Pest Megyi Hírlap, 1972. november (16. évfolyam, 258-282. szám)
1972-11-06 / 263. szám
1972. NOVEMBER 6., HÉTFŐ PEST JUEOYEI kJCímííip 15 CSANÁDY JÁNOS: FAVÁGÓ Mohos tuskó, favágító, hány kemény kéz markolása szállt fölötted, fejsze tánca acél-fénnyel villogó — fészer mellett lombok árnya régi favágó-tuskó. legyezget most, nem vagy már a öreg lábad vízben ázik, oda-folyik, mikor esik, épp az eresz-csatorna, hátad hasadt, vállad horpadt, de sok sulyok súlyát hordtad, de sok csapás csattant rajtad, míg elhasznált az élet. Fejsze éle hányszor állt be szívós rostjaid feszítve erős hátad gödribe, vékony ágat vágtak rajtad, kisbaltával így koptattak, tuskót hasogattak rajtad, vasék, fejsze így koptattak. öreg tuskó, favágító, mord szakállad zöld moha, tested önként hányszor tartott súlyoknak, fejszének bakot, mégis állsz még, vén barát, hó-bocskorban, nyári porban míg csak a szú szét nem rág. * 1917 Szimeonov festménye MARTON KLARA: BOLYONGÁS XT őrünk egyik jellemző és hasznos időtöl- - ^ tése a barkácsolás. Többen hajómodel- leket, régi várakat építenek gyufaszálakból, mások rádiókat, televíziókat állítanak össze önerőből. Hasznosan telik az otthoni szabadidő. Mesélték kollégáim, milyen felemelő dolog melegítőben fűrészelgetni, kalapálgatni a hosszú téli estéken. A kalapálgatás eredménye az eltelt idő mellett sok értékes használati tárgyat is eredményez. Egyik barátom szétszedte teljesen egyedül a kályháját. Igaz, hogy összerakni nem tudta, és a szakértelem nélküli szétszedés folytán a cserepek fele ösz- szetört, a lakás elsötétült a koromtól, de mégis büszkélkedik: ő ezermester. Nos, jómagam is beálltam a barkáesművé- 6zek soraiba. Az üzletben, ahol több barkács- társammal válogattam a hulladéklemezt és fadarabokat, rájöttem, hogy a barkácsoláshoz nem elég a szándék és a tudás, tömött erszény is szükséges hozzá. Hónom alatt néhány darabka fával indultam hazafelé, amikor egy könyvüzletben megpillantottam néhány asztalos-szakirodalmat. Kell a tudás. Vásároltam néhány könyvet. Ezekből majd megtudom, hogyan fogjak hozzá a virágállvány készítéséhez. Mert az első remekmű — határoztam el — egy nem akármilyen virág- állvány lesz! Menetközben egy kirakatban láttam is egy elképzelésemnek hasonló virág- állványt. Meglepően olcsón. Az anyag és a szakirodalom épp annyiba került, mint az új virágállvány, de akkor hol marad a fúrás, faragás öröme? Azonnal hozzákezdtem a barkácsoláshoz. Kerek három hétig tartott, de volt eredménye. Akadtak nehéz pillanatok is. Amikor az enyves dobozt felrúgtam. Értem, hogy a fürdőszoba és a hall korcsolyapályává változott a meleg enyv száradása után. De azt sohsem fogom megtudni, hogy mitől lett csi- rízes a csillár is? Hogy az ujjaimat lilára szegettem, a fűrész kitépte a nadrágomat? Ki törődött ily bagatell ügyekkel, hisz ott állt kéABAI PAt: BARKÁCSOLÁS szén a remekmű: az új virágállvány. Nejem, akinek semmi szépérzéke a modern asztalosművészethez, hörögve kérdezte: kutyaólat tennél a lakásba? És miért festetted lilára ezt a borzalmat? — faggatott. Eldicsekedtem újításommal. Mivel festékre már nem volt pénzem, a virágállvány borítására körömlakkot használtam. Nem bírta idegekkel, elrohant. Én egyedül szereltem fel az új állványt: sorra rakosgattam' a polcokra kaktuszainkat, philo- dentronjainkat. Ezek a virágok — sajnos — túltápláltak, állapítottam meg, midőn kiderült, hogy az állványenyvezés felmondta a szolgálatot. Ebben nem az alkotó és remekműve a hibás, hanem az átkozott nehéz cserepekben elhelyezett növények. Néhány cserép a földre is esett, a cserepek összetörtek, sebaj. Jövő héten újrakezdem. Bár egyik barátom lebeszélt az otthoni barkácsolásról, ök másképp csinálják. Hol és hogyan? Hát a gyárban, munkaidő alatt. Mutatta is milyen szép hangulatlámpát, dísztárgyat barkácsolt odabenn. Sokan csináljuk így, közölte. Megspóroljuk az anyagot és az időt, kacsintott kedélyesen. Sajnos, gyárainkban találhatók a „csináld magadnak, a gyáradban” mozgalom hívei szép számmal. Tudom, értem. De azt nem értem, mit szólnak ehhez a gyári rendészek? Én a magam részéről továbbra is az otthoni e^rmesterkedés híve maradok. Már hozzá is kezdtem új remekművem előkészületeihez: egy zenélő órát varázsolok öreg vekkerünkből A szakirodalmat tegnap már sikerült a lakásba csempésznem. Hogy fog csodálkozni a családom, ha óránk hajnalonta elzenéli az „adj Uram esőt...’; MIKES GYÖRGY: Szervezés kérdése A Bámexbumfért fennálá- — Hogyhogy mi lesz? Hi- sának tizedik évfordulóján szén van egy felszolgálónk! Legyen nyugodt, mi mindenre gondoltunk. Valóban: mi mindenre gondoltunk. Tudtuk, hogy a százszemélyes étteremben nem fér el egyszerre kilencvennégy- ezer ember, ezért hát kitaláltuk, hogy a várakozókat jelmezes, zenés felvonulásokkal és középkori misztériumjátékokkal fogjuk szórakoztatni. Amikor minden a legnagyobb rendben' volt, amikor már minden úgy ment, mint a karikacsapás, valakinek eszébe jutott, hogy csak egy mosdónk van, és abban is csak tíz ember fér el egyszerre. Megnyugtattuk az illetőt, hogy nem lesz semmi baj, a mosdó mellett kiállítást rendezünk a Bámexbumfért történetéből, és ha a szórakoztatva tanító táblák mégsem kötnék le a vendégek figyelmét, akkor megindítjuk a mosdó előtt elhelyezett rejtett szö- kőkutat, amely esténként több színben fogja gyönyörködtetni a mosdó előtt várakozókat. És ha még ezzel sem tudjuk elvonni a kedves vendégek figyelmét, akkor megszólaltatjuk a mosdó bejárata felett elhelyezett harangjátékot... — És mi lesz, ha mégis morogni fognak? — kérdezte egy kollégánk. — Ha ők is kifogásolják, hogy egy mosdónk van? — Hadd morogjanak — felelte a Bámexbumfért igazgatója. — Száztagú zenekar játszik majd, hát úgysem fogja hallani senki! nagy ünnepségeket rendezünk a Ló utcai székházban, amelyre hatvanezer külföldi és harmincnégyezer belföldi vendéget hívtunk meg. Az ünnepség programja a következő: 1. Kopjatörés a hivatal udvarán, IV. Henrik korabeli ruhákban. 2. Lepényevő-verseny. 3. Vadászat a Ló utcában, idomított sólymokkal. 4. ökörsütés, tűzijátékkal. 5. Szarmata lovasroham, előadják a vállalat dolgozói. 6. Ultiparti — élő kártyalapokkal. 7. A napközi otthon növendékeinek nonfiguratív kiállítása. 8. Tengeri csata egy mesterséges tóban; a Főközpont engedélyével egy gályát és két naszádot elsüllyesztünk. 9. Monstre díszebéd a vállalat ebédlőjében, korhű igricek részvételével. 10. Monstre bál a vállalat kultúrtermében. Néhány nappal az ünnepség előtt, amikor már minden elő volt készítve, amikor már minden úgy ment mint a karikacsapás, megjelent a szervező irodában a vállalat szakácsnője, Böbe néni, és sértődött hangon így szólt: — Rám ne számítsanak. Én ezt nem vállalom. — Mit nem vállal, drága Böbe néni? — kérdeztük kórusban. — Én nem fogok főzni any- nyi embernek. Hányán is lesznek? — Ugyan, Böbe néni, még százezren se... Mi az magának? — Nem vállalom. — Ha elvállalja, prémiumot kap. Nem is kis prémiumot! A mi Böbe nénink megenyhült: — Hát jó... Legfeljebb várakoznak egy kicsit azok a vendégek... És mi lesz a kiszolgálással? i. í’.'W(v A Pest megyei Hírlap melléklete Egy szalmakalap vaT1 a fe_ jenien. A kalapról színes szerpentinek lógnak vállamra, ölembe. Egy oroszlánbőrön ülök. A festő a barátjától kapta, aki orvos az Állatkertben. Az oroszlán megbetegedett és megdöglött. — Nem fáradt még él? — kérdi a festő. Odajön hozzám és megigazít egy kunkorodó szerpentinszálat az arcom előtt. Aztán visszamegy az állványa elé és hátat fordít. Csak néha látom az arcát, amikor megfigyel rajtam egy-egy mozdulatot, vagy kifejezést. — Mi lesz ez a kép? — kérdezem és közben az oroszlán kimeredt üvegszemét nézem. Ügy kell most ülnöm, hogy csak ezt láthatom. — Szilveszteri hangulat — mondja a festő. Kicsit félreáll a kép elől, hogy én is láthassam. — Mára már befejeztük. Megnézheti. Magamra terítem a kabátom és közel megyek az állványhoz. Egy szép nő van a képen, nagy, kék szemekkel. Magasra tartja a pezsgőspoharat és kicsit bandzsítva néz rám. — Nem hasonlít — mondom a festőnek. — Csak a szerpentinek. Azoknak még a színük is olyan, mint a valóságban. Odaáll mellém és most c is nézi a vásznat: — Miért akar maga állandóan hasonlítani? — Ujjaival megzörgeti rajtam a papírcsíkokat és megveregeti az arcom. — Csúnya lenne a kép, ha engem festene? — kérdem tőle. Öltözködni kezdek. Derékig meztelen vagyok és itt már nincs nagy meleg. — Hiszen ez maga! — mondja a festő. Leül egy székre és mozdulataimat figyeli. —Senki másra nem hasonlít, csak magára... A hangulat, ami az arcán van, a mozdulatai... Ne legyen már ennyire kishitű ... Endre bácsi jön be. Itt lakik a házban. Kulcsa van a műteremhez. Olyan inasféle, aki mindenfélét elintéz. Egyszer egy héten becsomagolt képet visz valami hivatalos helyre, reggelenként befűt a kályhába, papírokat visz ide- oda. — Mondja csak, Endre bácsi, ki ez itt? — szól hozzá a festő és a képre mutat, a szer- pentinesre. Endre bácsi arcán ezer ránc A festő azt mondta, hogy nagyon szép művészfeje volt Húsz évig festették a diákok £ Főiskolán. De már kiöregedett vagy megunta... Háborús sérülése van. Sose vállalhatott nehéz munkát. — Ez a kisasszonyka — mondja Endre bácsi. Kérdőr néz a festőre, aki tölt neki égj kis italt és koccintanak. Aztár hóna alá veszi a csomagol képet és elmegy. — Több szín kellene magára — mondja a festő. — Miér nem festi magát? rényhez és kivesz belőle egy i dobozt: — Na, itt van. Hadd i lássuk! Fesse ki magát. A dobozban mindenféle festék. Rúzscsonkok, széndarabok, ecsetek, folyékony púder. Láttam már ilyet az illatszerboltok ablakaiban. Odahajolok a tükörhöz és bekenem a szám, a szemöldököm. — Nem jó — mondja a festő. — Ne ilyen erősen. Magának a halvány színek állnak jól. Kiveszi kezemből a festéket és egy zsíros vattával letörli az arcom. — Csukja be a szemét! — szól. Lágy cirógatásokat érzek arcomon, amíg kikészít. Aztán ott állok ismét a tükör előtt — Na, ugye. És jól áll magának, ha mosolyog. Mondja, mit fog csinálni holnap? Holnap vasárnap ... Randevúra megy? Még sohasem érdeklődött. Amikor idekerültem, megkér- ' dezte a nevem és talán azt is, ; hogy hány éves vagyok, honnan jöttem... Ezekre a kérdésekre őszintén válaszoltam. Ha mást is kérdezett volna, akkor úgysem mondtam volna meg • az igazat. Mindenkinek hazu- dok, aki többet kérdez a nevemnél. Már egy éve, hogy ezt csinálom. Modellt ülök, állok, vagy fekszem. Az életemben 1 nincs változatosság, legfeljebb csak a rólam készülő képekben. — Holnap majd olvasni fogok egy jó könyvet — mondom neki. Eszembe jutnak az eddigi vasárnapok. Egy év alatt már legalább húsz helyen laktam, l s ezekben az idegen szobákban , sohasem tudok mást csinálni, ■ mint naphosszat heverészni az : ágyon, mindig felvágottat : enni ebédre... Olvasgatni, i Egyik kezemben cigaretta, a ■ másikkal a könyvet lapozgatom. — És mit szól a nagynénje, i hogy maga mindig csak olvas? — Ja, a nagynéném ... Semmit, igazán semmit... Nem . szól bele ... — Idehallgasson, kislány — . mondja most. — Ne nézzen i már hülyének. Hisz maga nem , a nagynéniénél lakik... — Ugyan, hol laknék más- t hol? Inkább bánatosan mondom - ezt, mint meggyőzően, mert i nincs kedvem hazudni neki, de 7 beszélni se, és magyarázkodni i se. 1 Egy terpentines ronggyal törülgeti a kezét. Aztán leül j velem szemben és összehúzott szemmel vizsgálgat. — Mondja csak, mióta jár maga hozzám? ' — Mióta is... Talán egy éve. Most karácsonykor lesz egy éve. — Pontosan. Egy éve vagyunk barátságban. Vagy nem? 'És maga nekem összevissza hazudozott...- Mondja, kitartják magát? Vagy maga ! tart ki valakit? Mert inkább l ez látszik magán ... t — Senki nem tart ki — t mondom, és sírva fakadok. Egy ideig meghökkenve néz rám. — Engem nem érdekel a j. magánélete. És kérdezősködni n sem szoktam. De egy év után a csak megkérdezhetem, hogy hol lakik. És ha kérdezek, ak- ’ kor mondjon igazat. — Nem tudok beszélni — ~ mondom. — Ez i^ekem nehéz. Mondtam már, hogy megszöktem az iskolából, és itt felkerestem a nagynénémet. . — És aztán?... — Ez nagyon hosszú me~ se... Félek, hogy belezavaro- k dóm ... a — Ugyan, kislány. Tud maga n beszélni. Akar egy kis szíverő- ;*• sítőt? Meglátja, jobban fog •" menni. Amíg a poharat törülgeti, eszembe jut az a sok-sok nap, d amit itt már eltöltöttem. Min- P den héten kétszer jövök. Ami- 1> óta ide járok, nem láttam mást, akit festett volna. Van >; úgy, hogy hiába jövök. Nem ;á dolgozik, vagy mást csinál, 7- '■ amihez én nem kellek. De il mindig kifizeti a szokásos négy 5- órát. Íj A pálinka karcoija a torIrrwm óc cfvnrcan kiisynm egyszer tölt. Aztán egy ideig 1 csak nézzük egymást. — A nagynéniénél tartottunk. Mondja tovább ... — Hát amikor otthagytam az iskolát, nem mondtam meg neki. Akkor talán egy napig sem lakhattam volna nála. Mutattam egy újságcikket, ami arról szólt, hogy átszervezik az iskolánkat. De. csak a címét olvasta el és elhitte, hogy a diákotthon is és az iskola is ide költözött. Azt mondtam neki, hogy a kollégiumot tatarozzák, és az iskolát is bővítik. Néhány napig ezért nincs tanítás. Eltelt már két hét is és gyanakodni kezdett. Mondta, hogy telefonáljak, és érdeklődjek, hogy mi a helyzet. Lementem az utcára. Csúnya idő volt. A hó már mind megolvadt, csak sár maradt belőle. Bolyongtam az utcákon ... Aztán visszamentem. Azt mondtam, hogy karácsony után megkezdődik a tanítás. Hisz már csak pár nap van hátra az ünnepekig. „És a diákotthon? Oda csak beköltözhetsz?” — kérdezte. „Mert mi elutazunk.” „Igen” — mondtam hirtelen és fogalmam sem volt, hogy hová mehetek, ha tőle el kell jönnöm. Volt még néhány napom. Egyszer elmentem sétálni. Tiszta volt a levegő. Megint fehér lett minden, mert éjszaka esett a hó. A Duna-partra kerültem. Lementem a lépcsőkön az alsó rakpartra. Senki sem járt ott. Csak magát láttam, amint festi a Dunát... Ekkor eszembe jutott egy ismerősöm, aki itt lakik valahol, és plakátokat fest... és odamentem magához. — Mondja, szerette magát az a plakátfestő? — Azt mondta, hogy sze- * rethetne... — Verje ki a fejéből. Aki még a nevét sem mondja meg, az nem lehet rendes ember... Hisz egy név semmire sem kötelez. O csak szavakat mondott magának... És azok még szépek is lehettek.., A pálinka a fejembe szállt és most nem éreztem azt a fájdalmat, amit szoktam, ha rá gondolok. Jártam már a közeli erdőkben. De sehol semmi hasonlóság. Se a házak, se az erdő. Nem tudom, hol jártam azzal az idegennel, akivel tavaly megismerkedtem. — így van ez, kislány, mondja a festő. — De ne szo- morkodjék. Még beszélgethetünk... És hol lakik most? — IBUSZ-szobákban. Majd« nem mindennap máshol. A festő szörnyülködik: — És ezt miből fizeti? Hogy bírja a napi ötven-hatvan forintot? — Hát, elég sok- helyre járok Mindennap keresek annyit... Albérletbe nem mehetek. Ott előre kell fizetni... És ruhám sincs, se csomagom ... — Hát nem lennének bizalommal magához ... Az biztos .. ; Mondja, eszik maga mindennap? — Legtöbbször szoktam. Már majdnem besötétedett. A festő járkál a szobában, nem gyújtja fel a vilanyt. Aztán megáll előttem és sokáig néz. — Ma éjszaka itt aludhat — mondja, és kezembe ad egy kulcsot. — Holnap vasárnap. Amit itt ma keresett, azon ebédeljen meg. Hétfőig senki sem fogja magát háborgatni.« — De én ... — akarom mondani. — Elmehet, ha akar. Nem kötelező itt maradnia. De akkor majd zárja be az ajtót. a sötét műteremben, amikor elmegy. Ügy érzem,1 dühös volt rám, amiért segít rajtam. Nem tudta megtenni, hogy ne segítsen, de'nem örül annak, hogy megtette.
