igazad lett. meg- hogy nem attól okos az ember, hogy doktor... Az ősi szokás szerint bor, pogácsa került az asztalra. Koccintottunk. — Na, szóval — törölte meg bajszát András bátyám rán­cokból teremtett kezével —, amikor te megpirongattad „őket”, idehozták ezt a hen­test, érted te, hogy mondom én!... B ólintottam szomorúan, mert eszembe jutott a nemrégen leváltott téesz- elnök. Fogadkozott, hogy megjavul, más ember lesz, csak bízzanak benne. Bíztak. Vakon. Igaz, egyszer-kétszer megintették, megrótták, hogy nemcsak az evés-ivás a felada­ta. Ekkor megint fogadkozott, hogy most már más ember lesz. — Azt hittük, most már fel­lélegezhetünk — folytatta András bátyám —, aztán mi lett a vége? Leváltották, de a nyakunkon hagyott vagy hét­millió adósságot. Borzalmas ez, öcsém, mi esztendők óta csak azért dolgozunk, hogy az el­nökök után maradt adósságot kifizessük! Meddig bírjuk ezt? Számold csak ki, hány vezető volt már itt. Még bilétás is akadt közöttük. Igaz, az csak kétmilliót hagyott hátra. Hát így vagyunk itt, a kutyaszent­ségit! — csapott tenyerével az asztalra, de úgy, hogy táncol­tak a poharak, és még az üveg is csárdást járt. Az ajtóra kaptam a tekin­tetemet Na, gondoltam, most beszalad a család! De nem, senki se jött be. Odakint, mintha teljesen elnémult vol­na a világ. Tekintetem lassan tovább húzódott. Hirtelen fel­szökkentem. Az ajtó melletti fogason egy lyukas, fekete ka­lap lógott. András bátyám komótosan megfordult, tekintetével köve­tett — Azt nézed? — bökött a kalap felé. — Azt. — Fogason lóg! Isten tudja, mióta. E gyszerű, fekete kalap, ün­nepi lehetett valamikor De mit keres itt a tisz­taszobában, a fogason? Lyukas, zsírfoltos, rossz ránéz­ni! Miért nem dobják ki ezt a szemetet? — Az apámé volt — szólt ekkor András bátyám, mintha csak a gondolatomra válaszol­na. — Nagyon szerette ezt a kalapot! Még a halála óráján is ezt emlegette, megkért, hogy őrizzem meg. Hát én megőr­zőm, mert az apámé volt, meg azért is, mert ez sokat látott kalap... Ha ez beszélni tud­na! ... — Mit mondana? — Jó lenne vallatóra fogni, még te is kanyaríthatnál be­lőle egy kis történetet — Mégis, mit mondana? — faggattam tovább András bá­tyámat már csak azért is, hogy feledkezzen el az előbbi be­szélgetésről, és ne táncoltassa — Te, Aligátor fiam, ez kezd lerohadni. — Mit nyavalyogsz, Ben? — Én?! Nem látod, hogy füstöl? — Persze, hogy füstöl. Egy ilyen vén kocsi így szokta. — Pörzsikém, mit értesz te eh­hez? Mondd meg, Aligátor, igazlel- kedre, nem észlelsz valamit? — Nekem is van szemem! —mor­dul a volán mellett ülő fiú, lassít, bal karjával kilegyez az üres or- szágútra, s máris kanyarodik. A nagy nyitott Chevrolet nyögve áll meg a bokrokkal szegélyezett föld­úton. Szemmel láthatóan füstöl a kocsi orra. A Bennek szólított fiú feláll, és a szélvédő üveg fölött elő­reszimatol : — Mit érzel? — kérdezi a lány. — Gőz. Felforrt a vizünk. — Potomság — száll ki elsőnek a nyúlánk, nagy orrú Aligátor. Nevet­ségesen mozgatja elszélesedő orrhe­gyét. — Szerzünk valahonnan vi­zet. Körbenéznek, s p4r száz mé­terre felfedezik a magányos épüle­tet. Valami furcsa-suta épület, apró ablakokkal, gerendái kilátszanak az oldalából. A patak mintha belőle folyna ki. Ben bólint, aztán meg is mondja, mire gondol. — Ez egy vízimalom. Láttam már ilyet. Nem tudnál elhúzatni odáig, Aligátor fiam? — Hogy megrepedjen a henger­fej? Nem láttad, majd meg veszett a mutató! Már túl volt a maximu­mon. — Előre megmondom, hogy én nem mászok fel oda vízért — bök morcosán Ben a jócskán emelkedő útra. — Helyes! Akkor itt rohadunk ma éjjel és holnap is. A srácok leshe­tik az ünnepi tortát. A dobost én eszem, a többi nem érdekel. — Én a mogyorósat szeretem — jegyzi meg a lány. — Abból kettő is van. Ben éktelen dühösen rávág a mo­torháztetőre: — Meg vagytok húzatva, mi? Be­zabálnátok az osztály tortáját, csak azért, mert lusták vagytok elmen­ni vízért! — Mi vagyunk lusták?! — nevet fel egyszerre Pörzsi és Aligátor. — Hát nem te jelentetted ki, hogy nem mégy el vízért? — Én, én...! — dühöng tehetet­lenül Ben. Mellén szolidan moso­lyog a trikóba festett eredeti Ben, a tévéfilm hőse. Aztán lecsavarja a drótot a csomagtartó zárjáról, óva­tosan kiemeli a műanyag kannát, a két nagy dobozba csomagolt torták felé szimatol, s indul a csapáson felfelé. Ekkor kilép a bokrok mögül az öregember. Mint a mesebeli manó, gondolják, s remélik, hogy valami módon segí­teni fog rajtuk. A vénség, annyi szent, fura szerzet. Mókás ráncok hálózzák be szikkadt arcát, de még a homlokát is, kerek vadászkalap ül a kobakján, zöld ing van rajta, s ugyanolyan színű bricsesz nadrág, meg valami ormótlan bakancs. Csak a vadászfegyver hiányzik a vállá­ról. '— És, ha más a hiba? — lép a kocsihoz minden további nélkül — Felforrt a víz. Ez a sok emel­kedő nehéz neki — igyekszik Aligá­tor, s készségesen kinyitja a motor- háztetőt. Azt, persze, erősen kétli, hogy az öreg ért az autóhoz, de hát lelke rajta. Nem is nyúl semmihez az öreg, csak elfintorítja az orrát, aztán pislog néhányat szemből, majd oldalról, kissé bedugja a fe­jét a motorházba, de mindjárt ki is húzza. — Rossz a vízpumpa __ jelen­ti ki. A két fiú eltátja a száját. Elő­ször Aligátor talál magára: — Honnan veszi ezt, fater? — Látom — von vállat az öreg. Aztán felemeli az ujját: — Ezt a szót nem szeretem, hogy fater. Po- tecz.vagyok. Potecz elvtárs, de ma­guk szólítsanak csak Potecz bácsi­nak. Értve vagyok? — Aha — vigyorog Ben. Majd­nem kirobban belőle a nevetés, de azért alapjában véve tetszik neki az öreg. — Én is a vízpumpára gya­nakodtam, örülök, hogy egyetértünk. Kár is lenne addig vizet beleönte­ni. Nem igaz? — De — bólint az öreg. — Ha a vízpumpa ereszt, hiába belé a víz. A tömbszelencét kell először meg­nézni. — A tömbszelencét — ismétli ál­matagon Aligátor. — Mintha már hallottam volna ezt a szót. — Még szép — vihog a lány, köz­napi nevén Pörzsi. — Mi a szakmájuk, fiam? — jó- lelkűsködik az öreg. — Autóvillamossági tanintézetbe járunk — röhinti el magát komoly­talanul Ben. — Akkor nem kötelező érteni a vízpumpához — helyesel az öreg, majd hozzáteszi: — Maguk dolgoz­nak fenn a várban, az ásatásnál? — Jók az értesülései, Potecz bá­csi — mondja a lány. — Nem rossz kocsi ez — simít vé­gig a sebhelyes kasznin az öreg Po­tecz —, ha rendben tartják, bír még annyit, mint a maiak. — Egy évig bütykölte az osztály, mégis mindig baja van. — Aligátor ezt nem dühösen mondja, csupán, mint tényt szögezi le. — Mi ástuk ki tavaly azt a csöbör ezüstpénzt, s amit a múzeumtól kaptunk, abból vettük ezt a leprát. — Csodálkozom, fiam, hogy leprá­nak nevezi ezt a derék jószágot — csóválja a fejét az öreg. A hűtőt vizsgálja, majd meg is tapintja. _ — Óvatosan felmehetünk. Van néhány szerszámom, és a víz helyben. Egy­szóval én ott lakom a régi malom­ban, meghívom magukat. — Miféle szerszáma van? — hi­tetlenkedik Aligátor. — Nem mindegy az neked? — kap az alkalmon Ben, hogy mégis felmennek a kocsival, s neki nem kell gyalog vizet hoznia. — Még ta­lán segít is a bácsi megcsinálni. — Potecz bácsi — helyesbít az öreg. — Persze, Potecz bácsi — nyitja az ajtót Ben, s maga mellé inti az öreget. Az beszáll és Aligátort biz­tatja : — Kettessel megyünk és nem lesz baj. Már hűlt annyit a motor. Néhány perc múlva fenn van­nak az öreg malomnál. A Chevro­letnek meg se kottyant az út, alig gőzöl. De lehet, hogy már nincs benne víz egyáltalán. — Potecz nénitől kapnak hamisí­tatlan málnaszörpöt — jelenti be Potecz bácsi a jövevényeket. A me­sebeli malomhoz és öregemberhez megvan a mesebeli öregasszony is. A szőlőlugas alá invitálja a vendé­geket, s mintha várta Volna őket, már ott is a tálcán a szörp, meg a gyöngyöző oldalú ásványvizes üveg. — Biztos szomjasok, lelkecském, üljenek le, a többit az öregem elin­tézi. Nagy macher az, ért minden­hez, odabízhatják. — Frankó — súgja a másik ket­tőnek Ben. Pörzsi mosolyog. Aligá­tor is kezdi levetkőzni bizalmatlan­ságát, de félszeme azért az udva­Kiss Attila rajza

Next

/
Thumbnails
Contents