Pest Megyi Hírlap, 1973. május (17. évfolyam, 101-125. szám)

1973-05-13 / 110. szám

1973. MÁJUS 13., VASÁRNAP PEST HECYEI kJCMop Juló néni falujában Dimbes-dombos vidék Gal- gamácsa, lankáin, mim a sma­ragd, ragyog az új vetés. Ta­vasz van, a Galga vize lassan folyik medrében. A napokban kollégáimmal ellátogattunk ebbe a kis falu­ba, megnéztük a község nép- művészeti hagyományait és Dudás Júlia népművész alko­tásait. Kukely István igazgató adott helyet az iskolában egy igen érdekes kiállításnak, me­lyet volt tanítványom, Tóth Ida rendezett. E bemutató gazdagsága, vál­tozatossága, színessége repre­zentálja Galgamácsa régi és mai népművészetét, hagyo­mányait, és a jövőbe is utat mutat a modern viselet és népviselet kapcsolatára. Meglepően új volt számunk­ra, hogy itt a diákok köpe­nyein, blúzain, mellényein mennyire él Galgamácsa nép­művészete. Ízelítőt kaptunk a terem fa­lain elhelyezett régi, mázas, rózsás, madaras, tulipános tá­nyérok szépségéből, de nem tetszett, hogy a gránittányé­rokra olajfestékkel és nitró- lakkal festik az itt élő asz- szonyok a mintákat. Ez fel­tétlenül gyors eljárás, de nem ■művészi munka. A kiállításon szerepelnek a múlt század közepéről való fa- zékasmunkák, rokkák, csévé- lők,« gúzsa jók, gerebenek. A sarokban egy felöltöztetett menyasszony jegykendő, • váll­kendő, fej kendő, pruszlik, trincike, szatying, vőfélykalap és fokos kíséretében. Itt találkoztunk Juló néni művészetével is. Gyermeki térlátással megfestett, figurá­lis képei a jellemzőek — tem­perával készíti őket. Képei bejárták már a nagy­világot, Tokió, Hamburg, Po­zsony, Olaszország, Svájc. Most Jugoszláviába készülnek, 1973. július 7—9. között fesz­tivál jellegű, „Tavaszköszöntő” oímű műsort ad a 42 tagú né­pi együttese, melynek ő a ve­rető je. A balatonfüredi Marina Ho­tel éttermének belső díszítésén egy évig dolgozott. önmagáról így vall: — Munkáimat a magam kedvte­lésére, saját gyönyörűségemre csináltam. Ügy loptam hozzá az időt éjszakáimból, pihenő­óráimból, hiszen parasztszülők gyermeke vagyok, ebben a kis községben kellett megélnünk, régen napszámosmunkából. Összegyűjtötte falujának népviseletét, történelmét, a nép életének hétköznapjait, ünnepeit, szokásait, hagyomá­nyait. Régebben járt nála Bartók Béla, Kodály Zoltán is. Juló néni a . népművészet mestere, állandó meghíváso­kat kap külföldre. Jó egészséget és jó munkát kívánunk Vankóné Dudás Jú­liának. László Lilla Juló néni portréja G. SZABÓ LÁSZLÓ: Szürke Szürke haj, szürke szem összeillik, úgy hiszem ... Sohse látott színes szőttes bontakozik ki szürke szemedből — porló szemfedők porhanyosságát idézi szürke hajam. Gyönyörű csoda eshet, ha nekilendül utólszor a kaptatónak a szív, a tüdő! Kapaszkodom beléd, mint fuldokló utolsó szalmaszálba, maradék életem egy serpenyőbe vetem, s mint imamalmot, a rigmust mormolom pergeter*: Szürke haj, szürke szem, összeillik, úgy hiszem. GARAI GABOR: Asszony a napon Gömbölyű rügy, tömény bonyodalom; magában ül és hallgat a pádon. Bombázza a nap, vad tavaszi fény, s megszelídül; a szeme íriszén. Nagy örömében mintha szállana, bár meg se mozdul — boldog, hogy anya; s hogy anya lett, bentről vallatja már az a remény — ragyogás? vak-homály? — mit ösztöne méhébe fogadott, az eszméletlen, testtelen titok. És mosolyogva beszélget vele, gyermekével, ki még nem gyermeke, vele, ki —hiszen még nem szülte meg — akármi: szép, csúf, jó s rossz is lehet, de bármi Tesz — már teste részeként issza mohón a létezést, a fényt; és bármi lesz, immár el nem szakad tőle: szabad lesz — s ő rabja marad. Majd enni kér, s ha járni megtanul, boldogan jár — vagy boldogtalanul apjára üt — vagy rá emel kezet?! Ö vár, szül és nevel — mást nem tehet. A nemlét zárját fölnyitotta — hát méltán remél egy testté lett csodát. László Lilla rajza Zűrzavar a lépcsőházban VARGA RUDOLF: Fák, fejszék, peng© kések NAGYAPA M MESÉIBŐL | Dérrel kékre veri az ősz ága­kon a szilvát. Nem­sokára kinyitja előt­tük fehér fogsorát a tél, s földre peregnek gémberedetten. Tonnányi köd lebeg a vizek felett. Nincs tete­je, nincs mennyezete. Ha beletéved ®gy-egy repdeső madár a sűrűbe, onnan soha többé ki nem száll. Go­molyog, örvénylik a köd. Eltéveszti benne irányát az irány. A fodrozódó, fagyos víz tetején látni csak a lefelé úszó, szétfeszített, iszonyodó szár­nyakat. Űsznak lefelé, amíg a halak s a patkányok szét nem rágják. Csak a picike madárcsontvázak úsznak, úsznak lefelé. Csak az iszonyodó, picike madár­csontvázak úsznak lefelé a folyón, s a kussoló, csupacsont, szőr kutyák ott szaladgálnak a parton. Ha vala­melyik bokron megakad egy madár­tetem, mellső lábukkal piszkálják ki. Ha nagyon éhesek, be is ugranak érte. Szorítják nyáladzó pofájukban a repülés maradványát, a szárnya­kat. Rázzák hulló szőrükről dide­regve a vizet. ■-------------- dideregve tépett sző­I Rázzák 1 rükről a permetező -------------- vizet, s az embe s a z rek két fejszecsapás közt bordájuk­ba rúgnak kőkemény csizmájukkal. Sár van a gödrökben. Az emberek nem bánják. Belelépnek. Ugyan ki győzné kerülgetni a sok buktatót, isarat? Körömnyi cigarettacsikkekkel bíbelődnek. A viharlámpáról gyúj­tanak rá. Takarék kanócra állítva mindig ott füstölög a bódé falára akasztva. Ki tudná még itt kérges kezébe venni a gyufaszálat? Rögtön eltörne, mint a picike, fehér madár­csontok. Rögtön eltörne, mint a picike, fe­hér madárcsontok, s az emberek ká­romkodnának a sötétben. A gyere­kek meg sírva fairadnának, s el nem hallgatnának, amíg az emberek ölbe nem vennék őket, s egy mozdulattal meg nem törülnék pisze orrukat, hü­velyk- és mutatóujjuk közti puha bőrrel. kor pedig a takony alól a vörös beu rögtön kilátszana, s ettől hz emberek olyán mérgesek lenné­nek, hogy majd földhöz csapnák a vörösen visító kölyköt. De akkor el­telne egy csomó idő. Mivel is? S közben ki fogná ki az úszó rönköket, tuskókat a folyóból? Talán az úris­ten? Ugyan ki az úristen csapná bele a fejszét a forgó, fagyos fába, hogy kihúzza a partra? Így hát a vihar­lámpáról gyújtanak rá az emberek. Szippantanak egyet-kettőt, aztán vágnak tovább a himbálódzó stégről a baltákkal, hogy szikrázik a víz minden csapásnál. Már vizes az ar­cuk, a kabátjuk ujja is. Ha megáll- nának egy percre, olyan keményre fagyna karjukon a pufajka, mint a szilvafa ága. Inog a deszkatákol­mány alattuk. Hamarjában van csak összeütve. Naponta újra kell építe­niük, mert éjszaka elvinné a víz, amit nappal csináltak. Meg, ha fent- hagynák, hát jönnének lopni a fát máshonnan. Az pedig rosszabb, mint az ár. Így inkább szétszedik az em­berek minden estére az imbolygó vá­zat. Dolgoznak egy órával tovább.------------------- inkább egy órával I Dolgoznak I tovább. Dolgoznak------------------ hajnaltól addig, am íg csali meg nem jön az ebéd. Hozza a gyerek vagy az asszony. Jobb, ha a gyerek hozza. Akkor leg­alább nyugodtan meg lehet enni az ételt. Behúzódni a bódéba. Leülni a tuskóra. Enni szótlanul. Főleg, ha fiatal az ember, mert akkor még na­gyobb az étvágya, a kedve a bánata is. Nem hiányzik hát a sírós szemű asszony, a sovány fiatalasszonyka hallgatása. Nem kell látni a lúdbő- rös, megkeményedett, kis bimbóját, ahogy keresztülüt az ingen. S akkor olyan, mintha hosszú tövis nyomó­dott volna hirtelen valamelyik úszó rönkből az ember szívébe. Nem tud­ja azt se, csikorgassa a fogát, sírjon, vagy feldöntse a mázsás tüsköt a bódéban, s egy csapással leüsse a vé­kony falakról a tetőt? Hát jobb, ha a gyerek hozza a falnivalót. Az leg­alább kintmaradhat délután is, ha már nincs iskola. Hadd nézze a gye­rek. hadd tanulja, hogyan dolgoznak az emberek. Amikor kijárta az isko­lát, nem kell mutatni neki; mit ho­gyan? Kezébe veszi a fejszét, smár tud mindent. Kezébe veszi a fejszét, s már tud mindent. Vágja, húzza a fát, amíg meg nem hal, vagy meg nem szökik. Tudják ezt az öregek. Igyhát inkább a lóval vannak kezdetben a gyere­kek. Akkor nem repedezik olyan ha­mar a körmük, nem jár mindig a csatangoláson az eszük. Mások a kis­gyerekekre vigyáznak, mert otthon, a telepen, csak a szopósgyerekek ma­radnak. Azokkal legkevesebb a baj. Amelyik már járni tud, az kijön ide magától. Eljátszogat • a kutyákkal, vagy odébb, a sárban, vagy a földe­ken mezger élnek. Nyáron a borsó­föld szélén fejtik körmükkel a pici szemeket, s öntik szájukba az édes borsót. Így nőnek fel játszva, gyö­nyörűen. Néha bemennek a kovács­hoz. Bámulják óraszám a tüzet. Vagy a tornácról nézik az esőt. Első csepp- től az utolsóig. Vagy csak hallgatóz­nak, segítenek meszelésnél kiszedni az asszonyoknak falból a szögeket. Görényt, békát fognak, meg min­dent. Az inaskák, ha találnak a szán­táson rozsdás, világháborús tölténye­ket, kiszedik belőle a magot, meg- gyújtják a hüvelyben a puskaport, s úgy futnak surrogva, cikcakkban a vasak, mint megvakított patkányok. Közben felnevelkednek. Jönnek a folyóhoz dolgozni. A lányok meg bálokon elszédülnek a táncolásban. Korán férjhez mennek. Nászéjsza­kákon verdesnek a menyasszonyok, mint gombostűre szúrt, hófehér pil­langók. Aztán gyerekeket szülnek sikítva. Szeretik büdös leheletű uraikat. Néha szépek még; disznó­öléseken, ha nekipirosodnak, búcsú­ban, ha felöltöznek, templomban, ha énekelnek. Aztán sárgulni kezdenek. Észreveszik az ablakban bebámuló fecskéket. Kitapogatják éjjelente a halált. Hallgatják csontjaik repede- zését. Eltemetik korán haló férjei­ket. Végül, pántlikával átkötött első hajukat és lábmosó téglájukat lá­nyuk, vagy menyük melléjük teszi a koporsóba. Megerőszakolja őket a halál. Megerőszakolja őket a halál, úgy, mint ők az életet, a munkát.------;---------------- az idő. Este­I De mar szürkül | ledik nemso- kára. Fárad­tak a lovak is. Hasukon hemzseg­nek a piócák. Majd’ megszakadnak a húzásba. Riadt, okos szemük elho­mályosul, nyihognak rettentően, ha meglátnak a vízen úszni egy hatal­masabb rönköt. A bandagazda felír­ja a rendbe rakott fát. Az emberek már azt számolgatják, mit kapnak érte. Lassúbbak már mozdulataik. Arra is ráérnek, elmenjenek vizelni a derékig érő gazba. Nem jön több rönk, tuskó a vízen. Abbahagyják odafönt a hegyen a favágók is. Este van. Szállani kezdenek a madarak lefelé az égből. Megjelenik odafönt a tenyérnyi, kis holdacska. Olyan, mint egy szelet kenyérke. Megjön a csősz is. aki vigyázza éjjel a fát. A vízen egy varjúfészek úszik csak sötéten, pörögve, mint a szélkakas, mint el­átkozott sziget----------------- az emberek, lovak I Indulnak | haza. Gyalog, neki­------------------ dőlve a szélnek. Beülnék a kocsmába, s pálinkát isz­nak. Esznek húst, 'sokat. Jó meleg van a falak közt, hiába fúj be a szél a kéményen. Megjönnek az asszo­nyok is. Befújja őket is a szél. Az emberek vonogatják a vállukat, de nem mennek még haza. A lányokkal meg már nem lehet bírni. Valahon­nan előkerül a tangóharmonika. Nyi­korog, hörög, hullámzik. Táncolnak. Pereg fentről a málló vakolat. Felol­vadnak a jeges szemek. Megoldód­nak a szótlan szájak. Kikerekednek lassan a nyúzott arcok. A suhancok elindulnak a szomszéd faluba udva­rolni, hogy még hajnalra visszaérje­nek. Az emberek ülnek odabent a füstben. Mindnek zsíros, izzadt a képe. Pereg a málló vakolat. A kocsmáros kaparva körmöli egy ir­kába a tartozásokat. Lesepri az asz­talról a csontokat, földről a törött poharakat. Kirugdossa a szélbe a ko­szos kutyákat, Utána még *egy kicsit piszkálódik magában, mintha bol­hát keresne. Az emberek már elin- ' dúltak haZa. Hónuk alatt kétkilós bolti kenyér. Elvágódnak a csúszós fagyon. Szemük villog csak a sötét­ben. Hazatalálnak. Megismerik fele­ségüket az ágyban combjuknak szo­rításáról. Az asszonyokat, akik olyan forróságot éreznek, mintha jéghez értek volna. Utána még előveszik a harapófogót, felhúzzák vele a rossz vekkert. Arra gondolnak, hogy a másvilágon pihenni szeretnének. Kint csendben elkezd esni az eső. Az ablaküvegre fagy. A föld süllyed­ni kezd, aztán duzzadni, mint a szi­vacs, s megfagy. Eggyel több jég­páncél lesz rajta. Az emberek alsza­nak, s reggel úgy húzzák magukra a kihűlt inget, nadrágot, mintha ide­gent öltöztetnének. I ) e semetke János, amikor ki­szállt a liftből és a lakása felé igyekezett, észrevette, hogy egy férfi lép el a szom­szédja ajtajától a következő ajtóhoz, s ott a névtáblát bön­gészi. — Kit tetszik keresni? — kérdezi tőle Csemetke. A férfi összerezzen a várat­lan hangtól, majd fölegyenese­dik és Csemetkéhez fordul. — Porcnágel Xavért — mondja. — Porcnágel Xavér? Tudo­másom szerint ilyen nevű il­lető nem lakik ebben a ház­ban. — Nekem pedig a telefon­ba maga Xavér mondta,, hogy Cirip utca Í .Vefriélet. — Csakhogy ez nem Cirip utca hét, hanem Cirip utca ki­lenc. — Ez biztos? — Kívánja, hogy megesküd­jem rá? — Mert olyan egyformák ezek az új házak ... — Valóban egyformák. — Csemetke egyetértőén moso­lyog, s nyitja az ajtaját. — Szabad kérdeznem — lép utána a férfi —, miért tetszik olyan gúnyosan mosolyogni. — Bocsánat — mosolyog el­nézést kérőn Csemetke —, én nem gúnyosan mosolyogtam, csak mosolyogtam. — Most miért akarja leta­gadni, uram, azt amit látok? Ugyanis még mindig gúnyo­san mosolyog, mert azt hiszi, hogy én csak kitaláltam ezt c lehetetlen nevet. Nagyon szé­pen megkérem hát, szívesked­jen velem átjönni... — Ne haragudjon, uram, de nekem dolgom van — vág közbe Csemetke, és be akar lép­ni a lakásba. — Persze — ugrik utána a férfi —, most rohan a telefon­hoz, és értesíti a rendőrségett hogy egy gyanús alakot látott — Nyugodjon meg, uram| nincs is telefonom. — Azt tetszik hinni, nem vettem észre, milyen alaposan megfigyelt, hogy jó személyle­írást tudjon adni? — A viszontlátásra! mondja ingerülten Csemetke és berántaná az ajtót. Az ajtó azonban nem moz­dul, mert a férfi odatette a lá­bát. — Kedves uram, könyör- gök...! Két perc az egész, és ön meggyőződhet róla, hogy létezik Porcnágel Xavér. — Egy pillanatig nem kétel­kedtem Porcnágli létezésében, esküszöm a családom egészsé­gére. — Ezt most csak azért mondja, hogy megnyugtasson, és nyugodtan értesíthesse a rendőrséget. Csakhogy én nem engedem. Nem, nem, soha! Nekem még a rendőrséggel nem volt dolgom és nem is lesz, mert ön most átjön ve­lem a szomszéd házba és meggyőződik róla, hogy Porc­nágel Xavér nem egy kitalált illető, hanem élő valóság, s következésképp én nem a Kék fényben körözött betörő va­gyok, hanem... — Megengedné végre, hogy becsukjam az ajtót?! — Nem, nem! Drága jó uram! Ha van önben egy kis emberi együttérzés, egy csöpp­nyi feleoaráti szeretet, egy atomnyi humánum, akkor nem gyanúsít egy ártatlan embert csak azért, mert az ismerősét Porcnágel Xavérnak hívják. Szó szót követ, tett tettet. A férfi erős, elkapja Csemetkéi és a lépcső felé vonszolja. A i icsajra előjönnek a szomszé­dok. — Hívjanak rendőrt! — li­heg feléjük Csemetke. — Na ugye — kiált föl dia­dalmasan a férfi —, mégis tsak jól láttam én, hogy mi az in szándéka? De majd bocsá­natot fog kérni tőlem, mert éri i hatóság előtt bebizonyítom, iogy létezik... — Ki ne mondja! — sikít jsemetke. A férfi azonban kimondta, '■ogy „Porcná..A többit ieléfojtotta Csemetke. Mire a rendőrség megérke- ett, már annyira magukhoz irtek mindketten, hogy a fel-, itt kérdésekre viszonylag ér- elmesen válaszoltak. Sólyom László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents