Pest Megyi Hírlap, 1972. május (16. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-21 / 118. szám

Sl EI. »Kl 1978. MÁJUS 21., VASÁRNAP í^íHíop 9 PEST MEGYEI ALKOTÁSOK Toldi üzenete Bejegyzés a panaszkönyvbe iSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSÁ A magyar epika klasszikus jelenete Arany János Toldijá­nak első éneke. Ezt a költői üzenetet alakította mozaikká Mattion i Eszter, és tartós ajándéktárgyként adta át a szigetszentmiklósi iskolások­nak. A paraszti világba hirtelen zúdul a sereg, felkavarva nem­csak az út porát, de Toldi Miklós jogos háborgását is. Az indulat erővé változik, s izmos karjával kitartja a rudat, a vendégoldalt: Buda irányába mutat a büszke ka­tonáknak. A mű mesetagolás­sal közelíti gyermekközönsé­gét: egy rúd, egy gémeskút, három paraszt, öt ló, öt lovas — ezekkel a meseszámokkal, s kerekre lágyult formákkal szelídíti a környezetet, oly hévvel, hogy fel is oldja a drámát, Arany mondatainak kemény dübörgését: >rMint komor bikáé, olyan a járása, Mint a barna éjfél, szeme pillantása, ^fSMSSfSSSSSr/’SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/'SSSSArfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSS^ X VARGA RUDOLF: ä I Dózsa Varangyvörös éjszakádban forgószél rabolta mennybe a fákat, égöszárnyú varjak vitték véred fekete hószitálásban, csak parazsatokádó hegedűszó, szelek kifeszített vitorlái feletti, halk, halotti ének, levelekből hullatott sikoly látta, mikor gyullongó leheleted az idegen csendben jeget kiáltott, piros paripák előtt meztelenre vetkőztetett bőröd; pörkölt virág, sistergő fagyban hevítetted gyulladásig magad. Pengéid bontottak csontjaidon láng-ujjlenyomatos, felrobbant sugarat. Varangyvörös éjszakádban forgószél rabolta mennybe a fákat. Ott volt a máglya; véres angyal. Mennybeszúrt tornyok csigaszarvai fölül, néztél le a Napból, tűztél viselés arccal. mert idegenül reccsen alatta a rugó, ál­matlanságtól tüzelő bőrén lángralobban az ágynemű, de nem mer kitakarózni sem, mert akkor a sötétség nyirkos te­nyere végigkúszik öregedő testén. Tapasztalatból tudta, hogy a könnyek hamar kifogynak, ha mégoly szívből hullatja is őket az ember. Most is arra riadt, hogy nem sír már, kifújta az or­rát, és rámeredt a konyhakő sakktáblá­jára. Meglátta a saját lábszárát az ab­lakon beömlő fónycsíkban. Most meg­érezte azt is, milyen meleg a nap. Ahogy átjárta csontját a meleg, s ahogy nézte a lábát a fényben — fehér, kissé táskás bőr, szürkéllő, ritkás szőrszálak, befelé nőtt, vastag körmök — egy őrült gondo­lata támadt. Strandra kellene menni. Az őrültség egyik első jelének minő­sítette az ötletet, meg is ijedt tőle, de mégis az történt, hogy bement a szobá­ba, és az ovális tükör elé állva kibújt a pagodás köntösből. Merőn nézte mell­tartóba és száraz, rózsaszín nadrágba gyömöszölt köpcös kis alakját, kétszer is megfordult a tükör előtt. A koromhoz képest nem vagyok olyan rémes, álla­pította meg. A térde gömbölyű volt és fehér, a kövérségtől pufók, mint egy ... mint egy túlkelt fánk. A hasa termé­szetesen előreállt, de ezt már megszok­ta. A combján átkéklő hajszálereket is megszokta, de ezt a kivörösödött, nyú­zott öregasszonyarcot, ezt még nem. Köz­zel hajolt a tükörhöz, belebámult a szeplőibe, pihés, görbén nőtt szemöl­dökébe, kerek, tóvízszínű szemébe. Be­lebámult az arcába, aztán elhúzódott az idegentől, és azt gondolta: ki kellene mennem a strandra. Nyár van. Nyáron strandra szokás menni. Az izgalomtól megizzadt a tenyere, ezt utálta. Kiment a konyhába, és kezet mosott a lila szappannal. Ujjai gépiesen hajtogatták össze a törölközőt, bement a kamrába, és a mosóporok mögül elő­húzta a régi szappantartót. Beletette a lila szappant. Most jött rá, hogy már készülődik. Ostobaság, hogy is mehetnék én strand­ra, gondolta. De már nyitotta a szek­rényt, és a vászon kéztörlő helyett ki­emelt egy sárga frottírt. Letúrt a szek­rény aljába, és előkerítette régi fekete selyem fürdőruháját, koptatta. Ledobta fehérneműit, belepréselte magát a fürdőruhába. Fenekénél alig ment föl, mellét csúnyán lelapította. Siralmas látvány volt a tükörből nézve. Ha vízbe megyek, szét is repedhet, gon­dolta Panna, és megfeszítette a gyom­rát. A régi rongy engedett, diszkrét, halk reccsenéssel kihasadt az oldalán. Bámulta a kövérkés, idős asszonyt a tükörben. Divatjamúlt, zöldesfekete, ronggyá gyúródott fürdőruhában ácsor­góit, oldalán sebhelyszerű hasíték, tér­de, mint két túlkelt fánk, arcán szep- lők, könnymarta vörösesség, őszes haja összeborzolódott. Iszonyú. Tudta, hogy már nem tud többet sír­ni, hát csak ácsorgott tovább a tükör előtt, és bámulta a rémlátomást. Ide ju­tott hát. Aztán Ieráncigálta magáról a rongyot, úgy meztelenül belebújt a pagodás kön­tösbe, s járt-kelt a lakásban, kezében az ócska, elfoszlott fürdőruhával. Ki­ment a konyhába és visszament a szo­bába, és megint kiment a konyhába. Ki­nézett a kertbe a keményített függö­nyön át. s a gyomrában nyomást érzett, ami nem gondolat volt, pusztán egy gondolatnak, sőt, egy bizonyosságnak az emészthetetlen gombóca, és magas kőkerítéssel körülvett, szürke épületre vonatkozott. A kertben a margaréták most meg se moccantak. Krekánék fe­kete macskája most kapaszkodott föl a kerítésre, szinte hallani lehetett körmei­nek korcogását, aztán leugrott a túlsó oldalra. Elállt a szél, gondolta Panna érzel­mek nélkül. A kert, a margaréták, a füvek, a kerítés korhadt lécei, a kerí­tés aljában egy vakondtúrás, a vány- nyadl orgonabokor szív alakú levelei mind moccanás nélkül álldogáltak, fe­küdtek, hevertek, léteztek a mindent el­öntő meleg fényben. Panna lelki sze­mei előtt egy négyszögletes, fehér szélű valami jelent meg, kristályosán és ten- gerszínűen csillogó valami. Lassan mel­létolongtak á hangok is: viháncolás és dünnyögés és csobbanások és tusolok sercegése és meztelen talpak surrogása, a négyszögletes valami is megelevene­dett, medence volt, színültig tele tiszta zöld vízzel. Hűvös vízzel. Bárna testek hevertek körülötte, lábak lógáztak a le­vegőben, izmos testek zuhantak a víz­be, és prüszkölő kamaszok emelkedtek ki belőle, nyitott szemükbe belecsorgott a víz, és a hajuk a koponyájukra ta­padt. Ordítoztak, és megint a víz alá merültek, és válluknak meg karjuknak az a jellegzetes, begörbült íve meg-meg- villant a zöld víz felett, ahogy eltem- póztak a medence túlsó végébe. A nap pillanatok alatt felszárította a betonon támadt tócsákat, a lábujjak gyöngyfű- zér-nyomait. Panna felriadt az ablaknál, sarkon fordult, és végignézett a konyháján. A csészék füle harmincfokos szöget zárt be az üveg síkjával. Panna ismét arra gondolt, hogy ezek a csészék meddők és fölöslegesek, és hogy össze kéne törni őket. Nem ijedt meg a gondolattól, csak mérlegelte. De valami abnormális lett volna abban, ahogy egyenként a föld­höz csapdossa őket, majd elkezdi össze- sepregetni a cserepeket. Szeme a kezé­ben lógó kizöldült rongyra esett, és nagy megkönnyebbülést érzett. Kiemelte a nagyollót a fiókból, leült a sámlira, és módszeresen, alaposan, szakértelemmel hasogatta hosszú csíkokra a fürdőruhát. Az eredményt belesüllyesztette a sze­métládába. Felöltözött, szatyrába tette a szappant és a sárga frottírtörölközőt. Krekánék bordó fedelű könyvét is kézbe vette, és kissé tétovázott. Oh, mondta a grófné pihegve, s ibolyaszínű szemeit... Visz- szatette a könyvet az asztalra, és azt gondolta: útközben veszek egy képes hetilapot. A kulccsal záródó dobozból kivett két százast, majd némi gondol­kodás után még egyet. Majd megspórolom, gondolta, spórol­ni aztán igazán tudok, ezt senki se von­hatja kétségbe, és veszek egy napszem­üveget is. Napszemüveg nélkül nem le­het a strandon képeslapokat olvasni. Mikor bezárta maga mögött a kaput, fogalmazni kezdte, amit majd a bolt­ban mondani fog. Kérek valami szolid fürdőruhát, de fekete ne legyen. Feke­te semmi esetre se legyen. Köszönöm, de feketét nem kérek. Ács Horváfh József: Játékszer Mint spirál-pálya a világ csillagtengelyén sás-arcát fénybe mártja a tengerilevél A csillagok közül a földre szalad borostás arccal a pirkadat Fölszáll a köd mintha egy madár A napraforgó szotyolát kínál Madaras csöndre nyári fény szakad s a tej szagától nagyra nő a nap. ^SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSAl X 1 I JÁNOSSY CSAPÓ GYÖRGYI: Kifulladásig | M # ert nincsenek mértékeim, amikkel mérjek, ara­nyaim eldobáltam, hisz be kell állni a sorba, hallom, a sor fontos, hallom, a sor vár, hal­lom, a sorba be kell állni, hallom, különben kigolyóznak, a sor fontos, a sor, a reggel hatkor kelés, a fogmosás, a zuhanyozás, a reggeli fekete, a reggeli reggelivásárlás, olyan a levegő, mintha tejet öntöttek volna bele, a bélyegzés, esetleg egy fél hubertus a fe­kete mellé, fejembe szállt a nap, így lettem világos, a reggeli köszönés, a lépcsőfutás, a köszönés, a reggeli evés, a reggeli újságolvasás, a délelőtt, a délelőtti ke­resztrejtvényfejtés, USA űrhajózási központ, négy be­tű, a gravitációs törvény megfogalmazója, bőrömbe bújt a szél, és így lettem könnyű, a délelőtti újságolva­sás, mert jól be kell osztani, hogy ne unatkozzam, mert valamivel agyon kell ütni az időt, hiszen alig van rám szükség, a tegnapi tv-műsor, a jövő havi színház, és fejtem a keresztrejtvényt, európai főváros vízszin­tesen, magyar festőiskola, német tojás, és telefonálok és megkérdezek valakit, szeret-e még, lehet-e engem egy­általán szeretni, parázson madarat kergetek, de neki könnyű, könnyű szívvel válaszolhat, hiszen hivatása van, nem foglalkozása, aztán megisszuk a második ká­vét is, csak nem kell sötéten nézni a dolgokat, a kávé $ jó, az élet sem olyan, amilyennek mondják, aranyaim S eldobáltam, szeretlek, igen, mondja a telefonba, de S várja a munka, és rágyújtok a tizenötödik cigarettára, S pedig csak tíz óra, az ördöggel lekomáztam, és folyta- s tóm, délkelet-ázsiai köztársaság, Hacsaturján kereszt- ^ neve, csontjaimon eke zörgött, és néha egy levél, gon- dósán előre megfogalmazva, nekem semmi dolgom ve- ji le, jön egy KISZ-telefon, faliújságot kell csinálni, esi- | ti álom, írom és rajzolom, és ki hitte volna, hogy ennyit ^ tudok a forradalomról, és nem tetszik senkinek, a dí- | szító akvarellt egy vén pacák hordozza szobáról szobá- & ra, mégcsak nem is az emberek elejéből való, nem ér- | ti, rádördölük, tudom, rögtön ráugrom és szétszagga- § tóm, mi köze ennek a KISZ-hez, mindenhez, hogy § nyúlkálhat a förtelmes, mocskos kezével, szájával va- S lakinek a munkájához, elküldöm valahová, nem szé- gyellem, nekem már nincs mit szégyellnem, a parti ^ fövénybe rózsát énekelek, sebaj, így szép az élet, ha ^ zajlik, kimegy, mint akit trágyalével öntöttek le. már ^ sajnálom, de mindegy, mi köze a festészethez annak, & aki falvédőről tanulta, esik eső, dübörög, mit eszünk k ebédre, cigánypecsenyét kompóttal, az már disszonáns, de nem baj, fő a disszonancia, és a délutáni kávé. dü- S börög a falakon, és most még annak sincs igazi íze, ^ szomorú az élet, fáj a fejem, esik az eső, vízbe ázott ^ a világ, és mégegyszer megkérdem ebéd után, hogy & szeret-e, de még mindig szeret, tehát semmi újdonság, ^ táltos csikóm lába gúzsban, és köszönök a folyosón, de nem köszönnek vissza, mert én még erre is jó vagyok. S és köszönnek nekem a folyosón, de van, amikor én % sem köszönök vissza, mert ez velem is előfordul, és \ sündisznón ülök, érzem, valahova mennem kell, a fő- ^ nők nagy természetű, bogaras ember, minden világi ^ huncutságban jártas, rögtön tudja nézésre, hogy igaz S úton járok-e a kilépőcédulával, vagy kutyanyomban, | de azért mosolyogva aláírja, egy csöppnyi levegő, kö­szönöm, kedves munkatársak, hogy nem hagyjátok megfulladni a kollégát, köszönöm, tavasz, köszönöm, szél, köszöntelek, eső, a szemedben szürke. fények, színarany szilánkok, és úgyis vissza kell menni, mind­egy, európai főváros, négy betű, zenei hang asz vagy esz még nem tudom, pedig micsoda különbség, szeret­nék tulajdon zsebembe bújni, csak a hullámok pana­szos zúgása, a délután szétfolyik, még nem vagyok ku­tya, de szeretnék az lenni, legalább egy kis időre, és jönnek, és megyek, le a gyárba, föl a lépcsőn, le a por­tára, és fölveszem a telefont, nem, kérem, nincs a szo­bában, talán félóra múlva, igen, az üzenet, ma már nem jön be, egy óra múlva itt lesz, köszönöm, viszont­látásra, nincs izgékony lelkiismeretem, ólom-égoolt, ólomfák, de azért mindent fölírok, viszontlátásra, kis- híján pityergek, mint a megrepedt teknő, rongydarab az ifjúság, csörgő telefonok, csörgető álmok, számból lóg a lelkem, a szemétkosárba belelépek, a telefonzsi­nórba beleakadok, az írógép kezemre ver, esőcsator­na tekereg, fényes bádogkígyó, kövek ordítanak, akár a gyerekek, és megüt a fény, és a Füttyös Pepi szöveg­írója, konyhakerti növény, csak nyersen fogyasztjuk) öt betű, és kávé, mert a világ kávé nélkül kietlen, mindent kiborítok, toliamat fogamhoz verem, réteges kőzet, boldogtalan vagyok, éhes vagyok, mit ennél, sor­ban állnak a dolgok, hozzál nekem sütit a büféből, raj­zolj nekem kisvakondot, mondja valaki, hogy incifinci, incifinci, csörgő holdezüst, rajzfilmtájak, lehet már bé­lyegezni, még nem, de már sorban állnak, röhögés, biz­tos a kalkuláció, menjetek már haza, mit ültök itt, mindjárt négy óra, halló, édes, ott találkozunk, meg­vársz, nem ülök, megyek, mennek már az ismerősök, a jólismert-ölelésekbe, megyek én is, de sürgősen, mert élek, élek kifulladásig... ! 8 § I 1 beírtam azt, ami a telkemet nyomta. „A csemege osztályon ma vásároltam tíz deka párizsit és ugyanannyi hússajtot. Nem vagyok árulkodós természet, de kénytelen vagyok megje­gyezni, hogy Zaruba Márton- né eladó tiszteletlenül és szemtelenül viselkedett ve­lem szemben. Helyes lenne, ha megfelelően kioktatnák, mik a kötelezettségei a vevő irányában. Teljes tájékoztatásul meg­jegyzem, hogy nevezettől há­rom gyönyörű gyerekem van, ámde többszöri hívásomra sem hajlandó visszaköltözni hoz­zám. Zaruba Márton” (rossi) Az elégedetlen vevők ál­talában hangos megjegyzése­ket tesznek. Sőt, néha inge­rült, kifogásolható szavakat használnak. Követelik a bolt­vezetőt, az igazgatót. Neki is alaposan megmondják a vé­leményüket a bolti rendről. Én nem csináltam komédi­át. Fegyelmezett ember ural­kodik magán. Akármilyen nehezére esik is, hallgat, és a világért sem csinál a tömeg szeme láttára jelenetet. Az igaz, hogy megkaptam, amit kértem. De azt is meg kell jegyezni, hogy a kiszol­gáló kartársnő alaposan meg­várakoztatott. Legalább öt perc, helyesebben háromszáz másodperc telt el addig, amíg végre rámnézett és nem mondta, nem a világért sem, csak legfeljebb suttogta. — Mit óhajt? Megmondtam, de esküszöm arra, hogy tíz deka párizsit kértem és tíz deka hússajtot. Felelősségem tudatában állí­tom, hogy ezt a szót: snicli, ki sem ejtettem a számon. Én sniclit nem kértem és aho­gyan odasandítottam, tisztán láttam, hogy mindkét porté­kából pontosan én kaptam a sniclit. Félreértés ne essék, nem is egy sniclit, hanem két sniclit Fegyelmeztem magam. Egyetlen szót sem szóltam. Átvettem a blokkot. Nyugod­tan, férfiasán sorbaálltam a pénztárnál. Fizettem, az áru­kiadóban átvettem a csoma­got. Ugye egyetértenek velem abban, hogy úriember mód­jára viselkedtem? De hogy nem hagyhattam ennyiben a dolgot, azt minden épeszű ember elhiheti. Százkilencven centi magas vagyok. Könnyen körülnéztem az emberek feje felett a bolt­ban, s rövid kutatás után fel­fedeztem, hogy a pénztár mellett ott lóg a panasz- könyv, egy szál gondosan ki­hegyezett ceruza társaságá­ban. Na, kérem! Én az elintézés­nek a legkorszerűbb módját választottam. Odatámaszkodtam a fal­hoz, leakasztottam a panasz­könyvet meg a ceruzát, és ha nem is irodalmi nyelven, de Mint a sértett vadkan, fú veszett dühében, Csaknem összeroppan a rúd vas kezében”. Mattioni Eszter nő — szeli- debb e férfias hangvételnél. Gondos rajzzal jeleníti a nyá­ri mezőt, szépen tagolja a lovasok tömegét, pontos törté­nelmet szab sárkányos minták­kal Laczfi alakjára, élénk mozaiklapocskákkal érzékel­teti „fegyver csillog”-ását. Képzőművészeti műfordításá­ban hűséggel követi Arany leírását, boglya, kard, hűsölő szolga, sárga paripa, „kolcsa- gos legények”, töltik be a te­ret, ahogy a költő rendezte a nagy népi eposz színpadát. Még arra is ügyel a festő, hogy a bandériális jelleg is érvé­nyesüljön a XIV. századi kor­nak megfelelően. Tökéletes partitúra ez a gömbölyített formavilág, Mattioni meg­érezte a leírás képzőművészeti pillanatát a két világ találko­zásában, ezt a költői képet fokozta festői látomássá. Csak a saru fölösleges — mezítlábas a mezei nép ak­kortájt —, nem a szöcskenyáj, bögöly hiányzik itt, nem is a vályú, delelő ökrökkel, csak a saru fölösleges; de ilyen apróságot szívesen elnéz az ember e lelkületre tisztítóan ható rendezett műalkotásban. Losonci Miklós

Next

/
Thumbnails
Contents