Pest Megyi Hírlap, 1973. február (17. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-13 / 36. szám

1973. FEBRUÁR 13.. KEDD 5 Háromszáznegyvennégy fiatal között csak tízen Választják és nem kinevezik! KISZ-szervezet történetét számokkal leírni, bemutatni nem lehet. A számok változá­sa talán semmit sem árul el az aktivitásról, a tényleges, tartalmi munkáról. Ha azon­ban a számok alakulásának a hátterét is vizsgáljuk, az ér­dekes tanulsággal szolgálhat. A kistarcsai termelőszövet­kezetben 1968-ban alakult meg a KISZ-szervezet, titkára azóta is Rapavi József. A tag­létszám akkor, és két évvel ké­sőbb is, amikor a kistarcsai és a kerepesi termelőszövetkezet egyesült, csak tíz volt. A két tsz egyesülése után követke­zett a KISZ-titkár legnehe­zebb feladata: még körülmé­nyesebb lett a szervezés, hi­szen a tsz-ben dolgozó fiata­lok különböző munkahelyeken tevékenykedtek. Furcsa mó­don — a nehézségek ellenére, 1971 végén a KISZ-szervezet taglétszáma 38-ra emelkedett Idén januárban azonban már csupán 10 fiatal érvényesítette tagsági könyvét, a többiek vagy elmaradtak, vagy kilép­tek a KISZ-ből. A tsz-ben je­lenleg 344 (!) 30 éven aluli dolgozik. Juta'mul — Az utóbbi évben sok gon­dot okozott nekünk a Szilas- mente Tsz KISZ-szervezete. Már többször beszéltünk arról a tsz pártveze tőségével, hogy személyi változásokra lenne szükség — mondja Dolányi Sándor, a KISZ gödöllői járá­si bizottságának titkára. — A tsz vezetői azonban makacsul ragaszkodnak a jelenlegi KISZ-titkárhoz, bizonygatják, hogy ő a legalkalmasabb. Ér­veik: Rapavi József kiváló ál­lattenyésztő, munkáját példa­mutatóan végzi. Ezt elismer­jük — folytatja a KISZ járási bizottságának titkára —, de az eredménytelenség láttán, valamint a többszöri beszélge­tés során az is kiderült, hogy Őapavi Józsefnek semmi ked­ve a KISZ-titkársághoz. Sajnos, sok helyen a gazda­sági és pártszervezet vezetői a llISZ-titkári tisztséget a jutal­mazás egyik formájának te- ítintik. Valóban, ha valaki jól dolgozik, ezt erkölcsileg is méltányolni kell. Az is jogos várakozás, hogy az ifjúsági vezetők példamutatóan dolgoz­zanak. Ez azonban egy része csak annak, hogy valaki iga­zán jó KISZ-titkár lehessen. Nem is szólva arról, hogy a KISZ-titkárt nem a gazdasági vezetőknek kell kijelölni, ha­nem az ő egyetértésük mel­leit a KISZ-tagok választják Nem kötődnek semmihez? Pupek Márton, a Szilasmen- iie Tsz függetlenített párttit­kára: — A tsz-ben 49 párttag van. A KISZ-tagok száma pedig cesak 14. Rossz arány. Tudom, Rapavi Józsefnek már nem­igen van kedve KlSZ-munká- val foglalkozni, talán azért, mert már elmúlt 25 éves. Né­hányszor szólt, hogy le akar mondani, de a KISZ-vezetőség választása előtt, amikor né­gyesben, a tsz-elnökkel, a fő- agronómussal és vele leültünk beszélgetni, úgy látszott, meg­érti: szükség van rá. Továbbra is vállalta, hogy vezeti az «lapszervezetet. — Nem könnyű nálunk KISZ-munkát végezni. A fia­talok jönnek-mennek, így ösz- szeszokott gárda a KISZ-ben sem alakulhatott ki. Különö­sen sok baj van a 20 és 30 év közöttiekkel, őket mintha más anyagból gyúrták volna, nem kötődnek semmihez, nem ér­dekli őket semmi. A járási KISZ-bizottság — úgy érzem — túlságosan türelmetlen. Nem várják meg, amíg rende­ződik nálunk a KlSZ-szerve- zet sorsa. Csupán néhány hó­napja üzemel az élelmiszer­feldolgozó részlegünk, ahol sok fiatal dolgozik. Biztosan akad közöttük olyan, akire a KISZ- munkában is számítani lehet. De ahhoz, hogy őket megta­láljuk, időre van szükség. A KISZ-szervezetnek csak idén tudunk önálló helyiséget biz­tosítani. Építőbrigádunk már meszeli az új klubot — mond­ja a párttitkár. — Miért erőltetik Rapavi József újraválasztását? — Rapavi József a tsz-től kapott társadalmi ösztöndíjat, hozzánk jött vissza, amikor elvégezte az állattenyésztő fő­iskolát. Egyébként sem egy­szerű egyik napról a másikra új KISZ-titkárt találni, olyat még kevésbé aki helyben la­kik, sok szabad ideje van, mint Rapavi Józsefnek, hiszen ő még nőtlen. Legtöbb fiatal már családos, és idejéből eilig futná a KISZ-munkára.-— Az utóbbi hetekben azon­ban mégis rájöttünk, át kell szervezni a KISZ-vezetést. Már jelöltünk is van (?!): Fűzi Gábor. Egyetemet végzett, párttag, 28 éves. Gödöllőről jár be dolgozni, két gyermeke van, de mielőtt elvállalta vol­na a KISZ-titkári funkciót, megbeszélte feleségével is — csak ezek után döntött. Egy­két héten belül tehát megol­dódik a KISZ-titkár csere. Fűzi Gábort, az új jelöltet, nem találtuk. Vidéken volt. Az élelmiszer-feldolgozó üzem­részben dolgozik, nyersanyag­beszerző, állandóan járja a megyét, az országot. Ellentmondás A KISZ-titkár, Rapavi Jó­zsef, keserű fiatalember: — Amikor 1968-ban KISZ- titkárrá választottak, nagy lel­kesedéssel fogtam munkához. Nem panaszként mondom, de nagyon sok problémával kel­lett megküzdenem. A közös rendelvények előtt például, minden KISZ-tagot személye­sen kerestem meg, és így is csak kevesen jöttek el. Nem a nehézségek elől futamod- tam meg, hanem rájöttem, hogy a szakmai fejlődésemre is időt kell szakítanom, a munkám is felelősségteljes. A szarvasmarhatelep vezetője vagyok. Huszorakilencedik éve­met töltöttem be, fiatalabb KISZ-titkár kellene. — Senki sem segített? — A pártvezetőség két évvel ezelőtt három párttagot meg­bízott azzal, hogy patronálja a KISZ-s-ervezetet. Minden megmozdulásunkra meghív­tam őket, egyikük sem jött el soha. A párttitkár elvtársnak azt mondták, nem kaptak meghívót. Mi mást mondhat­tak volna? — Mi történt, hogy alább­hagyott a kezdeti lelkesedése, kedve? — 1971. év végén akartam először lemondani. Az egyik felelős vezető, engedje meg, hogy a nevét ne mondjam, a következő kijelentést tette: „érdekes, hogy nem megy ná­lunk a KISZ-munka, pedig Rapavi Jóskának semmi más dolga nincs, csak a KISZ-szel foglalkozik”. Ekkor mentem be először a felmentésem miatt a pártti tikárhoz. Hosz- szasan beszélgettünk és meg­győzött: legalább egy évig vál­lalnom kell a titkári funkciót. Ezalatt majd utódot nevelek, aki átveheti tőlem a KISZ-ve- zetést. Persze, hogy vállaltam. Néhány nappal később meghí­vót kaptam az évi beszámoló párttaggyűlésre. Megdöbben­tett, hogy lemondásom vissza­utasítása után, nyilvánosan megbíráltak. Űgyis mondhat­nám, megszégyenítettek. Ezek után nem tagadom, el is ha­nyagoltam a KISZ-munká t. Magyarázatot kerestem, miért nem engedik, hogy lemondjak, ha már ennyire rosszul csi­náltam mindent, ennyire al­kalmatlan vagyok a vezetésre, ahogy ez a párttaggyűlésen el­hangzott. Azóta többször meg­kíséreltem, hogy lemondjak — sikertelenül. — Akadnak a KlSZ-szerve- zetben olyan fiatalok, akik igazán alkalmasak lennének a KISZ-titkári munkára. Ne­veket is tudok mondani: Ko- csicska János 22 éves, jelen­leg szervező titkár. A vil­lanyszerelők csoportvezetője, felesége pedig a Hazai Fésűs­fonó kistarcsai gyárában KISZ-csúcsbizottság titkára. Lópusni András, a KlSZ-scer- vezet gazdasági felelőse, b<> lőle is kiváló KISZ-vezető le­hetne. — Ügy tudom, már van új javaslat KISZ-titkárra. — Nem tudok róla. — Fűzi Gábort szeretnék. Rapavi József beszélgeté­sünk alatt most először mo­solygott. — Tévesek az infor­mációi — mondja. — Gábor nem vállalja, családja van, ál­landóan vidékre jár, és elmúlt 30 éves. Egyébként sem KISZ- tag! És a fiatalok? A Szilasmente Termelőszö­vetkezet vezetői vitatkoznak és döntenek, ki legyen a KISZ- titkár, ahelyett,.hogy a legille­tékesebbeket, a fiatalokat kér­deznék meg, mi a véleményük. A Szilasmente Tsz-ben „ki­nevezik”, „megtartják” a KISZ-titkárt. Tárgyalnak az úi jelöltjükkel, aki nem is tagja az ifjúsági szövetségnek. Fur­csa formája a pártirányítás­nak. Furcsa értelmezése a de­mokráciának. Még a látszatra sem adnak. Azt hiszik, hogy a fiatalok érdekét védik, azt hi- scdik, hogy amit tesznek az pártirónyitás, holott egyik sem igaz. Ilyen módszerrel nem pezsdülhet fel, csak tengődhet a KISZ-munka a SziLasmenti termelőszövetkezetben. Árokszállási Éva ■ Mi legyen a hulladékkal?... A Helyiipari Kutató Intézet sokirányú tevékenysége mel­lett a háztartási és ipari hulladék célszerű hasznosításának, illetve megsemmisítésének módozataival is foglalkozik. A pa­pír-, rongy-, műanyag-, gumi-, fa-, üveg-, fém-, bőrhulladé­kok regenerálásában végzett kutatások már jó eredményekre vezettek. Hulladékpapírból például megfelelő fertőtlenítés után jó hő- és hangszigetelő, valamint csomagolóanyag készíthető. A képen: habosított papírhulladékból szigetelő anyag készül. Rádiójátékok Vetélkedők A Csepel Autógyár is felkészül Évfordulók — felajánlások Folytatva a tavaly megkez­dett Petőfi-emlékműsorok so­rát, a magyar rádió az idén is számos összeállítással, riport­tal, rádiójátékkal és vetélke­dővel köszönti Petőfi Sándor születésének 150. évfordulóját. Március—áprilisban nemzet­közi vetélkedőműsort hallha­tunk „Mit tudunk Petőfiről?” címmel, amelyben környező baráti országok rádiósai mű­ködnek közre. A döntőt Bu­dapesten tartják. Április—má­jusban rádiókompozíció kerül az érdeklődők elé Hatvány Lajos és más gyűjtők, iroda­lomtörténészek Petőfi-doku- mentumai alapján. Májusban Az idén ünnepli a Vasai? Szakszervezet fennállásának hetvenedik évfordulóját. Eb­ből az alkalomból a Csepel Autógyár szocialista brigádjai elhatározták, hogy felajánlásaikat a jubileum tiszteletére teszik meg, ter­mészetesen szem előtt tart­va a vállalati érdekeket. Az idei munkaverseny-moz- galommal a Csepel Autógyár 25 éves évfordulóját is köszön­tik. A hajtőm ügy áregység dol­gozói például felajánlották, hogy a szakszervezeti szerve­zettséget 92,5 százalékról 94 százalékra emelik. Az Idén kerül sor a va­sas ifjúsági év rendez­vénysorozatára. A gyár KISZ-bizottsága és szakszervezeti bizottsága rövi­desen alapos felmérést készít a vállalat fiataljainak hely­zetéről. Fokozottabb figyelmet fordítanak az ifjúmunkások beilleszkedésére: a fél vagy egy éve dolgozó fiatalokat be­szélgetésre hívják össze, hogy gondjaikat, a kezdeti nehézsé­geiket megismerjék. A vasas ifjúsági év alkal­mából a vállalati KISZ- és a szakszervezeti bizottság ván­dorserleget alapít, amelyet 4 munka versenyben kitűnő ifjú­sági brigádnak ítélnek majd oda. Rideg Sándor: IRTÁS SZÉLÉN H átával a szélhordta hókupacnak támasz­kodva, magányosan ácsorgott Lehota háza, s hallgatta a szél gurgulázó uga­tását, mely a tél fehér lován rohangált össze­vissza a pusztaságban. A hideg keresztülfúrta magát a ház falán, s zajtalanul topogott az ágyban fekvők taka­róján. Nem lehet tudni, hány óra van ilyen­kor. Az udvaron nem szólt hajnalban a ka­kas. A házban nem ketyegett óra, csak a tél fehérsége riasztott halvány reggelt a szo­bába. Lehota Ábel begörbü'lt vállal méregette vé­gig a szobát, s kinézett az ablakon, melynek üveglapjára pálmaerdőt varázsolt a fagy. Körülötte a ház minden eresztéke hideget árasztott: a kilincs és az ajtó repedése, s a cseréppel fedett tető. A sározatlan padlásról lehangzott a szél dobbanása, amint döngve nekicsapódott a homlokdeszkázatnak. Néha úgy érzett, mintha a részeg szél itt hentergett volna a szoba deszkából ácsolt bútorai kö­zött, ahol tótágast állt a mindennapi szegény­ség. Olyan hideg volt bent, mint künn juh- szélen. A szürke árnyékkal függönyözött szegletben, holmi ócskaságból magasra púpozott ágyban feküdt Lehotáné a gyerekkel. Noha nem volt beteg, ezt tette már hosszú napok óta. Szinte bukdácsolt a levegőből áradó ólmos álmosságban, mint aki egyik ájulásból a másikba zuhan. Ha megszólalt, emberére lázadott: — Miért nem vagy Te olyan ember, mint más? — kérdezte aztán ezredszer, mióta együtt érezték ínségüket. — Mások segíte­nek magukon... Én szerezzek neked gazdát? Várod, hogy megdögöljek az ágyban kölkes- tül... Azután példákat mondott másokról, és az istent emlegette. Fölkelni ma sem mert, félt, hogy elillan testéből ezer bajtól megfogyott ereje, amivel a januárban született gyerekét melegítette. S valóban nem volt más meleg­ség ebben a hajlékban, mint az ő sűrű sóha­jának lehelete. — Mit akarsz velünk? — kérdezte csen­gőn, mintha az istennel beszélne. Lehota szótlanul állt a jégvirágtól megva­kult ablak előtt, szeme sarkában, mint letö- rülhetetlen pecsét világított a ború, mely annyira hasonlóvá teszi a szegény embert Krisztushoz. Nem volt érzésében semmi ön­vád. Eddig mindennap ott álldogált az em­berpiacon, és nem kellett senkinek se ő, se más. — Fogadjon meg, hűséges embere leszek! — könyörgött legutóbb egy nagyparasztnak, s az röhögött, mintha valami jó tréfát hal­lott volna: — Ügyéé! Ilyenkor minnyájan azt mon- gyátok! Szátokba folyik a víz, mi?... Majd szóllok... T alán egyszer majd szól a gazdag paraszt. De most nem volt a házban akkora da­rab kenyér, hogy cuclit rághattak vol­na belőle a gyereknek, és nem volt a katlan alatt két hét óta tűz... Nem volt itt se Is­ten, se Szentség. Mindenestül le akart sza­kadni Lehota Ábel felett az ég. Azon gondol­kozott, mi lehet rettenetesebb, az éhség-e vagy a hideg? — Meg kék fürdetni a gyereket — nyögte az asszony. — Megfürdetjük — ígérte Lehota. A hangja úgy csengett, mint a hamispénz. A fejsze ott volt letámasztva párjával a tűzhely előtt. A szélespofájú, hosszúnyelűt akasztotta karjá­ra, és indult kifelé. Szemhunyorításig állt a ház előtt, s végignézett a táj mindent elbo­rító fehérségén. A közeli rét befagyott tó­csái felett téli madarak felhőztek, olykor sikongva csaptak az ég felé. Mintha eltaszították volna, úgy indult el a süppedő földeken keresztül a messze sötétlő erdő felé. Az ég kalapja nevetségesen keskenynek látszott, s mint lerongyolódott fehér firhang szállongott alá a hó. Szembe fújt a szál. Lehota izzadtan lépett át a bodzával sze­gélyezett erdő árkán. A széltől vert erdő riogatva zúgott. Az óriás fáit gallya úgy kelepelt, mintha ezer toronyban egyszerre szólna a húsvéti ke­replő. Azután pillanatig tartó csönd lett. \ r astag akácot szemelt ki az irtás szélén Lehota, tövétől elkotorta a kacatot, S lecsapott fejszéjével. Az erdő recsegve visszhangzott, mintha segítségért kiáltott vol­na. Volt ebben a hangban valami rémület­keltő. Lehota kezében megállt a fejsze, hosz- szú percekig hallgatózott. A fák zúgása vé- gigborzongott a havas erdőn. Lehotának úgy rémlett, mintha a nevét kiáltották volna messziről: .Ábel!... S egyszerre megroppant háta mögött a gally. Nem volt ideje, hogy el­dobja fejszéjét, és futásnak eredjen. Az új erdőőr, a romlott ember — így ne­vezték a környéken — barátságosan nevettő arccal puskára támaszkodva állt Lehota előtt, becsukott félszemmel hosszan nézte a meg­riadt Lehotát, és megszólalt: — Fényes nappal?... Vagy talán verebet akartál fogni az orroddal? Ide azt a szerszá­mot, és gyössz velem!... A puskás válla kiszélesült, hangjából meg­másíthatatlan keménység áradt. Előrebotlott frissen fényezett csizmájával néhány lé­pést, és kifejtette Lehota markából a fejszét, — Aztán nehogy nekilódulj — szólt —, mert beléd eresztek. No, mehetünk. — Hová? — szorult ki Lehota torkán a hang, s az arca sárszínűvé vált. Mély ije­delem szántott végig a testén, előre-hátra tántorgott, s hangját könyörgésre fogta. Nem akarta, hogy bekísérje az erdő rossz hírű kis- istene, és talán megverjék. — Írja föl a nevem! Lehota Ábel vagyok. Házam van a bogárzó mellett. Mindenki is­mer a környéken. — Csak semmi cifra!... — mondta a puskás, — A felügyelő is nagyon kíváncsi rád, bent, Ö még nem ismer téged... — Lehota szálfá­nak dőlve nyöszörgött, térde ingadozott. Bi­zonyossággal tudta, hogy nem megy be a romlott emberrel. — Családos ember va­gyok ... — Megfizetem a büntetéspénzt —• mondotta. — No, aló előttem, ha már Ábel vagy..; Fene szép neved van! Lehota visszafelé for­gott, a puskás vállánál fogva tolta maga előtt. — Nem megyek! Érti? — kiáltott Lehota, — És mi jogon tegez engem? M inden elszántsága a szemében olvadt föl, fagyos könnye végigfolyt beretvá- latlan, szegletes arcán, szűkölt, mint a farkasverembe esett eb, s minduntalan ki­tépte magát kísérgetője keze közül. Az erdőőr szája körül fekete csíkokban elevenedett föl a harag, szitkozódva emelte feje fölé puskája csövét Lehota arcába. A szája csikorgott, mintha kavicsot rágott volna: — Az anyád szentséges!... Égrengetőjit a zsivány fajodnak!... Megtaszította Lehotát és az inába rúgott. Lehota fölhemperedett, és úgy maradt fekve. Fogásra lesve, szeme sarkából figyelte a vadőr mozdulatát, aki puskát szorongatott a kezében. Most csak a fejszéje nyelét szerette volna még egyszer megmarkolni. A puskás lehajolt, hogy felemelje embe­rét. Lehota egyetlen szorítással lerántotta magához a gallyak közé. Félig megfagyott ujjait a szemébe véste, fogával rázta a vadőr arcát. Ellenfele ökle a beleit döngette. Hem­peregtek a hóban fuldokolva. Egymás torkát szorongatták. A kezük és az arcuk véres és nyálas lett a pirosán locs- csanó ütésektől, amint egymásba markoltak.' Lehota már kezébe kaparintotta baltáját egy szúrás árán, azután újabb szúrásokat kapott,' az utolsót, a legmélyebbet, már nem érez­te... A fölötte zúgó erdő egyetlen pirosság- ban lobbant föl a szeme előtt. Teljes erejé­ből sikoltani akart, de nem fért ki hang a torkán, s könyökéről a hátára zuhant. Feküdt az irtózatosan hidegre változott havas föl­dön mozdulatlanul, mintha sohasem lett vol­na ilyen fehér ágya. Madzaggal felkötött csiz­mája talpán fekete cafatban lógott ki a kap­cája, mint valami óriási varangy kitaposott bele. D ülöngve törölgette meg bevérzett arcát az erdőőr, s megnézte zsebóráját: éppen kilencet mutatott. Mintegy fél percig bámulta a mozdulatlanul fekvő Lehotát. s mintha megrémült volna tőle, elsietett, hogy tisztázza magát ott, ahol kell, mielőtt min­den nyomot el nem lep a hó... Az író születésének 70. — tegnapi — évfordulója alkalmából. f i i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents