Pest Megyi Hírlap, 1973. augusztus (17. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-12 / 188. szám
»73. AUGUSZTUS 12., VASÁRNAP MECVEI k/CíHop POLGAR ANGÉLA: Pozitív—negatív Itt hagytak a szende örömök — heuréka az álvasárnapok bamba-égető békéje rokonok vendégeskedése a levegőbe cuppanó bájcsókok és álölelések választ nem váró kérdések és semmit nem mondó válaszok Jön a vihar Hullik a jég és a vakolat nincs már szent-Vasárnap léket kapott a megszokás rozoga bárkája cafatokra szakadt közönyünk zászlaja Megkérgesednek a mosolyok ó azok a mosolyok fogat mutogató vicsorgások szitok hasítja szét a levegőt cikkekre és a tűrés száz és száz hétköznapjából a gyűlölet sistergő lávája elborít mindent a hétfőt a keddet az unalmat a szerelmet de jön a gyáva felismerés hogy itt hagytak a békés csendes örömök — ó amikor az unalmat átmentjük a csendbe a Vasárnapok áldozati ünnepi békessége a csókok és ölelések biztos rokoni réve a megszokás csendes kék öble is elmerült Jön a szikár hétfő az egykedvű és rosszkedvű kedd sosem lesz már vége pesszimista szerdája és te mit akarsz tárgyilagossága után jön a rettegés pénteké hogy mi lesz ha senki nem nyit rám ajtót hogy egyedül maradok és egyedül maradok a magány beteljesülése a Hétvége jaj Pár Kürthy Sándor rajza csíkos TÓTH JUDIT: A Békás- szorosnál Szilahegyek koszorúzmak, kopár-hatalmasok, felnézek rájuk; ó, végtelen magasság! A semminél — érzem — kisebb vagyok. , Megrendít a táj, a kútnyi mélység. Lábaim már a mesében járnak: a nagy hegyek közt óriások élnek, sziklaételt esznek, vacsoráznak. Nagy robajjal megnyílik a hegyfal, autóbuszunk, ím, tovább mehet. S utat tör a kis Békás patakkal magának az ősi döbbenet. Minek titkoljam? Minek titkoljam tovább, mit irántad érzek: rokonom lettél, nagyon hamar, és várom, hogy én is rokonná érjek rokonságunk Minek titkoljam, valahol ott ring egy búzatáblán, vagy tán egy csergő madárdalban, talán éppen egy nagy fa árnyán? Talán egy kisgyermek hold-szemében? Talán egy kisgyerek nap-hajában? Talán egy folyóban, medermélyen? Talán a csillagok magasában ? Minek' titkoljam, hogy szeretlek? Megértetni e szó kevés, s lám, kimondani én mégis félek, de belehalnék, ■ ha elhallgatnám. Y an, aki arra törekszik az életben, hogy világot lásson, van, aki azért gürcöl, hogy autója legyen, mások a hasukat helyezik az első helyre, vannak persze olyanok is, akik ruházkodni szeretnek és minden olyan vonzza őket, ami külsőséges és mutatós. Felicia egyik típusra se hasonlít. Felicia nem jól, csak szépen akar élni — s a férje ugyanolyan volt, mint ő. Ami szép volt és tetszett nekik, azt megvették. így került hozzájuk négy japán ecset is. Egyik nap dr. Beneze Tivadar vegyészmérnök, Felicia férje, négy japán ecsettel tért haza. — Minek ez nekünk, drágám? — kérdezte a felesége. — Hát nem szép? — kérdezte vissza dr. Beneze Tivadar. — Gyönyörű, de minek ez nekünk? — Nézd meg ezt a finom haj- latú nyelet. Mintha művész faragta volna ki. Mihelyt megláttam, arra gondoltam, hogy ez a japán ecset a bűbájos japán népművészetet képviseli. Meg nézd meg ezt a hegyes, kemény fejet. Szerintem ezzel hajszálvékony vonalat lehet húzni. — De minek nekünk hajszálvékony vonalat húzni? — És nézd meg a többit; írva is van rájuk. — Meg kell tanulnod japánul, hogy elolvasd. — Mondasz valamit. Három napig gyönyörködtek" a japán ecsetekben, aztán az asztal fiókjába kerültek, s ott maradtak évekig. Azóta sok idő telt el. Meghalt dr. Beneze Tivadar vegyészmérnök, s felesége, Felicia, a kisváros doktor nénije elsíratta, s megpróbált a régi közös szemlélettel, már dr. Beneze Tivadar nélkül élni a szellős, tágas lakásban. Felíciában egyre élesebben rajzolódik ki, hogy az életet „játéknak” kell képzelni... Játéknak, ahol nagy dolgokért lelkesedik az ember, tisztán, önzetlenül, mások hasznára, és saját gyönyörűségére... Ha lehet, még többet dolgozott s kevesebbet pihent, mint eddig, s mindennap újabb és újabb „játékot” talált ki. Egy ilyen játék a sok közül: összegyűjtötte a járás kora-asztmás betegeit, tehát a gyerekeket. Eltökélte, hogy ezeknek a gyerekeknek meg kell gyógyulniuk, Fiatal, egészséges szervezet űek, lehetetlen, hogy ne tudják leküzdeni a kórt. Ha már férje, dr. Beneze Tivadar kénytelen volt asztmában meghalni, a gyerekeknek, akik magukkal hozott életerejük kezdetén vannak még — a gyermekeknek élniük kell! Egyszer, a járásból jövet, Felicia fáradtan ballagott haza. Otthon az ajtóban régi-régi barátjuk gyereke toporgott. — Kati! — örült meg Felicia. — Mit keresel itt? — Felicia néninél szeretnék aludni, ha megengedi. ÉdesDÉR ENDRE: A japán ecset apáméit nyaralni mentek, és nem jó egyedül lenni. Jót beszélgettek. Kati mindent elmondott, amit a Zene- művészeti Főiskolán felszedett, apróságokat és komoly dolgokat, jellemezte barátait, azok szokásait. Végül előszedte kis fekete neszesszerjét, és kenceficéin! kezdte magát. — Felicia néni! Nincs egy ecset ? — Nincs. Minek az neked? — A szemöldökömet szeretném kifesteni. „A japán ecset!” — örült meg Felicia, s szaladt az asz- talfiókhoz. Ott volt mind a négy, gyönyörűen, sorban, karcsún, hajlékonyán és keményen, ahogy az a japán ecsetektől el' is várható. Elragadó lett Kati. S Felicia Katinak adta azt az ecsetet, amivel hajszálvékony vonalat lehetett húzni, és amitől Kati olyan szép lett, mint egy japán gésa. — Lám, Tivadar bátyád érezte, hogy nem hiába veszi meg ezt a japán ecsetet. Akkor is örültünk neki, s most is, te is örülsz neki — és még itt van három... Azokért még bizonyosan eljön a gazdájuk. — Felicia nénit még sose láttam sírni. — Meg is szólnak érte. Még ilyanokat kérdeznek: „És te még tudsz dolgozni!?” Hát hogyne tudnék! Kell dolgoznom, érted? Kell! Mikor eltemettük Tivadar bátyádat, a barátaink, a férjem tanítványai fogtak közre. Nem emlékszem, mi történt körülöttem. Amikor leengedték az urnát a földbe, elkezdett lassan, finoman hullani a hó, mire egy kismadár a fán élénk csiviteiés közben a szárnyát csattogtatta. A fa ágai megremegtek — és én megnyugodtam. „Ez az élet” — gondoltam. Tudod, hogy nem hiszek semmiféle hókuszpókuszban, de ekkor tudtam meg, hogy a férjem se halt meg: itt él bennem, amíg én élek. A temetőbe nem is szeretek kijárni. Semmi kö-- zöm a temetőhöz. Annál több nekem a japán ecset. — És éppen nekem adta Felicia néni... — Még a másik három is keresi gazdáját. Mert jönnek érte Valakinek szüksége lesz rájuk, és az én örömöm megsok. szorozódik... M ert van, aki hírnévre törekszik az életben, mások világot akarnak járni, sokan a hasznosat hajszolják mindenben, s jól akarnak élni, de dr. Benczéné született Bartók Felicia gyermekorvos — csak szépen. mentettek ki a második világháború poklából... Micsoda futás! Ahogy katonakori élményeimmel dicsekedni szoktam: legalább kétezer kilométer — egy vágtában... Hát ezt a rongyos két-három kilométert, ami még előttem lehet, ne tudnám lelépni?! Nem bizony! Ajjaj! A hegy... ezek az emelkedők, beledolgozzák ám az ember inaiba, egészen a csontig az „ólmot”. És ha most röpködne itt körülöttem — mint a fronton — a re- peszgránát, vagy tíz zalkodi legény bicskát rántana rám, bizony akkor sem tudnám erőteljesebben szedni a lábaimat, És sehol egy tanya, erdészház, favágó emberek, hogy legalább a pontos időt megtudhatnám. Szegény kishúgom. Már biztosan menesztett vagy öt küldöncöt anyám házához, hogy készen állok-e. Micsoda szégyen lenne, ha végül is... De nem, beérek én még időre! Előttem már csak a Veres-király áll, az utolsó emelkedő, onnan már lefelé megyek. Mit megyek... szaladok. Ki látja azt a szurdokban, a szőlők között? No meg, ha látja is? Esküvőről van szó! Egy ifjú ember legboldogabb órájáról. Én balga, korholom magam nyögdécselve, hogy erre nem gondoltam! Szegény anyám elsüllyed a szégyentől. Én meg mehetek egyenesen a Bodrognak ... ha ugyan addig elvisz a lábam. A lábam, a híres lábam, amivel — tanúim vannak rá — a Perint partján még két hete is oly kitartóan kocogtam. Itthon jól ismert terepen, a véreim előtt meg cserbenhagynának? Ha korbács lenne nálam, talán ütném is őket... Pedig az igyekezet megvan bennük, mint a jól húzó öreg lovakban. De mit ér az, ha remeg a csüd, s elernyednek az izmok?...------------------------- lakodalom? Násznagyuraság? Kellett Ke llett nekem j hát — ragyog fel a szemem, mert lázas-------------------------- igyekezetem kísérő hangjait is túlzörgi eg y velem szemben közlekedő szekér. Még nem látom, de olyan közel van, hogy orromba csap a lovak izzadságszaga. — Meg vagyok mentve — kiáltom a kocsisnak, mint egy hajótörött, aki végre valamibe kapaszkodhat, ö persze, nemigen hallja, csak érzi, hogy meg kell állnia, hát a kocsi hátuljához ugrik, hogy teljesen behúzza a féket. A lovak szólítás nélkül is megállnak. A kocsis előrelép, s míg nyújtja a kezét — amin karórát látok —, alaposan végigmustrálom, Kétméteres, fekete sörényű, nagy darab ember, amolyan mackós, hegyi mozgású. — Mennyi az idő? — kérdem mindjárt köszönés után. De a válasz úgy lecsap, hogy egy fába kell kapaszkodnom. — Hihetetlen, hogy már öt óra! — hebegtem, s a lombrésen át lestem a csalóka napot. — Már pedig annyi — mondja emberem, nem kis csodálkozással, mert később, ahogy a találkozásra visszatértünk, elárulta, különös magatartásom miatt már-már azon volt, hogyan nyúlhatna leggyorsabban a szekér oldalán fityegő fejszéhez. Aztán ellihegtem neki, hogy milyen nagy bajban vagyok. Ha istent ismer, fordítson a szekere rúdján és segítsen rajtam, mégha ezer forintba kerülne is. Vigyorog, aztán a szekerére bök, amire jó két méter hasábfa van felpakolva. Vagyis, ha segítene is, ezzel meg mi legyen?------------------------ hogy kifogta a lovakat, s közben azt Vé gül az lett, is kisütötte, hogy szegről-végről roko- ------------------------ nők volnánk. — Ügy tudom, hogy maga lovastüzér volt — így a földi. — No akkor — igazított pokrócot az egyik lóra — felkapaszkodunk a Veres-királyra, onnan meg levágtázunk a faluba. — Vágtázunk? — Ügy bizony — csodálkozott vissza rám. — Mert, hogy akar sógorbátyám hat órakor az esküvőn lenni? És már tuszkolt is fel a ló hátára. Nagy örömömben azzal se törődtem, mi lesz a sógqr fájával, ott, az erdő közepén, De, hát kinek kell az? Majd holnap reggel visszajön a lovaival és lehúzatja a szekeret. — Hogy hívják ezt a lovat? — Böske. — No, Böske, a cudar mindenit ennek a sietős világnak! Most mutasd meg, hogy mit tudsz! De hát ez a lovacska — amúgy jó húst tartott — nem volt már harmadfű csikó. Nekem mégis meggyűlt a hátán a bajom. Mert amíg felértünk a tetőre, csak megvoltam valahogy. Ki is fújtam magam. De amikor jótevőm hegynek le megeresztette a kantárt, a Böske noszogatás nélkül a társa után lendült. No, te lovastüzér! Hol az a híres combod, amivel valaha egy csikaszabb lovat akár térdre is kényszerítettél? Most meg... Dehát mit szépítsem a dolgot? Nem is a hátán, hanem inkább a nyakán hozott le a hegyről az a szegény ló, ott is csak úgy, hogy a sörényébe kapaszkodhattam. Megint csak a lábam... A ló hátán is cserben hagyott a lábam.., Kiben bízhat hát az ember? — nyöszörögtem, de földim hátra se nézett. Egy szót sem szólt, csak már a kapunál, ahol én hat óra előtt öt perccel csúsztam le — persze fenékkel — a Böske hátáról.--------------.- fejére kulcsolt kézzel várt, de mielőtt felmarAn yám | költ volna a földi segítségével, előbb egy gyere- ■---------------- két szalasztott a lakodalmas házhoz, hogyha eddig vártak, legyenek türelemmel még néhány percig. Azt talán mondanom sem kell, hogy a nagy ijedtség után — amikor mégis megjelentem az esküvőn — valósággal felvisított a násznép. — Mondtam én, úgye, hogy megmondtam — kiabálta túl a jókedvű ricsajt egyik nagybátyám. — Hogy megjön a mi Józsink, időre... Meg bizony, a mi fiunk... Legfeljebb, két-három pohár bort, ha késik.., Megmondta. Hát mit tehetek én ez ellen? Ki kell húzni magam, nehogy az eskető tanácselnök cimborám is elmoso- lyintsa magát a komoly szertartáson. , Mondom, az ember fenemód I Otthon ez már így van, | nagy fiúnak érzi magát. Per----------------------------------------- sze csak táncolni ne kellett volna. De történetemnek ez a része, meg a lakodalom utáni napok kálváriája, már külön fejezetet kíván, amit meg is írok, ha lábam legújabb természete miatt nem a kezemen kell majd járni. I V. SZLÁVKIN: Souvenir /S mikor elkottyantottam, hogy egy turista csoporttal nyugatra utazom, rokonaim, meg ismerőseim körében nagy-nagy izgalom támadt. Egymásnak adva a kilincset, telkemre kötötték: okvetlen hozzak nekik holmi emléket. Csak akkor jöttem rá, mennyi rokonom és ismerősöm van! Ha mindegyiknek hozok valamit, a hazaszállításhoz legkevesebb 42 tevéből álló karaván szükséges. Elutazásom napján, az indulásig mindössze négy perc volt hátra, amikor megláttam a gyönyörű Ljuszját. Egyenesen félém tartott. Éreztem: elvesztem! Neki nem bírok ellenállni. Ha történetesen azt óhajtja, hogy egyenesen a királyi udvarból hozzak neki egy pedigrés kutyakölyköt, én képes leszek minden időmet az uralkodó palotája előtt eltölteni, csakhogy megszerezzem neki a kutyust. — Ljuszja — suttogtam és a szemébe néztem. — Mit hozzak neked? — Semmit. — Hogyhogy? — Csak úgy ... Ámbár... Szóval, ha nem esne nehezedre, írhatnál néhány sort — mondta, és megcsókolt. Fütyült a vonat, berángattak a kupéba. Éreztem, külföldi utam Ljuszja csókjától egészen más értelmet kapott. Titkos gondolatok lepték el agyamat, amikről még a vámosoknak se beszélhettem. Amint megérkeztünk, első dolgom volt borítékot és bélyeget venni. Sokat vettem. A bélyegeket előre felragasztottam, s szapora szívdobogás közepette címeztem meg a borítékokat. Még városnézés előtt feladtam az első levelet. Azontúl minden nap küldtem Ljuszjának 2—3 levelet. Részletesen leírtam mit láttam, majd a levelek végére odaka- nyarintottam néhány olyan szót, aminek semmi köze sem volt a látottakhoz, ami csupán kettőnkre vonatkozott. Mire utolsó levelemet is postára adtam, már nyíltan színt vallottam. Megírtam: szeretem őt. Otthon megszámlálhatatlan rokonom és ismerősöm várt. A vonat még meg sem állt, már teli torokból ordítottam; mehetnek ahonnan jöttek, mert senkinek sem hoztam semmit. Nem érdekeltek. Szememmel csak Ljuszját kerestem. Végre észrevettem1 A tömegtől elkülönülve állt, ám legnagyobb ámulatomra rám se hederített. Mi több, egy szemüveges, vörösesszőke pasasra bámult nagy áhítattal. Félre tolva nagypapát, nagymamát, nagynénit és munkatársaimat, odaléptem hozzá. — Megkaptad a leveleimet? — kérdeztem lélegzetvisszafojtva. — Hogyne — válaszolta foghegyről, és meglobogtatta orrom előtt mind a hatvankét levelet . Ereimben megfagyott a vén valamennyi felbontatlan volt. — Ilyen bélyegfajta már van a gyűjteményemben. Ugye, Szása? — kérdezte a vörösestől. — Majd hozzátette: — Jaj, majd elfelejtettem: bemutatom Szását, a férjemet, ö a városi bélyeggyűjtők szövetségének elnöke. A vörös kezet nyújtott. — És magát hogy hívják? — kérdezte. Nem válaszoltam. Fordította: Baraté Rozália KISS DENES: A fütty idejében Öz vagy a füttyszó erdejében A csöndek puha zöld mohák Az álom alussza itt ébren árnyékaink virradatát Mosoly sarlózza a réten hervadt virágok illatát Majd várj a füttyök erdejében hol gombák nőnek és koponyák Megtalálod suta futásod arcodra kék kés fény nyilall Táncolnak édes hasonmások lobog a kukoricahaj Tej illatába öltözik be a kolompszó az ég alatt Kavics szőnyegét terítve fákat vakol az alkonyat Öz vagy a füttyszó erdejében A csöndek békaszós mohák Dülöng a hold a kútkeréken .. .valami csobban odaát
