Pest Megyi Hírlap, 1973. július (17. évfolyam, 152-177. szám)
1973-07-29 / 176. szám
8 PES1 ßiEGYEl ^Múiap 1973. JULIUS 29.. VASÁRNAP LÁSZLÓ ANNA: M indent elért már. Emiatt néha-néha megle- gyintette a semmi. Máskor meg elégedetten számolta össze a hírnevét, a képeit, a családját és az anyagi javait. Ismét más napokon elijedt a dolgok természetességétől. A nevét már régóta nem kívánta kikezdeni senki. Felesége ugyanaz volt, aki ő. Lánya férjhez ment és barátságos, társalgó vendégségbe jött vissza, szabályos időközönként. Amire szüksége volt, bármit megvásárolhatott. S mindebből hiányzott az érintettség. Munka közbén olykor még felhevült, ha rátapintott nagy összefüggésekre. Másnap újra azt kérdezte: nem csinnadrat- ta-e az egész? De ez sem hozott megrendülést, mint azelőtt. — Jules Nantes — tagolta (jelentősen a nevét. Amióta nekitámadt az öregség és el akarta veszejtení, a saját nevével védekezett. Ilyenkor kihúzta görbülni vágyó hátát, és megújította csosszanni készülő lépteit. Mint most is a boulevardon. A járdán vesztegelt, bevárta a jelzőlámpán a zöldet. Ámbár ez alig segített. Oldalról ráhajtottak a kocsik. Az autótömeg agresszióját csak parányit csillapította a jelzőlámpa. Ügy tett, mintha nem félne, s szórakozottságában szegezné földre a szemét. A túlsó járdán aztán szabadon körülnézett. Fiatalok és fiatalok. Fiúk, lányok, párizsiak és feketék, párizsiak és malájok, párizsiak és nyurga északiak — végtelen csapatban. Nem figyelnek a jelzőlámpára, belevetik magukat az autók közé, egyenrangúak az agresszív autókkal. Megjelentek a képei a Modern Művészetek Múzeumában. Képei ugyanolyan hitetlenek és hívők, nyugtalanok és keresők, ellentmondásosak és színgazdagok, mint a fiatalok. Nem, mint a tegnapelőtt, nem, mint a tegnapi — mint a mai fiatalok. Ez csodával határos, s ennyivel be is kell érnie. A csoda nem terjedhet ki a biológiai folyamatra. Amikor először fogta fel, hogy roggyant árú — az megrendülés volt. Már beleszokott ebbe is. Siető szekér — hajdan felugrott a siető szekérre Gyalogtúrák külföldön — hosszú-hosszú napokat végiggyalogolt. Most az emlékük is fárasztja. Az ürességet az is kitöltené: ha visszaszólongatná a saját ifjúságát. Talán azért nem zaklatja ez sem, mert hiszen ott a szoba, ahol mindig-if- jú. F iatal pár tárgyalt egy kirakat előtt. A nő is, a férfi is kinyitotta erszényét. Számolták a pénzüket. Talán közös otthont készítenek. Jules Nantes megkérdezte magától- szereti-e őket? S azt felelte: nem. Nézte a keresztül-ka- sul rohanó fiatalokat. Csak őket fürkészte. De egyiküket sem szerette. Mind amerikai. Az élet is amerikai. Száraz és hajszás és szerezni akaró. Itt, a szülővárosában sem párizsi. Noha tegnap este a Café de la Paix-ben ... az hasonlított Párizshoz. Teveháton érkezett egy fiúkaraván a kávéház elé. Festett rongyokban és indián fejdísszel, állatbőrökben és ezüstpapír-palástban, kékre, vörösre mázolt félmeztelen testtel, csákóval vagy szarvval, vagy álarcban. Betörtek, kurjongattak, beleittak a vendégek poharába és nem akartak semmi rosszat. A kékre, vörösre mázoltak átkarolgatták a nőket és a fehér zakós pincéreket. Ruhán, kabáton kimoshatatlan nyomot hagytak. Végigszáguldottak a termeken, táncoltak a föl- dig-tükrök előtt, a pincéreket a falhoz szorították, tomboltak, énekeltek és ismét beleittak a vendégek poharába. Ö megkérdezte magától: haragszik-e rájuk? S azt felelte: nem. Nem méltatlankodott, de nem is mosolygott apás szeretettel. Sem ezen, sem azon. Sem a szárazon, sem a szilajon. Sem a maga lányán, sem a másokén. Az utolsó ijedtség: kimerültek az érzések?! Annyi volt, hogy elfogyhatatlannak látszott. Minden volt. Ez az. Minden volt már, ha hosszúra nyúlik az élet. Ha a megrendülés nem csókol önként, futni kell utána, így nem az igazi. De akinek nyersanyaga, mint neki, az kaparintsa meg! Van egy szoba, ott megszerezhető ma is. Csak elkoptatni nem szabad. L eballagott a Szajnához. A Szajna és a parti épületek könnyű, olykor bágyadt ujjakkal, de mindig megérintették. A Szajna most piszkos vizet sodort. A rakpart lépcsőjén keresztben feküdt valaki. Spárga tartotta a nadrágját. Homlokán koszos, széles ragtapasz. Csupasz felsőtestén légy sétált a szőrszálak között. Jules Nantes még emlékezett a harag és lázadás ízére, hasonló látványok előtt. Tovább baktatott. A következő rakparti lépcsősoron kényes ruhában úrikislány szipogott. Diákfiú simogatta a haját, vigasztalón és kelletlenül. — De mi lesz, ha megtudják? Jules Nantes elémelyedett a sablontól. Mindig ugyanez, generációkon át? Visszament a körútra. Egy autókerék két centi híján a lábát horzsolta, összerándult. Szégyellte, ha az önkontroll kihagyott. Intett egy taxinak. Jobb lesz ott, a kocsicsődület közepén. Csodálkozott, hogy a sofőr címet kérdez. S akkor hirtelen bemondta annak a szobának a címét. A bejárati üvegfülkében jól ismerték Jules Nantes-ot. Az élemedett tulajdonosnő csak üdvözölte, mást nem szólt, és mosolygott. Előre igyekezett, villanyt gyújtott a mélysötét folyosókon. Ott a szobában is felkattintotta a kapcsolót, és máris sarkonfordult. Jules Nantes behunyta a szemét, még mielőtt elöntötte a fény a helyiséget. Sokszor egymás után tüdőre szívta a kevert szagot. A nyári pincék, a barlangok, a pihenő színházi jelmeztárak és kellékesládák egyesített szagát. Elhatározta, hogy részleteiben fogadja magába majd a szobát, ha felvonja a szemhéját. O tt ült az asztalnál a három pályatárs. Töretlen-vidáman és nagyot akarón. Se szépítés, se torzítás, se hígítás nem volt ebben. Henri, Paul és Eugene éppen így ivott az asztalnál. Jules Nantes elgondolta, hogy, ha a viaszosmester olyan lett volna, mint a legtöbb, akkor eleve bedugulna a megrendülés. Ha olyan vásárian, és silányan dolgozott volna, mint a szakmájabeliek. De ebbe a mesterbe beszorult valamennyi a művészből is. Meg tudta markolni a fontosat. — Kedves, Henri... — motyogta Jules Nantes — és te is, Paul és Eugene barátom!... Azok hárman hetykén ittak. — Nem baj... — szólt Jules Nantes félhangosan —, azért én hallom a hangotokat. Külön-külön mind a hármatokét. Paul foga kivilágított nevető szájából. Eugene keresztbe vetett lábában volt valami kackiás. A panoptikumban Jules Nantes ott állt mindhármuk ravatalánál. És a sírgödör mellett, amikor leeresztették a koporsót. Akkor gyászolta őket. De ,ez már elmúlt. Most nem jött a gyász. Maga nem iszonyodott a haláltól. ______ Azután a szakállas vendég lő sre nézett. Éppen ennivalót hozott nekik. Ami azt illeti: nem kötött rossz üzletet. Ők né gyen a képeikkel fizettek az ebédekért. Ám ki ismerte még akkor vásznaik pénzértékét? A vendéglős bizalma akkoriban megrendítő volt. Csakhogy azóta túlságosan sokszor emlegették. V égül önmagára fordította a szemét. Az ablaknak támaszkodott, húsz-huszonnégy évesen. — Jules Nantes —szólította meg az ifjút az öreg. A fiatalember hevesen magyarázott, karja, keze felvilágosító gesztusba lendült. O, Jules Nantes — mosolygott ironikusan az öreg —, te valami tárgyszerűre oktatod barátaidat! Keskeny arcod, ha heves is, mégis tartózkodó. Nem kellett volna inkább a belsőről, a rejtettről beszélni? Megtetted a munkáidban. Mégiscsak kár, hogy ilyen vendéglőszobákban tebelőled hegyi hűs, ész-hűs áradt. Mitől féltél? _ Voltak szerelmek is, kalandok is, vad hivatásvitáx is, vi rradatig. És mégis elmaradt olyasmi,.ami nem pótolható. Te a kalandért is fésülten nyúltál. Miért nem szólítottad meg a szembejövő ismeretlent: „Chere Mademoiselle...” S felelte volna ő: Cher Monsieur...” Azzal az éneklő, felfelé ívelő madárhangsúllyal, amelyhez csak a mi francia lányaink értenek. Amelyben öröm-készség van, várakozás és életszeretet. Aztán a legelső kapualjban meg kellett volna ölelned. Az igaz, hogy a vitáknak nekifeszültél. De kikkel? Barátokkal, legalábbis bemutatott ismerősökkel. Miért nem léptél oda idegen asztalokhoz, hogy felbolygasd az álmos ismeretleneket?! Én ma már nem támadhatok idegen asztaloknak! Fürkészve nézte az ifjú arcát. S kérdezgette, hogy az a Jules Nantes azonos-e ővele? Nem lehetett biztonsággal dönteni. Az arc magában foglalta a teljes tervet. Mindazt pontosan, ami megvalósult azóta. De a test, a szívós, feszes test felelőtlenül ígérgetett. Az elernyedés, a bomlás lehetősége is hiányzott a test tervéből. S most kívánta, hogy fájjon a roggyantsága. De nem fájt, mint ahogy Henriék hármasa, a szakállas vendéglős és a színtér sem. Lekattintotta a villanykapcsolót. Vén ostobának nevezte magát, míg botorkált a folyosón. Miféle agyalágyult kívánság: megrendülés rendelésre! Ámbár tavaly se először járt itt, s akkor még sikerült. Meghallotta Pierre hangját. No, lám, vége az egyetemi évnek. Pierre megint itt törekszik összekaparni a jövő esztendőre valót. Ha kell: öt nyelven magyaráz a turistáknak. Jules Nantes eddig elkerülte az éhes szemű külföldieket. Most betért abba a szobába, ahová Pierre hangja hívta. Meghúzódott hátul, a félsötétben, a csoport észre sem vette. Bemutatjuk szerzőinket Huszonhárom éves vagyok. Iskoláimat Kiskun- majsán, Érdligeten és Budapesten végeztem. 1971- ben érettségiztem, estin. Tizenhat éves koromtól dolgozom, de a bejárók életét már előbb, az általános iskola befejezése után elkezdtem, akkor két évig gyors- és gépírónak tanultam. Dolgoztam tanácsoknál, egy gépgyárban, jelenleg Érden, a Volánnál forgalomirányító vagyok. Élményekért tehát nem kell messzire mennem. Eddig főleg a Pest megyei Hírlap közölte verseimet. Farkas Ilona P i ierre duzzadó gyönyörűséggel mesélte a Montmartre történetét. Negyedik nyáron meséli. — Latin fiam! — becsülte meg magában Jules Nantes. Ez a latinok adománya, ez az évelő öröm-képesség. Miért megy most Pierre elevenen a régen voltak közé? No csak, a perspektívákkal játszik! Mutogatja a turistáknak az optikai tréfát. Az emelkedő montmartre-i utca magasában álldogálók is természetes embernagyságúnak látszanak, ugyebár? De, ha ő melléjük lép, kiviláglik a csalafintaságuk: akkorák, mint a járni tanulók. Előrejön, a valóban felnőtt termetű figurákhoz. Tisztelettel mutat egyikükre: — Ö a Szép Gabriella, hölgyeim és uraim! Korának leghíresebb szépsége! Utcát és ajándékboltot nveztek el róla, hölgyeim és uraim! — És az az asszony, ott balra, tőle? — tudakolja egy turista. — ö? Ö egy korabeli járókelő. — Arról híres? — szellemeskedik a turista recsegőn. — Arról, igen! Egy derék asszony a maga idején! — S ez elég ahhoz, hogy bejusson az előkelőségek közé? Pierre átharapná a turista torkát. Alig képes legyőzni magát. S mielőtt továbbmutogatna, végigsimít a járókelő-asz- szony seszínű haján, átlag-arcán. Kárpótló, összetartást jelző, együttérző simogatás. Jules Nantes szippantja a pillanatot. Sokáig-sokáig kell várakozni rendszerint, míg egy-egy Pierre ilyen önkéntelenül felpattintja a dobozfedőt. Bízik benne. Szereti. E gy keveset fél is. Holnap talán, ha ráemlékezik Pierre- re, majd megkérdezi: — Mivel nem cifrázol fel egy illő mozdulatot, vén bolondja?! Ügy, ahogyan megforgatja, kifigurázza a másnapokon a képeit is. De amint kifelé elhalad az üvegfülke és az élemedett tulajdonosnő előtt, váratlanul és önigazolóan így szól hozzá: — El kellett ma jönnöm, kérem. Kellett, fiiggye el, asz- szonyom. Duna, darabos legény Árkok izzadtságszaga orron csap. Durva, darabos legény ez a vidék, kicsit púpos is: elöl meg hátul. Gyászoló estéktől feketedik, zordul kedvünk, Sok harmaíteát sírnak a Napnak a csillagok hajnalig. Elesett örömök bömbölnek: sértődött gyerekek; vergődnek, felállni nem akarnak, mint duhaj, goromba szülőktől, tőlünk nagyon félnek! Eltévednek itt: lepkék, kutyák, néha madarak is; annyi utca kóborol megkereszteletlenül! Műszakvállí ísoh Ujjak legelnek gépeken, gépek kérődznek vasakon. — Vén csordás a Gyár, szájában kürt helyett gőzduda. Micsoda szavak! Micsoda tolongás, ruháikat beállítják a szekrénybe, lemossák magukról az olajos arcú napot, egyik hazajáró, másik kocsmába járó ruhát kap magára. Vizes hajukon csillog a Nap, minden lépés-hullámra ezer szikrát lobbant, mintha zárlatot keltene. Merev tekintetük átüt golyóként: embereken, buszokon, mennek beteges utakon, ahogy ringadozva búzatáblán megy a szél. ANATOLIJ POTYOMKOVSZKIJ: Zsák a foltját Csengett a telefon. Felvettem a kagylót. — ön az? — kérdezte egy ismeretlen hang. — Igen, én vagyok. — A „Zsák a foltját” című dráma írója? — Igen — feleltem némi csodálkozással. — Gratulálok! — ordította a hang. — Párját ritkító, rendkívüli alkotás! Tisztelettel hajlok meg előtte! — De honnan ismeri ön az én drámámat? — kérdeztem rá. — Itt valami hiba lehet, mert még csak a saját kéziratos példányom készült el. — Hát ez az. Nagyszerű! — örvendezett a hang. — Ez a kézirat itt van a kezemben. A Kókusz” étterem környékén találtam rá az egyik szemét- gyűjtőben. Valami ostoba fráter biztosan olvasatlanul dobta bele. Hebegtem, habogtam, majd magamhoz térve megkérdeztem: — Hol találkozhatnánk? — Remegő kézzel nyúltam egy idegcsillapító tabletta után. — Nem is tudom, hogy hogyan hálálhatnám meg a szívességét!? i— ......... néhány máI A kagyló | sodpercre tel- ~~ jesen megsüketült, a vonal túlsó végéről senki nem adott életjelt. Végül a hang közölte: — Ahol önnek a legalkalmasabb. ötezer. — Miféle ötezer? Nem értem! — Hogy-hogy miféle ötezer? ötezer hazai valutában és megkapja a megírt darab elvesztett kéziratát. A váratlan fordulattól majd földbe gyökerezett a lábam, de azért azonnal kapcsoltam: — ötezret azért a drámának csak jóindulattal nevezhető fantáziátlan irományért? Azt kell feltételeznem, hogy ön viccel!? — A dráma nagyszerű, korszakalkotó — vetette ellen a hang. — Az első felvonás még csak elmenne, de a másodikban már nincs semmi fantázia. A harmadik meg egyenesen csapnivaló. Kétezer. — Ön nagyon téved! A második felvonás igen magával- ragadó. Tele helyzetkomikummal. Az állomási jelenet meg egyszerűen telitalálat. Négy és fél ezer. — Kettő — feleltem. — Kettő és egy kopejkával sem több. Az állomási jelenet egyáltalán nem tipikus. Látott már valahol az életben hozzá hasonló embereket? — Igen, láttam. Valameny- nyien élő figurák! — Ez csak így tűnik.-------------------1 vagyok — Ré gi néző I már a ------------------------szótanáMA JOR JÁNOS: Virágok, gyomok Vértanúi az aszálynak; tüntető serege lázad — virágok, gyomok zihálnak. nyelik a hőt, a lázat! Öklendezünk, görcs szorítja torkunk, ráég dalainkra: Játszik néha a képzelet, rádióaktív iszony, a ítéletet porba-préselt virágszirom hirdetne önmaga felett.- ismerős fotókópiák, Izzó utcákon, tereken tudósítások a világ zajtalanul gördül tova túlsó feléről — landoló valami köznapi csoda: repülőgép és űrhajó ,.. VALAMI MINDIG MARASZTAL. s látom, mintha madarakkal Békétlen füzek, partizán szállnék át e kicsi hazán, pipacsok, s a tüzes csalán bókol az útszéli katáng! ban/ Nekem aztán hihet. Csal- hatalan a véleményem — mondja meggyőzően a hang. — A harmadik felvonásban vannak olyan megható jelenetek, hogy alig tudtam visz- szatartani a könnyeimet. Formailag tökéletes egységet alkot. Négyezer. Ez az utolsó szavam. — Emlékszik a mondásra: Ami nem megy, nem kell erőltetni! — Én nem is erőltetem. — Akkor kettő és fél. — Hárem és fél. Ennyit már a bolondnak is megér. — A bolondnak igen, de nem nekem. Három. — Rendben — egyezett bele a hang. — Ég önnel! r- —. tettem le I Csalódottan | a kagylót. 7 A darab — úgy tűnik mégsem nyerte meg egészen a tetszését! Fordította: Sigér Imro
