Pest Megyi Hírlap, 1972. április (16. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-12 / 85. szám

1972. ÁPRILIS 12., SZERDA «n «serei tJCíriap Havonta száz forintot — Hogyan élnek? — Nem jobban, nem rosz- ftzabbul, mint a hozzánk ha­sonlók. Semmitmondó kérdésre csak így lehet felelni. Valahonnét ■azonban indulni kell, hogy a "kört újból meg újból szűkebb- re vonva, végül is eljussunk a kitűzött pontig; Nagy Sándor ■és családja életének anyagi alapjáig. Amit persze sokféle módon fölfoghatunk, ábrázol­hatunk. Például így: a család­fő, lakatosként, a Dunakeszi Járműjavító Vállalatnál ha­vonta 2400—2600 forint közölt keres, felesége, az Újpesti Cér­nagyár betanított munkásnője, 1600—1700 forintot. Családi pótlékkal, esetleges túlórákkal, nyereségrészesedéssel együtt évi átlagban havi 5000 forintot tesz ki összes bevételük. Há­rom gyermekük van. A tizen­két éves Ilona, a kilenceszten- dős Magda, s Öcsi, azaz Béla, aki éppen most húsvétkor töl­tötte be az öt évet. Fölfoghat­juk azután úgy is Nagy Sán­dor és családja életét, hogy az egy főre jutó havi ezer forint jövedelemmel abban a kate­góriában helyezkednek el, amely egy fokkal áll feljebb a legalacsonyabbnál, s amely a lakosság eléggé széles réte­gét foglalja magába. Ábrázol­hatjuk úgy is ezt az életet, hogy alapvetően nem szűköl­ködik semmiben ... gondokkal van tele... Az igazság attól •függne, hogy honnét szemlél­jük? — Mi az, ami a legjobban hiányzik? A férfi meg az asszony egy­másra néz, mint akik a má­siktól várják, hogy feleljen. Nincsenek fölös ábrándjaik, ahhoz tapadnak, amitől amúgy- sem tudnának elszakadni: a valósághoz. Végül az asszony válaszol: — Jó lenne, ha már kifizettük volna a házat. A ház. Milyen hosszú ennek a mohával lepett' cserepes1 fe-i délnek a története! Nagyék al­bérletben kezdték, a főváros­ban. Onnét menniük kellett, amikor megszületett Ilonka. .Váchartyánba költöztek, az asszony szüleihez, de amikor megérkezett Magda, nem ma­radhattak tovább; kilencen voltak egy szoba-konyhás pa­rasztházban. Vácra menték, bérelt házrészbe, havonta öt­száz forintot fizettek a szo­báért, konyháért, kamráért. Öcsivel háromra gyarapodott a gyerekek száma, s a vizes, sötét lakás nem sok jót ígért. Végül is kínálkozott egy ház­vétel itt, Szobon, ahol most laknak. A két szobás, kony- hás házért hetvenezer forintot kért a tulajdonos, s mivel szegről-végről rokon volt, be­leegyezett, hogy havonta ezer- forintos részletekben kapja meg az összeget. Ennek két éve, két hónapja. Nagyék a tízezer forint mellett — amit a vételkor tettek le — azóta minden hónapban kifizették az ezer forintot; huszonhatezret összesen. Viszont így havonta már csak négyezer forintból gazdálkodhatnak. Jól tápláltak, megfelelően öltöztetettek a gyerekek. A szülők ruhatára már nem va­lami gazdag. „Ezen fogunk meg némi pénzt” — mondja Nagyné csöndesen. A statisz­tika és a szociológia ezt úgy fogalmazza meg, hogy az ala­csony jövedelmű háztartások választási lehetőségei — a rendelkezésükre álló pénz fel­osztását illetően — „erősen behatároltak.” Azaz nincsenek tartalékaik, átcsoportosítható — rugalmasan fölhaszálható — jövedelemrészeik. Váratlan kiadás, esetleges betegség ezekben a családokban súlyos helyzetet teremt; nincs mihez nyúlni. Nagyék a házrészlet törlesztése s az OTP-hitel fi­zetése mellett — tavaly vettek bútort az összekéregetett, köl­csönkapott holmik helyébe — már nem tudnak félretenni. A megmaradó pénz fedezi az úgynevezett rezsiköltséget — házadó, villanyszámla stb. —, az élelmiszert, s a napi apró kiadásokat, az utazási költség­től a gyerekek iskolaszereinek megvételéig. Havonta 32—35 tétel ez; ismétlődve. Van-e valami, amit fölösnek tarthatunk? Nagyné utazási költsége? A Cérnagyár élete első munka­helye, nem akarja otthagyni, s igaza van, mert mint mond­ja, „ha már az ember vonat­ra száll, mindegy, hogy Vácig megy vagy Pestig”. Ezután már csak olyan kiadási téte­lek következhetnének, mint az újságelőfizetés — ám ki ítélhetné ezt fölösnek? —, az ajándékba vett könyv... A két lány ennek örül a legjob­ban. Nagy Sándor, mint általá­ban a szakmunkások, a ház körül mindent megcsinál, ja­vítgat, ügyeskedik. Ez megta­karítás. Ahogy Ilonka pót- mamáskodása is, ami segítsé­gével Öcsit itthon tarthatják. Az már más dolog, hogy Nagynénak hányszor kellett a műszakbeosztásnál ügyesked­nie, elérve: valaki mindig van öcsi mellett... Csak az tudja, mennyi erő, keménység, akarás kell az ilyen „semmiségekhez”, aki maga is végigcsinálta. Megke­seríti mindez az embereket? Sokakat igen, sokakat nem. Csupán alkat dolga lenne, hogy ki miként fogja fel hely­zetét? Csupán magánügy lenne, hogy a családi maga­tartás adott körülmények kö­zött miként alakul? Vagy sok­kal inkább arról van szó, hogy jóval nagyobb csinnadratta övezi szűk rétegek — egyéb­ként szemet szúró — anyagi­asságát, mint széles népréte­gek küzdelmes, szigorú be­osztást, lemondást követelő hétköznapjait? Ismételjük meg a cikk ele­jén föltett kérdést: az igaz­ság attól függne, hogy honnét szemléljük? Ha akarom, ak­kor Nagy Sándor családja mindennapi gondokkal küzd, ha úgy akarom, akkor most vettek új bútort, nemrég köl­töztek saját házukba, van mosógépük, televíziójuk... Miféle igazság az, amely úgy változtatja alakját, mint a kü­lönböző edényekbe töltött víz? Ezer kérdést lehetne fölten­ni még Nagyék szobájában, de a kérdéseknek semmi kö­zük nem lenne ahhoz, amiről beszélünk; az anyagiakhoz. Egészen szakszerűen fogal­mazva, ahhoz a szociológiai és statisztikai tényhez, hogy ma Magyarországon az egy főre jutó jövedelem szóródásának fő forrása a családok demog­ráfiai összetételében és ezzel összefüggésben a keresők és eltartottak arányában megle­vő nagymérvű különbségek­ben található meg. Ami egy­szerűbben és hétköznapibban fogalmazva annyit jelent, hogy az alacsony jövedelmű —nem nyugdíjasok alkotta — háztar­tások túlnyomó részét a há­rom- vagy több gyermekes családok teszik ki. 1962-ben a népesség 73,2 százaléka tarto­zott abba a kategóriába, ahol az egy főre jutó havi jövede­lem ezer forint, vagy annál kevesebb volt. 1970-re ará­nyuk 27,5 százalékra csök­kent! A párt X. kongresszusának határozata a többi között ki­mondotta: ,,A családi jövedel­mek közötti különbség csök­kentését szolgálják társadal­munk szociálpolitikai intézke­dései, melyeknek fő célja to­vábbra is az hogy a több- gyermekes családok és az egyedül álló anyák fokozot­tabb támogatásban részésül­jenek.’’ 1972-től Nagy Sándorék — a hozzájuk hasonló családok ezreivel együtt — havonta és gyermekenként száz forinttal több családi pótlékot kapnak. Az állami költségvetés ez újabb tételének fedezetét a sör árának felemelése terem­tette meg. Mészáros Ottó A tanácsi koordinációs bizottság ülése A tanácsi koordinációs bi­zottság dr. Papp Lajos állam­titkárnak, a Minisztertanács Tanácsi Hivatala elnökének vezetésével kedden a Parla­mentben ülést tartott. A bi­zottság megtárgyalta a Hajdú- Bihar megyei Tanács végre­hajtó bizottságának munkájá­ról szóló beszámolót és a Mi­nisztertanács Tanácsi Hivata­lának a beszámolóhoz készí­tett kiegészítő jelentését. Ezt követően megvitatta a taná­csok tevékenységének fejlesz­tésével, a tanácstörvény végre­hajtásával kapcsolatos — egyes további jogalkotási fel­adatokat magában foglaló — intézkedési tervet. Az ülésen részt vett Fehér Lajos, az MSZMP Politikai Bizottságá­nak tagja, a kormány elnök- helyettese, Karakas László, az MSZMP Hajdú-Bihar megyei Bizottságának első titkára és dr. Ambrus István, a Hajdú- Bihar megyei tanács elnöke. A PEMÜ solymári gyárában ké­szülnek a különböző nagyságú „járófoltok”, amelyek a cipősar­kokat védik. A présgép egyszerre 10 darabot készít. Foto: Urban KOPÁS ELLEN EGY ELMARADT FELSZÓLALÁS Szerkezetváltás a homokon Beszélgetés a hernádi Március 15. Tsz elnökével Beszámoltunk már arról, hogy a mezőgazdasági szövet­kezetek II. kongresszusán mindössze két Pest megyei küldött kaphatott szót az idő­hiány miatt. Pedig lett volna bőven mondanivaló még — néhány termelőszövetkezeti elnök zsebében ott is lapult a tervezett felszólalás szövege. Cserháti Pál, a hernádi Már­cius 15. Termelőszövetkezet el­nöke is közéjük tartozik. Meg­kértük, hogy így utólag vázol­JEGYZET Talán olcsóbb gombot?... K étféle módon állapít­hatom meg, hogy hi­vatalosan beköszön­tött a tavasz. Ha rá­nézek a naptárra, látom, elmúlt március 21-e. Azon­kívül tanúskodik az elő­jegyzési naptár is. Sehol nincs beírva, hogy divat- bemutató ekkor és ekkor. Lefutott az év első soroza­ta. Kis szünet következik, a szalonokban azért lázas a készülődés, ötlenek, al­kotnak, terveznek, varr­nak, majd úgy május vé­gén ismét szétrajzanak a keménypapírra nyomta­tott meghívók. Újévtől mostanáig leg­alább tíz-tizenkét bemuta­tón vettem részt. Jó né­hány évvel azelőtt, ami­kor először ültem lé a kel­lemes, halk zenétől zsongó szállodahallokban, még csak arra figyeltem, vajon mi szépet fogok látni. Nem is csalódtam. Nem volnék nő, ha nem kápráz­tat el a sok szín, csillogás, a selymek suhogása. Mint mondtam, azóta sok év eltelt, s most már a szép látvány mögé is tekintek. Az utóbbi időben egyre többször állapítom meg: valóban szép, különleges és exkluzív az ellejtő mo­dell, de vajon ki hordja majd mondjuk április 18- án délután fél ötkor a zsúfolt hetes autóbuszon, vagy a gödöllői HÉV har­madik kocsijában? Igen, ki hordja ezeket a nagy gonddal tervezett, sok ötlettel elkészített szebbnél szebb darabo­kat? Persze, azt is jól tu­dom, hogy a divatbemuta­tók modelljeit nem lehet egy az egyben viseletnek felfogni. Inkább csak jel­zés. Ha praktikus, ha az átlagnő igényeihez is sza­bott a ruha, vajon ki hord­ja, ki veszi meg? A nagy- és kiskereskedelem kép­viselői nem fognak velem egyetérteni, amikor kije­lentem: a valamirevaló női öltözék drága. Most nem az egyedi luxusdara­bokról szólok, hanem a közönséges, vagy a közép- árús konfekcióról. Emlé­kezzünk csak. Néhány év­vel ezelőtt szörnyülköd- tem, amikor az Úttörő Áru­házban kamaszlányom hatszáz forintot préselt ki belőlem egy fehér műszá­las ballonért. Akkor a z volt a legszebb, a legdrá­gább. Ma az- ugyanolyan küllemű, tapintató női ballon ára felül jár az ez­resen. Korszerű anyagból készült valamirevaló női ruha ára ugyanannyi. Ha egy szintetikus pulóvert 400 forintért látunk a ki­rakatban, azt mondjuk, végeredményben nem is olyan drága. Olyan sok a pénzünk? Dehogy. Meg kellett szoknunk, hogy át­lagjövedelmünkhöz nem igazodó árakon ruházkod- junk. Valahol megindult egy folyamat. Valakik valakik­nek a hozzájárulásával va­lamit drágítani kezdtek. Mint az Alpokban a lavi­na, megindult a hivatko­zás. Drágább az alap­anyag, drágább a kellék, drágább a gép és mivel drágább a gép, drágább lett a kellék, drágább lesz az alapanyag, s a kirakat­ban ismét vastagabb szám jelzi a tergál kosztüm árát. Kétségkívül, szépek ezek a modellek, jó elképzelni, hogy fizetéskor ilyet ve­szek magamnak. Aztán a bájos" műsorvezető zenei aláfestéssel közli az árát és oda az ábránd. Tisztes­séges munkával szépen ke­resek, de a felvonultatott ruhák jó részét nem tud­nám megvenni. Hogyan jut hozzá az, akinek nálamnál kisebb a jövedelme? Ne feledjük, hogy hazánkban ma a munkások és alkal­mazottak havi átlagkerese­te éppencsak eléri a 2200 forintot. Hány családi vi­ta, férj—feleség, szülő— gyerek közötti ellentét okozója volt már a csábító kirakat. Kár lenne tagadni; ter­mészetes igény, hogy a mi társadalmunk is fogyaszta­ni kíván, ha nem eszeve­szett lihegéssel is, de kellene az új. Szeretnénk gyak­rabban kicserélni több éves ruhatárunkat. Nem tudom, mi a megoldás módja, ho­gyan lehetne gátat vetni a konfekcióruhák fölfelé le­begő árainak. Lassan csak­nem annyiba kerül a csi­náltatott darab, mint amit finomkellék néven kínál­nak. De még a tucatjával készülő széria ára is el­gondolkoztatja a három- gyerekes óvónőt, a szer­számkiadót, az ezernyolc- százat kereső adminisztrá­tort. Talán ez is az oka, hogy az utóbbi időben a ruházati kereskedelem nem tudja teljesíteni éves tervét, forgalmuk alatta marad a vártnak. Nem va­gyok közgazdász, megol­dást ezeken a lapokon nem tudok ajánlani, hiszen a szakemberek sem találják meg. Bármilyen bölcs ma­gyarázatot hall, a szülőt nem nyugtatja meg, ha esetleg két-három nagyis­kolást kell így tavasztájon felöltöztetni. V alami bátor huszár­vágás kellene, talán csak egy gombnak, egy csatnak az árát kellene mérsékelni. Talán akkor visszafelé is megin­dulna egy folyamat és ak­kor elég lenne egyetlen lila bankjegy a könnyű kiskosztümre. Biztos, hogy ez nem ilyen egyszerű, hi­szen sokféle összetevőtől függ a női ruha ára. Mégis állítom: nem szükségszerű, hogy a nők öltözködése évről évre nagyobb meg­terhelést jelentsen a csalá­di költségvetésben. Komáromi Magda ja, mit kívánt volna uz orszá­gos fórumon elmondani. Ha már a legkülönfélébb tájakról összegyűlt küldöttek nern is — legalább a megyebéli szakem­berek ismerkedhessenek meg véleményével. A járható út — A tájékozott termelőszö­vetkezeti vezetők jól tudják, hogy a főváros környékén ál­talában gyengék a termőhelyi adottságok — mondja Cserháti Pál. — Áll ez a hernádi szö­vetkezetre is, amelynek elnöke vagyok. Termőföldjeink a Du­na—Tisza közi homokhátságon vannak, márpedig ez a föld sem a felszabadulás előtt, sem ma nem tudja eltartani a raj­ta élőket. Sok ezer család él ezen a homokon: tagjaik épp­úgy igénylik a jobb megélhe­tést, a kulturáltabb életfor­mát, miként a társadalom min­den más tagja. Nyomasztó örökség ezen a tájon a szét­szórt tanyavilág, amelynek la­kóit közös munkára összefog­ni nem pusztán gazdasági fel­adat, hanem, megítélésem sze­rint, politikai munka is. Min­dent összevéve, feleletet "kel­lett adnunk a bennünket meg­választó tsz-tagságnak: vajon szűkös lehetőségeink ellenére tudunk-e gondoskodni róluk? Ügy vélem, hogy az egyetlen járható út mellett döntöttünk, amikor elhatároztuk, hogy a rendkívül alacsony — és bi­zonytalan — terméshozamokat produkáló növénytermesztés helyett az állattenyésztésre he­lyezzük a hangsúlyt. Nem gazdasági csoda — Ez a folyamat nyilván nem zökkenők nélküli... — Pest megyében sok olyan szövetkezeti vezető akad — folytatja Cserháti Pál —, aki a mienkhez hasonló gazdasági dilemma elé került, s ugyan­úgy, minként mi, a mellék­üzemági tevékenységben kere­sett megoldást. Egyszersmind nagy kockázatot vállaltak ma­gukra ezek a vezetők, hiszen vitathatatlan, hogy bizonyta­lanságukat vagy inkább ta­pasztalatlanságukat sok ügyes­kedő szerencselovog kihasznál­ta. Ennek következményeként éles társadalmi kritika támadt, de állítom, hogy ezek a mel­léküzemágak főként azért okoztak gondót, mert a szö­vetkezeti vezetők nem kaptak gyakorlati segítséget. Ha ugyanis az iparvállalatok — néhány kivételtől eltekintve — nem figyelik ellenségesen a szövetkezetek ilyetén munká­ját, hanem hozzájárulnak e tevékenység jobb megszerve­zéséhez, úgy mindkét fél szá­mára gyümölcsöző együttmű­ködés jöhetett volna létre. Ter­mészetesen ilyenre is akad példa egyébként. — Mind az idevágó kor­mányhatározat, mind a kong­resszus állásfoglalása támo­gatja a melléküzemeket, ám nagyobb hangsúlyt kapott az élelmiszerek termelőszövetke­zeti feldolgozása. — Csak üdvözölni lehet azt a kormányhatározatot, amely a népgazdaság szerkezetén be­lül kijelölte a szövetkezetek melléktevékenységének helyét. Azt várjuk, hogy a végrehaj­tásban érvényesüljön majd az az állásfoglalás, hogy ez a munka társadalmilag szüksé­ges, egyszersmind a mienkhez hasonló, gyenge adottságú tsz-ekben az egyedül járható út. Egyetértünk azzal is, hogy a mezőgazdasági termékek fel­dolgozása irányában bővüljön ez a tevékenység. A hernádi gazdaságban évek óta műkö­dik egy kis sertésvágóhíd, amelyben tavaly már tízezer sertést dolgoztunk fel, s ma 14 községet látunk el innen sertéshússal, húskészítmé­nyekkel. Épül a baromfiipari vállalatokkal együttműködő, évi ezef vagon teljesítőképes­ségű baromfifeldolgozó üze­münk. De hogy akár ez az üzem, akár az említett állatte­nyésztő telepek létrejöhettek, az nem valami gazdasági cso­da eredménye, hanem jórészt a melléktevékenység haszna. Munka egész éven át Cserháti Pál ha kimehet a kongresszusi emelvényre, a többi között elmondta volna még, hogy az a termelőszövet­kezeti tag, aki korábban a külterjes adottságú földeken csupán az év néhány hónap­jában végzett rendkívül ala­csony értékű termelést, ma az év minden munkanapján új terméket hoz létre. Mégpedig olyat, amelyben megtérül — hogy szabatos közgazdasági nyelven fogalmazzunk — a ráfordított munkaerő értéke, s annyi jövedelmet is nyújt, amennyi a gazdaság fejleszté­séhez szükséges. — Ha arra kérném, hogy egyetlen mondatban foglalja össze a kongresszusi tanulsá­gokat, miként fogalmazna? — Talán így: a kongresszus, de mindenekelőtt Szabó Ist­vánnak, a TOT elnökének be­számolója megfelelő támpon­tot nyújtott az előttünk levő feladatokhoz, a mindenképpen indokolt óvatos gazdálkodás­hoz, másfelől a szövetkezeti vezetők értik és végrehajtják mindazt, amit a kormányzat a szarvasmarha-tenyésztés fej­lesztése, a zöldség- és cukor­répa-termesztés bővítése ér­dekében vár tőlük. K. IV. f

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents