Pest Megyi Hírlap, 1972. szeptember (16. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-10 / 214. szám
"‘JK/£íriap 9 í GALAMBOS § SZILVESZTER: | Modern apa HALLAMA ERZSEBET: Cipőelégia Munka közben Egy hétköznap délelőtt ült ki a kirakatba a Cipő. Fajtája büszkesége volt. Meleg meggyvörösben ragyogott. A többi cipő úgy kuporgott az árcéduláján, mint a bizonytalan szobrok a talapzatukon, de ez nem. Ez lebegett a levegőben, s mögötte, mintegy mellékesen, hanyag eleganciával, ott lebegett az árcédulája is. Az is olyan volt, mint egy diszkrét suttogás, pár forint választotta el az ezrestől. Csodáltam még egy kicsit a cipőt. Műalkotás volt. És közkincs volt, azért ragyogott csorduló meggyszíne az üveg mögött, hogy elringassa egy- egy pillanatra a szívünket. Az élet rohanása közben megpihenő járókelők szívét... Egy rövidlátó nő is érkezett, legyökerezett a lába, nyomban a Cipőre nézett. Közelhajolt az üveghez, úgy olvasta el a lebegő árcédulát. Oh, mmm — mondta a rövidlátó nő, s ebben a nyögésben tengernyi élettapasztalat és megbékélés zengett. Később megfeledkeztem a cipőről. Mígnem kora délután a lejtős utca sarkán kibújva — ott jött velem szemben. Villan a poros aszfalton, mint az éretthúsú meggy a falevelek között. Karcsú bokában, napsütött térdben és falatnyi szoknyában folytatódik. Lent, a piszkos földön mászkál a Cipő, ez a méltatlan műalkotás... A csinos lányka meglebegteti hajfüggönyét és kacag. Egy nagytáskás másik mond valamit neki, és ő is kacag. Hátraszólnak az utánuk jövőknek, és azok is kacagnak. S e vidám kamaszlánycsapatban csupa csinos cipő, csa- tos cipő, vastag sarkú cipő, lakkcipő, új cipő. Az élen a falatszoknyásé, az a legeslegújabb. S ekkor — roppant sematikus képzettársításként — fölmerül az emlékezetemben egy másik cipő. Egy gombos, barna, fél. Öröklött vagy használtan vásárolt cipő volt, s ott, ahol a kisujjat kellett védenie, mind vékonyabbá és vékonyabbá vált a bőr. De a rést nem lehetett rögtön meglátni, és a cipő — közönséges fűző helyett — parányi gombbal csukódott, bőre pedig egyenesen bársonyos volt. Én annak éreztem. Akkor már gimnazista voltam, mert emlékszem, hogy a gimnáziumhoz vezetett az az út, amelyen a tócsákat kerülgettem gyönyörűszép gombos, barna félcipőmben... S miközben ez az elégikus időzavar teljesen elhatalmasodik rajtam, a sors összehoz egy nőismerősömmel. Túl jár a negyvenen, de csinos, jólöltözött és ugyancsak csinos kamaszlánya van. Nekiszegezem a kérdést: — Vissza tudnál emlékezni, milyen cipőd volt tizenhat éves korodban? A nőelőször lebiggyeszti a száját, sematikusnak és fölöslegesnek tartja a kérdést. Ráadásul hirteleniében nem is tud olyan messzire visszaemlékezni. Némi sürgetés után egyszercsak elváltozik az arca, oldódik, kiderül. — Hogyne emlékeznék! — mondja végül boldogan. — A háború után nemigen volt ilyen, hogy cipő ... rongyból, vászonból varrt, kötött papucsban jártunk... De az én édesapám, az nagyon ügyes ember volt! Tudod, aranykeze volt neki! Szerzett vala- honnét ilyen fecni bőrdarabokat, ni! És faragott talpat fából. De nem akármilyent, hanem szép kerek orrút, két részből, úgyhogy még hajolt is az a fatalp! Arra szögezte rá a bőröket. Olyanforma volt, mint manapság ezeken a drága sarukon, kicifrázta-lyug- gatta a bőrcsíkokat... Jaj, te, hogy én milyen büszke voltam a cipőmre! Nem klumpa volt ám, hanem amolyan szandálféle ... Hogy irigyeltek a lányok! Emlékszem, volt a faluban egy lány ... Állunk ott a napsütötte utcán és ki-ki a maga hajdani büszkeségére gondol. En a gombos félre, ő a bőrfecnikből gyártott fatalpúra. Egy boltajtón frissen pörkölt kávé illata árad ki. A napsugarak vakítóan villannak az autólámpákon, szélvédőkön. Két motorzaj között hallani, hogy valahol búg egy ventillátor. Miniszoknyás ifjú anya magas kocsiban alvó gyereket tol és közben málnafagylaltot nyalogat. Dévényi Antal szénrajza § KŐBÁNYÁI GYÖRGY: — Persze, hogy nem nagyon öreg még, anyuka — hagyta rá a lány, mint egy makacs gyerekre a pillanatnyi hóbortját. Hangja puha volt és sajnálkozó: — Az arca is szép, meg sima, és a hajában alig van ősz szál. Nem is tudom, miért nem szórakozik, jön-megy egy kicsit. — Szórakozni... Hogy? Kivel? — Az asszony legyintett. A szomszédokra gondolt, akikhez olykor átszaladt. Ilyenkor a gondokról-bajokról esett szó, a háztartásról, meg a gyerekekről és unokákról. Vagy utcabeli pletykákat, meg recepteket cseréltek. De ez sem az egyhangúságot, sem a szomjúságot nem szüntette meg. Nem volt olyan szál, amin elindulhatott volna. Hogy a társaság, a társas együttlét mit jelent, azóta sejtette csak, amióta Anikó nagylány lett. Olykor elképzelte, mit szólnának a szomszédok, ha ő nőket, férfiakat, vagy éppen egyetlen férfit látna vendégül. Hogy leselkednének, szimatolnának körülötte, hogy néznének rá. Ebbe beleborzongott. Érezte, hogy ezt éppen olyan nehezen viselné el, mint most azt, hogy semmi nem történik vele. — Én csak üljek itthon és kössek reggeltől estig babaholmit a szövetkezetnek, akár egy gép. Hogy milyen bolond is voltam én világéletemben! — szakadt ki belőle.----------------------------- nem illett ösz| A két panasz I sze. De ősze— ------------------------ rinte szorosan eg ybekapcsolódott, mert a jelen a múltból következett, szigorúan és kérlelhetetlenül. Abból, hogy szülei huszonegyéves korában hozzáadták az első kérőhöz, mert attól féltek, hogy a nyakukra vénül. És hogy soha nem volt boldog — de ez is csak mostanában vált ijesztő bizonyossággá. Nem egyszerre, hanem egy belső, folytonos, de nesztelen mozgás következtében. Mintha valami redőny húzódott volna egyre magasabbra, hogy fokozatosan felfedje azt a képet, a tényeknek és mulasztásoknak azt a keményvonalú ábráját, amit eddig, mintha vak lett volna, nem vett észre. A lány csak félfüllel hallgatott oda, most az aranyos övét kapcsolta szorosabbra, és a karcsúságában gyönyörködött. Az izgalom, a szép ruha öröme, s az a boldog feszültség és várakozás, amiben élt, mint fényes, rés nélküli védőpáncél dobta vissza a panaszt, amit teljes mélységében meg sem értett. Könnyedén és a más világban élő felnőtt vigasztaló kedvességével simogatta meg anyja karját: — Ugyan anyuka, miket beszél... Az asszonyban a bizalmas érintésre új, szégyenlős reménység gyulladt. — Mégis, ha elvinnél... Talán lesz ott más anya is... Elbeszélgethetnénk ... Meg az előadás... A lány már felhúzta kis csizmáit, a lakk-szandált egy nylonzsákba tette és belebújt szőrmés kabátjába. A tükör előtt gombolta be, onnan szólt visz- sza: — Lássa be anyuka, ez lehetetlen. Nem tehetem magam nevetségessé. Az asszony megértette, hogy ha ellenkező értelemben is, de a lánya éppen annyira fél a megszólástól, mint 6. — No jól van, nem székirozlak tovább — mondta más hangon, szinte vidáman, legyűrve előbbi érzékenységét. — Menjél csak. szórakozz, és akkor gyere haza. amikor akarsz. Eßy szót se szólok, ha soká elmaradsz.------------------------* a 6zőrmegallért, I Eligazította | « a kabát vállát• ---------- hátát végigsepe rte a tenyerével. A lány volt az egyetlen, aki ebben az órában elment az ablak előtt. Az asszony a függöny mögül nézte, amint a jobban világított belváros felé sietett. Szinte repült, mintha annak a bátorságnak a motorja vinné, amit az anyja egyre inkább becsült és irigyelt benne. Azután az utca megint üres és mozdulatlan lett. Egyik-másik ablak mögött, sárga, homályos fényt vetve a hóra. felgyulladt egy huszonötös, vagy negyvenes villanykörte. Ettől az utca még sötétebbé és üresebbé vált. 1 S/S/////S/S//S//SS//////'///;//////.! tés mellé, mondotta szomorúan Mária. Nevetni vagy rohanni kellett: hogy egy nagy darab, 182 centis, kifejlett mamlasz így beszéljen! És, hogy félt, sietett a jámbor! Szeretem-e a zenét? Mert ő, bevallja — nem akar semmit sem elhallgatni —, van néki egy szenvedélye: a zene rabja. És meg sem várta a választ, már folytatta: a zene vigasztal, a zene minden, ö már zenét is szerez. Most jár egy emberhez az I,stván útra, aki kottaírásra tanítja. Mert az ő lelke csupa zsongás, csak le kell kottázni. Nézem csak, ő meg elővesz egy hangjegyfüzetet: ezek az első munkái. Van* egy citerája, azzal penget; zenét hallgatnánk majd, mit szólok hozzá? „Nem értek hozzá, nem érdekel, botfülem van!” Hát mondhattam mást, bele az arcába, mert nagyon feszített a nevetés — magyarázta tréfával bukását Mária, aki hajdan tapostatta magát egy jegyért, hogy meghallgathassa Ruggiero Riccit, s este odaállt a Városi Színházhoz sorba, hogy reggel jegyet kapjon Gal- li-Curcihoz, mert Mária, szegény, már akkor is önálló, modern lány volt. X^épzeld! Sóbálvány lett -*-*• egy pillanatra, vörös sóbálvány, kigyulladt az egész arca, és gyöngyözni kezdett, brr, micsoda ember, de aztán kapkodva sietett, hogy véglegesen el ne rontson valamit: nem számít az, mondotta, attól még én igen jó feleség lehetek Azért, mert néki ez a szenvedélye, mert ő egy ilyen művészlelkületű ember, ne gondoljam, hogy az életet csak elvontan, szellemiekben látja, ő szeret szórakozni, kirándulni, a hegyek közé menni, szeretek-e? Fulladozni kellett már, micsoda hecc volt ezt az embert nyúzni, hallgatni — mesélte Mária —, a végén még olyan büszke volt, biztos a dolgában, hogy nem is kérdezte, hanem mondta: ugye, legközelebb is találkozunk, legyek szombaton délután ugyanitt, ebben az órában. Hát hallottál ilyent? — Hát nem mássz el? — kérdeztem csendben Máriát, mert láttam, elfáradt, késő virág, lehajlott. Czomorúan emelte szerijét — egyedül van. hosszú ősz jön, hosszú tél —, és lassan mondta: elmegyek de hidd el, csak. mert más dolgom sincs, nevetni, mulatni elmegyek, mi minden tücsköt- bogarat össze tud fecsegni egy ilyen ember! Sziviajchtoan mai pillanat. j Az élet mindenkori kedves ^ külsőségei, gondolom. Nincs ^ ennek a dolognak tanulsága ^ az égvilágon semmi. í y — Mennyire sajnálom, hogy ^ nincs meg! — sóhajt mellet- J tem ez az asszony, akiről sen- ^ ki sem hinné, hogy klumpák- £ ban és bocskorokban járt va- j lamikor. — Megmutathatnám \ Klárikának ... tudod, az em- £ bér csak rohan és rohan és J közben beszél össze-vissza és £ nem is gondolja... — a be- £ fejezetien mondat romjai fö- lőtt legyint egyet és azt mond- \ ja: — gyere, együnk egy fagy- \ laltot! 2 Elégia gondolom magam- É ban, legalább egy röpke í elégia a hajdani klumpák,; pántos fapapucsok, házi-; lag gyártott bocskorok, zsibo- ; gón vásárolt gombos cipők, \ lötyögő-billegő magas sarkú ^ cipők, kidőlt oldalú cipők, £ megfoltozott cipők, lyukas- J talpú cipők, kislányálom ci- J pők és soha-meg-nem-kapott | cipők irdatlan sírhalma fölött.J Távoli rokonomnak, Gné- Zics Ernőnek, határozott elvei vannak a gyermeknevelésről. — A modern pedagógia a gyereknek minél nagyobb szabadságot biztosít. Ha a gyermeket ellenőrzőm, sértődött lesz, felhúzza az orrát, és minél jobban tiltom valamitől, annál jobban igyekszik majd kijátszani tilalmaimat. En a lányomnak biztosítom a legteljesebb önállóságot. Maholnap tizennyolc éves. Döntsön a saját dolgaiban. Megtörtént, nem is egyszer, hogy a gyerek hozzám fordult apai tanácsért. Ekkor közöltem vele: „Nem vagy már kisgyerek! Tudhatod, hogy mit szabad és mit nem. Különben se tarts fel, mert vár a kártyapartim”. Mit érek azzal, ha felelősségre vonom és ön- j érzetét sértő kérdéseket te- ■ szék fel? Megsértődik, dur- i cás lesz. Elfoglalt ember: vagyok, s nincs időm arra, [ hogy aztán kiengeszteljem. Most például egy hete nem jött haza. Miért nem bíz- í nék az én felnőtt, okos lányomban? Bizonyára a ba-: rátnőjével tanulják a föld- \ rajz-leckét. Ha majd megéhezett, vagy elfogyott a zsebpénze, biztosan hazajön. — A te pedagógiai elkép- j zelésed kissé furcsa — jegyeztem meg jóakarattal. — Ugyan, maradi alak vagy. Majd meglátod, engem igazol az élet — mondta, és sértődötten távozott. \ Tegnap ismét találkoztam Gnézics Ernővel. Kicsit rosszkedvűen újságolta: — Értesítést kaptam. A lányomat lecsukták. Megtévedt, emberi dolog. De én modern apa vagyok, a börtönben sem ellenőrzőm ... Még azt hinné, gátolom a szabadságában! l\,l ária egy augusztus végi éjjel égzengésre ébredt. Zápor vert, egyszerre hűvös lett, friss a levegő (tán bíz künn már faleveleket csónakáztatnak az esőpatakok?), fázott a könnyű takaró alatt, amely az este még teher volt, fel kellett kelnie, előszedni a paplant. Ezen az éjjelen nehezen aludt-el, ekkor határozta el, mégiscsak megpróbálja; válaszol egy házassági hirdetésre. Ezt aztán úgy mesélte el ez a nagyon régóta önálló, független nő, magányos madárka: milyen móka volt, tréfa, játék, egy barátnőmmel, képzeld, leültünk azzal az alakkal, és, hogy nevettünk!... Az az alak pedig eljött egy délután a megbeszélt íelyre — kis cukrászda Bután, mert ez így szokás —, penyitott és csengetett kicsit az ajtó, és ő ott állt a kis jzsonnaasztalok, romlandó ídességek és szépségek, induló és múló szerelmek felett, percre tétován, ő, a 182/42-es, vagyis az a férfi a városban, aki megértő szívet keres, és 182 centi magas, és 42 éves, és most itt véli meglelni azt a lelkiekben gazdag, intelligens rivált vagy özvegy asszonyt, aki... — hogy ez milyen mulatságos volt! Ott ült'Mária — meséli —, barátnője mellett, és ,,úgy nevettünk, de csak magunkban”, hogy ez a nagy darab, mamlasz ember — pulykavörös volt a nyaka, és kopaszodott is, eltévedten, bá- ván áll ebben a finom budai :ukrászdában —, aki ilyeneket pe tud adni egy újsághoz: .megértő szívet keres, és lelkiekben gazdag!”. — Megsajnáltuk azt a laklit — folytatta Mária —, barát- íőm felállt, odalépett hozzá, és megkérdezte —, de csak úgy pukkadozott —: „A sokat csa- ódott szív?” Ö erre komolyan válaszolt: „Igen, asszonyom. Ont keresem?” Én csak kalauzolom — mon- äotta, na, jöjjön: a barátnőmről van szó. Aztán leült hozzánk az az ember — csak hallgattam, mi lesz most, micsoda mulatság, micsoda cirkusz? TTallgattunk mi lányok, de nem is bántott a csend, mert beszélt az az ember, lélegeztet sem kihagyva, mint az éhes, aki fél, siet: csak magáról, gyorsan, minél többet. Hogy mi a foglalkozása, most ne kérdezzük, önálló ember, maga küzdötte fel magát, komoly, fontos pozíciót tölt be. Házasember, ezt rögtön megmondja, ő őszinte, reméli ezt kapja viszonzásul is, de külön él, a válás már elindult. Hát a felesége! Nem értette meg, mindig csak legyint, ha lelkiekre, komoly beszédre kerül a szó — mert őnála a legfontosabbak a lelkiek, a szellemiek —, kineveti, más utakon jár, már azt is mondta néki: „Legyünk tekintettel egymásra, ne untass, Géza!” Mert ő művészlélek, nem kér mást, csak megértő, meghallgató szívet. T gy beszélt, ilyen mézesen- mázosan az az ember — mentegetőzve, pirulva vallja Mária, hogy eljött az ősz, amikor tükörbe kellett már néznie és fázott egyedül, s el kellett mennie, leülni egy újsághirdeezínű kötött ruhát, akár valami műtárgyat. Kétoldalt óvatosan a markába szedte, ahogyan a harisnya szárát szokás, és belebújt. Anyja a megszokott- ság mozdulatával lehúzta, s a szeretet gondosságával igazgatta simára hátán, derekán, csípőjén. Szakavatott babrá- lással simogatta el a láthatatlan kis ráncokat. — Hát igazán nem lettél az övé? — kérdezte, míg Anikó feje benne volt a ruhában. Megint lesütötte a szemét. Nem a szégyenkezés késztette erre, hanem valami önmagát illető zavar. — Már sokszor megmondtam anyukának, hogy nem. Pedig ő nagyon akarta. Nem mondom, ha itthon marad ... nem várok az esküvőig. De így? Ne nevessen rajtam, ha ott mesz- sze beleszeret egy másik lányba. Pesti laktanyában van, ha jól viselkedik, kimenőt kap, ismerkedni meg könnyű, ezt tudjuk. Én se akartam annyira lekötni magamat. Mert akkor, ha már minden megtörtént, a fiú az úr. Ezt ismerjük jól. Az is lehet, hogy én csapódok közben máshoz. Akkor meg minek követelőzzön rajtam az első. odament az ágyhoz, | Anikó | harisnyás lábát bele• -------------- dugta a lakk-szandálba . Derekára kapcsolta az aranylánc- övét és visszatért a tükör elé. Az iménti ünnepélyes, óvatos forgással nézte meg magát elöl, hátul, oldalt, azután megint kezébe fogta a kefét, hogy a selyemsima haj félresodródott szálait elrendezze. Az asszony figyelmesen követte minden mozdulatát. A zavar nem tűnt el a szeméből. A keféről azután valahová a távolba siklott a tekintete. — Milyen marha is voltam én! — mondta tele önváddal és keserű haraggal. Hat éve halott, részeges ura jutott az eszébe. Meg az egész élete. — Még nem vagyok egészen öreg. Karácsony után leszek negyvenhárom ,— mondta hangosan. De azt is tudta, hiába van még néhány éve. éppen úgy leláncolja a tehetetlenség, mint eddig.
