Pest Megyi Hírlap, 1972. szeptember (16. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-24 / 226. szám
19T2. SZEPTEMBER 24., VASÁRNAP PEST {HEiiYEI <^/Cwlap ROSSI KAROLY: Krimi után A\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\v Tíz óra harmincöt perc. A képernyő elsötétedett. Pillanatnyi szünet után kivilágoso- dott és bemondták a következő műsort. Még mindig egymás kezét fogtuk. Ijedten. Pedig már biztosak voltunk abban, hogy a gyilkos a hálókocsi-kalauz volt, hiszen a rendőrök megbilincselve kísérték el a rossztekintetű embert. Irén fáradtan állt fel, majd kikapcsolta a készüléket. A velőig ható sikoltozás, halálordítás után végre megpróbáltunk megnyugodni. — Be van zárva a kapu? — didergett a feleségem és mér nyújtotta is a kapukulcsot. A küszöbről visszaléptem. — Te nem járkál valaki az udvaron? Valami zajt hallottam és mintha remegő árnyékot láttam volna. Felkattantottuk az udvari világítást. — Gyere te is! — biztattam áz asszonyt. Én felkaptam a húsbárdot, a feleségem a seprőt. — Az orgonabokor mögül jött a hang. El is bújhatott ott valaki. Annyi rossz ember van a világon. A kapu zárva volt. — Mondtam én! Nem szoktam nyitva hagyni. Csak képzelődtél. Biztonság okából alaposan körülnéztünk az udvaron. A kamrában rablónak néztünk egy odatámasztott hasábfát. Megizzadtunk, amíg megállapítottuk, hogy a mosókonyha ajtaja megett sem lapul senki. — Könnyelműség volt nyitva hagyni az előszobaajtót — jegyeztem még. Feleségem megállt a küszöbön. — Eredj előre! Nálad van a bárd! — Kérlek, odaadom! — készségeskedtem, de az asz- szony beérte a seprővel. Végiighasaltam a szőnyegen és csúszva kukkantottam be a rekamié alá. — Állj mellém!. Kinyitom a szekrényajtót! Már az ágy szélén ültünk, amikor halk lépéseket hallottunk a fejünk felett. — Valaki járkál a padláson! UNTAM MAR A SZOT- ÜDÜ LÖKET. Minden vágyam egy elhagyott házacska a tó partján szőlőlugassal, egy kis kert görögdinnyével teleültetve, az udvaron disznó röfög, reggel kakas ébreszt — ez igen, erre vágytam a nyáron. A JÜNIUS 30-1 SZAMBÁN találtam is az apróhirdetések között egy nekemvalót: „Nyaralásra is alkalmas lakás nyáridényre kiadó. Letenye, Pecsenye utca 3.” Két óra múlva a Pecsenye utcában robogott a kocsink. A háziasszony az istállóból jött, előzékenyen mosolygott. — Ez a kiadó nyári lak? — kérdeztem. — Bízigen! Csakis! — Kicsit sötétnek tartom. — Na ja, — így a 90 kilós égbe szállt. De a kapuban megállították, mert aki nem halt meg, annak tilos volt a bélépés! Erre Márta az őrt álló rendőrnek adta a doboz csokoládét, és az elengedte. Sokáig keresgélt az utcák kékszámú házai között, míg végre a százezertizenegyes számúban rátalált. Anyján szép aranyszínű ruha volt. Észre sem vette Mártát, ahogy ott ült, mint egy zsöllyén a moziban, és nézegette hat gyermeke fényképét. Márta csöndben mellé ült, megfogta édesanyja kezét, és' vidáman mondta: végre megtaláltalak! Nem akarok egyedül maradni a földön, inkább úgy teszek, mintha meghaltam volna, és az őrt álló rendőrnek adtam a csokoládét. De nem baj, majd veszek neked másikat. Semmisem baj most, hogy újra együtt vagyunk!” „Drága, jó Anyukám”, suttogta Marlene és könnyes szeme előtt elhomályosultak a város tornyai. Lehajtotta fejét a három százszorszép mellé, és kezébe temette az arcát. N ieritz eközben a lakodalmi vendégekkel ott ült a nagyszobában. Csak néhány rokona volt jelen, és egy üzletbarátja, Lisbeth, az új asszony szeletelte a kuglófot, betöltötte a kávét és kínálta a vendégeket. Néha felkelt, hogy benézzen a szomszéd szobába, ahonnan kihallatszott a gyerekek vidám zsivaja. „Róbert éppen anyának szólított és Gertrúd megsimogatta a kezemet!” mesélte örömmel az asztalnál. „Igen, igen, de, hol marad Marlene”, kérdezte Nieritz, „annyira ragaszkodott anyjához, az első feleségemhez, hogy amióta Lisbeth hozzánk jár, a gyerek jóformán soha sincs itthon.” „Nálunk a Turner végén, két házzal följebb”, mondta az egyik sógornő, „lakik egy özvegyasszony a kisfiával, és két év óta egy Lippold nevű, csinos és rendes emberhez akar feleségül menni. A postánál szolgál. De a gyerek egyszerűen nem engedi. Ha Lippold meglátogatja őket, addig sírés ordít, amíg a férfi el nem megy. Az asszony meg az ember kétségbe vannak esve, és nem tudják, mitévők legyenek.” „Pony!” — szólt Nieritz, mire a kislány beszaladt a másik szobából, nagy darab kuglóffal a kezében. „Nem hívtad haza Marle- net?” „De hívtam. Biccentett is, mire én hazajöttem.” „Vajon még mindig Mer- ckéknél van?” kérdezte az új anya. „Nem.” „Akkor hol lehet? A pincében, az istállóban, vagy a szénapadláson?” „Nem, ott sincs.” „Hát hova lett?” „Nem mondom meg.” „Gyere csak ide!” parancsolta az apja, „hol van Marlene? Tudni akarom.” „Marlene biztosan ... nem, nem mondom meg.” „Tehát hol?” „Marlene... a temetőben lesz. Gyakran kijár.” A társaság megdöbbenve nézett maga elé. Az apa lehajtotta a fejét, és az óraláncával babrált. Augustin asszony csettintett a nyelvével. „Jól van. Visszamehetsz!” — szólalt meg Nieritz, és a kislány átment a gyerekekhez. A hirtelen csöndben csak a gyerekek nevetése és a csészék csörömpölése hallatszott át a szomszédból. Ekkor felállt az új Nieritzné, feltette kalapját, nagy szegfűcsokrot emelt ki az egyik vázából, s a virágokat fehér papírba csomagolta. „Érte mész?” — kérdezte a férj. „Igen, hazahozom. Ne haragudjatok, de mennem kell.” „Ez nagyon szép tőled, Lisbeth”, mondta a, sógornő. Nieritz lókereskedő pedig megjegyezte, hogy egy - ilyen feleséghez csak gratulálni lehet. Remélhetőleg ilyen is marad. Már messziről észrevették egymást. A gyermek mintegy védekezésül szorosan a rácshoz simult. A sápadt asszony megállt a lépcsők alján. Fel kellett emelnie arcát, hogy kis mostohalánya szemébe nézhessen. „Nem akarsz hazajönni?” kérdezte az asszony. Marlene alig észrevehetően megrázta a fejét, s hallgatott. asszonyság. — Ügyis csak estve tetszik hazajönni a vízből. — Látom, nincs villany. Mivel világítanak? — Ami nem csinál rövidzárlatot: gyertyával. —■ Szeretnék éjszaka nyitott ablaknál aludni, — jelentettem ki. — Kérem — nyugtatott meg az asszonyság, — nálunk az ablak állandóan nyitva van. Miska azon jár ki-be. — Miska? Ki az a Miska? — Hát a kandúr. Ha Miska nem volna, nem tudna aludni az egerektől. MINTHA NEM IS HALLANÁM, a Miskára így válaszoltam: — Reggel szeretek korán kelni. — Nyugodt lehet, fel lesz költve ébresztőóra nélkül. A kakasom már három órakor... — Remélem, más állat nem szerencséltet a lakásban? — Csak a kecske. Jámbor állat. Nem tűri meg a tehén az istállóban. Éjszakára hozom be csak. A Bodri szépen megfér vele. — A kutya? Hát az is itt lakik? — De nem alszik, kérem. Figyel és őrködik. Egész éjjel ugat. — Itt ugat bent a lakásban? — Hát hol ugasson? Különben is amellett, hogy őrködik az álmai felett, még összefog- dossa a patkányokat is. A múltkor csuda pofa volt... — A patkányokat? Miféle patkányokat? — Hát nem látott még patkányt? Nehogy összetévessze a denevérrel, attól nagyon félnek a kacsák. — A kacsák is itt... — Csak az ágy alatt, kérem. A koca helyet szorít nekik. De nyugodtan lehet tőle, karácsonyra úgyis levágjuk. MEGYEK ÉN INNEN az szb-titkárhoz, adjon beutalót. Utoljára mégis megeresztettem egy kérdést: — Mondja asszonyom, eny- nyi állat között szamara is van? — Az még nincs, — válaszolta —, de ha maga kiveszi a lakást, rögtön lesz. — Csípőre tette a kezét és mérgesen mondta: — Na, kiveszi a nyaralómat, vagy nem? Nincs időm válogatós emberekkel foglalkozni. Nekem már a délutáni vonattal utaznom kell. Most kaptam a termelő- szövetkezettől beutalót a Deb- recen-nagyerdei Téeszüdülő- be. DÉNES GÉZA: Maszek nyaraló Szántbó Imre linómetszete \ JUHASZ JÓZSEF: VONALAK J Tenyeredben vonalak, arcodon is vonalak, Í sűrűk, kaszáltak, í rendezettek, Í ütközetre készen J a halállal. SZÜLŐFÖLDÖN \ Nem tudom: tanítóm merre porlik, J apám csákány-nyelét ki tüzelte el. J Csak ábécés könyvem ismeri föl magát ; lobogó, haldokló 5 verseimben. Sí NYILVÁNTARTÁSBAN J Ujjlenyomatot vett rólam az idő: J csapott-farú, foltos hiénám, J hogy bármikor felismerjenek J kendős nénik, fejős tehenek. ^ TOLDALAGI PÁL: j Most \ ünnepeljetek \ Emeljétek fel karotok J a nap felé és köszöntsétek, ; öregek és fiatalok; j az életet, a dicsőséget í ünnepeljétek, énekek í torkotokból úgy törjenek ! fel, ; ahogy források, gejzírek ; szöknek magasba; a jelekkel, ; amiket sokszor látni még í vésztjóslóan és vezeklésre ; intve, most ne törődjetek: \ egy isten a szívét kitépte ■ í és nektek dobta úgy oda, : hogy bárha mindig jön az í éjjel, j másnap mindig tovább tüzel, j nem veszíti az erejét el. \ í s & et órája dolgoztak már ; Jk elmélyülten Georg ; ^/V- Milder ékszerész páncélszekrényén. Emil \ volt az adogató, Heine a kivi- l telező és Napóleon vezette az í egész ügyet — innen a csúfne- í ve is. ; — Már csak egy negyedóra, gyerekek — morogta Napóleon a stábjának —, aztán minden rendben. Elkapunk egy vonatot visszafelé és vége a mindennapi gondoknak egy időre. — Igen — bólintott Heine —, a testem már a Riviérára vágyik. Már érzem a tenger illatát. Az öreg ház a város közepén állt. Alapos előkészület után a három kasszafúró a kaput és a pincét is kulccsal nyitotta ki, maguk mögött bezárták, és lentről egy fúrt lyukon jutottak be az irodába. A dolog olyan egyszerűnek és rizikómentesnek látszott, hogy Napóleon spórolási okokból a falazó feladatát is el tudta látni. Most már közeledtek a célhoz. Még egy perc és előttük a kincs. — Jó estét, uraim! A három tolvaj szétugrott, aztán felemelte a kezét. A bejárati ajtó nyitva állt, előtte féltucat rendőr, állíg felfegyverkezve. Mögöttük egy kövér civilruhás férfi. Gyorsan kattantak a bilincsek. A felügyelő, aki a kis csoportot vezette, körülnézett, majd a páncélszekrényt kezdte fürkészni. — Még épp jókor jöttünk! Fél órával később már kirepültek volna a madarak! Kifizetődött volna nekik, Milder úr? — Meghiszem azt! — válaszolta nevetve az ékszerész. Négyszázötezer készpénzben és körülbelül 200 karát fogla- latlan briliáns. Ha, ha, ha! — Ez egy szomorú történet — szólt közbe Napóleon. — Mit talál ezen nevetnivalót, maga nagy hasú? ' — Épp ezt akarom nektek megmagyarázni — felelte Milder úr készségesen. — Fél órával ezelőtt felébredtem, s akkor jutott eszembe, hogy valamit elfelejtettem az irodámban. Felvettem a köpenyem, fogtam a kulcsaimat, és ide jöttem a kocsimmal. Mikor az ajtó elé értem, zajt hallottam. Nos, természetesen azonnal szóltam a rendőrségnek. — Szerencsés Véletlen — szólt a felügyelő. — De mit felejtett el tulajdonképpen? — Elfelejtettem — felelte AWWVVWVXVVVVVVVXWVVVj az ékszerész lihegve — bezárni a trezort. Ezek a bolondok órák hosszat dolgoztak a nyitott páncélszekrényen! Fordította: Steiner Katalin H. P. AEGLER: PECH — nézett rám riadtan az asz- szony. — Maradj csendben! Figyelj csak! — Tényleg járkál valaki! —: állapítottam meg én is. — Szörnyűség! — sóhajtott; fel a feleségem. — Menj fel a j padlásra. — És ha leüt? í — Igazad van! Kár, hogy; nincs fegyverünk. Meggyújtottunk minden \ lámpát á lakásban. A kredenc-! fiókban találtam egy darab: gyertyát. Hálóingben indul- \ tunk el, mint két kísértet.; Reszkető kezeimben a baltát; emeltem, Irén a félméteres ; konyhakéssel erősítette magát.! A padlásajtó keserves jaj- 5 gatása valóságos halálordítás-< nak tűnt. Papucsaink kísérte-! tiesen kopogtak a lépcsőn. í — Ott van! — sikított félj rémülten feleségem és reszket-; ve mutatott a kémény felé. ! Lassú, méltóságteljes lépé- J sekkel jött felénk a macska.j Szájában jókora egér reme-J gett. Az izgalomtól alaposanJ megizzadva lépegettünk le aJ lépcsőn. A lakásban vakisötét. J Valamennyi lámpa kialudt. J V — Biztosan van itt valaki! J — súgta dideregve az asszony. J — Az oltotta el a házban aj világítást. í — Te menj be! — Csak együtt. Negyedóráig tanakodtunk. AJ hálóingem gombjain számol- J tűk ki, hogy ki lépje át elő-J szőr a küszöböt. Magasra J emeltem a fejszét. Feleségem J szúrásra készen nyújtotta ma- J ga elé a konyhakést J / Abban a pillanatban. fel-J gyúltak a lámpák. Felsóhaj- J tottam: J y — Áramszünet volt néhányj percig. J J Gyorsan bebújtunk az ágy- $ ba. Elkattantottuk az éjjeli-J szekrény-lámpákat. Egymás J kezét fogtuk. J J Nagynehezen így elaludtunk. J Reggel holtfáradtan ébred- J tünk. Feleségem odanyúlt azj éjjeliszekrényre. Kezébe vet- J te a rádióújságot. J — Papa, a második reszt es- j te vetítik. Idejében hazajössz? £ Megnézzük? „Miért haragszol ram? Olyan rosszat teszek, amikor hat gyermeknek, akiknek nincsen anyjuk, egy kicsit segíteni akarok? .,. Tudom, hogy csak egy anyánk van, és ha az meghal, az ember örökké árva. De valakire csak szükségünk van, Marlene!” F áradtan leült az egyik lépcsőfokra a gyermek lábához, ránézett a menyasszonyi csokrára és így szólt: „Hidd el, még mindig jobb, ha veletek vagyok, mintha egyedül maradnátok. Látod, egyszer én is olyan kislány voltam, mint te. Nem gondoltál még erre? Az én apám nem nősült meg újra, mikor az édesanyám meghalt. Azt hiszem, az még szomorúbb volt, és én még boldogtalanabb voltam, mint ma te.” Marlene szótlanul állt az ülő asszony mögött és hallgatott. „Mint gyermek, mindig egyedül voltam. Az én apám ugyan nem utazott Holsteinbe, Belgiumba és Dániába, mint a tied, mert nem volt kereskedő. De azért mégsem volt otthon. Később aztán én utaztam Hamburgba, ahol elárusítónő voltam egy kesztyűkereskedésben. Vasárnaponként sétálni mentem a barátnőimmel, de nem illettem hozzájuk. Szebbek voltak mint én, és vidámabbak. Feleségül nem vett senki. Pedig úgy szerettem volna gyerekeket...” A z asszony kivette a szegfűket a fehér papírból és a csokrot az ölében tartotta. „Közben egyre öregebb lettem”, folytatta, „és amikor apátok megkérdezte, hogy akarok-e a mamátok lenni, eljöttem hozzátok. Nem azért, mert édesanyára van szükségetek, hiszen az meghalt. Hanem mert szeretem a gyerekeket ... Ügy érzem, Marlene, hogy egyedül vagy. De én még sokkal magányosabb vagyok, mint te.. A gömyedten ülő asszony nagy gonddal hajtotta össze a selyempapírt. Ekkor egy kis kéz félénken a szegfűcsokorért nyúlt. Es amikor az asszony megforult, látta, hogy Marlene a virágokat a sírra helyezi. Azután a kislány kocsiba ültette a babáját és a kis járművet a nyitott rácsajtón át letolta a lépcsőfokokon a kavicsos útra. Majd halkan megszólalt: „Gyere, állj fel. Különben még bepiszkítod a ruhádat.” S zótlanul haladtak végig egymás mellett a sírok között. Csak az utcán, a kertek mellett kérdezte meg az asszony a kiskocsira mutatva: „mi a neve a babádnak?” „Florfina”, mondta a kislány, „és Oszvald még ott ül a porolón.” Boldog Balázs fordítása
