Pest Megyi Hírlap, 1973. február (17. évfolyam, 26-49. szám)
1973-02-18 / 41. szám
1973. FEBRUÁR 18., VASÁRNAP PEST JfEGVEf kJCírlap . SN^VVNM\\\VV^JVí^>K»\\\\\\\\Vvm^VNClíN!WÍ^VV\\\\^^^ I Demény Ottá Kirándulás Kettős portré PETER KUMALO: Elviszlek oda megmutatni milyen volt az a ház elviszlek megmutatni ha áll még a* a ház majd a rokonok körülállnak g V a szívszerintiek mégnézik milyen karcsú — Hát ez az a gyerek? vagy g s te nézed a folyondárt ami a falra fut befonja bronzlevéllel az ereszt s kaput ők kézről kézre adnak kőlépcső zöld küszöb homályos szoba-konyha megszelídült dühök arcok kezek és árnyak tétova akarat tudják te az enyém vagy neked mit adjanak y eléd tesznek egy tányért — kérlek ne válogass — ez tisztességes étel akár ha krumpli bab a valósággal így játszanánk játszanék csak egy tekintetet vessél a grundra még s ráadnak egy pulóvert korán hűvösödik ráérünk visszahozni életünk végiig r Halál a napfényben Würtz Ádám rajza URR IDA: A kabát függ a holdfényben A kabát függ a holdfényben csak a szívtájat éri fény, a nyak s derék sötétbe lóg, mint pók hajszálnyi kötelén. A fényháló a szív helyét öleli át, majd megpihen s mint sárga színű vonalzó fekszik a fal redőiben. Ki van gombolva a kabát bélése fénylik, mint a hal, a hold vizébe emeli aztán feljebb lép csakhamar, a zsebre süt, az akasztót is eléri hajnalfele, árnyéka nincs. Felémmered a fák ötujjú levele. Józsa Teréz: Életrajz Szerette a sikert. Az mellé is szegődött olykor. Két napra. A harmadikon mindig elhagyta. A harmadikon mindig elmenekült. Ö fogadott, gondolatban százszor is kimondva: visszaszerzett!. Kezdődött a bujócska. A siker rejtőzött. Ö kutatta. Cingár egyetemista rajongó sízemében, léhűtő markecos közönyös szemében, cammogó birkózó véreres szemében, zömök esztergályos kíváncsi szemében, nyugtalan matróz mohó szemében, gömb testű maszek kihűlt szemében. Nagyokat kacagott. Mindben megtalálta. Mert elfelejtette, milyen a siker. Major János versei: Távoli föld Higanygőzlámpák parabolái a Külvárost, az Éjszakát arcomhoz emelik — nézem, Magyarországnak parányi része; mégis mily hatalmas, ragyog, mint idegen előtt a távoli föld, kikötő, akár a mindenség maga! Látni’ hallani Történelmet tanít Beatmlsét profán a zsebrádió, templomaid. Madarak légvonala a repülőkével egyezik. Látni, hallani: melyik meddig ér el. nyakukba, halasztódik a költözés — valamiért, amiről még képe sincs. És másnap, amikor meglátná a csodálatos gépet, már nem is tudna neki örülni... Ügy döntött hát, minden áron hallgatni fog. Ennyit mondott csak: — Csillapodj, kedves. Megéri. Esküszöm, vasárnap a nyakamba fogsz ugrani. Lefeküdtek egymás mellé. A férj bekapcsolta a hipnofort, kétszer is ellenőrizte az ébresztési időt, azután homlokon csókolta a feleségét, és a másik oldalára fordult. Nemsokára érezték az álmosító hullámokat, de elaludni egyikük sem tudott még sokáig, bár a kinti zaj most sem volt erősebb, mint bármikor. Kozma mérnöknek eszébe jutott egy ma látott kép a múltból. Azok a tudatlan régiek kémiai módszerekkel altatták magukat, pedig még fogalmuk sem lehetett arról, mi az a zajártalom... Vasárnap reggel már korán jelentkezett is a szerelő a meserakétával. A házaspár boldog volt. Megnyílt az út a tiszta fényű csillagok felé ... A szerelő megmutogatta az űrhajó vezetésének minden fogását, és — bár a szerkezet viszonylag egyszerű volt — ajánlotta a mérnöknek, hogy azért olvassa el a kezelési utasítást. Majd aláíratott egy elismervényt az Űrhajózási Szabályok átvételéről, és még egyszer megjegyezte: — A kormányszerkezet minden oldalra fordítható, de. ha a kedves vevő nem használja ki a csillagászati vonzásokat meg a tehetetlenségi erőt, hamar elfogy az üzemanyag. A Vilcsiben ma már elég jól jelzik az útvonalakat, ha nem vigyáz az ember, neki is mehet a jelzőtesteknek, az pedig sokba kerül. Van egy régi mondás, uram: „járt utat a járatlanért el ne hagyj ...” A start kitűnően sikerült. Oly sebesen röppentek fel a ház elől. hogy mire és'be_ kaptak, orruk előtt lebegett a jelzés: *Föld körüli pálya”. Igenám, de itt várniuk kellett, hogy besorolhassanak az egymást nagy sebességgel követő rakéták közé. Egy nehézsúlyú teherraké- ta lassított, és pilótája ingerült hangon reccsent rájuk, hogy „mire várnak?!” Még nagyobb volt a tumultus a Vénusz felé vezető távolsági út kezdeténél. Itt rekedt hangú forgalomirányítók röpködtek, biztosítva a pályát hol a felszállóknak, hol a leszállóknak. Volt ugyan a csomópontnál egy űrbisztró, de azt nem sokan látogatták, mert, ha valaki beállt a parkírozóhelyre, egyhamar nem került rá a sor. Tanácsos volt állandóan a rakétában tartózkodni, mert a startpont az égitestek mozgása következtében folytonosan vándorolt, s így az egész oszlop hol előre lendült, hol tolatásra kényszerült. Téboly volt. Kozma mémökéket csak az vigasztalta, hogy kint a Világűrben majd szabadon mozoghatnak... Végre egyenesben! sajnos, azonban ez az élmény is alatta maradt a várakozásnak, mert az előttük indított rakéta olyan hanglassúsággal szállt előttük, hogy nem használhatták ki ők sem a repülő test lendületét, gyakran kényszerültek fékezésre. Ráadásul később még ez a gyatra tempó is csökkent. Kozma csak nagy önfegyelemmel tudta megőrizni nyugalmát, hogy ki ne törjön a sorból; de jól is tette, hogy nyugton maradt, mert nemsokára különös tömeg keresztezte az űroszlop útját. A rakéták lassítottak, kitértek, egvesek már nehezem manővereztek — üzemanyagjuk fogyóban volt. Az égitest nem volt nagyobb, mint egy sziget az Adrián, de fémesen csillogott, és — eltekintve a körülményektől — tulajdonképpen még gyönyörködtetésre is alkalmas lett volna. Kozma megizzadt a könnyű űrruha alatt, ahogy belegondolt: — A mindenségit! Ha ezzel a meteorral a Föld légterében találkozunk, leég a bajszunk!... Aztán hirtelen felélénkülve feleségéhez fordult: — Van egy ötletem! In— Itt a Tennant Streeten lakik... — Jaj, borzasztó. — Vigyázz, csupa vér! — mondták mások és aztán kérdések következtek. — Meghalt? C sak nagyon kevesen merték felelni, hogy igen, meghalt, hiszen még ők is remélték, hogy él, életben kell maradnia. Nemigen válaszoltak tehát, csak hümmög- tek halkan, kényszeredetten. És a szájtátó tömeg hullámzása felélénkült, amikor újabb járókelők jötték és azok is elő- renyomakodtak. Aztán: — Nézd, ez az asszony az anyukája... Az emberek arca aggodalmas volt, elrémült, szánakozó. Egy síró kisgyerek fúrta át magát a tömegen, és valaki megszólalt: „Istenem, ez a kis- öccse.” — s a gyerek felszállt a buszra, halott bátyjához, élve akarta őt látni és halottnak találta; őrjöngésében egy arra haladó autó kerekei elé vetette volna magát, de elkapták. Az emberek összeszorultak, utat nyitottak a fiú szüleinek, akik jöttek már zokogva és jajgatva, s amikor meglátták a halottat, hisztériás görcsökben fetrengtek; az anya haját szaggatta tébolyultként. A szomszédok nyugtatni próbálták őket, elvonszolni, de a szülők nem mentek el, nem mozdultak a holttest mellől. mentők és a rendőrség egyszerre érkezett meg, szabad útért harsogó szirénázással. Egyenruhás emberek toppantak ide, hangjuk tekintélyt gerjesztő és parancsoló; utasításokat osztanak, elküldik az ácsorgókat, kérdéseket adnak fel. Aztán felemelik a hullát, és elviszik. A rendőrök sietnek, hogy utolérjék a gyilkosvadászatra indult tömeget, de a gyilkos már messze jár, rég eltűnt az egyik mellékutcában, a piactér mellett, s amikor a hatóság elvonul és vele együtt a csődület oka is, szétoszlik a tömeg, lassanként és kelletlenül, még kérdezősködnek. Az újonnan jöttek szomjasan hallgatják a többiek bizonytalan ma- gyarázgatásait. Sütött a nap, ez a délutáni égről lelógó óriás, izzó labda, vad nyári erejével,. és szétterjesztette meleg, ragyogó fényét, mint valami aranyköpenyt, de a három ember feje fölött egy nagy, fekete felhő támadt és ők ottmaradtak, sírtak a határtalan sötétben. (Fordította: Raáb György) < i l A nen úgysem engednek egyhamar tovább. Nézz ki, az Űrrendészet leállít mindenkit. Mi lenne, ha kikötnénk, és körülnéznénk ezen a golyóbison? Anna lelkesedéssel fogadta az ötletet. Kozma lassan körözött az égitest felett, alkalmas leszállóhelyet keresvén, majd teljes biztonsággal le is ereszkedett. Alighogy lábuk talajt ért, rikácsoló hang ütötte meg a fülüket. A közeli horizont mögül dühös emberek futottak elő, karjukkal tiltakozó mozdulatokat végezve. Kopnáék első reflexe a megdöbbenés volt. Már-már elnézést kérve visszahúzódták űrhajójukba, de a férfiban hirtelen feltámadt a kaján ellenkezés ösztöne. — Nekem aztán mutogathattok — morogta félhangosan —, úgysem értem, mit karattyoltok ... De, sajnos, értette. Így hát mégiscsak elnézést kért, és visszasegítette nejét a rakétába. Elvégre lehet, hogy ezek már kora reggel óta itt lajhárkodnak ... — Elinduljunk még a Vénuszra? — fordult az asszonyhoz, miután berántotta az ajtót. Anna az órájára nézett: — Haza is kell még érni — felelte kedvetlenül. — Jobb is, ha most visszafordulunk — bólintott a mérnök. — Dél van. Talán most még visszafelé nem lesz olj'an nagy a forgalom... Jól számítottak. Viszonylag. Sötétedés előtt hazaértek, és ez sem volt éppen rossz dolog ... Anna megkérdezte a Telexikont, mikor kezdődött a kozmikus korszak. Vacsora után átnéztek a szomszédba. Elmesélték, hogyan jártak, háborogtak, nevettek, ittak, viccet meséltek; végül megkeresték kronovízión ama időket, mikor még azon tréfálkoztak az emberek, hogy „két űrhajó találkozik a vi- i lág űrben.. i — 0, szerény kis ajándék, egy kalap. — Ajándék? — szörnyülkö- dik a doktor. — Hát hallotta maga valaha is, hogy Gávril Gávrilovics ajándékra tartott volna igényt? — Az ajándék — szólok közbe — nem önnek, hanem Didónak, az asszonynak...! — Ja, vagy úgy?! — mennydörgő valamivel enyhébben Gáv-Gáv. — Tehát már a jeleségem nevét is tudják? Micsoda spionnépség! Mindent kifürkésznek! Kész újságtéma! Előre látom, Lidocska hogy begurul. Na, de sebaj. Első alkalommal megbocsátható — fejezi be Gáv-Gáv és kiveszi kezemből a dobozt. Mikor hazatértem, Lida, a feleségem nekemront: — Hadd látom, hol az a kalap, amiről a telefonban ordítoztál! — A kalap Lidánál, Gávril Gávrilovics feleségénél — dadogtam félhülyén. — Ne is folytasd! Mindent értek! — fojtotta belém a szót. Es egy hajszálon múlt, hogy el nem váltunk. Fordította: Baraté Rozália Vettem a feleségemnek egy kalapot. Valójában nem is vettem, hanem szereztem, azaz hozzájutottam egy aranyos kalaphoz, ami a tényt egészen más megvilágításban mutatja, hisz venni mindenki tud, de szerezni? ... Féltve őrzött zsákmányommal hazafelé menet betértem a rendelőintézetbe, mert hosszabb ideje vacakol az epehólyagom. Az előcsarnokban annak rendje- módja szerint fogasra akasztom a köpenyemet, s nejem dobozba csomagolt kalapját a polcra teszem. E fenti művelet közepette érzem: hátulról valaki kitartóan figyel. Óvatosan megfordulok, de valami megmagyarázhatatlan gyanakvásféle visszaparancsol a fogashoz. Leemelem a dobozt: biztos, ami biztos. Magammal viszem a rendelőbe. — Éppen jókor érkezett — mondja Gávril Gávrilovics, vagyis Gáv-Gáv, ahogyan mi, páciensei hívjuk. — fjj gyógyszereket kaptunk. Naponta háromszor tizenöt cseppet kell bevenni, evés előtt, vagy evés után, mindegy. — Ahogy kezet szorít velem, megkérdezi: — Mi ez a kerek magánál? A. BURMEEV: A KALAP (Peter Kumálo dél-afrikai író novellájában nem i hallunk sem a négersorsról, sem a délafrikai fasizmusról, sem a i rendőrönkényről. A cenzúra elhárításának is szerepe lehet ebben, bizonyára. De Kumalo olyan író, aki ért a kinem-mondás művészetéhez. Az erőszakos halál borzalmát írja meg és közvetve ugyan, de félreérthetetlenül protestál, lázad a gyilkos diktatúra ellen; s mi vele együtt ítélkezünk.) A znap, amikor két barátommal együtt bejöttem Cape-Townba, láttam e , merő tragédiát, életnek ; és hirtelen halálnak drárná- i ját, amelyet a valóság játszott i el a hatodik kerület, a fok- : városi Csikágó környékén; és ettől az élménytől félni kezd- j tem, és már meztelennek is I érzem magam. Az egyik megálló után a busz lassan közeledett a Tennant Street felé, amikor a széles utca sarkán rohanó férfi bukkant föL Szorosan a nyomában fiatal fiú szaladt és a vad üldözőt egy galerira való suhanc követte. Vagy harminc yardot tehettek meg, a bandavezér már majdnem elkapta a menekülőt, amikor az elképesztő fürgeséggé# megállt, sarkon fordult, ütött — és mi, a buszon, már csak a tett végeztével láttuk meg a kést a felemelt kézben, akkor döbbentünk rá, hogy a kamaszt leszúrták. A másik megfordult újra, és továbbmenekült —, a ledöfött fiú megtorpant, mellére nézett, és mintha túl gyorsan értette volna meg, hogy mi is történt vele —, ingén a vörös folt egyre nagyobbodott —, láttuk arcán a hitetlen meglepetést, azér- tetlen . rémületet, láttuk, hogy élni akar, nem akar meghalni itt, most, előttünk. „Oh! Istenem segíts!” — kiáltotta és szaladni kezdett a busz felé, míg a vér kicsorgott szívéhez szorított bal kezének ujjai közül, mintha csak meg akarná állítani a vérsugarat. A busz pedig csak ment, nagyon lassan, a motor halkan mormogott, s az utasok a döbbenet pózaiba meredtek, szóra-kép- telenüL Aztán megpróbáltunk letolakodni a busz emeletéről, le az alsó peronra, de az egyik utas, aki már az előbb lefelé indult, mozdulatlanná dermedt az iszonyattól, és félre kellett löknünk. A haldokló keze nyomán nagy vérfolt maradt a fényes, krómacél kapaszkodón, ott, ahol a fiú rámarkolt, hogy felhúzza magát a peronra. Most az ülések közti folyosón feküdt, hátára fordulva, lába térdben becsuklott, karját hátracsapta — mintha egy térdeplőt döftek volna le imádkozás közben. Az inge átázott a vértől, a vér ráfröccsent a nadrágjára, az ülésekre, és a padlóra is. M ellkasa nehezen emelkedett, az ing szorosan ráfeszült bordáira, ahogy lélegzetet vett. Nyitott, senkire sem néző, kifejezéstelen szemében indulat látszott, borzalom, a félelmetes és té- bolyító tudat, hogy ez az elképzelhetetlen dolog, a halál, már közeledik, és, hogy a fiú nagyon egyedül van. Áz élet vére pedig egyenletesen ömlött átszúrt szívéből. És mi, mi, oly tehetetlenek voltunk, nem menthettük meg ezt a gyönge, fiatal életet. És a halál, amikor jött, gyors volt és hirtelen, mintáz aranyló naplemente, amikor háttal állunk a napnak, vagy, mint véletlen harangkondulás nyári éjszakán. Teste már olyan emberé volt, akiből kitörlődött minden emberi, hulla volt: élettelen, akár valami lottyadt, ^személytelen bábú, melyből hab és vér folyik; s kárminpiros csíkot hagyott a peron kemény acélszegélyein és a forró aszfalton. Az utasok persze pánikba estek, de azért akadt néhány ember, aki, mikor a busz végre megállt, segítségért sietett, orvosért a mentőkért és a rendőrségért. S máris száj táti, de hemzsegő tömeg kerekedett á Sikátorokból, ahonnan ez a fiú oly gyorsan érkezett, hogy meghaljon. Cifra ruhájú emberek és munkától törődöttek, meg szennyes ruhájúak is; meg kócos hajú, piszkos köté- nyű háziasszonyok, részegek, meztelen talpú gyerekek, akiket a halál varázsa elhívott a játéktól. Mind izgatott, mind kíváncsi volt, mind látni akart és amikor már látott, kényelmetlen, kérdő némaságba csitult, az ellenséges és kéretlen jelenségek láttán. És az egész idő alatt nem szakadt meg a gyors beszéd, az izgatott hangok remegő zümmögése, amely fölé kérdések és bizonytalan magyarázatok emelkedtek. — Jaj, szegény anyja — mondta egy asszony. — Hogy hítták?
