Pest Megyi Hírlap, 1972. december (16. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-10 / 291. szám
MTä. DECEMBER 10., VASÄRNAP rtit Nfcrti kMítIop r Egy paróka története Napkelte ‘/'WVÍWvXXXXXXXXXXXXXXXXXXXV^VXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXVsXXWXXS.XX^.XXXXXXXXXNN.VS.XXXXXX^, I i I MARTON PÁLNÉ: ^ | Dűlőutakon 1 M ár gyerekkoromban, szerettem a határt. Minden bánatomat feledtem, ha édesapám mellé ülhettem a kocsin és magával vitt a mezőre. Tűrtem az esőt, hideget és perzselő napot, s nem egyszer buktam orra a frissen szántott hantokban, vagy a kövér krumpliszárba gabajodtam. A világért sem panaszkodtam, nehogy édesapám azt mondja: — Ilyen finnyás kislány maradjon csak otthon! Később, hogy nagyobbacska lettem, édesapám ügyes, nekemvaló kapát készített, s megtanított rá hogyan kell a kapát használni. Micsoda öröm volt hallgatni, ha diósért. Ügyesen áll kezemben a kapa, s mennyire örül a kukorica, ha megszabadítom a gazoktól! A szalagokra szabdalt földek között, a dűlőd ton, ha mentünk, mindig volt mondanivalója. Ismerte, melyik föld kié, s a földbe vetett termés növekedéséről, gondozásáról meg tudta mondani, melyik ember milyen. Kocsmás vagy Pató Pál féle. Tudta azt is, a szegény ember földjében miért olyan árva, erőtlen a búza- kalász. — Hiányzik belőle sül némely lelketlen gazember vagy gyalog-napszámért télén földjét. Éppen csak a tetejét kaparja meg. Mire vigye hát magát a mag a sovány és szántatlan földben. Az üszkös búzakalászok láttán is megvolt a véleménye. — Hanyag, gondatlan ember, kár keze alá a föld, aki annyi fáradságot sem vesz magának, hogy vetés előtt kékköves vízzel pácolja be a vetőmagot A mi földünk végén, ha megálltunk, levette kalapját és a magas, karcsú szárú búzakalászokon végigsimított. — Szép ugye? — kérdezte, s hangjából éreztem a melegséget, a mindennel való törődést. Emberrel, állattal és a növénynyel is. Drága emlékű édesapám tanított meg engem is szeretni a földet, a munkát, a törődést vele, s most, amióta szövetkezeti tagok lettünk, érzem igazán én is a jól végzett munka ízét, örömét. Este, ha fáradtan ágyba kerülök, jóleső érzés gondolná: ez a nap sem múlt el felettem haszontalanul. László Lilla linómetszete rssss/rssssss/rss/rssss/'sssfsssssjYsssssss^ FORMAHOBORT 1 8z embert a filmen, akit most már mindvégig hiányolni fog. A vetítőgép zümmögött, a háború folyt tovább. Elölről páncélosak körze- ledtek. Egyre közelebb nyomultak a talajt széttaposva, közben tüzeltek. A tüzérek ágyújukkal kínlódtak, vonszolták fel a dombra. „Gyorsan, apa! Jönnek a tankok!” — kiáltott fel. Végre feljutottak az ágyúk, egy mogyoróbokor mögé húzódtak, és onnan lőtték a harckocsikat. Azok viszonozták á tüzet. Egyre nőtt a félelme. Ügy látta, mintha ő maga is az apja mellett lenne, a háború tüzében. Fel-felugrott az anyja térdén, amikor a páncélosok közül valamelyik kigyulladt. Amikor pedig a saját katonák estek el, összébb húzta magát, az anyja sírt, arca nedves yolt. A vetítőgép zizegett, a háború folyt ■tovább. A harc újabb erővel lángolt fel. A páncélosok egyre közelebb jöttek. Az apja a löveg mögött valamit beleordított a tábori telefonba, de a zaj miatt nem lehetett érteni. Megint elesett egy katona az ágyú mellett, megpróbált felállni, de visszazuhant a földre, amely elfeketedett a vérétőL Most már csak ketten voltak; az apja és egy másik katona. Leadtak egy lövést, aztán még kettőt egymás után. A páncélosok azonban támadtak; egy lövedék közvetlenül az ágyú mellett csapódott le, lángok csaptak fel, aztán sötét lett. Most már csak egy ember emelkedett fel; az apja. Az ágyúhoz kúszik, tölt, és céloz... Ez volt az utolsó lövés. Üjabb robbanás, és amikor tisztult a kép, az ágyú meggörbült csövei borul fel. De az apja még él. Lassan felemelkedik, elrongyolódott ruhában, a harckocsival szemben. A kezében kézigránát. összeszedi utolsó erejét, kihúzza a gránátot, arcán gyűlölet és fájdalom. ... Az anyja olyan erősen szorította a kezét, hogy szinte levegőért kapkodott. Szeretett volna odaszaladni az apjához, de egy hosszú sorozat csattant a páncélos tornyából, és ekkor az apja, mint egy kidöntött fa, a földre zuhant. Még megfordult, megpróbált felállni, de visszaesett és úgy maradt, széttárt karral. A készülék leállt, a háborúnak vége lett. Ez volt az első rész vége. A gépész felkapcsolta a villanyt, hogy betekercselje a második részt. Az emberek hunyorogtak és lassan visszatértek a film világából, a háborúból, a valóságba. A fiú is leugrott a báláról és büszkén kiabálta: — Fiúk, ez volt az apám! Láttátok, megölték aiz apámat! Nem értették, miért kiabál. De ő ujjongva futott a vetítővászonhoz, ahol az első sorban a barátai ültek, akiknek a véleménye nagyon fontos volt. Különös csend támadt. Az emberek nem tudták megérteni a gyermek örömét, aki soha azelőtt nem látta az apját. Nem tudták, mi történt. Hallgattak, megvonták a válluikat. A gépész leejtette az üres filmkazettát. De ő, az elesett katona fia, egyre kiabálta: — Láttátok, ő volt az apám! Lelőtték! Nem értette, hogy a többiek miért hallgatnak, miért nem örülnek vele, és miért nem olyan büszkék az apjára, mint ö. Valaki rá is szólt: — Hallgass! Nem mondhatsz ilyet! Egy másik ellenkezett. — Miért ne? Hiszen az apja valóban elesett a fronton! Az egyik szomszéd kisfiú mondta meg az igazat: — Ö nem a te apád. Csak egy szí- nése. Kérdezd meg a gépészt! A felnőttek nem akarták megfosztani a fiút ettől a keserű és szép illúziótól. A gépész is hallgatott. Gépébe bújva úgy tett, mintha nagyon fontos dolga volna. A fiú nem csillapodott. — De az én apám! Az enyém! Övolt, a gránáttal! Ö esett el! És levágta magát a vetítővászon előtt a földre, és ott feküdt széttárt karokkal, mint előbb az apja. A nézőik most már felnevették, aztán elhallgattak. Látták, hogy az asszony odamegy a fiához, szomorúan, könnyes szemmel, és felemeli a földről. — Menjünk haza, kisfiam... ö volt a te apád... A hold már magasan fent járt. Mesz- sziről fehérlettek a hegycsúcsok és a fiú életében most először érezte a veszteség szomorúságát. Szinte mérhetetlen fájdalommal gondolt megölt apjára. Átölelte az anyja nyakát, és együtt sírtak. De hallgattak mindketten, összeszorította az öklét, és nyelte a könnyeit. Nem tudta, hogy az apja, aki a háborúban rég elesett, e pillanattól kezdett benne élni. Fordította: Antalfy István Az alábbi történetet úgy adom tovább, ahogy azt Záhonyi Kálmántól hallottam. — Alig harmincéves voltam — meséli —, amikor hajszál híján megkopaszodtam. Ámbár, úgy hiszem, más is hajszál híján kopaszodik meg. A hajritkulás férfias jelenség, hiszen az eunuchok sohase veszítik el hajzatukat, ez élettani tény. Mégis, a férfiak többsége nem lelkesedik, ha a reggeli frizuráját fésű helyett már egy szál törölközővel is megcsinálhatja. Egy ideig én is fűhöz-fához kapkodtam, hogy mentsem, ami menthető. Mondanom se kell, hogy nem használt se fű, se fa. Amikor aztán egy reggelen azt láttam a tükörben, hogy többé már a legnagyobb jóakarattal se tarthatnának kócosnak, Varéba Gáspárhoz, a jónevű belvárosi parókakészítőhöz fordultam. Vareha Gáspárról tudni kell, hogy ő a parókakészítők koronázatlan, sőt, hajkoronázatlan királya, lévén ő is tökkopasz. A mester ezúttal különösen remekelt. Valósággal a lelkét lehelte bele abba a parókába, amelyet nekem alkotott. Mint mondotta, Richelieu bíboros óta ilyen tökéletes álhajat még nem viselt emberfia. Bár a bíbomok urat személyesen nem volt szerencsém ismerni, készséggel hittem a mesternek, s a vendéghajat igaz magyaros vendégszeretettel fogadtam a koponyámon. A póthajzat valósággal eggyéölvadt a fejbőrömmel; nem csúszkált ide- oda, úgy, hogy később már éjszakára se tettem le, sőt, a Palatínus-strandon a víz alatt is úszkáltam benne. Egyszóval a parókám paróka volt a javából. Alig fél év múlva azonban furcsa jelenségeket észleltem. Az idegen hajzat nőni kezdett a fejemen, úgy, hogy ismét fodrászhoz kellett járnom. Ez $ nem is esett terhemre; mert ^ ha történetesen sokan voltak s az üzletben, és sietős volt a i dolgom, csak otthagytam a \ frizurámat, s mire elintéztem \ a dolgomat, a fodrászok már \ megstuccolták a parókát; sőt, \ a szeszes bedörzsölés is meg- $ történt, ezt a számlából kons- i tatálhattam. Ám mi történt ezt követő- £ leg? Egy reggel ősz szálakat $ fedeztem fel a halántékomon! $ ... Eleinte azt hittem, hogy $ csak a szemem űz csalfa játé- % kot velem. De nem sokkal ké- % sőbb az ősz szálak száma nő- f ni kezdett, majd újból hullani % kezdett a hajam!... Jobban 'j mondva, a Vareha Gáspár ha- $ ja. Természetesen most már % panasszal fordultam a különös 5 ügyben Vareha mesterhez. J Sajnos, semmi jót nem mon- ( dott számomra. Nagy megró-; könyödésemre azt a megálla-; pítást tette, hogy ez a paróka, \ amelyet élete főművének tart,', annyira tökéletes, hogy im-: máron egy húron pendül a \ fejbőröm vérkeringésével, ösz-\ szeszűrte a levet rég elsatnyult ; hajhagymáimmal; de ez a \ frigy nem lesz tartós, s mint \ egykoron a saját hajam, az új \ is cserben fog hagyni. Mint- \ hogy ő a készítményeiért há- \ rom évi garanciát vállal, s én\ még csak egy éve hordom a \ vendéghajat, természetesen > hajlandó a romlásnak indult \ parókát egy másikra kicserél-] ni. De ha megint tökéletes\ munkát végezne, akkor előbb-] utóbb megint csak hasonló] sorsra jutok a hajzatommal. ] Ha pedig nem reflektálok kü-] lönleges minőségre, akkor a ] paróka nem fog megőszülni és a szálait sem fogja hullajtani, de viszont nem is lesz örömöm benne. Csak egy remekmű helyettesítheti az ember valódi haját, egy tucatmunka idegenül áll a fejen, s annak álhajzat voltát bárki felismerheti. * — Mit tehettem volna? — fejezte be különös elbeszélését ' ’Záhonyi!"— Beletörődtem a megváltoztathatatlanba, s amint látja, férfias megadással viselem a hajtalanság súlyát, bárha ez inkább a súlytalanság érzetét kelti az ember fe- jebúbján. Nagyon kényelmes a dolgom Záhonyi Kálmán parókájának egy kissé talán misztikusan hangzó történetével. Se hozzá nem tettem, sem el nem vettem belőle. Aki kételkedne az elmondottak valódiságában, forduljon közvetlenül Záhonyihoz: megtalálható a Műanyaggyárban, ahol műanyagbeszerző, vagy pedig lakásán, Csőr utca 3/cs alatt. Heves Ferenc —------------ esküdött a ferEl es Pál de vonalakra.--------------- Lendületet, erőt, vá ltozékonyságot, felfelé tartó, végtelen fejlődési vonalat látott bennük — akár a többi fiatal formatervező. Diplomamunkáját egy autógyárban készítette. Olyanformán kellett valami sivatagi terepjárón a vezetőfülkét kiképeznie, hogy a jármű álló helyzetben is a szágul- j dás érzetét keltse. Megoldot- i ta. i Aztán egy kutatóintézethez l hívták, ahol mindennapi éle- ! tünk kellékeinek ideális for- ! máját kereshette. A jó tervező szerencsére | minden feladatban megtalálja ; a lehetőséget. Nem hiába ta- j nul annyit, tartalom és för> ma egységéről, minden mun- ! kát alaposan átgondolt; hagy> ta magára hatni az életet, > hogy az anyag lelke megszó- 5 laljon, és a funkció esztéti- í kus vonalakat sugározzon. 5 Itt volt például ama emlé- $ kezetes fogkefetartó. Sokan $ beérnék annyival, hogy bele- ^ férjen a fogkefe, de ő bizo- 5 nyitani akart, és így gondol- $ kodott: J -----------------p az ember ott$ A fogkefét | hon a pohár$ ----------------- ban, vagy a $ pohár peremére fektetve tart- ^ ja. A fogkefetartó csak uta- ^ zásnál szükséges. A formá- ^ nak is ezt kell hát kifejez- s nie. Namármost! Mivel szokott az ember utazni ? Vonattal. Repülővel. Hajóval. Vagy éppen gépkocsival. A hajón történő utazásról nehézkes hajóbőrönd jut eszünkbe. A vonat füstös és fekete. A repülőn túl sok a kiszögellés — bár az igazi az lenne!... A gépkocsi túlságosan közönséges. Különben is, csak balhé támadna, ha a célnak legjobban megfelelő, hosszúkás kocsitípusokból választana... Szinte hallotta a főkonstruktőr kiáltozását: — Nem az a dolgunk, hogy valamely autómárkának reklámot csináljunk... Maradt a repülőgépforma, ezt igen felemelő hatásúnak érezte, de a kollégák — már akik előtt meg merte kockáztatni ötletének felvillantását —, azt tanácsolták: ne kísérletezzék repülővel, mert az ördög nem alszik —, megkérdezhetik, miért nem alumíniumból van a fogkefetartó! Nem beszélve arról a támadási felületről, hogy a repülőgép a fémes csillogásra, az pedig a fogtömésre emlékeztet — ami egyáltalán nem cél, mert borúlátóvá teszi a fogyasztót, fölébreszti benne a fogmosással szemben amúgy is lappangó szkepszist. Azon a ponton volt, hogy feladja. Gondolataiban már egy robogó vonaton ült, hogy mennél jobban eltávolodjék a repülő témától. Ekkor felragyogott az arca. — Hálókocsi! Szép, fényes, világos tetejű, szivarhosszúságú hálókocsi! ; Látta magát, és az utókort, mely Pullmann után őt is emlegeti, mint a korszerű fogkefetartó feltalálóját, a leke- . rekített, lágy vonalak szerel- ; mesét... S ----------- ez se ment egész $ | Azért simán. Az illeté$ ----------- kesek — noha $ csettinteni szerettek volna a $ csodálatos modellt forgatván $ kezükben — nem mutattak $ különösebb lelkesedést. $ — Igen, igen, kétségtelen... ^ — hümmögött mindenki. Ta- ^ gadni sem lehetett a hálóko- ^ esi és a fogkefe közti ideá- ^ lis kapcsolatot. ^ Az álnok, féltékeny öreg 5 rókák azonnal meglátták a $ nagy exportlehetőséget. Mint- ^ hogy a hálókocsi este indul, ^ reggel érkezik — kétszeres ^ fogmosási alkalmat kínál az ^ utazóközönségnek. Mégis meg- ^ próbálkoztak az elmaradhatat- ^ lan ellenvetésekkel, gáncsos- ^ kodásokkal. ^ — Jó, jó, látszólag kelle^ mes képzetet kelt a suhanó ^ szerelvény, ruganyos fekhe- ^ lyeivel. De mi van ébredés- § kor?! Rossz szájíz. Ez a fog- $ kefetartó még az utazástól is ^ elveszi az emberek kedvét... $ Ha ezek a kis féltékenykede ^ gáncsoskodások végül is ere- $ jüket vesztették, részint azérl ^ történhetett, mert a zseniálif ^ találmányok szükségszerűer — ---------------------- elfogadták Na gy nehezen hát az ■---------------------- Éles-féle mo dellt, és a dokumentációt átadták termelő vállalatoknak. A formatervet általában dicsérték, és hamarosan Éles leopárd alakú benzineskannája is díjat nyert. Idővel nagyobb intézethez csábították, több pénzért. — Végeztem a piti ügyekkel! — ropogtatta derűsen a csontjait. — Eljött a komoly munka ideje!... — A csavart vonalaké a jövő! — vallotta akkoriban, és hűtőszekrényének formájával kívánta őszintén megmutatni a hűtőrendszer csöveinek okos tekervényességét,’olyan spirálvonalba nyújtotta tehát a hűtőteret, hogy ez a fogyasztás utáni vágyakozást fejezze ki. Hosszú ideig kellett az új elképzelés elismertetéséért küszködnie. Bolondnak nézték, fantasztának, sznobnak, utópistának.-.---------------- később főleg a I Ellenfelei [ raktározási ne- ---------------- hézségekre hivatkoztak, de aztán egy szakértő bizottság megállapította, hogy a hagyományos formájú hűtőgépek iránti kereslet — az eladott példányok egy részének túlzott tartóssága miatt — erősen megcsappant. A modem formájú hűtőszekrénytől remélték a kereslet fellendülését A csigavonalú hűtőgépformát végül is elfogadták. Éles Pál nagy összeghez jutott, és számos vállalat legfőbb tekintélyévé lépett elő. Egy névnapi összejövetelen pedig megismerkedett a tröszt vezér- igazgatójának lányával... Nem sokkal később karonfogva vonultak, beletörődve, hogy némely utcába még ők se hajthatnak be gépkocsivaL — Micsoda modemkedő ere- detieskedés ez! — állította meg a hitvesét Éles egy kirakat előtt, amelyben külföldi hűtőgép szemérmetlenkedett. A hűtőteret függőleges és vízszintes síkok határoltak, nem éktelenkedett elő a szerkezet, valamint a kilincset is az ajtólap síkjába süllyesztették, feltehetőleg, hogy ne ütközzön neki senki, ha netán a konyhában szűk a hely... — ----- sokáig foglalkoztatEl eSt ta ez a jelentékte---------- lennek tűnő boszszú ság, megbontva lelkének derűs, magabiztos harmóniáját. Később aztán munkatársaival is megtárgyalta annak a fiatal kollégának az esetét, aki talán kissé merészen kezeli a ceruzát, mikor gömb alakú hűtőszekrényeket tervez, de végül arra a megállapításra jutották, azért talán mégsem kellene rögtön idiótának nevezni. Elvégre kezdetben az Éles-féle „csigaházak” is szokatlannak tűntek... Trencsényi Imre
