Pest Megyi Hírlap, 1973. február (17. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-04 / 29. szám

1913. FEBRUAR 4.. VASÁRNAP rt.>r HEGY &tú*ku> Hajnal Gábor; Utijegyzetek Autóút, reggel Derengő fény tör át sötétzöld fenyvesen a fák alatt szürkésen hó lapul a nyírek fehérsége rámreflektoroz sötét arccal az ég figyeli utamat nyirkos reggelre fénypászmák lobognak még álmos szemmel fut elém a táj a nappal jön kitör a fénybika a türelmetlen tennivágyás cikázik át a lomha perceken. Holnap talán Áz erőgyűjtés napjai ezek az újra-nekigyürkőzésre készülés öregen de még újra munkára vágyva új szépségre és új örömre. (A türelmetlen befutott motor remeg rázkódik feldohog már menne száguldna ragyognak előtte sínek várják jnord hegyek fenyőcsodákkal hófödte tetőkkel...) A lélekmélyben a zsarát parázslik de holnap talán holnap újra lángra kap. Nádasdy Éva­Szelíden Enyéim közül már jönnie kell valakinek e száraz lobogásban az érekezés előtti neszekre figyelek ez a kopácsolás nem a szivem az óra: kegyetlenebb a lélek hangja rezdül ő majd másképp érkezik szelidebben őzek filigrán lopakodásánál mégis várom hogy megérkezzen valaki enyéim közül és szelíden köszönjek titkolva hogy hozzám igazán még sohasem jött el ő mert fogva tart engem egy idegen kopácsolás is: az idő Tanulmány GALSAI PONGRÁC: Egy kritikus naplójából 2 Feledy Gyula rajza ? ' '4 f ,SS///rSSSSJjySSSAfS/7SSJ*SS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS////SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS//SSSSSSSSSSj 4 SZILAGYI JUDIT: Magányom Szerelmed vackán elaludtam, reflektor fényektől elhúzódtam, festékpaletta-szerelmed minden színében megfúrod tem, napraforgó-magányod volt az én magányom, ott voltál, hogy egyedül legyek, veled voltam, hogy én legyek, zöld mohából ittam vizet, margaréta volt a kezed, pipacs-szoknyámban kergettél, piros sarum csókolta dér, homok-vánkosomba fúrtad a fejed, zilált hajad mint a pitypang, hecsedliág-csalódásom nem bánt, vadvirágok tánca megvált, s így a mi táncunk is. A szasztestvér Valamikor régen, évekkel ezelőtt, hármasban ültünk «Illyés Gyula tihanyi malomkő- aáztala körül: a költő, a füredi körorvos, meg én. Poharazás közben sokfelé ágazott a beszélgetés: Szabó Lőrinc került szóba, aki e ház­ban írta a „Tücsökzené”-t, s ha egy-egy szonettet bevégzett, partvisnyéllel kopogott fel az emeletre ... aztán a „Petőfi” új, francia kiadása ... aztán a német prózaírók körülményes, tincs-csavargató stílusa ... az­tán a Marie Bell-társulat be- szédkultúrája... aztán a mi irodalmunk ... és a kritika! — Nem tudom — mondta Illyés —, észrevettétefc-e? Üjabban elszaporodnak a som­más kritikai közhelyek, szálló­igeként kóválygó általánossá­gok... Ha megengeditek, el­mondok egy történetet... Illyés kiitta borát, s foly­tatta. — Az idén tavasszal, néhány íróbarátommal, meghívtak az egyik Duna menti faluba, iro­dalmi estet tartani. A műsor első része, annak rendje-módja szerint, lezajlott. Utána rövid cigarettaszünet következett: is­merkedés, barátkozás a közön­séggel. Hát amint lelépek a dobogóról, s megállók a terem sarkában, odatörleszkedik hoz­zám egy erősen kapatos em­ber. Nyilván a szomszéd ital­botból hajtotta át a kíváncsi­ság. „Maga is elvonókúrán volt?” — kérdezi, s néz rám, a részegek bámész merevségé­vel. Mit mondjak erre? Tilta­kozzam? Inkább tréfára vet­tem a dolgot. „Én is” — felel­tem. S már kíváncsian vártam a folytatást. Az atyafi lehor­gonyzóit mellém. „És ugye, magának se használt?” — kér­dezte. „Nekem sem” — mond­tam. „No lám! Pedig maga író. No lám.”, — Ezen elgondolko­zott. — „Engem már négyszer akartak leszoktatni, négyszer vittek be a klinikára, mégse sikerült.” Nem állhattam to­vább, megkérdeztem: „Honnan tudja, hogy elvonókúrán vol­tam? Ki mondta?” A párás szempár kissé dacosan nézett rám: „Nem szégyen az, ké­rem! Az újság is megírta...” Az újság? Illyés, ki maga is szórako­zott a történeten, itt rövid ha­meg verseket írt. Azért néha kísértett ökölvívó múltja, ugyanis pincér volt az egyik kispesti étteremben, így hát al­kalmanként kénytelen volt „ringbe” szállni. Darázs tehát megdöbbent, aztán mi­vel jól vasalt, égszínkék nyári ruha volt rajta, szép lassan levette a zakóját. — Fogja, de vigyázva! — adta oda egy mellette álló szemlélőnek, aztán már ott állt az izomember előtt. Az izom­ember ugyan magasabb volt, de ilyen helyzetben ez elhanyagolható körül­mény, annál is inkább, mert csak má­sodpercekig volt magasabb, addig, amíg Darázs hatalmas ökle le nem fektette a tűzforró aszfaltra. Olyan látványt kel­tett fakóra mosott, kék trikójában, mint aki napozik. — Ez igen! — kiáltotta a nagy hajú, mert nagyon tudta értékelni a szép üté­seket. Szenvedélyes ökölvívó-rajongó volt “ ÍÍOVÍI (eg) em mester — kérdezte szol­gálatkészen a nagy hajú, a kezében tar­tott horpadt mellűre célozva — Oda — intett Darázs egy hűvösebb hely felé, és megvárta, amíg a nagy ha­jú odavonszolta a horpadt mellűt, és lefektette, mint egy csecsemőt. Nem volt ideje felemelkedni ebből a műveletből, mert Darázs egy pofonnal a horpadt mellű mellé fektette. — Ki látta még a verekedést?! — fordult a csődület felé Darázs, majd megragadta az egyik tsz-tag kabátját. — Maga itt volt?! — Most jöttem — nyögte a tsz-tag —, a komám tanúsíthatja! De nem tanúsíthatta. Mind a ketten elterültek. Aztán elterült még a hentes, a két szatyros asszony közül az egyik, a másik elszaladt rendőrért, továbbá elte­rült még egy kppasz gyógyszerész vagy vámőr, két vasutas, egy pszichológus, aki a lelki vonatkozásait figyelte a ve­rekedésnek, egy ismert fővárosi színész, egy absztrakt festő, egy kiadói lektor, egy színházi dramaturg egy munkake­rülő ... Aztán kijött az URH, a mentők, a hullaszállítók, fényképészek, újságírók, kicsit később a tűzoltók is, akik tűz hí­ján az embereket locsolták fel. Darázs Pál felvette égszínkék zakóját, majd készségesen elmagyarázta, hogy ki kicsoda.. — Ez itt, kérem — mutatott az akkor tápászkodó izomemberre — a verekedő! Az ott, akit vert. Ezek pedig — intett a tömegszállás felé —, ezek a gyáva sze­metek, a nézők! Vagy, ha így jobban tetszik, a tanúk! — Maga szerencsétlen — förmedt rá a rendőrtiszt —, maga itt félholtra vert egy csomó embert! — Embert? — kérdezte nem kevés gúnnyal Darázs Pál, és körbejártatta szemét a csatatéren. — Nem téved, ön? — Akkor is! Nem a maga feladata igazságot szolgáltatni! Nem a dzsungel­ben vagyunk! — Bizony — helyeselt gyenge hangon az izomember —, ez, tiszt úr, kérem, egy vadállat! Mert kéremszépen én csak beszélgettem itten a haverommal, mindenki tanúsíthatja, aztán jött ez, és csak lecsapott! Éledezni kezdtek a többiek is. A nagy hajú dagadt arccal ténfergett elő, és a szatyros asszony összeszedte a szétgurult karalábét. Föléledt a hentes, a két tsz- tag. a két vasutas, a kopasz gyógysze­rész, az ismert fővárosi színész, az absztrakt festő, a kiadói lektor, a szín­házi dramaturg, a munkakerülő és a pszichológus is visszatért a tudatalatti­ból ... csak a horpadt mellűt vitték el eszméletlenül a Koltóiba. — Ki kecdte a verekedést?! — kér­dezte szigorú hangon a rendőrtiszt, mi­re mindannyian Darázs Pálra mutattak. — Ö — mondták kórusban, és bi­zonyságul kapott pofonjaik helyét si­mogatták az arcukon. É < i i zadtra melózom magam! Már a karom is fáj! Higgyék el nekem, fáj mind a két karom! Olyan csontos ennek a po­fája, mint egy lónak! A feje, mint a ba­zalt! Miből van a fejed, te?! Rávágott egyet a fejére. — Mint a kő! Én mondom maguknak, mint a kő! Egy tüsköt előbb széthasíta­nék, mint ennek a fejét. Bitang kemény feje van. az szent! Nem hikzik? — bá­mult az egyik tsz-tagra, a gerzsonosra. — Na jöjjön, fogja csak meg! Elámul milyen kemény! A tsz-tag odalépett, megfogta. _ — Kemény — közölte elismerően. — Azt hitte, hogy hazudok?! — Már miért hittem volna? — tisztult hátrább az ember. — Maga üti, maga tudja! Erről eszébe jutott az izomembernek, hogy valóban ő üti, és most nincs idő triccs-traccsra, ezért gyorsan odasózott egyet a horpadt mellű gyomrára. Nem nagyot, inkább csak olyan játékosat, de a feje még ettől is mélyebbre bicsaklott a nyomorultnak. És akkor lődörgött arra Darázs Pál. Először azt hitte, borítékos sorsjegyet árusítanak, és már kaparászott a zse­bében pénz után, gondolta, most az egy­szer vesz egyet, de amikor a közelébe ért, látta, hogy bizony nem borítékos sorsjegyet osztogatnak. Egészen más az, amit itt osztogatnak, bár első pillanatra nem látta ki az. akinek osztogatják. Azt hitte, a nagy hajúnak, csak amikor a csődület széléig ért, látta meg azt az emberre emlékeztető valamit, a nagy hajú karjaiban. Megdöbbent. Darázs először mindig megdöbbent, mielőtt ütött volna, mert alapjában véve soha sem szeretett vere­kedni. Annak idején az ökölvívást is azért hagyta abba. mert sajnálta min­dig kiütni az ellenfeleit. Márpedig, ha ő ütött, az ellenfél elterült, és általában slaggal kellett fellocsolni. Ezért inkább horgászni kezdett szabad idejében, be, amelyet a könnyeimnek számaik. A regénybeli Piroska sorsá­ról Nagy Lajos jut eszembe. — Ha megyek az utcán — mondotta egyszer Nagy Lajos —, és egy temetési menet jön velem szemben, megállók, le­emelem a kalapomat, s mély részvétet érzek, mert lágyszí­vű ember vagyok. Ha aztán továbbmegyek, és még egy temetési menet jön velem szemben, megint megállók, megint leemelem a kalapomat, mert erényem a kegyelet, de igazi részvétet már nem ér­zek. S ha mondjuk, még to­vább megyek, és egy harma­dik temetési menettel is talál-, kozom, újra csak leemelem a kalapomat, mert tudom, mi az illem, de akkor már se részvétet nem érzek, se meg nem állok. Ha azonDan a kö­vetkező utcasarkon — úristen! — a negyedik temetési menet is az utamba kerül, úgy visel­kedem, mint egy kőszívű, ke­gyetlen és illetlen fráter: se meg nem állok, se le nem emelem a kalapomat, se rész­vétet nem érzek, hanem elne­vetem magam — mert min­dennek van határa... 1 Fontos és mellékes \ Ha egy nyolcvanéves öreg­asszonyt jellemezni akarok — mindenekelőtt azt kell elmon­danom róla, hogy nyolcvan- éves. Jellemezni, persze, lehet ra­vaszabbtól is, de nem érdemes. Az évszám megjelölése he­lyett például azt is mondha­tom, hogy az említett asszony „már nem fiatal” — amá szintúgy igaz; s utána rátér­hetek a részletekre, annyi „jellemző” tulajdonságot so­rolva fel, amennyi jólesik; be­szélhetek a szeme színéről, orra formájáról, szíve jóságáról, meg arról, hogy kiváló rétese­ket tud sütni. Ettől kezdve minden úgy megy, mint a ka­rikacsapás. Egy kis tapintat, némi stiláris ügyesség, és már ott tartok, hogy saját öreg­anyámat Anita Eckberg éleme- dettebb változatával téveszthe­tik össze. Pedig — nem győ­zöm hangsúlyozni — minden szavam igaz volt. Sőt, lelkiis­meretem megnyugtatására a „hibákat” sem hallgattam el. Kijelentettem például, hogy a mozgása „lehetne elevenebb is”, az arcbőre „nem elég si­ma”, a hangja „rekedtes” stb — ami szintén mind igaz: vál­lalom érte a felelősséget! Kritikusi gyakorlatomban többször megkértek: írjak meg mindent a szívem szerint, de ha egy mód van rá — ne kö­zöljem az öregasszony életko­rát. Ez azért fontos — mond­ták —, mert vannak ennél az öregasszonynál öregebb öreg­asszonyok is, mert igazán nem illik egy öregasszony fejéhez vágni, hogy öregasszony, mert a korához képest jól tartja magát (hetvenöt évesnek is nézhetné akárki), mert az öregasszonyok érzékenyek, és mert „ne szólj szám, nem fáj fejem”. Megkértek továbbá, . más művek kapcsán, hogy a kleptomanias fiatalembernek dicsérjem meg a bajuszát. Arra is kitérhetek persze, hogy az illető fiatalembernek kissé enyves a keze, de jusson eszembe: nála szebb, hódítóbb vágású bajuszt kevesen horda­nak Budapesten. Megvallom, sokszor kísértés­be estem, hogy eleget tegyek az ilyetén kéréseknek. Miért is ne? Csak hát... a kritika igaz­sága a kimondatlan szavak mennyiségétől is függ. És még sok egyébtől. A jellemzés sor­rendjétől, a lényeg azonnali megragadásától, vagy késlelte­tésétől, az erények és hibák elosztásától, az indulat mérté­kétől, a kifejezés pontosságá­tól — igen, talán még a kötő­szavak használatától is. Ezért fontos, hogy a példa­beli ' nőszemélynél azonnal tisztázzam: nyolcvanéves. Ké­sőbb aztán már beszélhetek a szép kék szeméről is — senki­nek sem lesz kedve május éj­szakákon róla álmodozni... tásszünetet tartott. Két tenye­rével, hátul a tarkóján össze­szedte s rendbehozta a szél­ben szétszóródott üstökét. Hát­radőlt a székben. Nevetgélt. — Töltsétek! — mondta. A körorvos körbetöltögette a poharakat. De egyikünk se mozdult. Vártuk a poént. — Először én se értettem — folytatta Illyés —, melyik új­ság írhatta rólam, hogy meg­rögzött alkoholista vagyok? De előadás után egyik helybéli barátom előkerítette a megyei lap legfrissebb számát. Azt, amelyik a mi estünkről is tu­dósította olvasóit. A lap kö­zölte az írók fényképét, s pár­soros életrajzot is adott róluk. Ez aztán kiugratta a vidéki szerkesztőségben rejtőző Gyu­lai Pált'. A cikkíró megdicsért, hogy jó költő vagyok, én ír­tam a „Puszták népé”-t, Kos- suth-dí jat is kaptam ... De nem mulasztott el megróni, mert úgymond, az utóbbi idő­ben nem megyek helyes irány­ba, folyton letérek az egyenes útról, jobbra-balra támolygok és ingadozom... Egyéb se kel­lett az én borissza ismerősöm­nek! Nyilván arra gondolt, hogy mi ketten ugyanabban a cipőben járunk, csak az én hi­bámat — vendégről lévén szó — valamiképp nagyon tapin­tatosan, finoman, költői módon fogalmázták meg. Hát eddig a történet. — Én nem írom meg. De ha úgy tetszik, írd meg te! — ne­vetgélt Illyés és a pohár után nyúlt. — Egészségünkre! | Csalódás | Barátném hosszú vívódás után feleségül ment a Nagy Filozófushoz. A Nagy Filozófus hatvan- . kilenc éves volt. Barátném hűt szonkettő. Barátném arra számított, hogy a Nagy Filozófus, aki személyesen ismerte Ady End­rét és jövőre hetven lesz — csupa fontos és örök érvényű dolgot mond majd neki. Talán beavatja a Titokba, amelynek birtokában egyszer s minden­korra megoldhatja az életét. A Nagy Filozófus azonban nem mondott semmi fontosat. A Nagy Filozófus ehelyett arról beszélt, hogy Lessing nagyobb gondolkodó, mint Spengler, hogy a lágytojást egészen fővetlenül szereti, p hogy Leopardi állítólag böl- í cseleti műveket is írt, hogy f a ködös idő árt a hörgőknek, ^ s hogy a takarítónő nem po- ^ rolta le a szekrény tetejét. _ ^ Barátnémnak tehát csalód- ^ ni a kellett. ^ Ezért nemsokára otthagyta ^ a Nagy Filozófust, és hozzá- ?»ment az Egészen Jelentékte- ^ len Fiatalemberhez, akivel ^ boldogan éltek, míg el nem í váltak. I _________ | | A negyedik menet | j 6 Piroska regényhős. Es sze- í rencsétlen asszony. ? Annyira szerencsétlen, hogy ^ története mellé az író már ^ előre odakészítette a zsebken- £ dót ^ Olvassátok és sírjatok: szü- ^ leit korán elvesztette, első sze- ^ reime hősi halált halt, a má- J sodik megcsalta, házát elár- £ verezték, barátnői cserben- ^ hagyták, férje disszidált, ^ gyermekei rossz társaságba ^ keveredtek — ennél viharver- £ tebb nőt csak egy másik re- ^ gényben lehetne találni. ^ Hiába, a sors néha végtele- ^ nül könyörtelen. De az em- ^ bér könyörülete véges. És ez- £ zel a véges szánalmával ma- ^ ga szeretne gazdálkodni. Nem ^ szenvedheti, ha mértéken fe- £ lül meg akarják hatni; ilyen- ^ kor gyanút fog, és elzárkózik. ^ Bizonyára ez az oka, hogy < Piroska tizedik sorscsapása j semmivel sem rendített meg ^ jobban, mint a legelső. Sőt, ^ a történet derekán — ahol az £ asszony a fiatalkorúak bírájá- ^ nak rimánkodik — már unat- ^ koztam is. Beleásítottam a zsebkendő-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents