Pest Megyi Hírlap, 1972. augusztus (16. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-13 / 190. szám
1972. AUGUSZTUS 13., VASÄRNAP MS« HEGYEI v/ífflíJP ^\VS<\VV\^VÄV«V\\\^^ V ft ART BUCHWALD: Nemzedéki ellentét £ ^ fív\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\^^^^ ^\\NVV\\\\\\\\\\\\\^ és lepke 2 2 valóban az akis- | Élt-e | fiú, akit úgy fo- --------------- gott körül a titokzatosság, mint Saint Exu- pery kis hercegét?... Én tudom, hogy létezett, mint az az út is, amelyet benőtt a lapu, a bojtorján, a gyom. De, ha csak álmomban találkoztam volna is vele, mélyebb emléket hagyott bennem, mint sok valóságos, ám otromba ember. Az a nap egy kisebbfajta csodával kezdődött. Megtudtam, hogy az égerfa-erdő, amely egészen a nyaralóig leért, tele van gombával. Olyanok voltak ezek a nagy gombák, mint az ernyő, amit kifordít a szél; és tölcsérükben egy-egy harmatcsöppet őriztek. Teleszedtem velük az ingemet, és futva vittem haza, majd újra vissza az erdőbe. Gombaszedés közben gyakran hozzáért a kezem a rejtőző békák ellenszenves, hideg testéhez. Arra gondoltam, hogy a béka meg a gomba között valami titokzatos kapcsolat van, azért olyan boldogok. Egyre válogatósabb lettem, nem kellettek a nagy gombák, hanem csak a kicsi, kemény szárúakat törtem le, s azok közül is kiválogattam a legszebbeket, legegészségesebbeket. .—----------;-----r is egyre I A gomba I kevesebb--------------------lett, végül te ljesen eltűnt. Nem is bántam, mert megelégeltem. Szinte elámított az egyre ismeretlenebb erdő, amely szüntelenül változott; völgy és domb váltakozott benne, a mocsári növények helyett egyszercsak páfrányokat és zsurlókat találtam. Később a nyirkos égerfa-erdő is egészen elmaradt, és fehéren ragyogtak elő a nyírfák. Alattuk selymes volt a fű. Ingemből kiöntöttem a gombát és úgy vettem magamra, a bemaszatolt inget. Aggodalmas érzésem támadt. Bár tudtam, hogy nem vagyok nagyon távol az otthonomtól, az út ismeretlensége miatt mégis úgy éreztem, hogy rettentő messzire mentem. És ismét egyre sűrűsödött az erdő, a fák között a gyom már akkora volt, hogy alig látszottam ki közüle; fejem felett gyertya formájú rózsaszín virágok — és egyre nehezebben tudtam előrehaladni. Ekkor találkoztam a kisfiúval, ekkor született a nap igazi csodája.-------------- volt, sovány, | Kisfiú I az arca is, de----------“ ■ vastagkeretes sz emüveget viselt. Az út sűrű gaztengerét gyomlálta. Egy darabon már kitisztította, ott előbukkantak az út kövei, de amarrább, már semmi se látszott belőle a sűrű gazban. És a kisfiú nemcsak gyomlálta az utat, hanem a széleken javítgatta is valamiféle döngölő bottal. — Szevasz! — nézett felém barátságosan a szemüvege mögül. — Szevasz! — viszonoztam. — Miért viselsz te szemüveget, ha közönséges üveg van benne? — A por miatt. Ha fúj a szél, a szemembe vágja ... — Milyen út ez? Még sose láttam... — Nem tudom. Van kedved segíteni ? Kelletlenül vontam meg a vállamat, de hozzákezdtem én is a gyomláláshoz. Ráncigálni kezdtem a gazt, mely összevagdalta a kezemet, mire sikerült kihúznom. Nem csoda, ha a kisfiú keze is csupa seb volt már! — Miért kell neked csinálnod ezt? — kérdeztem lehangoltam — Belepte az utat a gaz ... — mondta, miközben térden- állva épp egy szívós gyommal kínlódott. — Meg kell tisztítani. — De hát minek? — Hát minek? A gyomok tönkreteszik az utat. Nézd, milyen hézagokat csináltak a kövek között! És ha az út tönkremegy, senki nem fogja tudni, hogy itt út volt valamikor __ — Vigye az ördög! — mérgelődtem. — De ez az út nem vezet sehová. — De igen! — mondta a kisfiú. — Minden út vezet valahová. Megcsinálták volna, ha sehová se vezet? — De elhanyagolták! Tehát nem kell senkinek! — ---------------- hallgatott, I E gy ideig | és gondol-------------------- kodott, a sz emében fájdalom jelent laki tisztítani és találkozni fogunk! Nem szabad hagyni, hogy az utat gaz lepje el! Én ezt megtisztogatom! — Kevés vagy hozzá egyedül! — Egyedül kevés. De majd szembe jön velem valaki... Utak nélkül az emberek nem találkoznának! Valami hirtelen felvillant bennem. — Elment valakid? Nem válaszolt, elfordult. — Én segíteni fogok neked! — kiáltottam fel, úgy, hogy magám is meglepődtem. — Köszönöm — mondta egyszerűen, levette a szemüvegét és a zsebébe dugta. — De már csak reggel.. 1 — mondta. — Most már késő van ... — Hol laksz? — kérdeztem. 1— Amott... — intett a sűrű felé, s elindult, porosán, fáradtan, törékenyen, és csakhamar eltűnt a szemem elől. Másnap kora hajnalban már elindultam. Az éjszakai eső miatt csuromvizesen értem az égerfa-erdőig és türelmetlenül vártam, hogy megtaláljam az utat és a kisfiút. Az ő hite már az enyém is volt. Siettem a biztosnak tartott irányban, át az éger- erdőn, majd a nyír- és a nyárfák között, de nem találtam meg az elhanyagolt utat. Minden olyan volt, mint tegnap; a fák, a füvek, az ágak, a gombák, a virágok — de nem volt sehol az út és a barna szemű kisfiú sem. Késő délutánig bolyongtam, az erdőn, fáradtan és éhesen, összevissza karmoltak az ágak, de hiába. ------------------------ nem taI Soha többé | íáltam------------------------- meg azt az utat, de még csak egy erdei ösvényt sem, amelyet nekem kellett volna megtisztítanom. Egyszer mégis megértettem, hogy mire tanított az a kisfiú. Az én szívemből sok emberhez, sok út vezetett. Soha nem sajnáltam rá a fáradságot, hogy kiszakítsam belőle a gyomot, a gazt, nem engedtem, hogy ezeket az utakat benőjék, tönkretegyék. Talán azért sikerült ez, mert az út másik feléről is elindult mindig valaki, hogy találkozzék velem. Oroszból fordította: Antalfy István • Tanulmdnyfej • i- «V» ’ Magén István tusrajza nap. Talán elengedtek volna a gyárból simán, ha megmondom, mire kell. Nem akartam kiteregetni a szégyenemet, inkább kivettem szabadságnak. Az idegeim gyengék, a fene vinné, több pihenés kellene, úgyis kévés a szabadság, az egész évhez képest, most abból is oda van két nap. A guta kerülgetett. Most is csak úgy remegek! Nem voltam én még soha bíróságra idézve, azt se tudom, hogyan kell ott viselkedni. Es mi lesz velem, ha faggatnak, például, hogy beszéljek a kocsmáról, ahol az asztalosék züllöttek a gyereknevelés helyett! Amikor énnekem arról a kocsmáról fogalmam sincsen. Különben itt nőttem fel, itt dolgoztam a városban, rokonom is van és annyi ismerősöm, hogy akár ötven helyen is meg- alhattam volna. De akkor kérdezgetnek, miért jöttem így hétköznap és a' családom nélkül. Kiderül a szégyen. — Nekünk is elmesélte... — csodálkozott Zsófia. — Az egészen más, maguk jószívvel vannak hozzám, megérzem én. — És a rokonok, ismerősök nincsenek jószíwel? — Hogyne lennének! De értsék meg: restellem ... Haragjában az ember nem is önmaga. Mintha egy idegen hadonászna benne. — Akár levélben is meg lehetett volna ezt magyarázni az asztaloséknak — buzgólkodott Lilla —, biztosan ők is értenek a szép szóból. — Hogy én írtam volna?! Ezeknek?! Olyanoknak, akik feljelentettek?! Zsófia halkan nyögött: — A sezlonnak kiáll a rugója, nyomja a derekamat. Mari azonnal összenyalábolta az ágyneműjét, kényszerítette Zsófiát* hogy cseréljenek helyet. Az befészkelődött az ágyba és így szólt: — A joghoz nem értek, de talán még közvetlenül a tárgyalás előtt is békülni lehet. Ha annyit mondana, hogy megbánta, nem úgy gondolta. — Ezeknek mondjam?!... Jó lesz, ha megállóm, hogy szembe nem köpöm őket! Azt a férfit meg is tudnám fojtani a két kezemmel. veitek. Mert ott folyton az volt az eszemben, hogy nekik se fáklyásmenet, segítsük egymást, amennyire lehet. No, az új lakásból első reggel bedagadt szemmel indultam munkába. — És a későbbi esték? — érdeklődött Lilla. — Folytatódott a zenebona? — Jaj, dehogy is! Ezek csak ideiglenes szomszédok voltak, falusi asztalos család, feljöttek egy hétre, Törekiék rokonai, átadták nekik a lakást. Törekiék az állandó szomszédok, ritka rendes házaspár, ök mesélték később, hogy az asztalosék fia be akart jutni egy zenekarba, itt a városban, ahhoz gyakorolt veszetten, mivel ezen múlott: felkerül-e faluról. Ha én ezt tudom! Átéreztem volna én, mit jelent annak a gyereknek és akkor közvetlen a fülembe is játszhatott, volna hajnalig. De ha á szülei sajnálták tőlem az értelmes beszédet, hogy megmagyarázzák! ... Szép szóval énnálam mindent el lehet érni! Mari felkelt az ágyból, villanyt gyújtott. Megkínálta a társnőit. Kisgyerekes anyák mozdulataival tömte beléjük a süteményt. Azután házi készítésű likőrrel itatta őket. Még töltött, és még, az odakészített vizespoharakba. — Érezzük jól magunkat, akárhogyan van is! — koccintott velük. — Semmi se ér annyit, -mint a megértés! — Egy holnapi tárgyalást említett... — figyelmeztette Zsófia. — Az az én nagy bajom, az. Mit ad a sors, alig néhány héttel a beköltözésünk után! Áthelyezték a gyárunkat az ország túlsó végébe, mivel itt a város közepén állt. Régóta rebesgették, hogy így lesz, de hát ki hitte! Hurcolkod- hattunk megint. A legújabb lakásunk igen megfelelő, és azt az ördögi estét, éjszakát én már el is felejtettem volna. És tessék: beüt a mennykő idézés formájában, hogy jelenjek meg a tárgyaláson, becsületsértési ügyben. Énnekem csak a szájam jár, de én fel nem jelentenék senki valamire való embert, ha nem bűnöző éppen. Ök viszont megtették, azok az asztalosék. Ezért verhettem ide magam, az ország túlsó végéből. Az utazással együtt: két este. Meg az is, hogy tönkre rongálták az én rettenetesen régen várt, gyönyörű lakásszentelő ünnepemet! — Higgyék el: az is szép tólem, hogy kitartottam tízig. Lesem az órát: tíz-öt, tíz-tíz ... Negyed tizenegykor berontottam a szomszédba. Nem volt már idegem, hogy csomagolgassam, cifrázzam. Én ezt nem tűröm, ezt én nem! — így törtem be hozzájuk. Az asszony fenn- hordta az orrát, legyintett rám: ebben a lakásban ők azt csinálnak, amit akarnak. És felszólított, hogy távozzam. A fiát pedig nem szidta. Kinyitottam a szájamat, ordítottam, a fiú meg úgy tett, mintha ott se lennék, zavartalanul folytatta az őrjöngését. Én már véreset láttam. Odaléptem hozzá, ha azonnal abba nem hagyja: én cibá- lom ki a kezéből az átkozott masináját. Erre az apa megmarkolta a pongyolám gallérját és kilökött a folyosóra. — Nem emlékszem' tisztán, mit üvöltöttem a folyosón. Arra emlékszem, hogy lehordtám őket, amiért nem nevelték meg a gyerekeket. A kocsmában züllöttek, amikor a gyerekükkel kellett volna törődniük! A kocsmának köszönhető, hogy ocsmány lett az egész család. Fel is jelentem őket, tíz órától csendrendelet van. Az apa az nem kiabált, aránylag halkan válaszolta, hogy majd ő jelent fel engem, alaposan megtáncoltat. — Ordítozásomra kicsődült az egész emelet. Azt nem látták, hogy a szomszédom kilökött engem, de azt hallották, hogy énnálam sokkal nyugodtab- ban beszél. Azonkívül a többi lakás a lépcsőház túlsó oldalán van, őket nemigen zargathatta a gitár sem. — Az uram visszahúzott, hallgattam, ahogy a szülők veszekedtek a fiúval, s az végre befejezte a műsort. De én le se hunytam a szemem, rázott a sírás egész éjjel. Legkivált a szégyen miatt. Ebben a házban senk'' sem ismert még minket, mit képzelhetnek, milyen népek vagyunk mi?! És itt finom, tanult emberek is laknak. Pedig engem sokan szeretnek, a gyárban majdnem mindenki, sőt még a társbérletben is ked\ URR IDA: Táncol a sok Anna 1 i £ A sörnek is felfele fut f ( a habja ^ í ily könnyedén táncol a sok ^ í sok Anna. í ^ Mert Anna nap van, J í névnap este \ éjjel: $ {Minden Anna a csillagokba ? 2 ér fel. \ í \ ^ Százezer Annát ünnepelnek ; mostan, A zene, mint a dinamit, úgy í í robban. i \ : £ Annácskák járnak boldog f 5 keringőket. A -nyári zápor sem zavarja / '■ őket. í \ \ j Pereg a dob, kering a sok,; sok Anna ; Százezer sörnek fut százezer \ '/ habja. ( 5 í / / í Könnyed az este, könnyű \ £ lepkék / szállnak. ( Végiglegyezik sorra az ( ! “at- 1 5 S ahogy a fényben tánc \ és lepke í lebben: ( \ Az Annák szállnak szép \ í opálkeretben. í s . \ \ BODA ISTVÁN: I Ház \ az országúton | ! Díszkíséret nélkül ; bandukolva, feketegyöngyök j kristály gyalogútjain. J (Menedék készül. •/ \ % (Végvár, egyetlen strázsa. JÍ (Vén baka gyalogol, ! bármikor hazatérhet, (emlék és illat várja, í i í Felhők a habos égen. j Jegenyék talpig zöldben. (( (Férfiak szívig gondban. í (Asszonyok feketében. : ? (Kredenc, feszület sorban. ^ j Elvásott ingek a szélben. ^ (Száradó verejték-álom (árnyékra dől a fasorban. I | : S bandukolva a tépett í ; remények dac-sugarában, ^ ja lélek csakazértis ^ jitt lel már menedéket! (í JURIJ NÁGI BIN: Az elveszett út lehet, hogy te csak ilyen rövidke vakációra érkeztél haza, mégis illő lenne alkalmazkodni az itthoni szokásokhoz. Nem gondolod?” „Te szent ég, mama. Te úgy bánsz velem, mint egy csecsszopóval?” „Mi nem tartunk már téged gyereknek, de felnőttnek sem tarthatunk, különösen nem, ha ruhaneműidet így szétdobálod a padlón!” „Nem is a ruhadarabjaimat dobáltam széjjel, csak a kabátot, amit tegnap vetettem le.’’ „Ne haragudj a túlzásért. De mit keresnek az asztalodon még mindig a mosatlan tányérok, az üres konzervesdo- bozok, a kiürített üdítő italos üvegek? Csak nem valami tudományos gyűjteményt akarsz belőlük kiállítani?” „Mama, te egyszerűen nem értesz meg minket, fiatalokat! A te nemzedékedbe azt nevelték bele, hogy össze kell takarítani a szobát. A mi generációnkat értelmesebb dolgok izgatják.” „Apádnál és nálam senki sem tiszteli jobban a tudományt, mivel mi tudjuk a legjobban, hogy mennyibe kerül az nekünk. De azt képtelenek vagyunk felfogni, hogy ilyen rendetlenségben élve hogyan lehet szabadon gondolkodni?!” „Micsoda meggyőződés! Szívesebben látnál rendszeretőnek, mint szabadgondolkodónak? !” „Mi nem akarjuk befolyásolni szabad elveidet. De vedd figyelembe azt a tényt is, hogy már nem vagyunk tagjai a Kék Kereszt gyöavszövetség- nek, és nincs protekciónk sem arra az esetre, ha valamiféle tífuszt összeszedünk.” „Rendben, összetakarítom a szobám, ha annyira akarod. De ezzel együtt azt is tudomásodra hozom, hogy teljesen elrontottad á vakációmat.” „És a mosogatásban nem ; lennél szíves segíteni?” „Tányért mosni? Az kor- : szerűtlen, azt a koleszban sem csinálja senki.. Fordította: Sigér Imre j A nemzedéki ellentétet önök csak akkor veszik észre, ha a fiuk vagy lányuk hazajön vakációra. Akkor döbbennek rá istenigazában, hogy mekkora űr tátong önök között. Ilyen és ehhez hasonló párbeszédeket úton-útfélen lehet hallani Amerikában most az iskolai szünet idején. „Nancy, te már harmadik napja itthon vagy. Miért nem takarítottad ki eddig egyszer sem a szobádat?” „De hisz, a koleszban sem mi takarítjuk ki a szobánkat, mamácska”. „Az nagyon jó, és én nagyon örülök neki, hogy a kollégiumban nem te takarítod a szobádat, hogy te olyan kényelemben élsz. De most tudomásul kellene venned, hogy itthon vagy, meg, hogy apád és én igen szeretnénk, ha rendet teremtenél a szobádban.” „Mit árt neked, hogy milyen rend van nálam? Különben is ez az én szobám.” „Tudom, galambocskám, és ráadásul, nekem ez nem is olyan lényeges. De apád igen elégedetlen. Ma reggel például azt mondta, hogy, ha valaha ebben az országban katasztrófa lesz, akkor az a te szobádból fog kiindulni.” „Mama, a te nemzedéked olyan dolgoknak tulajdonít különösen fontos jelentőséget, ami a mai világban teljesen lényegtelen. Tudod-e te, hogy a mai tudományos kutatások megfertőzik, beszennyezik a légkört, a tengereket?” „Apádat és engem ez is aggaszt. De most még ettől is jobban nyugtalanít bennünket a te szobád szennyezettsége.” „De mondtam már, hogy a diákotthonban én soha sem takarítom a szobámat.” „Természetesen nem takarítod, és én annak örülök is, mert az így megtakarított időt tudásod gyarapítására tudod fordítani. De itthon azért mégiscsak ezek az ősrégi beideg- zett szokások uralkodnak a takarítást illetően. És mi nem is akarjuk ezeket félredobni. Jól
