Pest Megyi Hírlap, 1973. április (17. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-30 / 100. szám
FODOR JÓZSEF: Az igazi ünnep Mi ünnep nekem: az ünnep után! Itt ■ Róván betűim a csöndes napon, S mint* felölti a lét szokott ruháit, A munka halk zsongását hallgatom. Az ünnep száll, külsőségekkel ámit — S már a \ régi keretben folytatom. Dísz az ünnep, a többi közt világít, — Mi fenntart: a teremtő szorgalom. Legszebb, mikor kezdjük, újult erővel, Mint a nap velünk együtt tündököl fel, Pazar gyémántként szórva fényeit. Boldog pihenéstől: Óh, ez az ünnep! Az alkotás! Erőnk napjai tűnnek, — S mi vár! — A munka nagy, a nap rövid! Virágok Miklosovits László rajza DÉNES BÉLA: Gyorsított menetben---------------- zuuuony it?1 Tépett j küdt a fatö- vében. Langyos tavaszi eső áztatta napok óta. Gazdája rendfokozat nélküli tüzér volt, akit a pusztító háború küldött a föld alá névtelenül és igazságtalanul. Ki volt, míg élt, kik siratták, ki tudta azt? Miért kellett meghalnia és miért így? Azt már sokan tudtál?! Semmiért, értelmetlenül. Szabó tizedes már kiesett térből, időből. Nem érzett éhséget, szomjúságot és fáradtságot, mert a hajszolt front- élet zsibbadttá tette. Nem tudta, mikor van ünnep, és hétköznap. Az éjszakái is nap- nalokká váltak már évek óta. Cigaretta és félelem volt életének lényege.----------- az oroszok tűz! Félt j erejétől. A kato-----------náktól, a szovjet em berektől nem, hiszen apja, a 19-es vöröskatona, felszabadítóknak nevezte őket. Félt a németektől, mert azok gondolkodás nélkül szétlőtték a kis csoportokban visszavonuló szövetségest, különösen a magyart. Félt parancsnokától, vitéz Ridel főhadnagytól, aki már két munkaszolgálatost és egy nagy bajúszú alföldi bakát lőtt fejbe, mert nem tudtak olyan ütemben mozogni, ahogy ő szerette volna. Állandóan ordított, pisztolyával hadonászott, csürhének, söpredéknek, kommunista bandának nevezte alakulatát. Nem egy fáradt homvédnak zúzta szét arcát pisztolya agyával. Gyáva kutya volt előtte minden honvéd, mert azok mindenfelé lövöldöztek volna már, csak éppen kelet felé nem. Tudták, hogy a fogság a mennyországot jelentené számukra. Szabó tizedes lehajolt a zubbonyért. Egyetlen rántással tépte le a piros posztó parolit. — Mit csinálsz!... ordított vitéz Ridel főhadnagy. — Dögcédulát kerestem... alázatosan jelentem. Az oszlop vonult tovább. Szabó tizedesen különös elszántság vett erőt. i----------------- a kis gorál I T egnap | falu öregjei---------;-------- templomba os ontak, tehát vasárnap volt. Akkor holnap május elseje lesz Mennyit beszélt erről az apja. A munka ünnepe. A munkások ünnepe.' Az egész Szovjet-Oroszország ünnepel ilyenkor. Vörös zászlók a Vörös téren és boldog, szabad emberek vonulnak az utcákon. Most is vonulnak. Vörös csillag van a sapkájukon. Kezükben géppisztoly. Nyugat felé tartanak. Piros vérük áztatja a földet és félelem nélküli életet hoznak az emberiségnek. Szabó tizedes kivette zsebéből a piros posztó parolit. Mi lenne, ha zubbonya gombját befedné vele. Egy kis piros folt mutatná meg érzelmeit koronás gombjai és a tűzkereszt között. így esne fogságba. Az én apám kommunista volt, mondaná az orosz harcosoknak, és én is az vagyok, mert utálom a háborút, a hitleristákat és utálom az urakat. Gyűlölöm a szegénységet, a pusztulást és a halált. Én is munkás vagyok. Lakatos, értitek, lakatos. Én is ünnepelni akarok vörös zászló alatt, nevetve, énekelve. Aztán eszébe jutott a felesége, a gyermekei és a piros posztódarabkát rágom- bolfta zubbonya zsebére, baloldalon, a szíve fölött. — Mit csinálsz, te disznó kommunista? — ordított vitéz Ridel főhadnagy úr és felemelte pisztolyát, A frontkatona füle már megszokta a dörrenést. Oda sem figyeltek az elfásult emberek, csak akkor, amikor egy pisztolyagytól roncsolt arcú honvéd kezében csattant a Mauser puska zárdugattyúja. Ismét töltött. Csak úgy szokásból. A főhadnagy, mozdulatlanul feküdt az árok szélén. Üvegesedé szemmel meredt a semmibe.---------------- tizedes — zub| Szabó I bonyán a pi--------------- ros gombbal az élre állt és a 40 emberből álló század gyorsított menetben folytatta útját a szlovák partizánterületen 1944 május elsején. ged kiűzött. Én vagyok az a jöttment kölyök.) A láthatár peremén felívelt a Lánchíd. Megcsillant a folyó. A parton tarka sokaság, színes szalagok, harangszoknyák. Tekintete a cseresznyeajkú lányt kereste a kőoroszlán talapzatánál. Föntről nem tudta személyekre bontani a tömeget. Pedig biztosan ott van. A megcímzett bonbondobozt most kidobta. Kinyílt a kis piros selyemernyő, egyenletesen ereszkedett lefelé. Tapsra verődtek odalent a tenyerek. Hurráztak, éljeneztek. A folyam fölé siklott. Átellenben a Vár, a zölden fénylő kupolák. Valahol ott lesz a király. •Szél csapkodott, hullámzott a víz. A városban csendes volt a levegő. Itt kavargóit. Lökdöste, rángatta a gépet. A szárny nyikorgót! Összeszorította a fogát. Átjutott. A domb előtt visszakanyarodott. A Vár magasan áll, odáig még nem szállt föl magyar repülő. Ha nincs szél, megkísérelhetné. Most a szárnyat paskolta a szél, ahogy dőlt. fordult. Megbillent a gép. Az „Anzani” köhögött. Süllyedt. A motor kihagyó ütemmel, szaggatottan járt. A pilóta a kormányba kapaszkodott. A benzinadagolót nyomkodta. A motor nem húz. Súlya nő. A légcsavar lassul. Alatta hegyesre korbácsolt hullámok. A zuhanás elkerülhetetlen! Villámgyorsan határozott. Inkább a víz, mint a szárazföld. A folyó nem töri össze, talán a motort is megmentheti. Torkába szúrt a gyomra. Csobbanás. A világ elsötétült. Aztán a feje fölbukkant. A légcsavarokba fogódzkodott. 3. * Újra repült. Tág körben szállt, Most látta először föntről a faluját. Az ott a szülőház! Lejjebb ereszkedett, szinte súrolta a kéményt. A kovácsműhely előtt Apa kalapáccsal integet. Mama homlokához kapja a kezét. Mama ijedős — mosolyodott el. Az aviatikus elfeledte azt a zuhanást. Fénylett az arca, most övéinek mutatja be a csodát. A falu apraja-nagyja kítódult a legelőre. Az Edénkért Ura is eljött. Kezét nyújtotta a startnál. Gratulált a bátorságához, a sikerhez. Persze, nem ismerte meg. ö nem szólt. Melengette magában a titkot. Ez az Edénkért az övé, Igazibb, mint amaz volt. Ezt akarat és tudás teremtette meg. Ide főúmak nincs bejárás. Örök Éden: emelkedés. Fölemelkedni önmagunkhoz. Többnek, különbnek lenni ma, mint tegnap. Egyetlen jogos uralom: leigázni a Félelmet, megnyitni az Ismeretlent. Éden — sorsunk uralma. Előredőlt, az ütemet hallgatta. „Anzani, Anzani” — mondta hangosan. Erős, megbízható motor. Kiheverte a zuhanást. A szárny letört. Másikat csinált. Üjra kinőtt. Szüntelenül gondolkodott. Az okot kutatta, hol, miben hibázott. Nincs megállás. A félelem csak a veszteglők sarkába mar. Lassan húzta a kormányt. Emelkedett. Simogatta a magasság. A templomtorony hegyén rézkereszt csillog. Sosem látta ilyen közelről még. Csak lentről. Égre mutató ujj. Beszélték, hogy a valóságban nagyobb, mint az ember, a hordónyi gömb. Ez is csak mese. ívben fordult a birtok fölé. Kastély, piros tető, kis tornyok. Nyárfák. Varjak rebbentek föl. A fészekben tátogó esőrű, riadt fiókák. Melyik volt áz a fa? Az a sudár, a legsudárabb. A tó milyen békés! Akkor is ilyen volt, azon a délután. A kikötőben csónak pihent. A tó közepén apró sziget, filagóriával. Asztal, pad. Mesesziget. Hány éve? A bokrok között lopakodva kúszik a tóig. Megtapogatja a csónakot, ujját a vízbe mártja. Egyszerre ott termett a fiú, zaj nélkül, nesztelenül. A tettenérés mozdulatlanná bénítja. A fiú kíváncsian nézi a idegent. Élesre vasalt fehér nadrág és hosszú ujjú trikó az öltözéke.» Kezében képeskönyv. Megszólal: — Akarsz evezni? A dermedés feltíldódik: — Ha megengeded? — Akkor jó — mondja a fiú. — Bevihetsz a szigetre. Én vagyok a kapitány, te a matróz. Később azt mondja a fiúnak, válassza ki a legmagasabb nyárfát, ő fölmászik, és hoz varjútojást a fészekből. A fiú azt mondja, ha igazán hoz, máskor is eljöhet játszani. Ö már ugrik, lábával átkulcsolja a fa derekát. Sebesen kúszik fölfelé. Egyszerre szóváltás üti meg a fülét lentről: — Te már mindenféle jöttment kölyökkel cimborálsz?! És csattan utána a parancs: — Tüstént gyere le onnan! Rémülten lecsúszik, fölhorzsolódik a tenyere. — Zofort! Meg ne lássalak többet!) Zúgó motorral keringett a tisztás fölött. Hol van a fehér nadrágos fiú? Merre jár? Csak az Ür jött ki. Az öreg főúr. Száraz volt a parolája. Elfelejtett — gondolta. Csak én nem felejtek. Az ülés alól előhalászta a levelet, a nehezékkel. Postázta. A parányi piros ernyő libegve szállt alá. A fiúnak címezte: „Itt vagyok, Apád látja, mégsem kergethet el. Te csónakodon vittél a mesébe — én egyszer szárnyakon viszlek magammal a csillagok közé.” Bemutatjuk szerzőinket Szabolcs-Szatmár megye egyik kis falujában, Nagydoboson születtem. Itt töltöttem gyermekkoromat, Mátészalkán mezőgazdasági technikumot végeztem, majd jogra jelentkeztem, eredménytelenül, de egyszer talán sikerül bejutnom az egyetemre. Katonaéveim után szülőföldemtől távol, a Pest megyei Diósdon vállaltam munkát, a MGM-ben, a gyár egyik műhelyében gépbeállító lakatos vagyok. 1970-ben tagja lettem a pártnak, a Gördülőcsapágy című üzemi újságot szerkesztem. 1972-ben megnősültem. Verseket 1968 óta írok. Négy évvel ezelőtt jelentem meg először a Magyar Ifjúságban, azóta több versemet közölték napi- és hetilapok, köztük a Népszabadság, a Nők Lapja, s legrendszeresebben a Pest megyei Hírlap. A Fiatal Művészek Klubja tavaly mutatott be az Oroszlánkörmök című sorozatában. Csak az élet valóságáról tudok vallani: az igazságról, amely sok esetben nem a valóság, pedig ami való, annak igaznak is kellene lennie. Mi, költők, keressük az igazságot; testközelből és földrészek távolságából, mérhetetlen nagy és apró képekből összeállítani a legegyszerűbb valóságot — az embert, az élet igazát. Mi csak ezt tudjuk verssé váltani és ez már mindenképpen megéri. Munkás vagyok, de nekem a világ nem csak annyi, mint sok munkástársamnak; lassan elfásuló ingajárat munkahely és otthon között. Jó tartozni valakikhez, valamihez és a munkahely nekem valóban második otthonom. Pedig a falu indított, az egyszerű emberek morális életfelfogását, fáradhatatlan tetterejét már gyermekkoromban csodáltam. Huszonhárom éves vagyok. Azért írok, mert szeretném feloldani magamban és másokban a magányt. Csak az embert és jövőjét hiszem és nem érdekelnek a múlandó divatok és pózoló hisztériák. Törő István Térdeplő ölelések Finom tavaszi libbenet fésüli meg szívedet örömeiddel kitörnek a tenyérnyi messzeségek megvert harangok konganak öröklődnek a májusok s porig süppedő szemedben a tisztázatlan lábnyomok egy kiélt kurta dal fényesítetlen ocsúdás törvénytelen lakik benned az a mélyhűtött árvaság s idomított rézkutyáknak' hallani véled ugatását hallgat a szél s könnyeidben csillagod mossa arcát s időzített sorsod végtelenséggel veszekedhet mikor ütőtávolod túllépik térdeplő ölelések Falusi mementó Déli akácok közt lappangó napsütés — emlékeim: napraforgó-lovakkal hunyó félelem hajam szálain csöndes utamat teleszórja hajnali madárhang egyszer-volt-remény — túl a kristályképzelet hegyén nyári hársfák — acélkeményen tüntető örömök — tóban lángoló meztelen falu világgal pörölök érted lehullni könnyű piheként száll madárnyi korom súlyos válladra megfekszem gyomrodat — _ túlélem életed: megemésztem halálodat felnőttem: semmirekellő fűszálad sziszegő viharként hordom tövistelen szúrásodat: képed látom apám szemében határtalannak s abban a tiszta szelidségben hívogató harangköteledre két szabad világ borul gyöngyvirággal odatüzve Béketűrés Hallgatózik a szél játszom, játszom semmibe lökött kabátomból visszaveszem feltámadásom játszom, játszom elfelejtem önmagam napfényt iszom ég-üvegből nekem van ablakom v MUNKÁK ES MINDENNAPOK •VU. i i
