Pest Megyi Hírlap, 1972. december (16. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-24 / 303. szám

1973. DECEMBER 24., VASÁRNAP írlap 5 A Vinczéné lányai Az országgyűlés kulturális bizottsága nemrégiben foglalkozott a gyermek- és ifjúságvédelemmel, ezen be­lül elsősorban az üzemek és szövetkezetek patronáló munkájával. Megállapította, hogy ez a pártfogó tevé­kenység számos nevelőintézetben segített az otthonos­ság megteremtésében, az állami gondozott gyermekek életútjának formálásában. Az üzemeknek ez a tevé­kenysége azonban nem eléggé általános és főleg nem J kellően tudatos. A kulturális bizottság feljegyzése nyo­mán a kormány úgy határozott, hogy tovább kell fej­leszteni, szervezettebbé és tudatosabbá kell tenni a vál­lalatok és szövetkezetek segítő munkáját. Ennek érde­kében az Országos Gyermekvédelmi Munkabizottság a patronálás célját és feladatait összefoglaló ajánlást tett közzé. A folyó, amely odavisz K özel, nagyon közel voltam. Láttam a fo­lyót, amely odavisz. Hajóra ülök, lecsorgok a folyón, s ott, ahol egy má­sikba belefolyik, ott van egy városj egy északi vá­ros, amit szeretnék megnéz­ni. Hanti-Manszijszknaik hívják — ott és a környé­kén laknak a legközelebbi nyelvrokonaink. A hantik és manysik — más néven vogulok, osztjákok —, akik­kel legalább egyszer min­denképpen szeretnék talál­kozni. Rokonok? Két és fél ezer éve, hogy Szibériában együtt lehettünk. Aztán mi nyugatra-délre sodródtunk, ők föl, föl, északabbra. De hiába szakadtunk el régen, kíváncsi vagyok rájuk — a finnugor nyelvcsaládból vé­gül is ők a legközelebbi nyelvrokonaink. Erről is beszéltem Omszkban. Szovjet testvér­megyénk székvárosa oan. Ami rettentően közel, lég­vonalban csak 600 kilomé­terre lehet a rokonaink fő­városától. Az Irtisen — nagy kanyarai vannak — 800—900 kilométer lehet az obi torkolatig az út; ha nyáron jön, mondta a fő- szerkesztő, valóbán szép lehet hajóval lecsorogni. Repülővel persze gyorsabb, de szép lehet hajóval le­csorogni. Omszkban másról is be­széltünk. Például Szibéria mai népességszerkezetéről. Őslakos tatárokról, délről jött kazahokról, az Európá­ból áttelepült (vagy régeb­ben ide száműzött) oroszok­ról, ukránokról, volgai né­metekről, beloruszokról, észtekről, moldvaiakról. És beszéltünk a klímáról, gon­dokról, barátságról, napi tennivalókról, politikai cé­lokról — és ha úgy hozta a vendéglátás sora, grúz borral, örmény konyakkal, orosz vodkával koccintot­tunk. És orosz, belorusz, volgai német egyforma nemzeti büszkeséggel di­csérte az örmény konyakot. L ehet is. Világmárka. Jó volt erről is el tár­salogni. Oldottan, csipkelődő hangnemben. És közben enni Szibéria egyik jó ételét, a pelmenyit. Ugrattak közben, hát „nem­zeti becsületből” kissé túl sokat ettem, reggelre kiké­szült a gyomrom — látom a jelenetet. Érzem a pel- menyiízt — reggel a teát is pelmenyi ívűnek éreztem. A gyomorrontás szégye­ne a másik szégyent is hozza. Kint mínusz 25 fok van, bent vígan lubickol­tunk a sztyeppéi éjszakai szanatórium termálvizes medencéjében. A hatvanas, vállas omszki főszerkesztő is beállt az „úszóverseny­be”. Levetkőzött — meglát­tam a hátát. Tele hegekkel, égésnyomokkal. A háború — mondta, amikor megkér­deztem. Logikus, hogy hat­hét évesen nem vettem részt a háborúban — mégis elszégyelltem magam, mert úgy éreztem, hogy a háta értem-miattam is meg­égett. F urcsa, mert nem indo­kolt a szégyen. Szem­be kell nézni vele. Látni, hogy a taglócsapás után ez a soknyelvű ország pokoli életerővel fölegyene­sedik, támadója karját le­fejti a torkáról; hazaveri, megsemmisíti. Látni a ha­lálba vonuló oroszokat, uk- ránakat, beloruszokat, kir­gizeket, volgai németeket, tatárokat, grúzokat, örmé­nyeket, türkméneket — és látni a győzelemre össze- csókolódzó oroszokat, ukrá­nokat, beloruszokat, volgai németeket, tatárokat, grú­zokat, örményeket, türkmé­neket. Látni... A háború el­múlt. Régen. Háborút nem akarnak. Tizenöt szövetségi köztársaság, húsz autonóm köztársaság, nyolc autonóm terület, tíz nemzetiségű körzet — több mint száz nép és nemzetiség egyesíti erre az erejét. Együttesen gigászi erejét. Erre — és a továbblépésre. A kommu­nizmus építésére. Az ember kiteljesedésére. A természet legyőzésére. K özel, nagyon közel voltam, mégsem ju­tottam el Hanti-Man- szijszkba. Még fagyott volt az Irtis, hajóra nem ülhet­tem. Talán majd máskor, valamikor. De végül is; annyira fontos ez? Hiszen ha jól belegondolok, még Sárospatakon sem jártam. Bár nem ártana egy riport- sorozat, miszerint mit je­lent a gyakorlatban az, amiről tanultam. Hogy a kis, pusztulásra ítélt népek­nek, nemzetiségeknek nem­csak életlehetőséget — ha­nem betűt és könyvet is adott a szovjethatalom. Hogy azóta van náluk nyomtatott nemzeti iroda­lom. Murányi József Kitüntetés az építőknek Sikeres premier az új metrószakaszon Tavaszra Az idén már nem készül el, de azért gőzerővel dolgoznak a Monor-erdei megálló felett húzódó közúti felüljárón. Most a korlátokat szerelik. A felüljárót előreláthatóan ta­vasszal nyitják meg. Gábor Viktor felvétele Megjöttek u csonttollú mo do rok A madárvilág közép-európai menedékhelyén, a Balatonon csapatosan tűntek fel az el­múlt napokban a már évek óta rendszeres téli vendégeli, a csonttollú madarak. A hide­gebb vidékről megérkeztek a magyar tengerhez a kék jég­madarak is. E legújabb jöve­vények a patakok balatoni tor­kolatánál, a nádasokban és a keszthelyi öböl környékén ta­nyáznak. nem prémiumért. De nemcsak tervező munkát vállaltunk. Ma már mosolyognom kell, ami­kor erre az akcióra gondolok. Kemény telünk volt és a ha­talmas termeket nem lehetett átfűteni. Mi, KISZ-esek, egy héten keresztül mindennap éj­félkor bemehettünk, és mire reggel jött a fűtő, a kazánok már ontották a meleget. Reg­gel lemostuk magunkról a szénport, átöltöztünk és az író­asztal mellett folytattuk a munkát (A kisközségben az ÁíESZ vezetői úgy dön­töttek az ifjúságpolitikai határozat szettemében, hogy ők is támogatják a fiatalokat. Az év elején 30 ezer forintot ajánlottak fel a KISZ-szervezet támoga­tására. A közgyűlésen az összeget meg is szavazták. Azonban a pénzügyi elő­írások szabályozzák a kifi­zetés módját, csak úgy, in­gyen, a semmire nem Lehet kifizetni még tíz fillért sem. Ezért a vezetők és a KISZ-esek megegyeztek: a fiatalok társadalmi munkát végeznek és akkor 3 vagy 5 ezer forintonként megkap­ják a felajánlott összeget. A KISZ-titkár bevallása ,;zerint, hetente kétszer be­kopog az elnökhöz, és munkát kér, mit csinálhat­nak a pénzükért. Azóta el­telt egy év, munka még nem akadt, és a KISZ- szervezet egy fillért sem kapott a 30 ezer forintból. A jövő évben újabb össze­get kell megszavazni a közgyűlésnek.) Fekete túlóra Moravcsik Attila 1965-től 1972-ig a KISZ központi bi­zottsága Ifjúmunkás osztá­lyán dolgozott. Az országos és helyi védnökségekkel foglal­kozott Az eredményekről, a fiatalok lelkesedéséről — úgy A kulturális bizottság meg­állapításai érvényesek Pest megyére is. A megyei párt­végrehajtóbizottság legutóbbi ülésén tárgyalt az ifjúságvé­delmi munka tapasztalatairól. Egyebek között megállapítot­ták, hogy spk üzemben tö­rődnek a szocialista brigádok az állami gondozott gyerme­kekkel, az egész gyárat meg­mozgató patronálással azon­ban viszonylag ritkábban ta­lálkozunk. Hagyomány A Nagykőrösi Konzervgyár­ban Harsányt Lászlóné sze­mélyzeti osztályvezetőt kér­dem: ismerik-e az Országos Gyermekvédelmi Munkabi­zottság ajánlását? — Természetesen. Ez nem új dolog a számunkra, hiszen nálunk hagyomány az állami gondozottakkal való törődés1. Négy éve, hogy létrehozták a városban a Pest megyei Gyer­mek- és Ifjúságvédő Intézet kihelyezett otthonát, ahol a ti­zennegyedik életévüket betöl­tött lányok laknak, őket fog­lalkoztatjuk itt a gyárban. Ügy érezzük, kötelességünk segíteni ezeken az egyedül maradt gyerekeken ... A konzervgyárban szeretik a fiatalokat, szívesen foglal­koztatják őket. Ezt az az adat is mutatja, hogy a dolgozók egyharmada a KlSZ-korosz- tályhoz tartozik. Azokat a ti­zennégy éveseket ugyanis, akik nem tanulnak tovább, hívják, szívesen látják, mun­kába állítják, megtanítják a szakma különböző folyamatai­nak elsajátítására, s három­éves gyakorlat után — ha el­végzik a tanfolyamot — kon­mondja — csalk nagy szavak­kal tud beszélni. — A védnökségi munka le­hetőséged a kommunista mű­szakok bevezetésével íkitárul- tak. De ugyanakikor fellépett az első ellentmondás is. A vállalatok olyan munkák el­végzésére kérték a fiatalokat, amelyek szervezési és egyéb hiányosságok következményei voltak. Nem egy helyen feke­te túlóra lett a kommunista műszak. Ezért is volt arra szükség, hogy a társadalmi munka anyagi részét rendez­zük. Üj meghatározás is szüle­tett, mely szerint a társadal­mi munka olyan tevékenység, amelyért a munkát végző egyén ellenszolgáltatást nem kap, de ennek értékét vagy az érték egy részét a KISZ- szervezet megkapja. Kommunista szombat Kommunista műszak egy textilgyárban, ahol főleg nők dolgoznak, három műszakiban. A Rokka című üzemi lap tu­dósításából: „A gyár dolgozói szíves­örömest és saját kezűleg írták nevüket üzemrészenként arra a listára, amelyen nemcsak részvételüket jelentették be a kommunista szombatra, hanem az aznapi keresetüket teljes egészében felajánlották óvoda építésére. Az elmúlt évek során több alkalommal szólították kom­munista, vietnami műszakra a gyár dolgozóit, s a kollektíva mindig, minden alkalommal igent mondott. Így történt ez a legutóbbi szabad szombaton is. ... A munka végeztével egy tábla csokoládét nyújtottak át a műszak résztvevőinek. Némelyik dolgozó húzódo­zott a csokoládétól, mondván „e napon semmiféle értéket nem fogadhat el.” Árokszállási Éva zervipari szakmunkások le­hetnek. Jelenleg száz fiatal dolgozik így a gyárban Papp Lászlóné művezető irányításá­val, négy csoportban. — Egyik csoportvezetőnk — tájékoztat a művezető — fog­lalkozik az állami gondozott gyerekekkel, akik együtt, egy brigádban dolgoznak. Először arra gondoltunk, jobb lenne, ha a fiatalkorúak csoportjai­ban szétosztanánk őket, de láttuk, szívesebben vannak egymás társaságában. Bár kö­zösségben nőttek fel, mégsem igazán közösségi emberek. Érzékenyebbek minden iránt, másképpen reagálnak a dol­gokra. Augusztusban tizenkilencen voltak, azóta néhányan kilép­tek: egyesek férjhez mentek, mások továbbtanulnak. Ki­lencen maradtak. Ha nem is kutatjuk, melyikük miért ke­rült állami gondozásba, nyil­vánvaló, hogy lelkileg sérült emberek. Sok esetben nem is a szülők hibájából, de elve­szítették azt a családi otthont, amely biztonságot ad, elve­szítették az összetartozás ér­zését. „...ez a legjobb” — Hogyan próbál segíteni a gyár? — 1971 szeptembere óta fog­lalkozom az állami gondozot­takkal — mondja Vincze Lászlóné csoportvezető. — Hozzámnőttek, a gyárban úgy hívják őket: a Vinczéné lá­nyai. Bízom bennük, s ők is tudják, hogy számíthatnak rám. Sokszor elmondják, amit más előtt elhallgatnak. S ez jó, mert bár az intézetben mindent megkapnak, a neve­lők pedagógiailag is foglalkoz­nak velük, az életre nevelés valahogy háttérbe szorul. Megértem, hogy egy pedagó­gus nem törődhet harminc gyerek gondjával-bajával egy­szerre. Éppen ezért a mi fel­adatunk, hogy ne csak egy közösséget lássunk bennük, hanem külön Erzsit, Zsófit, Gyöngyit, Klárit. A Vincze-brigád éppen a be­főttüzemben dolgozik, a futó­szalagra hordják a gyümöl­csöt. A zajban nehezen ért­jük egymás szavát, megkérem őket, menjünk az irodába. Feszélyezett a hangulat, amint elhelyezkedünk a kis asztal körül. Rágyújtanak. — Hogy érzik magukat a gyárban ? Nehéz szóra bírni őket, óva­tosak, zárkózottak. Bakó Gyöngyi, a „rangidős”, két és fél éve került a nagykőrösi intézetbe, azóta dolgozik itt, mégsem nyilatkozik. A hely­zetet Pocsai Erzsi menti meg. — Ez a legjobb munkahely a városban. Az intézetből néhá­nyan a ládagyárban, meg a hagymaüzemben dolgoznak, de ott más a légkör. Aki teheti idejön... — Gondoltak-e arra, hogy megtanulják a korrzervszak- mát? — Én fél évig gyors-gépíró iskolába jártam — mondja Stil Beatrix —, azt szeretném folytatni. Pocsai Erzsi másfél évig ta­nulta a szemüvegműszerész szakmát, pótolni akarja az el­maradt hónapokat, s talán egyszer szemüvegtervező lesz. Most azonban Vitáris Zsófival együtt, munka mellett, a nyol­cadik osztályt végzi. Zsebpénz és szabad idő — Két műszakban dolgo­zunk, nehéz a tanulás — pa- 1 na szkod! k Erzsi —, ráadásul az intézetben nincs egy nyu­godt sarok, ahol az ember ta­nulhatna ... — Mennyit keresnek? — Ezernégy -ezerhatszáz kö­zött — válaszol Gyöngyi. — Ennek 40 százalékát félrete­szik az intézetben, tizennyolc éves korunkban kapjuk meg; 30 százalékot a kollégiumért fizetünk, 30 százaléka pedig a zsebpénz. A zsebpénzről jut eszembe, hogy egyittük — pedig nem is festi a szemét — a legdrágább szemfestéket vásárolta meg, mert a többiek is vettek. Vinczéné, Saci néni, nem győ­zi magyarázni, hogyan gazdál­kodjanak, hogyan osszák be a pénzüket. Nem ismerik az ér­tékét ... Másikuk hatszáz fo­rintért vásárolt divatos nadrá­got, mert bár az intézetben teljes ellátást kapnak, arra nem gondolnak, hogy ezek a felnőtt lányok csinosak szeret­nének lenni. Amíg új volt, va­lamennyien ezt a nadrágot hordták óz otthonban, amikor elpiszkolódott, eldobták. Sen­ki nem érezte a sajátjának, senki nem vitte a tisztítóba. Szabad idejükben moziba, táncolni mennek/ olvasnak. Sorolják a regénycímeket: Já­ték a tisztességgel, Jelek a Holdon, Helyettem kis vi­rág ... Az intézettől színház­jegyet kaptak mikulásra, a kecskeméti Katona József Színházban Az ügynök halá­lát nézték meg. Kapcsolatok A fiatalkorúak között mun­kaversenyt indítottak, Viruczé- né lányai kiugró teljesítményt értek el; a jutalom közös ki­rándulás volt. A KISZ-ben a legjobban a filmszemináriu­mot szeretik, mert ilyenkor filmet vetítenek és utána meg­vitatják. De részt vesznek az irodalmi estéken, a TIT-elő- adásokon is. Amikor a gyár­ban meghirdették a városfej­lesztésért 8 órát dolgozni ak­ciót, valamennyien jelentkez­tek. — Néhányan szeptemberben elkerültek a gyárból. Tartják-e velük a kapcsolatot? — Rimaszombati Emesével — mondja Zsófi —, aki Pestre ment a Vámos Ilona egész­ségügyi iskolába, rendszeresen levelezünk, már meg is láto­gatott minket. (Sőt — ezt már Saci néni teszi hozzá —, mindegyikük havonta tíz fo­rintot ad, hogy Emesének is legyen zsebpénze...) Pocsai Erzsi és Vitáris Zsó­fi jövőre tizennyolc éves lesz. Milyen terveik vannak? — Nem tudjuk, mi lesz ve­lünk — mondja Erzsi. — Az intézetet el kell hagyni. Hova megyünk, mit csinálunk, az­zal senki nem törődik. Meg­kapjuk az összegyűjtött pén­zünket és kész... Még nem döntöttünk, hogy Kőrösön ma­radunk-e. Nehéz itt albérletet kapni, 250—300 forint egy szo­ba... Arra egyikük sem gondol, hogy visszatérjen a szülői házhoz. Bejön a szobába Farkas Bé­la, a befőttüzem főművezető­je, az utolsó mondatokat hall­va, megjegyzi: — Jövőre nyolcvanon, aztán százhúszan mennek nyugdíjba a gyárból. Nekünk szükségünk van minden egyes emberre. Ha a lányok itt akarnak dolgozni, segítünk albérletet keresni... — Elégedett a munkájuk­kal? — Rendesen dolgoznak. Ne­kem egyébként az a vélemé­nyem. hogy nem kellene ál­landóan változtatná a munka­helyüket. Egy éven belül egy üzemben dolgozzanak csak, hogy jobban megismerjék ott az embereket, a kollektívát. Ha közelebb kerülünk egy­máshoz, eredményesebben fog­lalkozhatunk velük, s talán hozzásegíthetjük őket, hogy teljes életű emberekké válja­nak. Soós Ibolya A vártnál jobban sikerült az új metrószakasz premier­je; érdeklődők ezrei keresték föl szombaton az új állomá­sokat, ahol a forgalom zavar­talan lebonyolításáért vala­mennyi mozgólépcsőt üzem­ben tartották. Sokan persze nem annyira utazni akartak, inkább a látványosság von­zotta őket. A metrószemély­zet megfigyelése szerint az utasok elsősorban a mélyállo- másokat és a felszíni fogadó- csarnokokat vették szemügy­re. Mint Mihály László, a met­ró ügyeletes menetirányítója elmondta: a pestiek rohamát a szerelvények jól állták, a rendkívüli csúcsforgalmat zökkenő nélkül, 76 metróko­csival bonyolították le. A sze­relvényeket két és egynegyed percenként indítják. Decem­ber 24-én, vasárnap az utolsó szerelvény az Örs vezér téri, illetve a déli pályaudvari végállomásról 17 óra 20 perc­kor startol. Dr. Csanádi György közle­kedés- és postaügyi miniszter szombaton miniszteri kitünte­tésben, dicséretben és ju­talomban részesített — a met­ró kelet-nyugati vonala má­sodik szakaszának üzembe helyezése alkalmából — nyolcvanegy dolgozót. A metróépítés munkálatai­ban, tervezésében és kivite­lezésében részt vett vállala­tok és intézmények: a Köz­lekedési Építő Vállalat,, az Űt- Vasúttervező Vállalat, a Hídépítő Vállalat, a Közúti Gépellátó Vállalat, a Betonút­építő Vállalat, az Aszfaltút­építő Vállalat, a metró buda­pesti földalatti vasút, a posta, a MÁV, a Fővárosi Mélyépí­tési Tervező Vállalat, a Buda­pesti Közlekedési Vállalat és a Budapest Fővárosi Tanács ki­emelkedő munkával közremű­ködött dolgozóit köszöntötte dr. Csanádi György. A kitün­tetések átadásánál megjelent Szépvölgyi Zoltán, a fővárosi tanács elnöke, Gérnvi Kál­mán, az MSZMP Budapesti Bizottságának osztályvezetője, Gyöneyps' István, az Építő-, Fa- és Építőanyagipari Dol­gozók Szakszervezete főtitká­ra.

Next

/
Thumbnails
Contents