Pest Megyi Hírlap, 1973. március (17. évfolyam, 50-76. szám)
1973-03-25 / 71. szám
I-LST »leer 1973. MÁRCIUS 25 VASÁRNAP <cf£ír3ap MARTON KLARA: ÁCS HORVÁTH JÓZSEF: Tíz év után Csak a félelem nőtt estéink csendjében mikor nem kerestél mikor nélküled éltem Zuhanni készült minden Vártad hogy elszakad a felhúrozott ember hogy sajnálhasd magad Puha szavamnak ágyat vetett a szerelem és újra hozzád küldtem szavaim szerelem 2 Árnyék magzott a fényből 2 és csilagfényharangok 2 két szemed tükrén 2 úsztatták él a hangom Most bőröd alá bújnék mert az lehet szabad aki rabságot érzett bár nem volt sose rab Az írás nem kötött csak a végszavak kapcsoltak engem hozzád hogy megtarthassalak Fogadj magadba tisztán mint az újszülött Emelj magadhoz kedves s zuhanni megszűnők RADNAI ISTVÁN: Altató 2 2 mák adj könnyű álmot 2 átlépem a mezsgye vár ^ ^ fűcsomó nyúl zöld határ 2 2 mák mák adj könnyű álmot 2 | i g mák adj könnyű álmot 2 '/. az ölemben kuporog 2 y 2 2 gyulnak öröm-csillagok íj 2 mák mák adj könnyű álmot 2 í | z mák adj könnyű álmot 2 V 4 6 félig hunyva két szeme 2 2 zárul rózsaláncszeme 2 2 mák mák adj könnyű álmot 2 P I 2 mák adj könnyű álmot | fücsomó nyúl zöld határ 2 vizsla-álmot nem talál Alma a kistányéron Fodor Izabella rajza Üzenet I mák mák adj könnyű álmot 2 s mák adj könnyű álmot átlépjük a mezsgye vár földöntúli megyebál mák mák adj könnyű álmot 2 Anyegin, kedves! Most figyelj! Nem, nem, nem én vagyok Tatjána! S üzenetemnek is híja van még: porbahullt, maroknyi életem magánya. — Ne tudd meg! — S mégis így kiáltok: Feleljen rá gyűlölet, gúny, vagy átok! Én akkor is üvöltöm, s sztyeppéken át csengettyűs szánok vigyék a széllel: Anyegin, kedves! Látlak-e még? Azt hiszem, rólad álmodtam az éjjel. Hatalmas voltál és felérhetetlen. Csak a szentek szoktak így megjelenni. És mégis kezembe hajtottad fejed, és mégis éreztem arcod melegét. Szent lettem én is, és nem tudom már, meddig zengett az égi zsoltár. Hajnal felé ébredésem rettentett messze, űzött el, távol. Utánad nyúlnék, de el nem érlek! Talán a zsoltár-, talán az ének-, s a szélre bízott szívem-szavából megérted talán, amit üznennék: Sztyeppéken átfutó, csengettyűs szánok ha elvinnének, én utánad mennék! házmestereit, mozgó fagylaltárusait, cigány utcaseprőit személyes ismerőseiként üdvözölte, és esténként Krúdy-regényeket olvasott — igen, egy rekkenő nyári délután szóba elegyedett a kérdéses bolt kifutófiújával, meghívta egy fagylaltra, másnap ismét, és szombaton kivitte a gyereket a Vidám Parkba. Karikákat dobáltak, dodgemeztek, megjárták az elvarázsolt kastélyt, kipróbálták a játékterem minden automatáját, és G. közben elmesélte, hogy ő maga is kifutó egy Rumbach utcai bőrhulla- dék-kereskedőnél — visszaemlékezett piros svájci sapkájára és a két nagy kerekű tolókocsira —, méghozzá kitűnő eredményű, friss egyetemi diplomával a zsebében, ráadásul olyan időkben, mikor az újságok szerint ilyen nem létezett. „Én autószerelő szerettem volna lenni” — mondta a fiú a csodacsónakban. „Na, és, hol van az megírva — mondta G. —, hogy már nem lehet az?! Csak egy esetben lehetetlen, ha feladja.” — „Nem adom fel!” — A fiú arca sugárzott a színes lámpák fényében. Osszemelegedtek. Nemsokára már ő kérdezett. „És hová kellett cigőlnie a bőrhulladékot?” — „Hová? Hát sportcipőkészítő maszekokhoz, ktsz- ekhöz. A hulladékból futballcipő- stopli lett, némelyik ragyogó karriert csinált, elnyomorodott, félretaposott korában sem hajították a szemétdombra, hanem vitrinben őrizték kegyelettel — az aranylábú csapat aranycipős csatárának egyik stop- lija.” Míg a fiú hullámvasutazott. G. lenn egy pádon várta, s közben arra gondolt, majdnemhogy tisztátlan ez a kapcsolat kettejük között, hiszen egy kimondatlan cél a mozgató rúgó, melyet csak egyik fél ismer. „Mint egy okádék homokos, úgy viselkedem — gondolta émelyegve.— A Egy pók, aki mintha lantot pengetne, szövi be a legyecskét.” Felnézett, egyik kocsi éppen akikor ért fel a holtpontra, sziluettje egy pillanatig megállapodott az alkonyi égen, majd ujjongó hujjogatások és lelkes sikoltozások közben eltűnt a mélyben. „Azért egészen mégsem — mondta G. magában —, azért egészen nem. És tényleg szeretném, hogy ez a gyerek valaha autószerelő lehessen. És ez már egészen független a könyökcsövektől. De a könyökcsövekre emellett változatlanul szükségem van, mert azt is szeretném, ha az unokahugom álma is valóra válna... Te jó isten, mi vagyok én, jótékony Mikulás? Vagy csak ez is kutyaönzés, a saját álmok eltemetéséért elégtételvétel ?” következő héten a segéddel sörözött, s nemsokára elérkezett a pillanat, mikor a boltvezetőt invitálhatta meg egy cigányzenés vacsorára. Mindvégig az ürügy: a cső- és szerelvényszakemberek életének beható tanulmányozása. Unalmas este volt, sokkal szívesebben töltötte volna a kifutófiú társaságában. A boltvezetőt nóm érdekelték se a csövek, se a szerelvények, se a kereskedelem, csak két dolog: a pénz — ő így mondta: jövedelem — és a Dunakanyarban lévő nyaralója — így mondta: hétvégi házikó. Szenvedélye pedig a horgászat. De egyelőre csak elméletben. A parton vége-hossza-nincs sorban mindenféle ember üldögél, és ő nem akar egy lenni közülük. A saját verandájáról szeretné kivetni a horgát Mégiscsak más. Jelen pillanatban legfőbb vágya egy teleszkópos olasz üvegbot. De hát ezt nem olyan egvszerű megszerezni. Általában, amit az ember szeretne, azt sohse lehet kapni .. G. mohón belekapaszkodott a felcsillanó lehetőségbe. „Én megszerzőn ü — mondta gyorsan. Egy rövid hónap leforgása alatt sikerült megszereznie a teleszkópos üvegbotot, valóban remek darab volt, végtelenül hajlékony, pehelykönnyű, s egy mozdulattal alig félméteresre összetolható. Csak amikor átadta, akkor rukkolt elő a könyökcsövekkel. „Akármilyen, akármeny- nyi! — lelkesedett a boltvezető. — És nehogy azt képzelje, hogy az üvegbot miatt!” G. bizonykodott, hogy dehogyis képzeli, magában pedig arra gondolt, hogy ez a körülmény most már örökké tisztázatlan marad. Mindent összevéve, két évig tartott, míg G. unokahugának sikerült kiszakítania magát a közös budi gyötrelmeiből. G. ekkor már a japán közmondás. — Mire kész a ház, itt a halál! — magyar változatát for- málgatta. E z idő tájt a kemény kopó már időnként nyüszített. — „Mi a baj?” — érdeklődött G. „Dagad a bokám.” — „El kell menned orvoshoz, majd felír valamit.” — „Felír, azt elhiszem! De a tizennyolc gépből nem ír le egyet se.” — „Csak nem úgy érted, hogy tizennyolc gépet egy magadnak kell ellátnod?!” — „Naná, hát, hogy értem?” — „Ügy emlékszem, valamikor csak négy géped volt.” — „Jól emlékszel, négy rossz gép, szakadt a szál, elakadás, minden De azért csak négy gép volt az a négy gép, s ez a tizennyolc csak tizennyolc, ha ultramodern is. És ezért a szál itt is szakad ám, ha nem is olyan gyakran .. Nem tudom, lehet, hogy csak kikészültem. elavultam, én is. a gyár talán jobban tenné, ha bennünket is kicserélne ultramodern munkásnőkre, akiknek feszes a bokájuk, s az idegeik dralonból vannak.. ’’ I Igen, csák ennyi. G. unokahuga a gyárat mindig csak gyárnak nevezte. A Lordok Háza, Sorvasztó stb. ismeretében G. ezt rendkívül figyelemre méltónak tartotta. Szinte megrendí- tőnek, bár tudatában volt, hogy'sokan az efféle árnyalatokat észre sem veszik. Amikor egy rab a börtönét Lordok Házának titulálja, abban a nekikeseredett cinizmuson kívül invitálás is lappang, valahogy így: „Aki nem hiszi, próbálja ki, tessék, tessék, csak folyvást tessék, várjuk az újabb madarakat, s nyilván nem hiába, mert ahogy elődeink voltak, lesznek utódaink is!” Viszont mikor Z. és kollégái a Rádiót Sorvasztanak nevezik úton útfélen (tájékozatlanok és vadidegenek előtt pedig még külön nyomatékkai), abban kendőzés, taszítás és álcázás rejlik — védik, óvják átlagon felül kényes munkahelyüket. (G.-nek és F.-nek volt alkalmuk elégszer látni, hogyan és mennyire sorvadoznak odabenn a szerkesztők. P.-nek különösen, aki mint Ezüst Kecske-díjas hangjáték- szerelő, különösképp szívesen látott vendég volt a Rádióban). a valaki a feleségét nem bé- nejemezi, oldalbordámozza, hanem egyszerűen azt mondja: a feleségem — az a házasság lehet nehéz, küzdelmes (időnként veszekedésekkel tarkított), de egy majdnem bizonyos: a házastársakat az átlagosnál erősebb, biztos és- megbízható szálak fűzik össze. G. unokahuga most, tizenöt év múltán is, ha akár éppen akkor tért is haza tizennyolc gépe mellől, dagadó bokával, s ha némelykor még annyi energiája sem maradt, hogy a konyhából élrekeszelt fürdőszobájában az IKKA-utalvámyra kitűzött kádjába vizet engedjen — a gyárat mindenkor csak gyárnak nevezte. H » \ > \ ------------------------ délután $ | A temetést I kettőre í---------------------------------tűzték '<•, ki. í Tíz órakor átjött Vilmos, í Tamás barátja, aztán nemso- \ kára Ákos is becsengetett. Sza- nászét leültünk a szobában, { egymástól távol és hallgattunk. \ Én a fotelban gubbasztottam, ! magam alá húztam a lábamat \ és egy festményt bámultam a \ falon. Azon csodálkoztam, í hogy már több éve ott függ, í de még sose néztem meg iga- ; zán. ; A képen cirkuszos kocsi állt. ; Rá volt írva, hogy Czája. Előt- \ te két fürdőruhás nő napozott í a nyugágyban, egyikük ölében ^ majom játszadozott, babával. 5 Távolabb pityókás bohóc he- í vert és kedvtelve nézegette í őket. ; Arra gondoltam, hogy le ; kellene vetnem a rózsaszín ! kardigánomat. Rá akartam | nézni Ákosra, hogy tényleg le \ kell-e vetnem. De Ákos úgy j helyezkedett el a sarokban, hogy az állólámpa burája tel- 5 jesen eltakarta. Csak a keze \ látszott. Mozdulatlan cigaret- \ tájáról akkor hullt le a hamu. í ------------------------------ látÉ | Az ablakon túl szőtt 5 a i szemközti szürke ház, esett a ; hó és a szürkeség még fehé- ; rebbé tette a hópelyheket, j Megcslkordult a rekamié, j Vilmos felállt a sötétségből, ! nagy léptekkel az ablakhoz i ment és arcát odanyomta az ; üveghez. Olyan érdeklődéssel ! nézte a hóesést, mintha a vi- ! lágon az volna a legfontosabb, í — Mikor jönnek a rokonok? : — kérdezte Ákos. Már nem j égett a cigarettája. Ledobta a I padlóra. Lábával kitapogatta a i csikket és rátaposott, í Vilmos megfordult és visz- \ szaült a félhomályba. Ismét í nyikorgóit a heverő. Nagyso- í kára szólalt meg: — Talán i már be is jött a vonat. Bár lehet, hogy késik... Ezt nekem kellett volna vá- I laszolnom; de megint az járt i az eszemben, hogy le kellene i vetnem a kardigánt, és felöl- i tözni a Mártától kölcsön vett \ fekete ruhába és kávét is kel- : lene főzni... és fel kellene álü- ! ni. i Kibontottam, szorosabbra I kötöttem ruhám övét, néztem • a kezemet, ahogyan ezt csinál- \ ja, aztán kimentem a konyhá- ! ba. i Hideg volt. Meggyújtottam a ! gázt, kávét tettem a darálóba, í a szekrényből kikészítettem a í csészéket. Az egyik kistányéron egy megrágott fél alma hevert. A fogak helye már megbámult. Leültem az asztalhoz és néztem az almadarabot. „Hátha nem is mi laktunk itt.”------------------------- a bejá] Kinyitottam rati ai--------1--------------tót. Hátha nincs odaírva a névtáblára, hogy: „Berkes Tamás” ... „M indjárt hazajön a munkából. Mindig hallom a lépéseit, ahogy átjön az udvaron. Most is hármat fog majd csengetni, ahogy szokta. És nem halt meg... Mert akkor minek harapott az almába? Megdaráljam a kávét? Ákos állt a küszöbön. Gyorsan kezembe vettem az almadarabot. — Mi van magánál? — kérdezte riadtan Ákos. — Mutassa csak! Hirtelen ott termett az asztalnál, megfogta a kezem és erőszakkal szétfeszítette. Amikor az alma a földre gurult, értetlenül nézte, kicsit belerúgott, hogy tényleg alma-e, lehajolt és a szemétkosárba dobta. Ahogy az alma eltűnt a sok piszok között, elhittem, hogy Tamás meghalt. Odamentem Ákoshoz és ütöttem, ahogy csak tudtam. Alig mozdult. A falon egy korabeli plakát lógott. Azt nézte mozdulatlan, megfagyott mosollyal. Ekkor világosabb lett. Mintha odakint szétszaladtak volna a szürke felhők. Valaki függönyt eresztett Ákos arca elé. A függöny libegett. Ákos Tamáshoz kezdett hasonlítani. Nagyon féltem, de átöleltem a nyakát és gyorsan minden jó lett. Csókolgattam a kezét és azt mondtam: „Szeressen égy kicsit. Csak egy nagyon kicsit...” Lépések jöttek keresztül az udvaron. A hangzavaron át meghallottam anyósom zokogását: „Hol a fiam? Jaj, hol a fiam?” j-------------■ gyújtották fel a I Nem I villanyt. A ho------------- mályos arcok eg ymásra meredtek az előszobában. Két nagynéni is jött, és Tamás fia. „Mi történt?” — kérdezte Tántá. — „Hát mi történt itt?” Arra gondoltam, azt kellene válaszolni, hogy meghalt. De hiszen ezt tudják. Akkor pedig nem kell szólni semmit. Sírni se lehet, beszélni se. — Feküdjön le, mama — mondták anyósomnak a szobában. Párnát tettek a feje alá: — Vegye be ezt a szeduxent! — Hogy még sírni se tudjak? — kérdezte felháborodva. Odaültem mellé a díványra. Jó lett volna tudni, hogy én miért nem sírok. Hisz még a filmeken meg a könyveken is tudok. Mama elcsendesedett. A mennyezet gipszrózsáit bámulta. A pléd alatt kicsi, szánalmas volt a teste. „Meg kellene simogatni az arcát” — gondoltam, de nem mertem, olyan csend volt a szobában. Egyszercsak Márta állt mellettem. Nyújtotta felém a fekete ruháját, hogy vegyem fel. Az jutott eszembe, hogy Márta velünk szilveszterezett, A szilveszter tiszteletére vette a ruhát. — Azt a pénzt én kölcsönadtam — szólalt meg ekkor a mama. Fakó, színtelen volt a hangja. Szeme se rebbent, csak tovább nézte a mennyezetet. — Milyen pénzt? — kérdezte Ákos. Az egyik nagynéni válaszolt: — Hát a temetésre. Négyezret küldött... — A barátai nem találták meg itthon a félretett pénzét — mondtam neki. — Én kórházban voltam, és nem tudtam előadni... Ezért írtak, hogy küldjön. — Minek butaságot csinálni? — kérdezte valaki.----------------------- volna I Szerettem | megmon---------------------- dani, hogy ne m akartam öngyilkos lenni, csak elaludni. De nem szóltam semmit. — Jaj, Istenem — mondta ismét a mama. — Mi lesz ezzel a nagy lakással? A gyereknek is jár valami. — Mama, majd a temetés után. Ezt a fiú mondta. Ügy visszhangzott a szava, mintha üres templomban lenne. „Ugyan, mi közöm egy idegen asszony gy erekéhez...” Tudtam, ha most megszólalok, sírni fogok. Amíg a Farkasrétre értünk a busszal, és kinéztem az ablakon és láttam a havas tájat, úgy éreztem, hogy ez már egy másik világ. Ezt talán látják a halottak is. A koporsó körül lobogtak % , gyertyák. Fagyott virágok il- ! lata terjengett. ; Éppen Ákos beszélt vala- \ mit Láttam, hogy mozog a | szája. Ültem a pádon. Márts í állt a hátam mögött és a vál- í Iámon tartotta a kezét. Gon- J dolkozni akartam, hogy mit ! mondott Tamás utoljára. Mi ; volt az utolsó mondata. De \ csak régi szavak suttogtak \ körülöttem: „Dé finom volt ez J a paprikáskrumpli... Tettél í bele, ugye, cseresznyepapri- J kát?...’* j Ákos abbahagyta a beszé- ; det Már énekeltek. Ahogy \ néztem a szomorú, szipogó ar- j cokat, imádkozni kezdtem, \ hogy kibírjam nevetés nélkül { Szomorú dolgokra gondoltam, í Arra, amikor gyerekkoromban S megdöglött a kiskutyám. Vagy 5 amikor az ajándékba kapott í madárnak, hogy meg ne szök- í jön, gonoszul összekötöztem a 5 lábát... \ „Csak ne nevessek, hisz ; senki sincs a koporsóban.” j ------------------ amikor kiS I Másnap, | mentem a í ------------------- temetőbe, a í drótkerítésen át már messzi: ről megláttam a sírt. A koszo- ! rúkat, virágokat teljesen be- (lepte a hó. Csak a színes sza- ; lagok maradtak szabadon. ! Lobogtatta őket a szél. Mint- í ha sok-sok győzelmi zászló ! lenne leszúrva egy dombra. \ Bementem a kapun. A ra- \ vatalozó nyitva volt. Leültem j az üres padra, az üres ravatal < mellé. Csend volt és békesség. ! Csak később hallottam meg a ! villamosokat. Olyan volt, j mintha nem is a falon túl, j hanem a fejem felett csilin< gelnének.
