Pest Megyi Hírlap, 1972. július (16. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-30 / 178. szám
1972. JÜLIUS 30., VASÁRNAP á'ft.a j hegyei i&tirlap Juhász Előd: ZELK ZOLTÁN: Te ismerős! Karnyújtásnyira sincs még a nap — s már olyan ismerős az arcod, Rámájában ott ül még a perc — s oly ismerős, oly közeli az arcod. Te ismerős, te nagyon Közeli, tudod, milyen ismerős az arcod? hogy gyerekkorom udvaránál messzibb égitestre költözött a nap, hogy fényévek sem érik el a percet, mikor megláttalak! SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSÍ GERMAN DROBIZ: I SPECIALISTÁK Szdnthó Imre rajza BODA ISTVÁN: Valami furcsa... Valami furcsa, mennybeli réten, ahonnan visszasír a gyerek-kor suhogva vágtam a rendet, a sarju zöldellt s benne a fészek a drága. Fürjek — mondta — a bátyám s már is a marka formált óvhelyet, őrzeni bölcsőt, lélek-ringásút, s míg az ujjai rácsán átcsurgolt az a fény, az az édeni tiszta, messze a sás alján csiporászva az anyja hívta az öt-hat pelyhes utódot. Csöndben, ahogy csak felnőtt tudja a dolgát arrébb vitte a giz-gazból odatákolt íöbérletet és a lakókat. Fényes nyári meleg volt. És a madár még nem tudta, amit én is csak utólag sejtettem meg, hogy ősi a törvény: madárnak a madár s az embernek is ember a farkasa! Szállt a virágszag s haldokló füvek illata sajgott bennük is meg a mennybeli réten... — És az éjszakát is ott töltik? — Aligha, mert a reggeli teámat mindig egy és ugyanazon hölgy szokta feltálalni. — Vannak önnek gyerekei? — A lakásban állandó jelleggel ott szokott tartózkodni egy csengő hangú aprócska gyermek. Azt viszont már nem állítom, hogy kisfiú-e vagy kislány. A hölgy, akit ön előszeretettel nevez a feleségemnek, minden reggel felöltözteti ezt a gyereket, és valahová eltávozik vele. Esténként pedig mindig ugyanezzel a gyerekkel tér haza. — Bizonyára a bölcsődébe hordja. Mondja, kérem, milyen ön által értelmetlennek vélt dolgokat művel még a felesége? — Elég gyakran szokott vizet önteni egy vödörbe, abba belemerít egy jókora rongyot és felmossa vele a lakás padlózatát. Aztán vesz egy száraz rongyot, azzal pedig törölgeti az asztalt, a szekrényeket, az ajtót, az ablakot meg minden egyebet, ami a keze ügyébe kerül. — Az csak természetes, hogy nem vizes ronggyal törli le a bútorokat! — És miért természetes az? — Mert az elveszi a fényezett bútor színét. — Mondja, kérem, honnan van önnek az élet különböző területeiről ilyen széles körű ismerete? Hogy sikerült önnek ilyen sokoldalúvá válnia? .., Ám ekkor megérkeztünk, le kellett szállni, utunk külön- külön vitt és így nem volt alkalmam megmagyarázni neki, hogy a mi családunkban a feleségem a specialista. Fordította: Sigér Imre f f Egyszer valahogy későn éb- ff redtem fel, nagyon kellett siet- % nem a munkahelyemre, és csak ff az autóbusz megállójánál vet- ff tem észre, hogy otthon felejti tettem az órámat, ff f — Hány óra van most? — ^ kérdeztem a mellettem álló 2 fiatalembertől. y ff — Nem tudom — közölte ff lágy bariton hangon. Ez a kér- ff dés teljesen távol esik érdek- ff lődési körömtől. Én ugyanis a ff kollektív sakkjátékok végjá- ff ték-elemzője vagyok. Ezen kí- í vül az égvilágon semmi sem í érdekel, í í — Mondja, ugye teljesen va- lószínű, hogy az ilyen teljesen \ szűkre behatárolt foglalkozás \ sok nehézséget támaszt önnek \ az élet más területein? } — Azt hiszem, igen. Sok ; olyan dologhoz nem értek, i amelyek teljes mértékben ter- \ mészetesek a hétköznapi em- | bér számára. De nézzünk egy j gyakorlati példát: Mit tudok ! mondani a lakásomról. Min- \ dent összevetve: ez egy két- í szoba, konyha, fürdőszobás la- ! kás illemhellyel. Arról viszont ■ már halvány fogalmam sincs, \ hogy hogyan is jutottam hozzá. : — Talán a felesége kapta? \ — Könnyen meglehet, mert ; határozottan emlékszem, hogy ! engem ebbe a lakásba egy igen \ kedves arcúi hölgy cipelt fel. i Ám sajnos az én igen szűk ke- ; resztmetszetűre programozott ! foglalkozásom és érdeklődési köröm már mintegy két év óta nem teremtik meg a lehetőségét annak, hogy tisztázzam a hölggyel való rokonsági fokomat. — <5 egész biztosan az ön felesége! — Hinném, ha nem tudnám, hogy a lakásban néha-néha más asszonyok is megfordulnak. Ungba, meglátogatni minket. Utoljára épp a bogáncsos esztendő őszén. A nyolcvanötödiket taposta már akkor, de ezt a csúfságot azért nem csinálta meg, hogy visszafelé menet kocsit kérjen tőlük a vasútállomáshoz. Vette a szeges végű, vastag görbebotját, neki a húsz kilométeres kapta lónak. Az otthoniak tudták, hogy aznap érkezik, azzal a vonattal, ismerték a tempóját, s idegesek voltak: még mindig sehol senki. A bátyám már nem győzte várni, elébe ment. Ezután elmesélte, hogy milyen állapotban talált rá, s nekem ma is ez a jelenet ötlik az eszembe, valahányszor a nagyapámra gondolok. Mint valami romantikus festményen, Delacroix nagy Garicault- vásznán, magaslik az alkonyi horizont fölé a fehér szakállas óriás alakja. Zakója panyókára vetve, arca paprikapiros, botját a boldogabbik végénél tartja, vadul hadonászik, vagdalkozik vele maga körül. — Apa, apa... Először meg se hallja, hogy szólítják. Valami megszállott konokság- gával ismételgeti: — Elpusztítom. Agyonverem. Tönkretette a fiamat! Körülötte szétvert, agyonbotozott bogáncsok. Vagy ezret is kiirtott. Ki tudja, kinek a földjén. Ha akkor az a tüdőgyulladás el nem viszi, isten tudja, meddig elélt volna. °lyan volt a szervezete, mint a vas. De kilométereket menni csuromvizesen a hideg őszi estében .... Kívánsága szerint Zemplénben temettük el, utolsó állomáshelyén, nagyanyám mellé. Vonaton vitték a tetemét a Szepességről a Bodrog völgyébe, fa-, vas- és cinkkoporsóban, Csak így engedélyezték a szállítást. Hármas koporsóban temettük el, mint a hunok Attilát. Ö volt a csá- ládunkban az utolsó szép életű ember. Azóta se látta egyikünk se a sírját. A család minden tagja rég elszármazott Zemplénből, s ez a kis falu annyira kiesik minden utunk- ból. Ki tud a mai élettempó, a mai gürcös élet mellett elhalt őseinek sírjával törődni? S a falubeliek? Emlékszik-e még valaki az óriás termetű, fehér sza- kallú előkönyörgő tanítóra? Mond-e még valakinek valamit a fejfán (ha ugyan megvan) ez a név: Gerlóczy Géza? Aligha. Sírját is rég benőhette a bogáncs. •------------------- idő óta nem gondol| HO SSZÚ | *-am rá én sem. Le------------------- hét, hogy évekig nem ju tott az eszembe. Talán most is csak azért ötlött fel bennem az alakja, mert a kezembe került az a levél. Családi papírok közt kotorásztam, és ott találtam meg. Apám írta közvetlenül a temetés után. „Ö volt családunkban az utolsó szép életű ember ..ezt apám állapította meg a nagyapámról, én csak utánaszajkóztam hosszú évekig, és csak most, ebből a levélből tudtam meg, hogy fogalmam sem volt róla, mire értette. Nem. Semmiképp sem a zökkenőmentes derűvel, rezignált nyugalommal leélt nyolcvanöt évre. Az utolsó napokra. Hogy olyan volt az élete, mint valami remekbe szabott színmű. Csak peregtek, peregtek az apró-cseprő események évekig, évtizedekig, azután — közvetlenül, mielőtt lehullott a függöny — magasba emelkedett a görbebot, és jött az a szemvakító, sistergőén fehér villanás, amelyik itt, az utolsó lépésnél beragyogta az egész pályát. Apám nem remélt magának ilyen véget. Azután, hogy kicsavarták kezéből a fegyvert, nem tudott többet magára találni. Jött a család, jöttünk mi, gyerekek, beletemetkezett a napi küzdelmekbe, gyakran ellátogatott bogáncsos mezők mellett, s már régen nem hitte, hogy majd egyszer, az utolsó felvonásban ... Azután lecsapott rá a második világháború, negyvenkettőben megint katonának hívták. Az élet vesződségeitől erejét, akaratát vesztve, lehajtott fővel adta meg magát sorsának. És ott pusztult el, ahonnan negyedszázaddal előbb visszajött, ugyanolyan értelmetlenül, mint azok a baj társak, akik szinte rá vártak abban a távoli földben. Elesett? Nem, egyszerűen megfagyott. Egész szakaszával együtt. A téli holmi késett, és ők nem hagyhatták el helyüket. Hátulról géppuskák meredeztek rájuk. Mögöttük szögesdróttal körülvéve, méregzöld ruhában marcona legények. Bogáncsbokrok. Az utolsó pillanatban apám talán arra gondolt, hogy most kellene görbebotot ragadni, nekiesni a bogáncsnak, és ütni, vágni, csépelni, gyilkolni — eszméletvesztésig, nem törődni azzal, hogy meggyullad a test, égetni kezd a láz: Aztán hazakerülni valahogy Zemplénbe, nyugodni ugyanabban a kis faluban, egy fejfa alatt két sír... S talán azt remélte: egy költői lélek is akad a családban, aki a régi idők szokása szerint a halál okát is oda írja: „Gerlóczy Géza, Gerlóczy Zoltán. Bogáncsot irtva haltak.” Riasztó a modem zene? E GY KATTANÄS AZ ORSZÁG” — újságíró barátom röviden így summázta tapasztalatait a modern zeneművek hallgatásáról. Vagyis: mindenki ugrik, és elzárja a rádióját, amikor mai szerző — vagy bővítsük a kört: huszadik századi szerző — művét adják. De mit is takar a kifejezés: modern zene? Modern — azaz mai, eddig rendben is van, de zenének nevezhetjük-e a csörömpöléseket, visításokat, szirénahangokat? Ezeket a fülsértő, formátlan „kompozíciókat”? Mint sok mindenre, erre is azt válaszolhatjuk, hogy nem, mert a klasszikus értelemben valóban „formátlanok”, disszonánsak lehetnek ezek a kompozíciók. De egy pillanatra sem szabad elfelednünk, hogy századunk második felében élünk — távol a romantikától, a klasz- szicizmustól, a barokk kortól. És miért várunk mást a zenétől, mint a társmüvészetektől? A festészet már kinőtte vagy kinövi az absztrakt irányzatot. A mi közönségünk is szívesen olvassa az egyperces novellákat vagy abszurd verseket. Ügyszintén a „modern” regényeknek is nagy az olvasótábora, s ma már az abszurd dráma sem újdonság. Mindezt tehát befogadtuk, mint ahogy elfogadjuk a legmodernebb épületeket s technikai vívmányokat. Olyanokat, melyekről nagyapáink és időben még távolabbi rokonaink nem is álmodhattak. A múlt században élt komponisták a mai zenét bizonyára nem tekintenék művészi produktumnak. De a ma emberének valamilyen „rokonságot” kellene éreznie a ma születő, tehát, ha áttételesen is, de a mai életet, a mi életünket tükröző zenével. S ez aligha van meg. Míg elfogadják a társművészetek legújabb alkotásait, a legtöbben a zene területén megmaradnak a századforduló kompozícióinál — jó esetben legalábbis. Esetleg bővül a kelléktár néhány Bartók-, Kodály-, Sztravinszkij- és Honegger-művel. De ezek a kompozíciók is legalább harmincesztendősek. S azóta sók zeneművet komponáltak, természetesen változott kifejezésmóddal és megváltozott eszközökkel. Jót, rosszat egyaránt Ez utóbbival felesleges foglalkoznunk, de az értékesebb művek megismerésével nem maradhatunk adósok. Miért változott századunk zenéje ilyen nagymértékben, különösen az elmúlt fél évszázad alatt? Tetszetős válasz lenne a megváltozott élettempóra, körülményekre, közérzetre való hivatkozás. De ez csak részben áll fenn. A zene mint önálló kifejezésmód, művészet is, fejlődik, alakul. S a jelenlegi úgynevezett „káosz” is szerves fejlődés, vagy legalábbis átalakulás következménye. Nézzük sorjában! A zenei romantikát ugyanaz jellemzi, mint általában a romantikát: előtérbe kerül az alkotó, az előadó, vagyis a művész, a szubjektum. Az alkotás, a zenemű már nem szorítható a régi, klasszikusan kikristályoso- § dott formák közé. Azért nem, mert a „töltés”, vagyis | az érzelem, az indulat, az élményanyag újabb kerete- két teremt magának, s ezek az újabb formák a régi s értelemben valóban formátlanok. De a romantikus él- ^ ményanyag sem férhetett meg sokáig a zeneművek- ^ ben. Már a romantika utat nyitott az újabb hangrend- ^ szerek, hangszerelési megoldások, soha nem ismert ^ harmóniavilág felé. S csak a mesterek hiányoztak, & hogy ezekből a lehetőségekből stílust fejlesszenek. j! Minden generáció mindig újat akar — ez vonatkozott a századforduló zeneszerzőire is. Tekintsük át, merre indultak el. Az expresszionista zene a lényeget igyekszik sűrítetten, koncentráltan kifejezni. Webern például csak néhány perces kompozíciókat alkotottá Mások, például Bartók és Kodály, a népdalt tekintette az új zene lelkének. Ez a folklórirányzat többfelé vezetett: egyrészt a ritmusvilág kitágulásához (gondoljunk csak az elbeszélő jellegű, ún. parlando magyar népdalok lejegyzésére, s kompozíciókba való beágyazására); s a népdalok „bejövetele” együtt járt bizonyos új hangrendszerek elfogadtatásával iSj hiszen természetes, hogy a népdalok ismeretlen költői elsősorban nem a klasszikus mesterek dúr- és moll-hangrendszeréből nyertek ihletet. S még valamit hozott a népdal: a nemzeti jelleg előtérbe kerülését. Nemcsak a magyar mestereknél, hanem például Sztravinszkijnál, Fallanál vagy Gershwinnél is. Teljesen más gyökerekből táplálkozik az újklasszikus irányzat. E zeneszerzők régebbi mesterek stílusát utánozzák, ezzel kívánják felfrissíteni saját zenei nyelvezetüket. Legfrappánsabb példa erre Prokofjev Klaszi- kus szimfóniája, mely bevallottan is Haydn szimfóniáit tartja példának. Sokaknak már hangzásra is rémítő az úgynevezett dodekafónia. Pedig megértése végtelen egyszerű. Eddig a zeneszerzők nem egyforma fontosságot tulajdonítottak a skála 12 hangjának: bizonyos hangok funkciót kaptak. A dodekafon zenében mind a 12 hang teljesen egyforma. A régebbi dúr- és moll-hangsorok örökébe a 12 hangú sor lépett. Bizonyos szabályok itt is kialakultak. Például az, hogy a kompozíciók alapja mindig egy 12 hangú sor, s a későbbiekben ezt kell variálni. Ennek a variálásnak rendkívül szigorú törvényei születtek, de csak azért, hogy a zeneszerzők ezeket is felrúgják, s olyan zenét írjanak, melynek csak bizonyos eleme, része a dodekafónia. S ha a neveket kellene példaképpen idézni, Schönberget és Alban Berget említhetnénk elsősorban. De érdemes tudnunk, hogy századunk imajd mindegyik komponistája „kipróbálta” a dodekafóniát, így Bartók is. Teljesen sajátos jelleg uralja a punktualizmust. Lényege, hogy egy téma nem egy hangszeren vagy hangszercsoporton szólal meg, hanem hangonként „feldarabolva” más és más hangszeren, változó fekvésekben (ezalatt a mélységeket, magasságokat értjük). Ez a zene tehát „pontszerű”, hangzáspöttyök egymásutánjából születik meg. Stílusoktól függetlenül kialakult az a szokás, hogy a zeneszerzők a hangszereket nemcsak a szokásos módon alkalmazzák, hanem hangszerellenes szólamokat is írnak; olyanokat, melyek nem következnek természetesen a hangszer jellegéből. (Ilyen például a hegedű hátlapjának ütögetése, vagy a zongora húrjainak belülről való pengetése.) Mindezt új, érdekes hatások eléréséért tették. Innen már csak egy lépés a másfajta hangzások keresése: az elektronikus zene, a kibernetikus zene és társaik — de erről*majd jövő vasárnap bővebben. • • Öreg ház Szentendrén
