Pest Megyi Hírlap, 1973. augusztus (17. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-02 / 179. szám

rtxt ßitGV kMMop 1973. AUGUSZTUS 2., CSÜTÖRTÖK A veresegyházi tanács a művelődésügy szolgálatában Külföldi utazás - társadalmi munkáért HETI FILMJEGYZET Valerie Nemzetiségi gimnáziumok Módosított óraterv A nemzetiségi tanítási nyel­vű gimnáziumok óratervét újonnan szabályozta a műve­lődésügyi miniszter. Az utasí­tás értelmében a gimnáziu­mokban osztályonként 34 a he­ti kötelező óraszám. Amennyiben 22-nél nagyobb az osztálylétszám, lehetőség van arra, hogy a nemzetiségi nyelv és irodalom óráit is két csoportban tanítsák. Az utasítás tartalmazza azo­kat a tárgyakat is, amelyeket ezekben a gimnáziumokban a nemzetiségi anyanyelven kell tanítani: Az utasítás hatályba lépett, A veresegyházi Váci Mihály Művelődési Központban — pil­lanatnyilag — néptelen az if­júsági klub. Nem azért, mert a közművelődés vezetői nem szerveztek programot erre az időszakra, hanem azért, mert a klubtagság zöme ezekben a napokban külföldön táborozik. Pontosabban negyvenötén in­dultak útnak július 22-én kü- lönautóbusszal és csak augusz­tus 5-én érkeznek haza. A kéthetes túra útvonala: Ko­lozsvár—Gyilkos tó—Békás szo­ros—M amaia—V áraa—Arad. Megdolgoztak érte A negyvenöt fiatal közül harmincháromnak egyetlen fil­lérjébe se került ez, a minden bizonnyal élményekben igen gazdag utazás. A nagyközség tanácsának vendégei! Tizen­kettőn pedig mindössze néhány száz forintot fizettek az útért. A kérdés: miből telik a ve­resegyházi tanácsnak arra, hogy negyvenöt fiatal külföldi utazását finanszírozza? Erre ugyanis más településeken aligha van példa. A jogos kérdéssel a legilleté­kesebbet, Pásztor Bélát, 'a nagyközség tanácsának elnökét kerestük fel. Mosolyogva hall­gat végig, aztán a fejét rázza: — Tévedés, hogy a tanács ingyen küldte külföldre a negyvenöt fiatalt. Gyereken­ként százötven óra társadalmi munka volt rá a fedezet. — Rozsnyai Zoltán: Önarckép (olajfestmény). A tárlat felemelő érzést kelt. Nemcsak népünk tehetségét és alkotókedvét bizonyítja, ha­nem azt a tényt, hogy szinte mindenkiben élnek művészi hajlamok, s művelődéspoliti­kánk igyekszik megfelelően gazdálkodni a milliók szívében élő, művekké lendülő kincses- bányával. Az élmény és mesterség azo­nos szintje eredményezi a Mű­csarnok egyetlen festőkiállító­jának, a szegedi FISCHER ERNŐNEK folyamatos előrehaladását, melyet a Katedrális és a Prá­ga sorozatokban érzékelhe­tünk. Témaválasztása európai tágasságú, formákul túrája nagyvonalúan egyéni, mert öt­letes és elmélyült. Bravúr és meghittség jel­lemzi WÜRTZ ÁDÁM rajzait és linómetszeteit a He­likon Galériában. Egy művész, aki megtalálta magát — eb­ben foglalhatnánk össze „tisz­ta forrásokéból merítő művé­szetét, melyet ezúttal magyar versek rajzi átültetéseinek és Kondor Béla emlékének szen­telt. Érdekes újítás figyelhető hónapok óta a NEMZETI MÚZEUMBAN Most elsősorban nem is arra gondolok, hogy a magyar nép művelődéstörténetét kísérő ál­landó kiállítást kamaratárlat egészíti ki, mely júliusban Hans Mautner brassói ötvöst mutatta be, augusztusban bronzkori műtárgyakat vonul­tat fel, hanem arra, hogy az aulában bárki által bekapcsol­ható magnós vezető szól ma­gyar, orosz, német, angol nyel­ven, jelezve a ma már mint­egy milliós gyűjtemény törté­netét. Ugyanilyen technikai vezető segíti a látogatókat el­igazodni a magyar művelődés- történet anyagában. E korszerű tapintat általá­nos alkalmazása múzeumaink­ban hozzásegíthetné a tárlat­látogatók növekvő táborát ah­hoz a magaslathoz, melyet a klasszikus értékek jelentenek az emberek életében. Losonci Miklós Papírt, tollat tesz elém: — Tes­sék, számolja ki, tizenhárom ' forintos órabérrel. Személyen­ként több mint kétezer forint a végösszeg. Ennyibe került nekünk egy fiatal utaztatása. Az a tizenkét fiatal viszont, aki nem dolgozta le a százöt­ven órát, jobbára nem a saját hibájából, annyiszor tizenhá­rom forintot fizetett, ahány órával kevesebbet teljesített. Szeretik a szülőfalut Hogy mi ebből a nagyközség tanácsának a haszna? — Kilencvenezer forintunk­ba került a fiatalok utazása. Ez a mérleg egyik serpenyője. A másik: fél év alatt százöt­venezer forint értékű társadal­mi munka a község felvirágoz­tatása érdekében. Azaz: hat­vanezer forint tiszta haszon — mondanám, ha főkönyvelő len­nék. De tanácselnök vagyok, aki nemcsak számokban gon­dolkodik, hanem politikus is. És o haszon nagyobbik fele ép­pen abból a politikából fakad, miszerint a mi községünk fia­taljai szeretik szülőfalujukat, s nem csupán szeretik, hanem tenni is hajlandók érte s nem is keveset. Az úttörőtábortól az épülő ifjúsági házig nagyon sok mindenben mérhető a ke­zük nyoma. És ez nagyszerű dolog. Büszke vagyok rá, hogy a mi fiataljaink nemcsak sokat tesznek a falujukért, hanem — a magukénak érezve — nagy- nagy gonddal vigyáznak mind­arra, amivel esztendőről esz­tendőre gyarapodunk. S ha ez így van — márpedig így igaz —, akkor a tanácsnak köteles­sége, hogy valamivel viszonoz­za a fiatalok tevékeny munká­ját. így született meg már ta­valy az a határozat, miszerint minden évben negyven-ötven fiatalt küldünk külföldre vilá­got látni s egyben tanulni is. Tavaly csehszlovák—lengyel turnén vettek részt, az idén pedig Románia—Bulgária az útirány. Hogy hova ménnek jövőre? Majd eldöntik, ha ha­zajönnek .., A jövőben: esztendőnként Aztán minden átmenet nél­kül témát vált: — Kár, hogy nem volt itt a július elején rendezett kétna­pos kulturális találkozón. Százhatvan fiatalt láttunk vendégül a gödöllői és a váci járásból. Szavatokat, irodalmi színpadokat, ifjúsági klubokat. Nem állom meg, közbekér­dezek: — Sokba kerülhetett. Ki ad­ta rá a pénzt? — Ne tartson nagyképűnek, ha azt mondom: a tanács sze­génységi bizonyítványa lenne, ha ilyen célra nem tudna ál­dozni húszezer forintot. Ha látta volna, milyen jól érezték magukat községünkben a verő­cei, gödi, dunakeszi, kartali, ikladi, domonyi, túrái és péceli fiatalok, talán még keveselné is ezt az összeget. Ezért is ha­tároztuk el, hogy ezután min­den évben megrendezzük ezt a találkozót. A változás legfel­jebb csak annyi lesz: két nap helyett háromra bővítjük prog­ramjukat. A harmadik: honvé­delmi nap lesz, lövészettel, tú­rával, sportvetélkedőkkel. Siker után — tapasztalatcsere — A művelődési központ szervezte a találkozót? — Méghozzá kitűnően! Ezért is született olyan határozat, hogy négynapos tanulmányút- tal jutalmazzuk a művelődési központ három vezetőjét: Vankó István igazgatót, ifj. Dániel Kornél művészeti veze­tőt és Sejtes Vendel mószerta- ni előadót. Ezt a négy napot az ország bármely településén eltölthetik, a tanács fedezi uta­zásukat, szállás- és étkezési költségeiket. A kikötésünk csak annyi: olyan helyre menjenek, ahol művelődési központ mű­ködik, s ott legalább egy napot töltsenek el tapasztalatcseré­vel... Az elmondottakhoz csak annyit: nagyszerű dolog, ahol egy tanács ilyen célokra is szí­vesen áldoz szűkös anyagi ke­retéből. Bár csak minél több követőre találnának a veres- egyháziak ! Prukner Pál Carol White, a Valerie Kicsit olyan ez az angol film, mint az állatorvosi tan­könyvek sokat emlegetett (állí­tólagos) lóábrája, melyen min­den lóbetegség megtalálható. Valerie, John Mackenzie ren­dező filmjének hősnője is szá­mos betegségben szenved. Kí­nozza mindenekelőtt munká­ja egyhangúsága — telefonos kisasszony — ; kínozza a ma­gány, mert bár van egy gyere­ke, férje nincsen, nem is volt, az álnok atya hűtlenül elhagy­ta a bajba hozott Valeriet. Kí­nozza továbbá súlyosan beteg édesanyja nehezen elviselhető természete, kínozza az emberi kapcsolatok hiánya, kínozza az üres, tartalmatlan élet, kínoz­za az a sivár perspektíva, me­lyet egy túlzottan ügybuzgó, liberális magatartású fiatal lelkész kínál számára a val­lás berkeiben. Valerie mindet­től szenved, bár maga sem tudja igazán, mi a baja, mitől nem érzi jól magát. Mígnem aztán egy szép na­pon az agilis ifjú lelkész — akinek mintha tetszene is az egyébként szemrevaló Valerie — kirándulást szervez, melyre a lány magával viszi a gyer­mekét is. Véletlenül megismer­kedik a kiváló popénekessel, aki épp hányaveti, mélyen fel­színes „szöveget” hint a tévé- riporter mikrofonjába. Ámde ettől Valerie teljesen elkábul, olyannyira, hogy a popénekes­sel tölti az éjszakát, miközben gyermeke édesdeden alszik ugyanabban az ágyban. És so­rakoznak tovább a betegségek: a popénekes otthagyja Vale­riet, akinek az anyja közben kórházba kerül; egy napon Va­lerie a barátnőjére bízza kicsi­nyét, ám éppen egy futball­meccsről kitóduló felbolydult tömeg közepébe kerülnek, a gyerekkocsit feldöntik, a kicsi meghal — s közben meghal Valerie anyja is a kórházban. Hogy a betegségek ábrája még komplettebb legyen: a két ha­lál azonközben következik be, című film főszereplője mikor Valerie éppen ismét a popénekes karjaiba veti magát. Ám az ismét csak otthagyja. Megint jön az agilis ifjú lelki­atya, de vele valahogyan nem jön ki a lépés. Valerie zavará­ban egy indiai fiúhoz megy, akivel ugyan lefekszik, de az­tán rájön, hogy ez se az igazi. Hohó, még nincs vége! Vale­rie éppen alsóneműjét vasai- gatja, mikor a rádióból a pop­énekes egy nyúlósan érzelgős és fennkölt semmitmondások- ban gazdag dalát hallja, benne az ő, mármint Valerie nevé­vel. íme, a várt és vélt nagy szerelem csak egy tucatsláger ihletője volt. Most van vége. Aki azt hiszi, hogy a sztori ilyen ismertetése gonoszkodó- an torzítja a film valódi tör­ténetét, sajnos, téved. A Va­lerie még ennél is érzelgő- sebb, még ennél is sokkal tö­ményebben akar mindenféle bajt, hibát, tévedést, tévhitet, társadalmi és egyéni botlást, magányt, rosszul sikerült út­keresést, színesek társratalálá- sának problémáját, a félisten­nek tekintett popsztár bírála­tát, meg még ezernyi mást összezsúfolni. Nemrég láthat­tuk az ugyancsak angol An­thony Friedmann Bartleby cí- mű filmjét, mely ugyancsak a magányról, az elidegenedésről szólt. Nem mindig szerencsés egy filmet egy másikkal ösz- szemémi, de itt elkerülhetetlen az egybevetés. Nos, a Bartleby úgy viszonylik a Valériehez, mintha egy nagyon bonyolult Beethoven-szimfóniát mondjuk a bécsi filharmonikusok zene­kara adna elő s vele párhuza­mosan játszaná az alsópety- megi sramlizenekar is. (Félre­értések elkerülése végett: a Va­lerie a sramlizenekar ...) Ettől függetlenül a Valeriet alakító Carol White, s a popzenészt játszó, és a film zenéjét szer­ző, kitűnő popszínész, Roy I Harper gyanútlanul őszinte ön- I alakítása figyelmet érdemel. FŐVÁROSI KIÁLLÍTÁSOK A GaSga mente népművészete a Nemzeti Galériában Szentendrei szobrászművész tárlata a Műcsarnokban Magnóvezető a Nemzeti Múzeumban Radnóti Miklós írta találóan Babits Mihály emlékét ápol­va: „Nekünk a mű a mérték”. Minden más elporladhat, de a mű, ha tiszta forrásokból szár­nyal, ha a közösség lelkületé- hez kapcsolódik, fennmarad. Ez a tanulsága BECK ö. FÜLÖP emlékkiállításának, melyet a Nemzeti Galéria gondozásában rendeztek a budai Várban. Száz éve született a magyar szobrászat megújulásának egyik kezdeményezője, aki Mikes Kelemen hűségéről mintázta a híres Nyugat-emb­lémát. Lelkiismeretes művész volt: optimálisan gazdálkodott tehetségével, rajzvázíatok töm­kelegével készülődött mívesen és gondolatilag egyaránt érlelt szobraihoz. Rajz, érem, szobor nem külön műfaj Beck ö. Fü- Iöp művészetében, hanem egy­mást építő összefüggés, a plasztikai alkotások előőrse vagy utórezgése: folyamat. Érmeiben választékos fordu­latokkal közelíti meg Ady, Petőfi, Rákóczi és a zene vilá­gát, mintegy igazolva, hogy a minőség kezdete az elmélyült munka, a rajzi felkészülés tré- íringje hozzájárulás a mű vég­legesítéséhez. Ez adja szobrá- szi .értékeinek biztonságát. Igen érdekes azon rajzsoroza­ta, melyben a posta történetét kíséri hun, római, sarkvidéki, forró égövi, lovas motívumok­kal. Szobrai közül most külö­nösen a rusztikus erejű Me­nyecskefej és a madaraknak prédikáló Assisi Ferenc tűnt klasszikus értékűnek. ROZSNYAI ZOLTÁN tavalyra tervezett kiállításá­ból lett váratlan halála miatt emlékkiállítás. A Fényes Adolf teremben rendezett tárlaton Pogány ö. Gábor méltatta az 1972 őszén oly hirtelen eltávozott művész életművét, akinek több grafi­káját lapunk olvasói vasárna­pi mellékleteinkből is megis­merhették. A megnyitóbeszéd kiemelte Rozsnyai rajzsoroza­tának stiláris biztonságát, pasztellképeinek üde vázlat­szerűségét. Gyors magabiztos­sággal dolgozott, most érkezett volna azon korszakához, mely­ben klasszikus értékszínvonalon összegezhette volna művésze­tét. De így is a készülődés iz­galmas dinamikáját hagyta hátra az utódoknak. Vízparti tájai közül egyaránt figyelem­re méltó Velence, Mártély és a Fekete-tenger festői jegyzete. A fővárosi kiállítások egyre fokozottabban adnak hírt Pest megye képzőművészeti életé­nek országos fontosságú tel­jesítményeiről. Ezúttal FARKAS ADÄM szentendrei szobrászművész mutatkozott be a Műcsarnok­ban. Erős plasztikai érzékkel rendelkezik, s koncentrációja is állandó feszültségű. Való­ban anyagban gondolkodik, bronzzá, márvánnyá, betonná, kővé alakítja elképzeléseit, melyhez a felvonulást több alkalommal kísérik rajzválto­zatai. A belső erőfeszítés mi­nőséghez vezet, ennek távlatát hangsúlyozza Farkas Ádám önvallomása: „Akkor lesznek igazán jók a szobraim, ha előt­tük állva a néző keze is el­fárad a kalapács súlyától”. Önállósult szobrászi világá­nak szuverenitása hiányzik RADÓ KÁROLYBÖL, aki a Műcsarnok másik szob­rászkiállítója. Művei alapo­sak, komolyak és hitelesek is, csak az attikai só, valamiféle szellemi fűszer hiányzik belő­lük, az élmény áradó ereje. Képessége azonban olyan alap, mely bármely pillanatban fel­támaszthatja az áhított nagy szobrok tájaira vezétő szuny- nyadó energiáit, csak az irá­nyító, halk belső hangot kell figyelnie. A Nemzeti Galéria új ki­állításának mottója József At­tilától származik: „A népmű­vészet a felgyülemlett, jelenle­vő múlt, hatékony emlék, mely irányítja a jövőt” — se mottó­val a NÉPI IPARMŰVÉSZET elmúlt két évtizedét szemlél­hetjük. Mélységesen igaz meg­állapítás az is, ami a kiállí­tás vendégkönyvében a fárad­hatatlan Klinkó Józseftől ol­vasható, aki nyolcvan eszten­dejével a pesti tárlatok egyik legszorgalmasabb látogatója és József Attila személyes isme­rőse volt. Ö így fejezi ki elra­gadtatását: „Aki szereti a né­pét, az szereti a művészetét is. Ünnepet jelentsen sokunknak ennek a szép, rendkívüli kiál­lításnak az öröme.” Ehhez az örömhöz csatlakozik Kis Jankó Bori hitvallása: „Jó életem volt, mert mindig virágok kö­zött voltam”. A természet bő­ségének tiszta forrásai indítvá­nyozzák a cserepek, szőttesek megújuló áradásait. A kalocsai hímzések és a dunántúli faragások szín- és formaözönében külön öröm volt találkozni Pest megye népművészetével, melyet első­sorban a Galga mente, Túra képviselt visszafogottan egyéni terítőivei. Ismeretlen nevek is felbukkantak: Kálmán Imre népi iparművész Dunavarsány- ból, Csobán Lajos vaskovács Szigetszentmiklósról. Különös a magyar népművészet egysé­ges világának gazdag változa­tossága, mely az egyes tájak tárgyképzését jellemzi, s amely egy-egy kiemelkedő egyéniség művészetében testesül, amire példa a galgamácsai Dudás Ju­li, a mezőkövesdi Kis Jankó Bori, a kalocsai Király Ilus, a dunántúli Kapóit Antal és a karcagi Kántor Sándor ország­határon túl is ható munkás­sága. A népművészet fennmara­dását szorgalmazó HÍSZQV jó szolgálatot tett ezzel a kiállí­tással is, mintegy megkoro­názva két évtizedes gyakorla­tát, hogy szövetkezetekbe tö­mörítse „a szövő- és himzőasz- szonyokat, fazekasokat, fara­gókat”, hiszen ezzel segítette kibontakozásához a nép egész­séges fantázián alapuló díszí­tőkedvét. Akinek van egy unokatestvére Bronxban Sajnálatosan sokat szerepel — s igen komor felhangokkal — a napi hírekben a zöld szi­get, Írország. Holott meglehe­tősen köztudott, hogy az írek nemcsak ádáz vallási türelmet­lenségükről híresek, hanem humorukról is. Ez a humor persze távolról sem azonos az angolok száraz, fanyar, úgyne­vezett fa humorával (mint ahogyan bármi, ami ír, nem azonos semmivel sem, ami an­gol). Az ír humorban sokkal több a derű, a bohócos vihán- colás, drasztikusabb is, és fur­csa módon költőibb is a na­gyobbik szigetország humorá­nál. Szívesen használnám rá a népi humor kifejezést, s köny- nyebb érthetőség kedvéért még azt is hozzátenném, hogy — igen távolról ugyan, de mégis észrevehetően — hason­lít az úgynevezett székely hu­morra, annak góbés csavar os­ságára. E miniértekezést azért bo­csátottam előre, mert ennek a hosszú című filmnek a jobb megértéséhez nem árt kicsit is­merkedni az írek humorának mibenlétével. Az angol film­vígjáték — melyet egy arab származású rendező, Waris Hussein készített — ugyanis Dublinban, az ír fővárosban játszódik, s hőse, Quackser Fortune, tisztesség ne essék szólván, a lócitromból él. Ki­csit pontosabban: abból, hogy Dublin lovainak elhullajtott, ám igen értékes trágyáját ösz- szeszedd, s jó pénzért eladja a virágkertészeknek, kiskerttu­lajdonosoknak. A foglalkozás kellemes mellékterméke az itt-ott leeső sietős pásztoróra unatkozó háziasszonyokkal. Mígnem aztán megjelenik a végzet egy piros autó és a ben­ne ülő egyetemista lány, Za- | zel személyében. Quackser I belepistul a lányba, s annak is | megtetszik a fura gondolkozá- sú fickó. Már-már minden szé­pen elrendeződik, amikor a városi tanács kitiltja Dublin­ből a lovakat, kihúzván ezzel Quackser alól a sámlit. De nem lenne a fiú tőrőlmetszett ír, ha kétségbeesése sokáig tartana. Született, ám alapta­lan optimizmusa győz, és új sikerek felé indul a Bronxban szerencsére elhalálozott nagy­bácsi örökségéből. Mindezt olyan bájos svihák- sággal, annyi derűs jókedvvel meséli el a film, hogy gyorsan a szívünkbe zárjuk a kissé nagyszájú, kissé felvágós, kis­sé nagyotmondó, de csupaszív íreket. Ion kapitány nyila A román Betyárkapitány szériához hasonló, a török időkben játszódó, sok erőltetett fordulatot alkalmazó színes kalandfilm elsősorban a leg­fiatalabb nézőket érdekelheti. Takács István

Next

/
Thumbnails
Contents