Pest Megyi Hírlap, 1972. május (16. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-28 / 124. szám
8 ti ' I tltt xäCÜ^iHP 1972. MÄJUS 28., VASÄRNAP \rmssss*sMrsssssssssssssssssssssssssssssssss*sssssfssssssssssssssssssssssssssssssss^ i I BEGAZY CSABA: ;i Pipacsok vöröse '' {SS/SSSSSSSS/SSSS/SSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSS^ \ (SOOS ZOLTÁNNAK) Még látom társaim ceruzájában a barna tespedést arany tollhegyeimben a napfölkelték örök csodája lakik számolatlan évek és tűzpatájú lovak élnek mezőmön megbántott fecskék szállnak fényt kavarva nagy szárnyaik lebontottam már régen a Bábel tornyát a mező sokszínű rsivajba öltözött pipacsok vörösét tűztem szobám ajtajára és az anyák sikoltása szivembe költözött a tiszta ének kiterítve a ponyván az árverezők filléredre vár nem engedik be igazságom a tisztaszobába dísztelen és szűk önkéntes cellám ahol félelem nélkül leülhetnétek — elfér a töredéknyi szépszavú szent — és ünnepe lehetne ismét a szónak papjává kenni tisztát és idegent életem csak a napok tartják ha a hold feljön már csak a testem lesz pipacsok vöröse díszíti majd az ajtóm és szívem lezárja egy rozsdás retesz. V////////////////////^//////////////////////////////////////////////////////////////y^ f//////////////////////////////WSSSSSSSSS. MISKOLCZI OTTO: „...hol van mär; hol van! — és ki az?” (Váci Mihály emlékére) A MŰVÉSZ Rácz József filcrajza ^//////////// I yy//////yw; BOOR ANDRAS: KALITKA „Gyalog szerettem volna jönni a porral lepett füveken, mezítláb, hogy frissen érkezzem, ha felmelegszik a szülőföld pora, mikor megérkezem”. így szeretted volna — Nem így lett Tehetetlenség volt halálod — szenvedésed Tested futóhomok takarja — de — gyökere belémarkol — telt rózsakalász szökken rajta televény lesz a föld melyért szíved szakadt meg millió gyökér fogja össze — forgószél nem pusztít rajta többet Szállunk a Zsezsemadárral Egyrezdülésű szárnycsapással a Fűzőslelkűekkel szemben... Méltó hatalmat követelve. Széjjelszóródtál — eső a homokra — sivatagnyi reménytelen dologra, s ha nincs is már nyár s a táj se zöldebb jóvízű kút lettél — szomjazok isznak belőled Csak egy ütemre zengjen fel még hangod — s mondd miért hagytál magunkra minket Te bolond utat, irányt, célt mutattál előbb — most nélküled — belőled építünk tetőt Pócsra tévelygő sok cseléd eszménye lettél — s életét igaz szavad és munkád tölti ki. ... és úgy mondom meg” néped mesélő emlékezetében ... ahogy ma a beszédben példa és bölcsességképpen közmondást szoktak bólogatni, öreg mondja a fiatalnak mindenki eltűnődve hallgat: — Igen! e pár szó mily igaz! — — s egy életen át megfogadja: eszébe sem jut, nem kutatja, hogy aki a tanácsokat adta, hol van már, hol van! — és ki az?” r"""S**"*S'**S*SS*SS*fSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/> A csokornyakkendős ^ A cipészné csak akkor nem terpeszkedett $ kint az üzletajtóban, ha aludt. Egyébként ló- J fejével mindennap szembekerültek a járóke- ? lök. Igaz, télen csak az ajtó mögül, az üvegen $ keresztül leste az eseményeket, de nyáron ki- $ tette a széket, és azon trónolt egész nap. Most $ nyár volt, tehát kint ült, így természetes, hogy ^ neki tűnt fel először a csokornyakkendős férfi. $ — Nézd csak — szólt hátra a férjének —, í miért visel ez az ember hétköznap is csokor- $ nyakkendőt? $ — Kérdezd meg tőle — morogta a cipész, & elmerülten nézegetve egy frissen talpalt szan- ^ dált. ^ A cipészné összehúzott szemmel bámulta a 4 csokornyakkendős férfit, amíg az befordult a 5 sarkon, és eltűnt a szeme elél. ^ Abban az utcában mindenki ismert min- ^ denkit. Falusias utca volt a főváros közepén, ^ nem messze a Városligettől, közel egy térhez, ^ ahol egy templom állt. Oda jártak misére az | emberek, a Városligetbe sétálni, a kisvendég- § lőbe berúgni és meccset nézni a televízión. $ A csokornyakkendős férfi alig egy hete Iáig kott az utcában, egy bérház harmadik eme- ^ létén, mikor a cipésznének fel.űnit a csokor- ^ nyakkendője. ^ Másnap megismételte szó szerint, amikor ^ közeledni látta a férfit. S — Nézd csak, miért visel ez az ember hét- $ köznap is csokornyakkendőt? — Aztán még ^ hozzátette. — Pettyes csokornyakkendőt visel! § — Ne törődj már vele — dünnyögte a férje, ^ de közben ő is kilesett az ajtón. A férfi ak- ^ kor lépett be a szemben levő telefonfülkébe. S A csokornyakkendője valóban pettyes volt. % — Telefonál — mondta a cipészné. — Mit ^ telefonál ez annyit? Más ilyenkor dolgozik, ő ^ meg telefonál! ^ A cipész megcsóválta a fejét, és azt morog- ^ ta, hogy bizony sok még a gazember. ^ Délután a cipészné átment a maszek trafi- ^ kosnéhoz, és megkérdezte, mit tud a csokor- Ä nyakkendősről. — Fecskét szív — jellemezte a trafikosné. — Egrit! Mindig megnyomkodja, mielőtt elteszi. — Nem tetszik nekem ez az ember — mozgatta lófejét a cipészné. — Ez, kérem, hétköznap is csokornyakkendőt visel, és órákat telefonál a fülkében!... Én, kérem, nem is tudom, mikor telefonáltam utoljára, van nekem egyéb dogom is! Ez meg minden áldott nap, és amikor elmegy előttem, érzem, hogy legszívesebben belém rúgna! — Talán csak nein? — hüledezett 'a trafikosné. — Hiszen nem is ismeri magát! — Éppen azért! Mert mindig keresztülnézek rajta! Nekem az ilyen egy senki! Ez lehet, kérem, rendőrségi besúgó, még kém is! Angol szövetből van a ruhája, és hétköznap is csokornyakkendőt visel! — Azt mondják, művész — csillant a trafikosné szeme —, valami szobrász vagy ilyesmi! — Szobrász?! — vijjogott a cipészné. — Na, maga se látott akkor még szobrászt! Piszkos, elhanyagolt az mind, a legtöbbnek meg szakálla van! Ez a szőrtelenképű lenne magának szobrász?!... És a cipészné mindennap újabb híreket gyűjtött. Nem volt nehéz, mert a csokornyakkendős férfi lassan az utca, a környező utcák és a tér középpontjába került. Mint egy oda nem illő épület. Senki sem tudott róla semmit, de mindenkinek volt valami biztos értesülése róla. Lányokat cipel a lakására, tárgyalták a közértben, tizennégy éven aluliakat. — Négytalálatosa volt a lottón — híresz- telte a szódásné. — Ráckevén csináltat villát. — Van ennek kocsija is, csak nem használja — mondta jólértesülten a kisvendéglő üzletvezetője, és a törzsvendégek rábólintottak. — Költő — keringett róla a fodrásznál indexen vannak a versei! — Színész — mondta valaki a hentesnél —, csak nincs szerződésben! # TAKÁTS GYULA: Fehér egyenruhában őrségben állt... — De hol? — Császárok, kánok és bakák s ha róluk szól, kinevetik az unokák. A gyerkőc, hogy értené, miképpen lehetett? Azt tudják csak: kaszál, — mint karddal —, a hegyen... — Tudás és birodalom! — Kettőre is vigyázott... Az erdőn előtte küszködöm: — Nagyobbat melyikből vágott? — Még nekünk is ismeretlen... az utolsók közül való, its elviszi, mint a nagy telet, a kis tavaszi folyó: — És hová? — Merre a tudás, világ?... A holdon járnak már... — Lehet! —... — Én Kínán jöttem át haza... Tatárok... — Rámnéz... Csak nevet, s kaszával legyint... — De ezek, hol őrt álltam, azt se látták! ötezer ló, akár a sárkány, lángoltak szembe a vágták... i — Ez is, ha jó, csak legyen! — i Vézi s a hold ragyog. Fehér egyenruhában áll, S nint sivatagjában azok...! . — Elszállnak?... Azt is por : fedi! —! « Mint a semmi része, i l suhog az egész... És a ! kasza is,: , » — hallom —, suhog a , kezébe.< — Szervusz! — Hol voltál? — Edzésen. — Már megint? — Megint. Végre becsukom az ajtót. Jeljebb megyek, ledobom a portszatyrot, vetkőzni kezdek. Lassan kiegyenesedik a mo- ogató fölött, leteszi a tányért, ztán előrelép. Csípőjére biggyeszti nyúlánk, macskakörmű ■jjait. Szúrós a szeme. — Szóval, edzésen! — Igen, ott. — Ennyi ideig. — Bizony. — Na és, ha szabad érdek- ődnöm, ma melyik nővel edettél? Ez a kérdés már idegesít. ’öleg a hangsúly, ahogy kér- lezi. Mindig így szokta, mióta : feleségem. És egyre jobban iegesít. Amikor még csak gyütt jártunk, sokkal tisztes- égesebben kérdezett, nem úgy, nint most, eleve vádlón. És áadásul cseppet sem volt fél- ékeny, legalábbis nem mutat- a. De hogy mostanában mi i an vele?!... Pedig semmi .lapja, hogy vádaskodjon. Lehet, hogy éppen azért csitulja, nem tudom, de egyre työtrőbbnek érzem az egészet. Valahányszor hazajövök, miniig ugyanúgy kezdi, és mindig igyanazt. Most is. Nem válaszolok, bemegyek a zobába, leülök. Utánam jön. Elém áll, kezéül csöpög a víz, de nem tö- ődik vele. Most csak az a fon- os, hogy engem kivallasson. Bezzeg, ha én csöpögtetném a űzet!) Tovább faggat. Megint nem válaszolok. — Mi az, megnémultál? Hát, tersze, most nem jár a szád, nert bűnös vagy. Érzed, hogy íz vagy, és hallgatsz. De hiába apítasz, ennyivel nem úszód neg. Engem te ne nézz hü- yének! Edzésen, idáig!... Ka- tagnom kell. Remegek a dühtől, rákiabá- ok: — Hagyd abba! Unom a hü- ye kérdéseidet. És nem óhajok vitatkozni. Ha pedig nem iiszed, amit mondtam, akkor árj utána, de engem ok nél- ;ül ne gyanúsíts! Majd ha neggyőzödtél az igazadról, ak- tor beszélhetsz. Addig fogd be i szádat! Vagy váljunk el! Leül. Végre megtörli a hetét, rágyújt. Én is rágyújtok. Nézzük egymást, várunk. Most mért hallgat, mért nem nond valamit? Akármit, csak le ássa el a gondolatokat, mert ízt nem tudom elviselni. Vagy egalább egy grimaszt vágna! Oe semmi. Csak ül és néz. Makacskodik, pedig nincs gaza. Ö is tudja, hogy vaktában gyanúsít, legalább úgy udja, mint én. És mégis csi- iálja. De miért? Az őrületbe ikar kergetni, vagy tényleg azt ikarja, hogy váljunk el? Akkor mért nem mondja meg nyíltan? Talán van valakije? Jó lenne a szívébe látni. Matatni kezd az asztal alatt, újságot húz elő, gyűrögeti. (Mai újság, még egyikünk sem olvasta.) Végre megszólal: — Ez volt az utolsó! — De hiszen csak egy órát késtem! És csak azért, mert a haverok.., YSSSSSSSSSSf Mmwmrmrr; — Tudtommal vendégségbe megyünk. — Ne mondd, és hová? — Az ön által oly nagyra becsült anyósához! Ha netán elfelejtette volna ... Nem felejtettem el. Egész nap tudtam, hogy este hova kell mennünk, azért is akartam sietni edzés után. Csak hát a haverok becsaltak egy pohár sörre. De még így is időben hazaértem. És tessék, mégis rám támad. Hát legyen kedvem ezek után elmenni? Nem megyek sehova. Most már csak azért sem. Az arcomba bámul, fürkészi a gondolataimat, érzem, hogy mögéjük lát. Várja, hogy válaszolok. De most mit mondjak? Akármit mondok, úgyis lehurrog, vagy legalábbis addig gyötör, amíg keresztül nem viszi az igazát. Még akkor is, ha nincs igaza. Mind ilyenek, előbb vagy utóbb ilyenek lesznek. (Persze, csak az esküvő után.) Na, mindegy, lesz, ami lesz: — Először, hagyd abba ezt a hülye magázódást, másodszor pedig — nem megyek sehova. És ha tudni akarod, hogy miért, hát tessék: nem bírom elviselni anyádat. Azt az utá- latosan-kedves természetét, meg ahogy hízeleg. Nem kell tovább! Érted? Elég volt.! Bámul rám, pupillái kitágulnak, mint aki nem hisz a saját fülének. Látom rajta, hogy legszívesebben pofon ütne, de csak nagyokat nyel, mocorog. Felkap egy cigarettát, a szájába gyömöszöli (szinte ráharap), aztán ideges ujjakkal kotorászni kezd a gyufásdobozban. Végre elkap egy szálat, rágyújt. Föllélegzek. Érzem, kicsit erős volt, amit — Elég a meséből! Lezártuk. Ráhagyom. Mindent ráhagyok, csak fogja be már a száját. Lassan megnyugszom, elnyomom a csikket, felállók, bekapcsolom a tévét. Visszaülök a fotelba. Rám mered, paprikavörös a dühtől, összeharapott fogai közül nyájas-gúnyos hangok buknak elő: — Csak nem akar most tévézni, nagyságos úr? — Miért ne? mondtam. De most már mindegy. Egyszer úgyis meg kellett volna mondanom. Jobb így. Már nagyon nyomott a képmutatás. Hétről hétre jó pofát vágni. Mindig, mindenhez jó pofát. Az anyóshoz is. Amikor tudom, hogy ő ugyanúgy utál, csak még egy fokkal magasabbról. Óvatosan feláll, járkálni kezd a szobában, szótlanul, ajtótól ablakig, föl s alá. Magamban számolok: egy, kettő, három ... kilencvenkilenc, száz. Még mindig járkál. Négyszázhuszonöt, négyszázhuszonhat, végre leül. Lassan belesüllyed a fotelba, fejét hátrahajtja, mint én a borbélyszékben, aztán egykedvűen bámulja a mennyezetet. Időnként halványkék füstkarikákat ereget a fogai közül. Izzik a csend, de nem szól. (Ki akar készíteni.) Oldalra billenti a fejét, rám néz, végre megszólal: — Én meg a te anyádat, csak én sem mondtam. És vele együtt téged is. (Nem ezt vártam.) Higgadtan, pléhpofával mondja, de a szeme éget. Most látok benne valami gyűlöletet is, vagy utálatot, nem tudom. Azt hiszem, ebben a pillanatban mindenki elhinné róla, hogy a legszívesebben megölne. Talán úgy is van. Mondanom kellene valamit, de nem megy, a szám összeta-, padt, nem kapok levegőt. Ügyi érzem, fejbe vertek. Pedig er-j re a gorombaságra ki kellene S nyögnöm valami hasonlót. ; De csak egy nyomorult, bi-\ zonytalan hangú kérdésre te-> lik: — Akkor mért vagy velem? \ Ha ennyire utálsz, mért nem\ válunk? Felnyög, lemondóan legyint j egyet, aztán szétmorzsolja a \ már ki tudja, hányadik esik- \ két. Folytatom: — Vagy az ágyban azért jó j vagyok? Felugrik, előrehajol. (Mégis- ] csak megkaptam azt a hatal- i más pofont.) Visszaránduló csuklóját el- \ kapom, húzom magam felé, de \ nem engedi, nagyokat szuszog, rúgkapál, ki akar szabadulni. Végre elfárad, megadja magát. Szelídebbnek látszik. Átölelem, ő is átölel, közelebb húzom, már nem is tiltakozik. Sokáig kutat a szememben, megcsókolom. Aztán egyik keze kinyúl, és leoltja a villanyt. Csend van. De már nem izzik a csend, a szoba nem feszít, lélegzetünk egyenletes. És holnap kezdődik minden elölről. rssssssssssssssssssssssssssssssssss/sss/ssss. BŐSZ JENŐ: Számtanpélda Egy egész számot keresek, A törtek jönnek, egyre és nem találom, nem jönnek, találom. szeretnek pajkos Mért voltál te is hányadrészek, — kevesebb — én meg csak várok, várok, nem kéne újra másra várok, várnom. és nem találom az Egészet!