Pest Megyi Hírlap, 1973. június (17. évfolyam, 126-151. szám)
1973-06-24 / 146. szám
19t3. JŰNIUS 24., VASÁRNAP PEST UECVEI K/úrlap TAVASZI SZEL /)//ai ir°dalmi összeállításunk címét tulajdonképpen kölcsönbe vettük. A Ké//y pes Üjság, a Hazafias Népfront falusi hetilapja választotta ugyanis ezt címéül, jelmondatául élő irodalmi rovata számára, amellyel elsőként az országban nálunk, Pest megyében jelentkezett. Örömünkre. Tartalmas, szép est volt Gödöllőn. Az élő irodalmi rovat nem más, mint a lapban rendszeresen publikáló költők, írók személyes találkozása olvasóközönségükkel vagy éppen leendő olvasóikkal. Ezúttal négy költő vallott, szólt versben és prózában — a tavaszi szél friss, lánglobbanió szellemétől ihletetten. Hár mas idődimenzióból, 1848, 1919, 1945 tavasznyitó, tavaszérlelő dimenziójából néztek körül — amint ezt bevezetőjében Simon Gy. Ferenc megfogalmazta, hozzátéve: „igy váltak világosabbá, markánsabbá, feladatparancsolóbbá 1973 arcvonásai. Azt valljuk feladatunknak, azt akarjuk tenni írásainkkal, hogy e folyamatos fényt, e fény folyamatot gyújtsuk lángra újra és újra olvasóink szemében is”. Mi pedig — a Képes Üjság egyetértésével — elhatároztuk, hogy az elhangzottakat Gödöllőn túl, a Pest megyei Hírlap szélesebb olvasótáborával is megismertetjük. így született meg ennek az oldalnak a gondolata, s a további szép elképzelés: az újabb Tavaszi szél-esteket a jövőben a két szerkesztőség közösen rendezze meg a megyében. Eljuttatva nemcsak egy-egy város, falu közönsége elé, hanem nagyüzemekbe is. Szerkesztőségünk nevében is szeretettel köszöntjük a most itt újból megszólaló költőket: a Kossuth-díjas Simon István mellett a Pest megyei születésű — monori, illetve pilisi — Borbély Tibort és Bárányt Ferencet. Az előbbit hivatása is a megyéhez kapcsolja — a megyei tanács művelődési osztályának helyettes vezetőjeként — azon túlmenően, hogy versei gyakori vendégei már évek óta lapunknak, akárcsak Burányié, akinek költői indulása is nagyrészt idefűződik. S köszöntjük Dési FriA gödöllői Tavaszi szél-est hallgatóságának soraiból. gyest is, aki ezúttal először jelenik meg hasábjainkon, s kit Simon István avatott szavai ajánlanak olvasóink figyelmébe. A tavaszi szél szárnyára bízzuk soraikat, azt az elhivatott, elkötelezett költészetei, melyet kimondva és kimondatlanul mindannyian magukénak vallanak a közös szép cél érdekében, hogy — mint Simon István írja — „e bolygón csak fény legyen”. E fénygyújtogatást kívánjuk elősegíteni. LöL ös Zoltán BARANYI FERENC: Emberebben MAGAMRÓL. Harminchat éves vagyok. Eddig összesen hat (tehát betöltött életéveim számánál pontosan harminccal kevesebb) verskötetem jelent meg, a következő sorrendben: Villámok balladája (1962), Hazatérés (1964), Az a merészség (1966), Piros karikák (1967), Tál az éjszakán (1969) és Változó szelek (1972). A Képes Üjság és egyik elődje, a Falusi Vasárnap nem kis mértékben ludasak abban, hogy költő lett belőlem: annak idején, siheder bölcsészhallgató és induló lírikus karomban jó néhány versem e lapok jővoltáborjutott el a falusi olvasókhoz. S ez rengeteget jelentett egy volt falusi gyerek számára: verseim elkerültek azokhoz is, akikért és akiknek elsősorban íródtak. Azért vagyok költő, amiért lelkiismeret a lelkiismeret: a lélek megérdemelt békéjének a megteremtéséért, valamint a — sokszor nagyon is kényelmetlen — mardosásért a tisztulás érdekében. Azt akarom, hogy emberebbek legyünk. Csakis azért .írok verseket. Különben „mit érdekelne engem a költészet maga”? Rezzenetlen Vannak, akik ahhoz is gyávák, hogy a kiállást mástól várják. A búvó nyúl is fél, ha bátor társa a nyílt mezőn ficánkol: mit ér lapulni, ha a balga társ a hajtókát odacsalja? Nincs semmi baj, ha az a másik csak saját életével játszik, szaladjon mámoros — merészen — de lehetőleg más vidéken! Legyen a róna rezzenetlen, : ahol még a szellő se rebben, bogár ne másszon, fű ne nőj jön, nehogy a vadász idejöjjön! Hogy megbénul a táj? Kit izgat? Csak el ne hagyjuk odvainkat, ijedtség ellen egyre félni, ha lábujj hegyen is — de élni! Vannak, akik ahhoz is gyávák, hogy a kiállást mástól várják! SIMON ISTVÁN: BORBÉLY TIBOR: SIMON ISTVÁN: Merd adni önmagád Alig utca Fonák A kurták már fölényesen kaparnak — Így nekik is lesz. Amit csak akarnak. Miért vetnénk be hybriddel a Holdat? Csupán vak tyúk talál szemet maholnap. All a világ — de már nem a szemesnek. Sokkalta inkább áll a szemtelennek. A járatlan úton talán mehetsz még — a járt utat kocsi-csodák belepték. Az olcsó hús arany fazékban érik. Híg a leve? Majd palackozva mérik! Az egyfecskék tömege arra vár csak, hogy egyesével is nyarat csinálhat. Megérheti, aki disznókat őrzet, hogy sok disznó még ludat is legyőzhet. Addig a korsó bátran jár a kútra — Nem törhet el. S ezt a korsó is tudja. Voltak régebbi korok, melyekben a művészet és a tudomány azonos fogalomkörbe tartoztak. Gondoljunk csak a reneszánsz ismert alkotóira — mi mindent képviseltek egy személyben! Ha nem is ilyen mértékben, ma sem ritka a művészetek berkeiben igen járatos természettudós; sőt olyan is, aki egyik-másik műfajban figyelemre méltót alkot. Dési Frigyes professzor sem csak az égi mechanika titkait ismeri, hanem — mint alábbi versei meggyőzően tanúsítják — a líráét is. Az előbbiért, igaz, a tudomány világszerte számontartja a nevét. Több kötetnyi versét pedig, mivel az önkifejezés gyönyörét megszerezni vetette papírra, mindeddig fiókjában tartotta. A tudós a lélek kitárulkozásával — a költészettel — mintegy összekapcsolja kettős tevékenysége gyakorlatában a kinti törvények kutatását a benső igazságkereséssel. Mintha így egyiket a másikkal ellenőrizhetné, vagy úgy is mondhatnánk: emberközelbe hozná. Az önvizsgálatnak ez is egyik megnyugtató formája lehet. A két világháború között, egy embertelen karban felnőtt értelmiségi nemzedék jelentős részére igen jellemző ez a humanista igényeket kifejező vonzódás a művészetek iránt Dési Frigyes gondolatai, érzései, melyek verseiben kifejezésre jutottak, nemcsak a széles látókörű tudásra vallanak, hanem igen jellemzőek a koránk bonyolult valóságát mélyen átélő és értő emberre, aki vallomásaiban is a világ jobb megismeréséért küzd, hogy így is segítsen bennünket mindinkább félelmek nélküli emberi életet élni. DESI FRIGYES: Mi képtelent varázsolt De jó, hogy hatvan évem elsuhant már, határán a felszínes véget ért, korom nincs, a végesben végtelen vár, jövő! — a pillanatnyi életért. De jó, hogy hatvan évem elrohant már, ami eddig mélyén hátrált, élre tört, vajúdó emberséggel szülve a mát, szerelmesnek haláláig érlelőn. De jó, hogy hatvan évem elvonult már, varázsa, félsze, sokszor húsba mart, mosolyra nógat mégis a tanulság: mi képtelent varázsolt, megmaradt. ■ Tudom Több csatornán folyatom életem erőinek szertelen, féktelen legjavát, hogy jöjjetek. Emberek szóljanak és engem is értsenek. Tudom, kell, hát tagadom — képtelen reménnyel — önmagam (így vérzem el?). 1-Iogy tűnjön a létből a zűrzavar. Űzöm azt is, mit frázis-szenny kavar. A két „Nem”-re az „Igen” válaszol, s mert vele a halál is átkarol, emberhez szól, őszintén, hasznosan, nem komoran, inkább tán pajkosan. Valid: az embert csak altkor nem áltatod, ha halkan formálod úgy a válaszod, hogy jelző és hangsúly örök s lágy legyen még a vessző is, a múlandó helyen. Mindig irigyeltem a jó előadókat, de különösen azokat a költőket, akik magokról is tudnak beszélni. Én most valami mást szeretnék elmondani. A múltba futó és üzeneteket hozó Visegrádi utcát s a Váci utat köti össze a főváros XIII. kerületében az Alig utca. Ott élnek a szüleim. Hetenként legalább háromszor látom őket, és végigballagok a rövidke utcán. Sarkán a hatalmas rendelőintézet kéményei okádják a fekete füstöt, bűzt, kormot. A távfűtés vezetéke szinte karnyújtásnyira halad előtte. Az utca egyik óldalán a maszek gépkocsijavító szorgosan tevékenykedik. Dübörögnek a motorok, öntik a benzinbűzt magukból, hangjuk szinte 1 elnyomja a túloldali autórádió-javító ingyen hangversenyét, de összefonódva mégis beéneklik a félemeletén levő kis lakásba az új maszekindulót, hogy: „mienk az utca.” Apám mindig elkísér, hazafelé átvágunk a Lehel piacon. A Váci út felőli sarkon a világ legízletesebben füstölt kolbászát árulják a tsz-boltban. Ott mérettem le magamnak egy hosszú szálból a bablevesembe szánt jókora darabot. Csak amikor fizettem, akkor vettem észre, hogy a sorban mögöttem áll az apám. Lemérette magának a hosszú szálból levágott maradékot. Otthon, amíg a bableves főtt, a jegyzetfüzetemben kotorászva, egy újságból kivágott hír akadt a kezembe. „Lezuhant guberálás közben a szeméthegy pereméről Kőbányán, a Köztisztasági Hivatal Száraz úti szeméttelepén Busa József 63 éves budapesti nyugdíjas, és a helyszínen meghalt.” A hírt visszatettem a többi közé. S az a picike utca holnap is vár. Hetenként háromszor legalább. Babocska Erkélyemen, a föld színétől négy emeletnyi magasban, babocska szára kúszik célja felé. A mennyezetnél falba vert szöghöz, kifeszített madzag az útja. Felfelé, fény fele fut, pedig a négy emelet, neki már csillagos-égnyi magasság. Napelem levelek gyűjtik, duzzasztják erejét. Felfelé, fény felé, kijelölt cél felé , kanyarogva járja a kijelölt madzag-utat. Határtalan e rendben ez a falrésznyi szabadság. Hűség Volt társak szellemporát, mint urna őrzöm. Hűséggel és halállal mérgeződöm Jutalom Ahhoz aki hű; lehajol a fű. Nem elég Nem elég, sohasem elég a kenyér, melyet megszegel, a megszerzett kis eleség sejtjeid mélyén olvad el, Az életünk tengernyi vágy, ezért nem áll meg a világ. Harc és goromba küszködés minden napunk és éjszakánk. Ha gép búg, zenél a fűrész, a jövő beszél, s ha a láng szívünkből reszketve kicsap, a szerelem szól: élni csak! Ha megyünk, előttünk a cél az is halad, nem érjük el. Mint parazsat lánggá a szél, a vágy bennünket úgy tüzel. Az ész mindig többet kívánt: a teljes nagy harmóniát, rendet a létbe, igazi megnyugvást, magyarázatot. Hogy ne legyen — ha ajkai kékek már — rémes a halott, s vesszen a kín, könny, rejtelem, e bolygón csak a fény legyen. Ezért rejti el a szuvas csontok millióit, a föld, ezért állott máglyára az s bitó alá, ki többre tört. Hunyó fények reszkettetik a táj korhadó keresztjeit. Ezért kínlódtak, égtek el lángoló, drága szellemek. Hallom szinte, hogy énekel a színek és tárgyak felett Milton vakon — és Beethoven melódiát költ siketen. Mennyi harc volt, hős barrikád — az időben mind messze tűnt. És körülöttünk a világ csak maradt az ellenfelünk. S amíg lobog a gondolat, a nagy ellenfél gond marad. A nem^ elég szent himnusza a gyötrő, ösztönző varázs, mert félőn érezzük, hogy a létben a legnagyobb csalás az ember, aki tudja: él, és megkérdezheti: miért? Elhullhat az állat, a fű, pereg a levél lefele, de éi bennünk a gyönyörű végtelenség ígérete, s kutatjuk, követjük tovább a boldogság lábanyomát. Szabadság, rend, harmónia, váltsd föl a néma szenvedést, mit e súlyos bolygó fia úgy hordott, mint szívében kést, és kiáltotta részleges örömében az élethez: nem elég, nem, nem, sohasem, amíg mindenből több lehet, s a földön, szikrázó egen valami ellen- törhetek, míg a mindenség kerekén valami még nem az enyém. Elröppent annyi ezer év, a tanulsága megmaradt: a példa, a logika, érv, küzdelem, vágy és akarat; minden fegyver az emberé, tör vele az ellen felé. S bár szeme ferdén megtörik a végtelen konvex ívén, nem hátrál, vív, és küszködik — s ha testében az oxigén már végsőt sercentve leég, azt kiáltja: nem volt elég! i i
