Pest Megyi Hírlap, 1973. május (17. évfolyam, 101-125. szám)
1973-05-06 / 104. szám
rtsi Unr.rFi 1973. MÁJUS 6., VASÁRNAP 9 Egy utazás emléke FARKAS JÓZSEF LINÓMETSZETE CSANÁDI IMRE: Ráérős lajhár Tudja bölcsen minden lajhár: sok sietség sok bajjal jár. Így lajhár a lajhár! Jobb hát békén élni-halni, ráérősen lombot falni, így lajhár a lajhár! Nem sietve, nem kapkodva, éjjel-nappal csimpaszkodva. Így lajhár a lajhár! Illik hagyni gondos munkát: lekopasztott, lombtalan fát. Így lajhár a lajhár! Aztán, higgadt bölcs módjára, átsétálni másik fára. így lajhár a lajhár! ISZLAI ZOLTÁN: Örökség A vonaton a hosszú folyosó közepére sodródott. Mellével az ablakhoz támaszkodott. Mögötte szüntelenül jöttek-mentek. A zakatolást félrészeg röhögések szakították meg. Sörösüvegek nyomódtak a hátához. Ilyenkor még jobban az ablakhoz szorult. Húsz éve csak este volt zsúfolt a vonat. Akkoriban többen utaztak együtt. Valaki mindig kiment, foglalt a jegyekkel ülőhelyet. Mária körülnézett. Diákokat nem talált. Az emberek kártyáztak, ittak. Az asszonyok lehúzott cipőjüket az ülés alá tették, meztelen lábukat a szemközti pádon pihentették. A folyosón nem szűnt a forgalom. Fiatal katona jött. ölében sörösüvegeket egyensúlyozott. Szabad kezével Mária fenekébe markolt. Fölháboro- dottan fordult hátra. A fiatalember a szemébe nevetett. Kézitáskáját kezében szorongatva az étkezőbe ment. A dohányfüsttől émelyegni kezdett, a vonat mozgása elszédítette. Nem volt kedve enni, de máshol nem maradhatott nyugton. Evek óta nem volt otthon. Nagyanyja üzent, hogy látni akarja, nagyon beteg. Mire beértek, pénze negyedrészét elköltötte. Erős szél fújt, a sodró homok az arcába csapott, orra, szeme teli lett tőle. Tétován állt a régi villamosmegállónál. Sín sehol, az ottfelejtett megállójelző zör- gött a szélben. Észrevette a közelgő autóbuszt, fölszállt. A busz ismeretlen útvonalon járt. Kérdezősködni nem volt kedve. Nagyanyja házáig két kilométert gyalogolt. Egy közértben csokoládét vett. Már megpuhult, mire belökte a kaput. / Az udvaron semmi se változott. A tornác szőlővel volt futtatva. Előtte csillagvirág és tátika. A konyha ajtaját drótháló fedte. Nagyapja légycsapója a falra volt akasztva. — Te vagy, fiam? — gyenge kiáltást hallott, és a konyhába lépve belehunyorgott a sötétbe. — Mária, vagyok, nagymama. — Ó, fiam! Hogy ezt is megértem. Gyere, hadd nézzelek. Áldjon meg a jóisten, csakhogy még egyszer láthatlak. S ovány, szürke karok nyúltak feléje. Az öregasz- szony fogatlan szájával veszettül csókolgatta. Mária simogatta a hátát és azon gondolkodott, hogy kendő nélkül még nem látta. Pedig dús haja volt, kontya magasra nyomta föl a fekete de- linkendőt. Most pár szálból tekert kis csomó volt a feje tetején, inkább sárga, mint fehér. Mária még mindig kezében szorongatta a csokoládét. A papírból a kockás párnára folyt. Ijedten utánakapott, de már későn. Nagy, barna folt éktelenkedett előtte. — Magának hoztam, mamu- ka — szégyenkezett, és a maradékot a markába nyomta. — Jaj, fiam, nézd meg, nem jött-e Rózsi? Mert addig elmondom, mit határoztam. Mert a pénz a tied, azt nekik nem adom. A ház az övék, de a pénzt azt nem adom nekik. Csitítgatva visszafektette a párnára az izgalomtól kimerült beteget. — Ráérünk, mamuka. Nem azért jöttem — mondta. A konyhaajtó zajosan kivágódott. — Van itt valaki? — kiáltott a sovány, inas asszony. — Szervusz, Rózsi. Csak én vagyok. — Mária felállt. — Te? ... Mit akarsz itt? Eszedbe jutottunk? ... Nahát, ilyet! Ellenségesen nézte unoka- testvérét. Egyidősek voltak. — Hiába fened magad. Te is öregszel — mondta megvetően. Hátat fordított, a szatyrát rakodta. — Minek jöttél? Neked nem jár innen semmi. Én küszködök vele. Hirtelen sarkon fordult. — Vagy elviszed? Nesze — mutatott az ágyra —, a tied. — Csak látni akartam — válaszolt Mária csendesen —, nem akarok én semmit. — Na, ülj le. Biztosan megéheztél. Hozok valamit. — Ne fáradj, ettem. — Akkor előbb lemosom — intett a nagyanyjuk felé. — Mindig összecsinálja magát. V izet, szappant hozott. — Már megint összemocskolta magát? Hát nem dolgozok magára eleget? Nem elég a lepedőjét naponta négyszer cserélni? Mit csinált a párnával? — szedte le düny- . pxögve a? ágyneműt és vette ölébe az öregasszonyt. — Örökké becsinál. Nem tudok mit kezdeni vele. Átázik a gumilepedő is, a matrac mindig lucskos. — Én voltam a hibás. Csokoládés volt a kezem — mentegetőzött Mária és cigarettát vett elő. Rózsi gúnyosan odafordult. — Büdös? ... Azért, mert úrinő vagy, segíthetsz. Mária fölállt és ügyetlenül fölfogta nagyanyját — Tartsd, majd mosom. Rózsi tiszta lepedőt, új flanellhálóinget hozott Az öregasszony hallgatott. Hagyta, hogy vissza fektessék az ágyra. Ellenségesen figyelte Rózsit. Mikor kiment a piszkos vízzel, rekedten megszólalt. — A pénz a tied. Neki nem adom. Apád után jár neked. De meg ne tudja, mert megver. A padláson van, a rossz kéményben. Egy szakajtóban. Nyolcvanezer forint. Vidd el, a tied. Kimerülve hátradőlt elaludt. Mária a homlokához kapott. Ennyi pénz? Egy kocsi. Kocsit vehetnének. János elé állna. „Ne menj el, veszünk kocsit. Itt a pénz. Ne kezdd elölről. Nem volt elég az albérlet, az állati spórolás a lakásra? Ha nem lesz pénzed, úgyis otthagy. Én meg autót vehetek neked. Csinálok bele huzatot. A ite neveden lesz. Kirándulunk, utazunk. A hivatalba is azzal mehetsz. Gondold el: az asztalra dobod a slusszkulcsot.” Rózsi gyanakodva pillant Máriára. — Csak már elvenné az isten. Leszakad a karom a csavarástól. Csak zabáL És összecsinálja az ágyát. Mióta fekszik itt? — Egy éve nem akar fölkelni — keményen néz Máriára. — És naponta többször váltak ágyat Meg hálóruhát. R ózsi is leül. Két karját egyenesen maga elé teszt Kezét erősen összekulcsolja. Mária észreveszi, hogy azt a kardigánt viseli, amit ő vett a nagyanyjának karácsonykor. — Én küszködök vele. Miatta nem megyék állásba. Minden az enyém. Az öregasszony mocorog, köhög. — Mi kéül? Éhes? Hozok enni — áll fel. — Zöldbabot főztem. Zabolni, azt még tud — int Máriának. A gáztűzhely alól előveszi a fazekat. Tányérokat, kanalat keres elő. — Akar egy kis pálinkát, ugye? Lapos üveget vesz ki a konyhaszekrényből, poharakkal. — Tiltja az orvos. De mit csináljak, ha szereti? A z öregasszony felhajtja a pálinkát. Mária lassan issza, figyeli, ahogy Rózsi az ágy szélén ülve tartja a tányért, eteti, — Tele van a bendője? Vagy kell még? Merít egy fél tányérral és ismét az ágy szélére ül. — Meddig maradsz? — kérdi. — Megyek este — féld Mária gyorsan. Pedig maradni akart. Szótlanul kanalazzák a levest. Csak a tornácon zümmöábrándoagattak is: villanyról, televízióról, törpe vízműről, aszfaltos bekötő útról, eszpresszóról. S ha majd benépesül a környék, jószom- szédság is kerekedik. Előbb tehát Bordóék érkeztek meg, s mivel a völgy keskeny földútja még alkalmatlan volt a gépjármű- forgalom fogadására, Bordó úr ügy- gyel-bajjal, ám ügyesen kormányozta kocsiját, baj nélkül elérte a telket, s az út mentén szépen félreállt. A kocsi kissé oldalra billent, mert a jobb oldali kerekei már az árok füves partján állapodtak meg. A család kikászálódott, behordták a csomagokat; nyújtózkodtak, lélegeztek, gyönyörködtek a telekben. Tizenöt-húsz perc eltdtével Kék úr nem kevésbé üggyel-bajjal, ám mégis ügyesen kanyarodott a földút- ra, vezette kocsiját — egészen addig, amíg Bordóék kocsijához nem ért, ami váratlan akadályt jelentett. Látható, sőt, bemérhető volt. hogy csak úgy lehet elkerülni, ha ő egészen az ellenkező árokpartra húzódik. Ám így is csak milliméterek választják el őket: előadódhat egy kiadós összekoccanás, a szép kocsiknak csúnya sérülése. Kék úr a lendületben lévő autót megpróbálta túllendíteni a kritikus ponton. Összeszorította hozzá a fogát. Feleségének egy éles Apu, vigyázz! — kiáltására azonban ideges lett, egy hibás mozdulatot tett, amitől csakugyan előadódhatott volna az összekoccanás, ha idejében nem fékez. A hirtelen megtorpant kocsiban mindhárman előrebuktak. Ez a kudarc kihozta sodrából Kék urat, féktelen indulat lett úrrá rajta, hangosan káromkodott. Vissza tolatott, közben nyomta a dudát, hadd tudja meg az a másik, hogy milyen ostobán parkírozott az út mentén. A leeresztett ablakból szitkokat szórt a bordó kocsira, amit rohadt tragacsnak nevezett. A dudaszóra és a káromkodásra előszaladt a Bordó-család, ámulvaés lélegzetvisszafojtva szemlélte végig Kék úr újabb manőverét. Most sikerült baj nélkül előznie. Ám alighogy megállt, nyomban kiugrott az autóból, odafordult Bordóhoz: — Nem állna inkább keresztbe az úton? Nincs magának szeme? — Talán inkább a maga szemével van baj! — kiáltott vissza Bordó. — Az ilyen vaknak egy íutballpálya sem elég, hogy előzzön a ronda targoncájával ! Kék úr elfehéredett. — Vaknak nevezett?... Maga,süket! Bordó urat elöntötte a fekete indulat. — Süket a nagynénikéje! A csöndes reggelben, a derűs ég alatt most éktelen lárma kerekedett: Kék úr és Bordó úr válogatott cifraságokat kiáltozott egymás testi fogyatékosságáról. A testi fogyatékosságok után a szellemiek kezdődtek, először konkrét formában, az állatvilágból kölcsönzött fogalmakkal: — Maga ló! — Maga szamár! Ezt követően áttértek a tegező formára: — Te ökörl — Te barom! Ennek kimerültével pedig az idegen szavak következtek, amelyek úgy jelentek meg, mint furcsa kultúrnövények a vadvirágos réten: te pitiáner, te idióta, kretén, paranoiás ... Később szociológiai és matematikai értelemben is minősítették egymást: — Te pauper, te senki! — Te nulla! Az asszonyok egy ideig dermed- ten figyeltek, aztán ők is bekapcsolódtak, rögtön a tegezés szintjén kezdve: — Te liba! — Te pulyka! Ök azonban mindvégig megmaradtak a szűkén vett háztartás fogalomkörében : — Te fonnyadt uborka! — Te nudli! A férfiak veszedelmesen kezdtek közeledni egymáshoz, közben rekedtre kiáltozták magukat. Tekintsünk most el attól, amit még mondtak (már nem is tűri a nyomdafestéket), mert apai és anyai ágon folytak a szitkok, és végső soron — mintegy utolsó menedékül — megidézték magát az Istent A kezek már ütésre emelkedtek, amikor a gyerekek — akik mindeddig fejüket lehajtva hallgattak — most az apák közé ugrottak, széttuszkolták, csillapították, csitítgat- ták őket. A férfiak morgolódva engedelmeskedtek, acsarkodva tágítottak, távolodtak egymástól. Aztán Bordóék bementek a telekre, Kékék autóba szálltak, fölhajtottak a sajátjukra, és ezzel el is volt intézve a dolog. Üjra csönd támadt a felhőtlen ég alatt. Az idő csakugyan szélcsendes, derűs maradt egész nap. Bordóék fölásták a konyhakertnek valót, de nem volt kedvük a nagy lélegzéshez. Kékék kiásták a nagy körtefát, de nem jött meg tőle a várt étvágy. Ami még e nap említésre méltó eseményei közé tartozik: hogy a gyerekek délután vízért mentek a kerekes kútra. Már messziről megpillantották egymást, látnivaló volt, hogy egyszerre érnek majd oda. Ettől mintha megtorpantak volna, de aztán egyikük sem állt meg. Valóban egyszerre érkeztek. A fiú egy gondolattal előbb. Fölhúzott egy vödör vizet. Kiemelte a kútkávára. várt vele egy kicsit, elnézte a szép. fekete leányt, aki félig háttal állt neki, és inkább a mezőt fürkészte. — Add ide a kannádat! — mondta a fiú. A leány megfordult, látta mosolyogni a nyúlánk, erős fiút. Csapzott, barna haja a homlokába hullott. Hogy a lány nem mozdult, a fiú hozzálépett, kivette kezéből a kannát, teleöntötte vízzel. Aztán újabb vödörrel húzott föl, a maga kannáját is telelöttyIntette. A vödrök egymás mellett álltak a fűben. A fiú meg nekitámaszkddott a kútnak, egyre csak nézte a leányt. — Szervusz! — mondta aztán. — Szervusz! — mondta valamivel halkabban a leány, de most már ő is nevetett egy kicsit. gő legyek nyüzsgése és az öregasszony szuszogása hallatszik. — Kimegyek — áll föl Mária és vigyázva, hogy a legyek be nem tóduljanak, gyorsan behajtja az ajtót. A kent végében álló ámyókszék felől óvatosan a padláslépcsőnek kerül. Fönt behúzza maga mögött az ajtót, lábujj hegyen el- induL A rossz kémény egy gerenda mögött van. Gyerekkorukban ide dugta az elcsent cigarettáit és itt, a félhomályban cserélték ki Rózsival titkaikat. Ahogy a szakajtó után nyúl- kált, kezefejére vastag pókháló tekeredett. Fejét is bedugta, hogy hamarabb megtalálja. Keze a poros szalmafonathoz ért, izgalmában felnyöszörgött. Előbb kihúzta a fejét, majd óvatosan kiemelte a szakajtót is. — Meglelted? Ijedten hátrafordult. Rózsi állt a nyitott ajtóban és mereven a szakajtóra mutatott. Maria nem törődve a ruhájával, elszántan szorította magához. — Igenis, megvan. Enyém. Nekem adta. Belemarkolt, de keze csak poros rongyokat tapintott. — Te rohadt, elloptad a pénzét! Teljes erejéből unokanővéréhez vágta a szakajtót. Rózsi ügyesen félreugrott és a nevetéstől dülöngélve hagyta, hogy Mária hanyatthomlok elrohanjon mellette, le, a nyakto- rő lépcsőn. Nem törődve a legyekkel, a konyhaajtót sarkig nyitotta, asztalon heverő táskáját fölkapta, belevágta a cigarettát és a lapos üveget s nagyanyjára rá se pillantva, rohant ki a házból. K ét órát ült az állomáson a piszoktól ragacsos váróteremben. A pálinkát a vécében itta ki Amikor végre a beálló vonat lépcsőjére lépett, a szél sírástól dagadt, nedves arcára ragasztotta a homokszemeket. BUDA FERENC: Arcunk Kemény szél, csapkodó gonosz eső, nehéz vaksággal keresztelő, holdámyék űri hidege, siralomcsütörtök éjideje. Fellegben, ködben, létlen lovon, bikaalakban viaskodom. Vitorlatollaim vassá, váltam ördöggé, farkassá. Fejvágó kasza, jaj, fekete, arcod és acrom árvul bele, baltavágások, haláljegyek — nélküled, magamban mivé legyek? Bújnék rettegve karod alá, kibontott melled rám kiabál, Istennel naponta találkozó, életet dajkálva elhordozó, Ereid tapintom, fájdalmaid, ó, jaj, kékeres lábszáraid, görcseid, szorongó félelmeid, világgal teljes mély öbleid! Feléd a porból kapaszkodom, domború hasadat magasztalom, medencéd kapuját, gerincedet, vasrostély mögött virágszemed, csípőd, a tudásban bővelkedőt, terheket viselő titkos erőd, dicsérem derekad, lábad, öled, szerelem-ti porta füveidet! Te vagy az ország, otthon, haza, megáldott méhednek van igaza. Beléd én jajszóval kapaszkodom, kívüled fölöttem nincs hatalom.
