Pest Megyi Hírlap, 1972. augusztus (16. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-29 / 203. szám

1972. AUGUSZTUS 29., KEDD PEST MEGYEI ééíírSap Kiválónak minősítették Nyáron is kihasználják Sikeres zöldtakanmány-szá- rítási kísérletek fejeződtek be a sárvári cukorgyárban. A kí­sérlet célja az volt, hogy az év 8—9- hónapjában üzemen kí­vül álló répaszelet-szárítót a nyári hónapokban a gyárral kapcsolatban lévő tsz-ek, álla­mi gazdaságok különféle zöld- takarmányainak szárítására használják fel. Az ország cukorgyárai kö­zül egyedül Sárváron vé­geztek ilyen kísérleteket. Az alapanyagot a Sárvári Állami Gazdaság, a sárvári, ikemenesszentmártoni és já- nosházi tsz szállította. A szá­rításra kerülő zöldtakar­mányt már — termelési helyén 3—5 cen­timéteres hosszúságúra vágták, és így vitték a cukorgyárba. Ä kísérletek során több mint 15 ezer mázsa zöld lucerna, tízezer mázsa takar mánybor- só, 3500 mázsa silókukorica, valamint kisebb mennyiségű fű és kukoricatorzsa szárítá­sát és őrlését végezték el. A takarmányliszt minőségét a mezőgazdasági szakembe­rek kiválónak minősítették. A TELKEK ÁRA Vízmű 60000 embernek Könnyebb, ahol a helyi vál'alatok is segítenek Ebben a tervidőszakban ki- lencvenmillió forint értékű munka készül el o 157 millió forint értékű — s a járás ti­zenegy településének hatvan­ezer állandó lakóját, valamint üdülő-nyaraló vendégeit ellá­tó — Dunakanyar Regionális Vízműből. Az Országos Víz­ügyi Hivatal mint beruházó, a Vízügyi Építő Vállalatot bízta meg a generálkivitelezéssel, s a teljes átadásra a következő tervidőszak közepe táján ke­rül sor. A Pest megyei Tanács épí­tési és közlekedési osztályán és a szentendrei járási hiva­talban érdeklődtünk a vízmű­építés helyzetéről, gondjairól­Megszavazták A tájékoztatás szerint nem­rég megkezdődött a Szentend­re—Pomáz közötti ág kiépíté­se, s legkésőbb a jelenlegi tervidőszak végéig elkészül a Szentendre—Pomáz—Csobán­ka—Pilisvörösvár—Pilis- szentiván közötti ág. A Szent­endre—Visegrád közötti veze­téket az ötödik ötéves tervben építik meg. Tárgyalások foly­nak a Szentendre—Budaka­lász közötti vízvezeték építé­séről is, várhatóan szeptem­berben születik konkrét meg­állapodás. Pomáz, Csobánka, Solymár, Pilisszentiván, Pilisvörösvár Nyári munka a Canon Hill ben Gödöllőről Angliába Magyar nap a nemzetközi táborban francia, NSZK, holland, dán nemzetiségűek. Összesen 19 la­kó és a munkákat irányító mérnök és két szakmunkás. A birminghami CANON HILL nevű hatalmas parkban épül egy művészeti központ. Min­den évben 3 hónapon át 20—20 fiatal vesz az építésben részt, amely immár 6 éve folyik. Nyitott, arénaszerű színházat építenek, a hozzá csatlakozó épületekkel. Csak építőtábor­beliek vesznek részt e munká­latokban. Az építők valóságos kis ENSZ-et alkotnak, ahol a hivatalos nyelv az angol. Oda­haza főiskolájukon valameny- nyien ezt a nyelvet tanulják. A tábor életéhez tartozik a „nemzeti nap”. Ez azt jelenti, hogy mindennap más nemzet­beli az ügyeletes, az 6 irányí­tásával történik minden, az ébresztőtől a takaródéig. Ilyenkor a napos hazája sze­rinti koszt kerül terítékre. Magyar napon igazi magyaros paprikás krumplit virslivel, este pedig gulyást palacsintá­val ettek a fiatalok. A KÉT HÉT hamar elsza­lad, hiszen a munkával töltött órákat kellemes pihenő követ­te. Sokat kirándultak. Voltak buszon Londonban, máskor Stratford-on-Avonban, Shakes­peare szülővárosában, látták Dovert, Ostendét, Coventryt és sok, csak hírből ismert várost. Az esti tábortüzek sem ma­radtak el. Ilyerikor felcsen­dültek a hazai dalok. MÁRTA KEDVES, csinos, szerény kislány. Nem ez volt első külföldiekkel való talál­kozása, hiszen a múlt nyáron egy 20 személyes lengyel cso­portnak volt 5 héten át az idegenvezetője. Csiba József SOK IZGALOM UTÁN út­rakelt Gödöllőről Berecz Már­ta, a budapesti Bánki Donát műszaki gépipari főiskola III. éves hallgatója. Elmondhatta magáról, hogy a szerencsésebbek közé tarto­zik, sikerült azok közé a ke­vesek közé jutnia, akik Ang­liában vehettek részt nemzetkö­zi építőtáborban. A megtisztel­tetést jó tanulmányi eredmé­nyével és KISZ-munkájával érdemelte ki. Amikor megtudta, hogy Bir­minghambe kerül, nagyon örült. Az út nem volt könnyű odáig. Kapott egy térképet, azon volt bejegyezve, hová kell eljutnia. AZ ANGOL NYELVŰ tá­borban csakhamar összeismer­kedtek a tábor lakói. A két magyaron kívül voltak bolgár, lengyel, cseh, ciprusi, spanyol, Kutya helyett vadkoca Két éve közölte a sajtó, hogy Kosa József bátaapáti vadőr egy szelídí­tett vaddisznóval járja a Tolna me­gyei erdőt. A gaz­dáját szinte va­dászkutyaként kí­sérő vadkoca a fotóriporterek sztárja lett. Saj­nos, szelídsége okozta a vesztét, mert egyszer té­vedésből lelőtték. Kosa József azonban sikeresen pótolta az elpusz­tult négylábú va­dásztársát. Helyé­be szekszárdi sportvadászoktól kapott egy árva vadmalacot, s azt felnevelte az er­dészház udvarán. A már szépen fel­nőtt, kétéves vad­disznót ugyan­olyan jól beidomí­totta, mint a ré­git. Gyakran vele tart vadlesre, is. A szelíd göbe 'szin­tén elődje nevét viseli: a Poca név­re hallgat, s gaz­dája a vadkanva­dászatokon vele csalogatja jfuska- cső elé az agyaras udvarlókat. vízműtársulata már megala­kult, Pomázon a lakosság a hozzájárulást is megszavazta. Az egyes községek ugyanis — bár vízmüvük az egységes rendszert képező Dunakanyar Regionális Vízmű szerves ré­sze lesz — külön-küljin, ön­álló vízműtársulatokat' alakí­tanak. S minthogy egy-egy te­lepülés vízmű-kivitelezésének követelményei is, anyagi le­hetőségei is olykor szélsősége­sen eltérők, bizony, nem min­denütt megy simán a szüksé­ges anyagiak előteremtése. Már a csőfektetésnél így van ez elsősorban sokoldalúan hátrányos helyze­tű Csobánkán, ahol a lakos­ság jó része kispénzű. Amit lehet, persze, itt is megtesz­nek : a tavaly megalakult s az idei júniusi tanácsülésen jó­váhagyott vízműtársulat-elő- készítő bizottság augusztus 16-i megbeszélésén már konk­rét teendőkről tárgyaltak, tanácstagok elvállalták körze­teik szervezését, s külön, ön­ként ajánlkozók az üdülőterü­letekét. A főként a Kevély^ hegy alján, az Altklanác dű­lőben fekvő víkendtelkek tu­lajdonosainak többsége szíve sen vállalja a vízmű-hozzájá­rulást a kitűnően sikerült ki viteli terv mielőbbi megvaló­sításának céljából. Könnyebb, ahol vállalat is segít, Pomázon például mára csőfektetésnél tartanak. S bár a következő ötéves tervidő­szak folyamán a járás min­den községe vízművesített lesz, ehhez nagymértékben hozzásegít az Országos Víz­ügyi Hivatal, a megye, hiszen az egyenlőtlen adottságokat helyben kiküszöbölni, áthidal­ni nem lehet. Gépház, hidroglóbus A legnyilvánvalóbb pénz- szerzési forrásnak a telekpar­cellázás látszik, Dunakanyar- szerte szinte mindenütt: azon ban a konfliktus éppen ott van, hogy a közmű nélküli a kevésbé frekventált helysé­gek tanácsai olcsóbban érté­kesítik a hétvégi telkeiket is, Ez így természetes, ahhoz vi­szont, hogy teljen saját erő­ből vízműépítésre — már köz­művesített áron kellene el­adni a parcellákat, csakhogy ezek vízművesítése sem old­ható meg a helyi vízművesí- tés alapjai nélkül, azaz elszi­getelten. A Szigetmonostorhoz tarto­zó Horányban elkészült a fő­vezeték 1970—71-ben, van másfél kilométernyi gerincve­zetékük, hidroglóbusuk, gép­házuk. Az ekkortájt értékesí­tett hétvégi telkek már köz­műves áron keltek el, és eze­ken a telkeken (megelőzően pedig 1960-tól folyamatosan) kiépült a víz- és a villanyhá­lózat. Horány további víz-vil­lany fejlesztéséhez azonban már újabb állami-lakossági támogatás kell- Az üdülőterü­letük nagy részén kicsi telkek kispénzű tulajdonosai osztoz­nak. Itt már kétszer is meg­próbálták a vízműtársulat- alakítást: 1970-ben is, 71-ben is. Eredménytelenül. Az idő­ről időre felmerülő s önma­gában jogos igényt ily módon aligha sikerül kielégíteni, mert ha nincs pénz, az 1970 áprilisában kibocsátott, köz­mű-hozzájárulásról szóló ren­delet is legfeljebb papíron „érvényesíthető": végrehajtá­sára nincs mód. A környék, szerencsére, szennyeződéstől mentes, egészséges kutakból nyeri a vizet. Közművel számítva Járási viszonylatban a víz­műellátottság aránya jelenleg nagyjából fele-fele. A tizen­három községből ellátottnak mondható Leányfalu, Viseg­rád, Tahitótfalu, Dunabog- dápy, Szigetmonostor, Pócs- megyer — s a Pócsmegyerhez tartozó Surány, ahol tavaly megyei, lakossági, OVII, vala­mint a Fővárosi Vízművek tá­mogatásával vízművesítettek. Vitatkozni lehetne azon, ad­ják-e egyes kiemeltebb üdü­lőterületek tanácsai maga­sabb — öt-hatszáz forintos — négyszögölenkénti áron a hét­végi telkeket, közművel szá­mítva, s a bevételt közműve­sítésre használják vagy ne. Előbbi esetben a kispénzűek nem jutnának telekhez. Vagy­is rendkívül körültekintő mó­don kell összehangolni a köz­érdeket az egyén érdekével oly módon, hogy az adott te­rület egységes, távlatokat is figyelembe vevő fejlődését szolgálja. Péreli Gabriella Az ÉDOSZ és MÉM viz gá'aia Kevesebb a baleset a konzerviparban aÍ üzemi munkavédelem fejlesztésére hozott tavalyi kormányhatározat teljesítését az élelmiszeriparban széles körű vizsgálattal ellenőrizték az ÉDOSZ és a MÉM illetéke­sei. Idén eddig öt iparágban tartottak munkavédelmi mi­nősítéseket, és ezek arról ta­núskodnak, hogy biztonságo­sabbá váltak a gyártástech­nológiák. Az élelmiszeripar­ban a balesetek miatt kiesett munkanapok száma az elmúlt évihez képest, időarányosan 0,8 százalékkal, az egy bal­esetre jutó kiesett munkana­pok száma pedig 3 százalékkal csökkent. Kevesebb a baleset a konzerviparban, ami jórészt azzal magyarázható, hogy a munkavédelmi szempontból kényes üvegtöltést, mosást és zárást sikerült gépesíteni. Augusztusi délután----- —-—— várta ünnepélyes tisztasággal | Két Öreg I Erzsi lányukat meg az uno­---------------- kát. Ebéd után voltak, az as ztalon szertelenségbe hagyott paprikás tá­nyérokon féketés-szürke kis házilegyek lak- mároztak zizegő falánksággal. Átlátszóan tiszta égbolt alatt vibrált a meleg, a vasárnap délután ünneplős méltóságát nem zavarta semmilyen mozgás. — Megvásik a nyakad — szólt a félrehaj­tott fejjel bóbiskoló asszonyra az ember. Az fölérzett, elhagyta ebéd utáni szunyóká- lását, riadt, barna szemét emberére emelte. — Álmodtam, hogy jönnek — bögyögte bá­gyadtan, és ráncos, eres kis kezeit ölébe sül­lyesztette. Csontrámás szemüvegét homlokára tolta. — ígérték ... talán jönnek. Csöndesen tömögette a pipát, mintha a vi­lág legfontosabb dolgát végezné, lassan, türe­lemmel morzsolgatta az éghetetlen finánclá­bakat. Ha engedte az idő, itt ebédeltek, kint az ud­varon a Sándor fája alatt, magukban. Azért keresztelték el ezt a szép diófát Sándor fájá­nak, mert egyidőben kerültek a házhoz: Sán­dor születésének esztendejében ültették.-----------------------— megkönnyezett az asz­| Ebédkor most is 1 szony ráncos-árkos-------------------------- szemhéja. Az ember me glátta, de tetette, hogy nem érti... pedig nagyon értette... Régen sokan ültek az asz­talnál. öt száj örökös csacsogása, csipogása várta fesztelen figyelemmel a merőkanál já­rását, az elosztás arányát. És vasárnap... minden Vasárnap az elmaradhatatlan irigyke­dés ... — Éva kapta a mellehúsát... én meg csak a nyakát... pedig én vagyok a kisebb ... — Egy csirkének nincs öt mellehúsa... se két nyaka... te, ronda kis fösvény — intette anyjuk kemény hangon a marakodós gyere­keket. Később, hogy felnőttek a gyerekek, elcsitult a lármás kor, de a közös vasárnapi ebéd szo­kásban maradt. Csöndes komolysággal, ünne­pélyes szertartással ültek Sándor fája alatt, de már #iem kérték számon a mellehúsát meg a nyakát. Pedig anyjuk kívánta, hogy veszeked­jenek, zsivajogjanak. A nagyra nőtt, életbe állt otthonlakók szerényen mosolyogtak 'a múlt gyermekévek kis mulatságos történetein. Ebéd után még rövid negyed órát ültek, és ilyenkor valamelyik előhozott egy-egy feledésbe ment gyerekcsínyt. — Nem felejtetted, ugye — hogyan járt Sándor a csősszel? Soha nem unták. Pedig kívülről tudták va­lamennyien, és mégis mindig frissen, erede­tien hatott.-------—;—-———— Sándor, tizennégy esz­I A középső fiú, I tendős volt, s egy júliusi------------------------- alkonyat tájt odavetette anyjának, hogy elmegy, fürdik egyet a Kék­tóban. Fellegi méltóságos gyümölcsösének a lábánál terült el ez az ártézi vízből táplálko­zó, agyagmedencés tó. A tábla félreérthetet­lenül jelezte, hogy „Idegeneknek fürödni ti­los”, meg a csősz is ügyelte a kis dűlőket, és ha egy-egy suttyó legénykét megcsípett a ti­losban, elverte mezítelen lábát megcsomózott szíjostorával. Nem is annyira a fürdés okából járt el a tilosba a gyerek, hanem a főkertész gimnazis­ta lánya csábította. Ám a fekete Kati nem tudta, hogy titkos imádójával uszigál az át­látszó, tiszta vízben.' Szürke este vetett véget a fürdésnek és Sándor lassú futással igyekezett kifelé a ti­losból. Hirtelen betyáros gondolat kapta el, átugrott az alacsony léckerítésen, hogy a kü­lönleges véralmát megkóstolja. Víztől éhezve teletömte magát a fa alatt, majd fürge moz­dulattal kilépett a kerítésen. — Állj meg! Állj meg, te bitang! Ijedtében még a lába szára is reszketett a fiúnak. Előre érezte a szíjostor hasítását. — Loptál!? Loptál... akasztófára való? — hangoskodott a csősz, és emelte a félelmetes ostort. De lassan megállt a levegőben... egy pil­lanatra a szíjostor nyele és azután óvatosan ereszkedett a földre. — Le a gatyát! — üvöltött rá a vörös nya­kú, kopasz kerülő. Sándor értelmetlenül állt a vadászpuskás csősz előtt. — Le a gatyát! Vagy megsörétellek itt, az utcán! A kétcsövű fegyvert a gyerekre emelte, megcsettentette a kakast, s hátrább lépett, hogy lövő helyzetbe kerüljön. — Le a gatyát! Azonnal, vagy minutomban véged! — tajtékzott a félelmetes ember. Sándor rezgő kezekkel lerántotta magáról a vizes nadrágot, és ott állt pucéran a mérges csősz előtt. Az meg nyugodtan vállára emelte puskáját, fölmarkolta a kis klottnadrágot a földről. A törpe kerítés végén lefojtott, kuncogó ne­vetés hangzott. „A Kati nevet” — villant át a gyereken a szégyenes rémület, és ebben a pillanatban nem tudta, melyik a szörnyűségesebb: a pus­kás embertől való félelem, vagy a Kati előtti szégyen. — Mars haza! — rikkantott rá a szigorú ember. A fiú megiramodott. Futott, futott ki a szántóföldek széléig. Ott behúzódott a derék- nyi parcsingosba, hogy a hazafelé induló sze­kerek bakjáról se lássák meg a feje. Réveteg mozdulatlanságban várta a fekete estét, azután bizonytalanul, mint az ügyetlen denevér, kilé­pett a szúrós paréjból, és inait hazafelé. Te- kintgetett, riadozott, zavart nyúl módján... félénken kerülte az utcasarki lámpákat, óva­tosan megkocogtatta hazaérve az ablakot: — Apa... apa ... apa!... Nem hallja ?!... Adjon ki egy nadrágot! — utánozta most is az idős ember, és közben úgy nevetett, mint­ha ma történt volna.-------------------------- mindig ilyen kedvvel i Ezen az emléken I nevettek valamennyien.--------------------------- De legjobban mindig Sándor nevetett saját magán. Az ebéd utáni rövid emlékezések végén pe­dig a nagy gyerekek elmentek a maguk útján, és csak az este terelte haza őket. Később egy­más után köszöntek el a háztól és harmad­esztendeje a legkisebb lány is a magáéba köl­tözött. — Elmosogatok — tért vissza a jelenhez az idős asszony. — Jó — morrantott a pipafüst bodros fel­hőiből az ember. — Talán csak jönnek ... hát megígérték... motyogta az asszony, és bevitte a konyhába a paprikás-zsíros tányérokat. Nagyon várták az Erzsit meg az unokát. Szerették a kesehajú, kedves lányt, mert a többinél jobban érezte az öregek fájdalmát. Minden vasárnap várták, hogy valamelyik ha­zajön, ide ki, a város csücskébe. Ez a várás az életükhöz tartozott, éppúgy, mint az evés meg az alvás. Hizlalták a jószágot, hogy majd disznótoros vacsorát rendeznek, és meghívják a gyereke­ket, a vöket meg a családba került asszonyo­kat, és majd elnézegetik ketten, magukban a népes házat. De ez a szép terv mindig csak öreges kívánság maradt. Életreményük másik szála meg a gyerekek boldogulásából indult. Ember lett valameny- nyiből, és ezt annyiszor elmondták egymás­nak, hogy kívülről tudták a végét, ha vala- melyikőjük elkezdte. Az ősz asszony néha- néha előszedegette a politúros ládikót, és este, lámpagyújtás után nézegette a képeket. Vala­mennyihez tudott egy-egy történetet. — Apa! — lépett ki a konyhaajtón az asz- szony. — Nos? — Etesd meg a jószágot. — Mindjárt.-------;---------;---------- engedett. A nap legu­I A tikkasztó meleg | rult a tetőről, és ol­---------------------------- dalsugaraival meleg fé nyt szórt a Sándor fája Iá. Az idős ember tétován ment a fészerhez, hangtalanul kever­te a moslékot, azután a vályúba öntötte. „Zabái... zabái, hogy meghízzon, és megdö­göljön. Milyen bolond...” — s a keverőka­nállal végigvágott a jámbor malacon, majd szórt a csirkéknek árpával kevert kukoricát. Hatójukba friss vizet öntött, az ülőke alá tá­masztotta a tyúklétrát... Lassacskán elcsöndesült minden. Visszaül­tek újra a Sándor fája alá szótlanul, maguk­ban. — Már nem jönnek — sóhajtott az asszony. — Biztosan dolguk akadt__ Vi rágjukat hányt orgonabokrok sorakoztak a kerítés mentén. Friss zöldjükön kis jánoska- bogarak libbentek, mint apró földi csillagok. Ide-oda röpködtek, ezüstfényű hátukkal mu­tatták útjukat. Fönt, a lombok között, a kes­keny réseken bekandikált egy-egy sziporkázva fénylő pontocska, és a tintaszín kékre válto­zott égbolton megjelent fehéren ékeskedő csil­lámaival a tejút. Kipompázott az ég kupolája, hűs esti levegőt szítt a frissen pompázó, illa­tos estike. A nyári csöndben ketten ültek a nádfonatú asztal mellett. Siklós János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents