Pest Megyi Hírlap, 1973. augusztus (17. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-02 / 179. szám
rtxt ßitGV kMMop 1973. AUGUSZTUS 2., CSÜTÖRTÖK A veresegyházi tanács a művelődésügy szolgálatában Külföldi utazás - társadalmi munkáért HETI FILMJEGYZET Valerie Nemzetiségi gimnáziumok Módosított óraterv A nemzetiségi tanítási nyelvű gimnáziumok óratervét újonnan szabályozta a művelődésügyi miniszter. Az utasítás értelmében a gimnáziumokban osztályonként 34 a heti kötelező óraszám. Amennyiben 22-nél nagyobb az osztálylétszám, lehetőség van arra, hogy a nemzetiségi nyelv és irodalom óráit is két csoportban tanítsák. Az utasítás tartalmazza azokat a tárgyakat is, amelyeket ezekben a gimnáziumokban a nemzetiségi anyanyelven kell tanítani: Az utasítás hatályba lépett, A veresegyházi Váci Mihály Művelődési Központban — pillanatnyilag — néptelen az ifjúsági klub. Nem azért, mert a közművelődés vezetői nem szerveztek programot erre az időszakra, hanem azért, mert a klubtagság zöme ezekben a napokban külföldön táborozik. Pontosabban negyvenötén indultak útnak július 22-én kü- lönautóbusszal és csak augusztus 5-én érkeznek haza. A kéthetes túra útvonala: Kolozsvár—Gyilkos tó—Békás szoros—M amaia—V áraa—Arad. Megdolgoztak érte A negyvenöt fiatal közül harmincháromnak egyetlen fillérjébe se került ez, a minden bizonnyal élményekben igen gazdag utazás. A nagyközség tanácsának vendégei! Tizenkettőn pedig mindössze néhány száz forintot fizettek az útért. A kérdés: miből telik a veresegyházi tanácsnak arra, hogy negyvenöt fiatal külföldi utazását finanszírozza? Erre ugyanis más településeken aligha van példa. A jogos kérdéssel a legilletékesebbet, Pásztor Bélát, 'a nagyközség tanácsának elnökét kerestük fel. Mosolyogva hallgat végig, aztán a fejét rázza: — Tévedés, hogy a tanács ingyen küldte külföldre a negyvenöt fiatalt. Gyerekenként százötven óra társadalmi munka volt rá a fedezet. — Rozsnyai Zoltán: Önarckép (olajfestmény). A tárlat felemelő érzést kelt. Nemcsak népünk tehetségét és alkotókedvét bizonyítja, hanem azt a tényt, hogy szinte mindenkiben élnek művészi hajlamok, s művelődéspolitikánk igyekszik megfelelően gazdálkodni a milliók szívében élő, művekké lendülő kincses- bányával. Az élmény és mesterség azonos szintje eredményezi a Műcsarnok egyetlen festőkiállítójának, a szegedi FISCHER ERNŐNEK folyamatos előrehaladását, melyet a Katedrális és a Prága sorozatokban érzékelhetünk. Témaválasztása európai tágasságú, formákul túrája nagyvonalúan egyéni, mert ötletes és elmélyült. Bravúr és meghittség jellemzi WÜRTZ ÁDÁM rajzait és linómetszeteit a Helikon Galériában. Egy művész, aki megtalálta magát — ebben foglalhatnánk össze „tiszta forrásokéból merítő művészetét, melyet ezúttal magyar versek rajzi átültetéseinek és Kondor Béla emlékének szentelt. Érdekes újítás figyelhető hónapok óta a NEMZETI MÚZEUMBAN Most elsősorban nem is arra gondolok, hogy a magyar nép művelődéstörténetét kísérő állandó kiállítást kamaratárlat egészíti ki, mely júliusban Hans Mautner brassói ötvöst mutatta be, augusztusban bronzkori műtárgyakat vonultat fel, hanem arra, hogy az aulában bárki által bekapcsolható magnós vezető szól magyar, orosz, német, angol nyelven, jelezve a ma már mintegy milliós gyűjtemény történetét. Ugyanilyen technikai vezető segíti a látogatókat eligazodni a magyar művelődés- történet anyagában. E korszerű tapintat általános alkalmazása múzeumainkban hozzásegíthetné a tárlatlátogatók növekvő táborát ahhoz a magaslathoz, melyet a klasszikus értékek jelentenek az emberek életében. Losonci Miklós Papírt, tollat tesz elém: — Tessék, számolja ki, tizenhárom ' forintos órabérrel. Személyenként több mint kétezer forint a végösszeg. Ennyibe került nekünk egy fiatal utaztatása. Az a tizenkét fiatal viszont, aki nem dolgozta le a százötven órát, jobbára nem a saját hibájából, annyiszor tizenhárom forintot fizetett, ahány órával kevesebbet teljesített. Szeretik a szülőfalut Hogy mi ebből a nagyközség tanácsának a haszna? — Kilencvenezer forintunkba került a fiatalok utazása. Ez a mérleg egyik serpenyője. A másik: fél év alatt százötvenezer forint értékű társadalmi munka a község felvirágoztatása érdekében. Azaz: hatvanezer forint tiszta haszon — mondanám, ha főkönyvelő lennék. De tanácselnök vagyok, aki nemcsak számokban gondolkodik, hanem politikus is. És o haszon nagyobbik fele éppen abból a politikából fakad, miszerint a mi községünk fiataljai szeretik szülőfalujukat, s nem csupán szeretik, hanem tenni is hajlandók érte s nem is keveset. Az úttörőtábortól az épülő ifjúsági házig nagyon sok mindenben mérhető a kezük nyoma. És ez nagyszerű dolog. Büszke vagyok rá, hogy a mi fiataljaink nemcsak sokat tesznek a falujukért, hanem — a magukénak érezve — nagy- nagy gonddal vigyáznak mindarra, amivel esztendőről esztendőre gyarapodunk. S ha ez így van — márpedig így igaz —, akkor a tanácsnak kötelessége, hogy valamivel viszonozza a fiatalok tevékeny munkáját. így született meg már tavaly az a határozat, miszerint minden évben negyven-ötven fiatalt küldünk külföldre világot látni s egyben tanulni is. Tavaly csehszlovák—lengyel turnén vettek részt, az idén pedig Románia—Bulgária az útirány. Hogy hova ménnek jövőre? Majd eldöntik, ha hazajönnek .., A jövőben: esztendőnként Aztán minden átmenet nélkül témát vált: — Kár, hogy nem volt itt a július elején rendezett kétnapos kulturális találkozón. Százhatvan fiatalt láttunk vendégül a gödöllői és a váci járásból. Szavatokat, irodalmi színpadokat, ifjúsági klubokat. Nem állom meg, közbekérdezek: — Sokba kerülhetett. Ki adta rá a pénzt? — Ne tartson nagyképűnek, ha azt mondom: a tanács szegénységi bizonyítványa lenne, ha ilyen célra nem tudna áldozni húszezer forintot. Ha látta volna, milyen jól érezték magukat községünkben a verőcei, gödi, dunakeszi, kartali, ikladi, domonyi, túrái és péceli fiatalok, talán még keveselné is ezt az összeget. Ezért is határoztuk el, hogy ezután minden évben megrendezzük ezt a találkozót. A változás legfeljebb csak annyi lesz: két nap helyett háromra bővítjük programjukat. A harmadik: honvédelmi nap lesz, lövészettel, túrával, sportvetélkedőkkel. Siker után — tapasztalatcsere — A művelődési központ szervezte a találkozót? — Méghozzá kitűnően! Ezért is született olyan határozat, hogy négynapos tanulmányút- tal jutalmazzuk a művelődési központ három vezetőjét: Vankó István igazgatót, ifj. Dániel Kornél művészeti vezetőt és Sejtes Vendel mószerta- ni előadót. Ezt a négy napot az ország bármely településén eltölthetik, a tanács fedezi utazásukat, szállás- és étkezési költségeiket. A kikötésünk csak annyi: olyan helyre menjenek, ahol művelődési központ működik, s ott legalább egy napot töltsenek el tapasztalatcserével... Az elmondottakhoz csak annyit: nagyszerű dolog, ahol egy tanács ilyen célokra is szívesen áldoz szűkös anyagi keretéből. Bár csak minél több követőre találnának a veres- egyháziak ! Prukner Pál Carol White, a Valerie Kicsit olyan ez az angol film, mint az állatorvosi tankönyvek sokat emlegetett (állítólagos) lóábrája, melyen minden lóbetegség megtalálható. Valerie, John Mackenzie rendező filmjének hősnője is számos betegségben szenved. Kínozza mindenekelőtt munkája egyhangúsága — telefonos kisasszony — ; kínozza a magány, mert bár van egy gyereke, férje nincsen, nem is volt, az álnok atya hűtlenül elhagyta a bajba hozott Valeriet. Kínozza továbbá súlyosan beteg édesanyja nehezen elviselhető természete, kínozza az emberi kapcsolatok hiánya, kínozza az üres, tartalmatlan élet, kínozza az a sivár perspektíva, melyet egy túlzottan ügybuzgó, liberális magatartású fiatal lelkész kínál számára a vallás berkeiben. Valerie mindettől szenved, bár maga sem tudja igazán, mi a baja, mitől nem érzi jól magát. Mígnem aztán egy szép napon az agilis ifjú lelkész — akinek mintha tetszene is az egyébként szemrevaló Valerie — kirándulást szervez, melyre a lány magával viszi a gyermekét is. Véletlenül megismerkedik a kiváló popénekessel, aki épp hányaveti, mélyen felszínes „szöveget” hint a tévé- riporter mikrofonjába. Ámde ettől Valerie teljesen elkábul, olyannyira, hogy a popénekessel tölti az éjszakát, miközben gyermeke édesdeden alszik ugyanabban az ágyban. És sorakoznak tovább a betegségek: a popénekes otthagyja Valeriet, akinek az anyja közben kórházba kerül; egy napon Valerie a barátnőjére bízza kicsinyét, ám éppen egy futballmeccsről kitóduló felbolydult tömeg közepébe kerülnek, a gyerekkocsit feldöntik, a kicsi meghal — s közben meghal Valerie anyja is a kórházban. Hogy a betegségek ábrája még komplettebb legyen: a két halál azonközben következik be, című film főszereplője mikor Valerie éppen ismét a popénekes karjaiba veti magát. Ám az ismét csak otthagyja. Megint jön az agilis ifjú lelkiatya, de vele valahogyan nem jön ki a lépés. Valerie zavarában egy indiai fiúhoz megy, akivel ugyan lefekszik, de aztán rájön, hogy ez se az igazi. Hohó, még nincs vége! Valerie éppen alsóneműjét vasai- gatja, mikor a rádióból a popénekes egy nyúlósan érzelgős és fennkölt semmitmondások- ban gazdag dalát hallja, benne az ő, mármint Valerie nevével. íme, a várt és vélt nagy szerelem csak egy tucatsláger ihletője volt. Most van vége. Aki azt hiszi, hogy a sztori ilyen ismertetése gonoszkodó- an torzítja a film valódi történetét, sajnos, téved. A Valerie még ennél is érzelgő- sebb, még ennél is sokkal töményebben akar mindenféle bajt, hibát, tévedést, tévhitet, társadalmi és egyéni botlást, magányt, rosszul sikerült útkeresést, színesek társratalálá- sának problémáját, a félistennek tekintett popsztár bírálatát, meg még ezernyi mást összezsúfolni. Nemrég láthattuk az ugyancsak angol Anthony Friedmann Bartleby cí- mű filmjét, mely ugyancsak a magányról, az elidegenedésről szólt. Nem mindig szerencsés egy filmet egy másikkal ösz- szemémi, de itt elkerülhetetlen az egybevetés. Nos, a Bartleby úgy viszonylik a Valériehez, mintha egy nagyon bonyolult Beethoven-szimfóniát mondjuk a bécsi filharmonikusok zenekara adna elő s vele párhuzamosan játszaná az alsópety- megi sramlizenekar is. (Félreértések elkerülése végett: a Valerie a sramlizenekar ...) Ettől függetlenül a Valeriet alakító Carol White, s a popzenészt játszó, és a film zenéjét szerző, kitűnő popszínész, Roy I Harper gyanútlanul őszinte ön- I alakítása figyelmet érdemel. FŐVÁROSI KIÁLLÍTÁSOK A GaSga mente népművészete a Nemzeti Galériában Szentendrei szobrászművész tárlata a Műcsarnokban Magnóvezető a Nemzeti Múzeumban Radnóti Miklós írta találóan Babits Mihály emlékét ápolva: „Nekünk a mű a mérték”. Minden más elporladhat, de a mű, ha tiszta forrásokból szárnyal, ha a közösség lelkületé- hez kapcsolódik, fennmarad. Ez a tanulsága BECK ö. FÜLÖP emlékkiállításának, melyet a Nemzeti Galéria gondozásában rendeztek a budai Várban. Száz éve született a magyar szobrászat megújulásának egyik kezdeményezője, aki Mikes Kelemen hűségéről mintázta a híres Nyugat-emblémát. Lelkiismeretes művész volt: optimálisan gazdálkodott tehetségével, rajzvázíatok tömkelegével készülődött mívesen és gondolatilag egyaránt érlelt szobraihoz. Rajz, érem, szobor nem külön műfaj Beck ö. Fü- Iöp művészetében, hanem egymást építő összefüggés, a plasztikai alkotások előőrse vagy utórezgése: folyamat. Érmeiben választékos fordulatokkal közelíti meg Ady, Petőfi, Rákóczi és a zene világát, mintegy igazolva, hogy a minőség kezdete az elmélyült munka, a rajzi felkészülés tré- íringje hozzájárulás a mű véglegesítéséhez. Ez adja szobrá- szi .értékeinek biztonságát. Igen érdekes azon rajzsorozata, melyben a posta történetét kíséri hun, római, sarkvidéki, forró égövi, lovas motívumokkal. Szobrai közül most különösen a rusztikus erejű Menyecskefej és a madaraknak prédikáló Assisi Ferenc tűnt klasszikus értékűnek. ROZSNYAI ZOLTÁN tavalyra tervezett kiállításából lett váratlan halála miatt emlékkiállítás. A Fényes Adolf teremben rendezett tárlaton Pogány ö. Gábor méltatta az 1972 őszén oly hirtelen eltávozott művész életművét, akinek több grafikáját lapunk olvasói vasárnapi mellékleteinkből is megismerhették. A megnyitóbeszéd kiemelte Rozsnyai rajzsorozatának stiláris biztonságát, pasztellképeinek üde vázlatszerűségét. Gyors magabiztossággal dolgozott, most érkezett volna azon korszakához, melyben klasszikus értékszínvonalon összegezhette volna művészetét. De így is a készülődés izgalmas dinamikáját hagyta hátra az utódoknak. Vízparti tájai közül egyaránt figyelemre méltó Velence, Mártély és a Fekete-tenger festői jegyzete. A fővárosi kiállítások egyre fokozottabban adnak hírt Pest megye képzőművészeti életének országos fontosságú teljesítményeiről. Ezúttal FARKAS ADÄM szentendrei szobrászművész mutatkozott be a Műcsarnokban. Erős plasztikai érzékkel rendelkezik, s koncentrációja is állandó feszültségű. Valóban anyagban gondolkodik, bronzzá, márvánnyá, betonná, kővé alakítja elképzeléseit, melyhez a felvonulást több alkalommal kísérik rajzváltozatai. A belső erőfeszítés minőséghez vezet, ennek távlatát hangsúlyozza Farkas Ádám önvallomása: „Akkor lesznek igazán jók a szobraim, ha előttük állva a néző keze is elfárad a kalapács súlyától”. Önállósult szobrászi világának szuverenitása hiányzik RADÓ KÁROLYBÖL, aki a Műcsarnok másik szobrászkiállítója. Művei alaposak, komolyak és hitelesek is, csak az attikai só, valamiféle szellemi fűszer hiányzik belőlük, az élmény áradó ereje. Képessége azonban olyan alap, mely bármely pillanatban feltámaszthatja az áhított nagy szobrok tájaira vezétő szuny- nyadó energiáit, csak az irányító, halk belső hangot kell figyelnie. A Nemzeti Galéria új kiállításának mottója József Attilától származik: „A népművészet a felgyülemlett, jelenlevő múlt, hatékony emlék, mely irányítja a jövőt” — se mottóval a NÉPI IPARMŰVÉSZET elmúlt két évtizedét szemlélhetjük. Mélységesen igaz megállapítás az is, ami a kiállítás vendégkönyvében a fáradhatatlan Klinkó Józseftől olvasható, aki nyolcvan esztendejével a pesti tárlatok egyik legszorgalmasabb látogatója és József Attila személyes ismerőse volt. Ö így fejezi ki elragadtatását: „Aki szereti a népét, az szereti a művészetét is. Ünnepet jelentsen sokunknak ennek a szép, rendkívüli kiállításnak az öröme.” Ehhez az örömhöz csatlakozik Kis Jankó Bori hitvallása: „Jó életem volt, mert mindig virágok között voltam”. A természet bőségének tiszta forrásai indítványozzák a cserepek, szőttesek megújuló áradásait. A kalocsai hímzések és a dunántúli faragások szín- és formaözönében külön öröm volt találkozni Pest megye népművészetével, melyet elsősorban a Galga mente, Túra képviselt visszafogottan egyéni terítőivei. Ismeretlen nevek is felbukkantak: Kálmán Imre népi iparművész Dunavarsány- ból, Csobán Lajos vaskovács Szigetszentmiklósról. Különös a magyar népművészet egységes világának gazdag változatossága, mely az egyes tájak tárgyképzését jellemzi, s amely egy-egy kiemelkedő egyéniség művészetében testesül, amire példa a galgamácsai Dudás Juli, a mezőkövesdi Kis Jankó Bori, a kalocsai Király Ilus, a dunántúli Kapóit Antal és a karcagi Kántor Sándor országhatáron túl is ható munkássága. A népművészet fennmaradását szorgalmazó HÍSZQV jó szolgálatot tett ezzel a kiállítással is, mintegy megkoronázva két évtizedes gyakorlatát, hogy szövetkezetekbe tömörítse „a szövő- és himzőasz- szonyokat, fazekasokat, faragókat”, hiszen ezzel segítette kibontakozásához a nép egészséges fantázián alapuló díszítőkedvét. Akinek van egy unokatestvére Bronxban Sajnálatosan sokat szerepel — s igen komor felhangokkal — a napi hírekben a zöld sziget, Írország. Holott meglehetősen köztudott, hogy az írek nemcsak ádáz vallási türelmetlenségükről híresek, hanem humorukról is. Ez a humor persze távolról sem azonos az angolok száraz, fanyar, úgynevezett fa humorával (mint ahogyan bármi, ami ír, nem azonos semmivel sem, ami angol). Az ír humorban sokkal több a derű, a bohócos vihán- colás, drasztikusabb is, és furcsa módon költőibb is a nagyobbik szigetország humoránál. Szívesen használnám rá a népi humor kifejezést, s köny- nyebb érthetőség kedvéért még azt is hozzátenném, hogy — igen távolról ugyan, de mégis észrevehetően — hasonlít az úgynevezett székely humorra, annak góbés csavar osságára. E miniértekezést azért bocsátottam előre, mert ennek a hosszú című filmnek a jobb megértéséhez nem árt kicsit ismerkedni az írek humorának mibenlétével. Az angol filmvígjáték — melyet egy arab származású rendező, Waris Hussein készített — ugyanis Dublinban, az ír fővárosban játszódik, s hőse, Quackser Fortune, tisztesség ne essék szólván, a lócitromból él. Kicsit pontosabban: abból, hogy Dublin lovainak elhullajtott, ám igen értékes trágyáját ösz- szeszedd, s jó pénzért eladja a virágkertészeknek, kiskerttulajdonosoknak. A foglalkozás kellemes mellékterméke az itt-ott leeső sietős pásztoróra unatkozó háziasszonyokkal. Mígnem aztán megjelenik a végzet egy piros autó és a benne ülő egyetemista lány, Za- | zel személyében. Quackser I belepistul a lányba, s annak is | megtetszik a fura gondolkozá- sú fickó. Már-már minden szépen elrendeződik, amikor a városi tanács kitiltja Dublinből a lovakat, kihúzván ezzel Quackser alól a sámlit. De nem lenne a fiú tőrőlmetszett ír, ha kétségbeesése sokáig tartana. Született, ám alaptalan optimizmusa győz, és új sikerek felé indul a Bronxban szerencsére elhalálozott nagybácsi örökségéből. Mindezt olyan bájos svihák- sággal, annyi derűs jókedvvel meséli el a film, hogy gyorsan a szívünkbe zárjuk a kissé nagyszájú, kissé felvágós, kissé nagyotmondó, de csupaszív íreket. Ion kapitány nyila A román Betyárkapitány szériához hasonló, a török időkben játszódó, sok erőltetett fordulatot alkalmazó színes kalandfilm elsősorban a legfiatalabb nézőket érdekelheti. Takács István
