Pest Megyi Hírlap, 1972. április (16. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-07 / 81. szám

1972. ÁPRILIS 7.. PÉNTEK pin Z/Ctriap Algyő—Százhalombatta Több mint (egymillió tonna kőolaj A szegedi szénhidrogén-me­dence nagy értékű nyersanya­gát, a kőolajat, tizenöt hónap­ja szállítják az Algyő—Százha­lombatta között kiépített cső­vezetéken. A Nagy-alföldi Kő­olaj- és Földgáztermelő Válla­lat most elkészült mérlege sze­rint eddig több mint egy és negyed millió tonna kőolaj „utazott” a termelőegységtől az olajfinomítóig. Az algyői me­zőn kitermelt olaj kilencven százalékát továbbították cső­vezetéken. A vezetéken történő szállítás költségmegtakarítása egy év alatt elérte a tizenkét­millió forintot. Az időjárás, az esetleges havazás sem akadá­lyozza a szállítást. Megszűnt az eddigi szállítási veszteség is. Ezért az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt tovább szélesí­ti a gazdaságos szállítási rend­szert. Szükséges változások Pártélet a dunakeszi konzervgyárban A Gyümölcs- és Főzelék­konzervgyár dunakeszi gyár­egységében nehéz időket éltek át a pártszervezetek tagjai. Nem sokkal a vezetőségek új- jáválasztása után, megbete­gedett a csúcstitkár, egy esz­tendővel később pedig meg­halt. Tisztségében a csúcsve­zetőség szervező titkára he­lyettesítette — megbízásból. Ez év február 23-án aztán rend­kívüli taggyűlésre hívták ösz- sze a három alapszervezet tag­jait, hogy új titkárt válasz- szanak a csúcsvezetőség élére. Megfelelő fórumon A tagság bizalma egy fiatal kommunistának, Tolnay Györgynek jutott, aki addig a III-as alapszervezet titkára volt. Csakhogy Tolnay György még nem rendelkezik az ilyen funkció betöltéséhez szüksé­ges, háromesztendős párttag­sággal; beiktatásához ezért a felsőbb pártszerv jóváhagyá­sát kellett kérni. A jóváha­gyás a napokban megtörtént, a fiatal csúcstitkár tehát rö­videsen átveheti megbízóle­velét. Mindezt azért bocsátottuk előre, mert ez a csaknem másfél esztendős „interreg­num” sok mindent megma­gyaráz a csúcsvezetőség mun­kájában jogosan bírált fogya­tékosságokból. Egy taggyűlésen elhangzott például, hogy nincs szerve­zett kapcsolat az alapszerveze­ti titkárok között, rendszerte­lenek a titkári értekezletek, s az alapszervezetek együtt­működését a spontaneitás jel­lemzi. — Mindezeket én tettem szóvá — mondja Tolnay György — mert úgy érzem: nincs megfelelő fórumunk az alapszervezeti titkárok sajá­tos problémáinak rendszeres megvitatására, a tapasztala­tok cseréjére. A csúcsvezető­ségi ülések — amelyeken az Postás Pista élete Üllőre iß eljutottak 1919-ben fcz ellenforradalmi román csa­patok. Rettegés ült az arcok­ra, egymást kérdezték az em­berek, mi lesz. Féltették a végre kiverekedett proletárha­talmat, féltették magukat, és a látástól vakulásig keresett kevés ennivalót. (Folyton a szemem előtt voltak, mert nem ültem én már akkor sem otthon, pos- táscseléd voltam, dolgoztam. A vörösöket mind Sülysápra hurcolták, összefogdosták a direktóriumi tagokat. Közöt­tük volt a mostohaapám meg a bátyám. Gyerek voltam ak­kor még, tizenhét éves su­hanó, békén is hagytak, pedig tudtam, hej, nagyon jól tud­tam, kik a vörösök.) Soha olyan rendes kerékvá­gásban nem volt a falu, mint amikor a direktórium veze­tett. Pistát, azaz már Istvánt, a gyermekembert, az árva kispostást megszokta, befogad­ta a falu. Megmosolyogták, amikor kicsit oldalra dőlve cipelte az öblös bőrtáskát házról házra, s az egész úgy festett, mintha legalábbis a táskának nőtt volna lába, hi­szen alig látszott ki mögüle az emberke. 1944. november 2-án szabadí­tották fel Üllőt. (Cegléd felől legtovább a mi állomásunkig jött fel a vonat, tovább nem mehetett a front miatt, de a síneket is bomba érte, úgy kunkorodtak fel, mint a szőr a juhok há­tán. Fél háznyi tölcsért lehe­tett csak látni. A falut de­cember elején kiürítették, át­ballagtunk a szekerekkel, meg amit vinni lehetett Öcsóra. Karácsony előtt hazajöttem a feleségemmel együtt, a saját felelősségemre. Nem volt Öcsán senkink és semmink, koldulni kellett az élelmet. Megérkeztünk az udvarra, né­zek be az ólba, Piroska, a disznónk nincsen sehol. Csak három árva tyúk kóricált az udvaron. Ez maradt. Gondol­tam is azokra a jóemberekre, akik mindennap hazalátogat­tak a kitelepítés alatt. Azok bizony meggazdagodtak!) Istvánnak eszébe jutott az az idő, amikor autóval hozták Pestről a SAS-behívókat. Éj­jel-nappal szortíroztak a posta parányi szobájában. Egyedül nem is győzte mindet kihorda­ni, a községi elöljáróságtól kellett embereket kérni a munkához. Egy hónapig folya­matosan érkeztek a behívók, annyian sohasem sírtak a nád- fedeles tetők alatt, mint akko­riban. Tél volt, 1942. Sokan el­mentek a faluból meghalni. Egy esztendeig győzködték a tűzoltóságra. Egy esztendeig tűzoltó egyenruhában kézbesí­tette a faluban a leveleket. A ház, amelynek kis szobá­jában ülünk, annak idején a fasiszta hadállások vonalába esett. Nem messze, a vasúti sínek túlsó oldalán, a falu fe­lől voltak a szovjet csapatok. Senki sem sejtette a jövőt. Kérdezgették egymást, mert egyre népesedett a falu, szál­lingóztak haza Öcsáról az em­berek, nem tűrték tovább az ottani bizonytalanságot. Cso­portok álltak össze, együtt ja­vítgatták a lövedékektől szag­gatott házakat, ha holtat ta láltak, hát hulladékból szegei­tek össze koporsót neki. A ko­porsót ló után kötötték, úgy húzatták ki a megboldogultat a temetőbe. A postaépület is megrongálódott. Nekilátott már István, és éjszakába nyú­lóan javítgatott a ház körül. A kikézbesítetlen csomagokat a fosztogatók felszaggatták, megdézsmálták. Amelyiket még érdemes volt, átcsomagol­ta, és jól elrakta. Arra gon­dolt, lesz még nap, amikor ezeket megfogja, és kiviszi a címzetthez! (A karácsony utáni kemény hideg a sínek mellett talált minket. Kimentünk betemetni a bombatölcsért, helyrehozni a síneket. Egyszer halljuk ám, hogy a kanyar mögött csattog egy masina. — Hé, emberek, vonat jön! Megálltak a csákányok. Fel­hajtották a fülükről a sapka bundáját. — Jön a vonat! Halljátok? Szovjet mozdony volt, inte­gettünk, hogy álljon meg, nem lehet tovább menni. Leszállt a vezető, indult a pályairoda fe­lé. Hozzáléptünk. — Mit akarsz, bajtárs, miért jöttél? Nem értette szegény, csak hajtogatta a magáét. — Poszta, poszta... Eléje álltam, nyújtottam a kezem. — Én lennék az, pajtás! Megérkezett az első levél­csomag a faluba. Piros papír­ba volt burkolva, Ceglédről jött, a 2-es hivatalból, ma is emlékszem a pecsétre.) Az volt az öröm! Amikor fel lehetett repeszteni 'a piros cso­mag ragasztását, s kézbe fog- hatóan ott látszattak az első levelek. Már István megkezdte a kihordást, a szovjet parancs­noktól kapott kimenőpapírt, amely érvényes volt a nap mind a huszonnégy órájára. A vonat azután rendszeresen hozta a küldeményeket, a la­kosok is írhattak már az Al­földre. A postás mindennap ki­vitte az állomásra a feladandó leveleket. (Szép életem volt nekem, de csak egy: a posta. Nem izga­tott engem, hogy senkitől nem kaptam akkor fizetséget a munkámért. Muszáj volt a fel- szabadulás után újraindítani a postát, sok mindent meg kel­lett szervezni, örültünk, hogy csinálhattuk, hogy nem va­gyunk többé a postamester al­kalmazottai, hanem az állam­hoz tartozunk. Mindig szeret­tek a faluban, pedig az igazi nevem sem ismerik sokan. Postás Pista. így szólít min­denki. ötvennégy esztendeig, amíg dolgoztam, megtanulták ezt a nevet. Ma is biztosan emlékeznek rám.) Nemrégiben az iskolában ró­la írtak dolgozatot a gyerekek. Fehér Béla alapszervezeti titkárok is részt vesznek — erre nem adtak alkalmat. Akkor per­sze, nem gondoltam, hogy ezt a problémát nekem kell meg­oldanom — teszi hozzá ne­vetve. — Feltétlenül rendsze­resíteni fogjuk a titkári érte­kezleteket, hiszen az alap­szervezetek a különböző gaz­dasági egységekben működ­nek, s a titkárok munka köz­ben nemigen találkoznak egy­mással. Még az előbb ismertetett ne­hézségek ellenére is példásan folyt a pártszervezetekben az oktatás, és a pártnevelés. Joggal bírálták viszont a kommunisták a vezetőséget azért, mert nem élt megfele­lően a véleményezési jogkö­rével. — Ez is igaz — volt. A hi­ba ott történt, hogy a gaz­dasági vezetők nem ismerték pontosan, részletesen a párt­vezetőségek véleményezési hatáskörét, s így megesett, hogy előléptetéseknél, felvé­teleknél nem mindig kérték ki a pártszervek véleményét. Ez a múlt év végi beszámoló taggyűlésen tisztázódott, az­óta ilyen hiba nem fordult elő. Több szem többet lát Voltak, akik azért marasz­talták el a csúcsvezetőséget, mert fontos gazdasági tanács­kozásokon nem nyilvánított véleményt. — Ennek is megvolt az oka: a vezetői megbeszélésekre, műszaki értekezletekre min­den esetben írásos előter­jesztések készülnek. Olykor 15—20 oldalasak. Hogyan is szólhatott volna érdemben a felmerült problémákhoz a csúcsvezetőség megbízott tit­kára, amikor a tanácskozás kezdetén kapta meg az elő­terjesztést?! Amióta mi is ide­jében — napokkal előbb — hozzájutunk, azóta nem érhet bennünket a passzivitás vádja. Már csak azért sem, mert a csúcsvezetőség hasznos „újí­tást” alkalmazott a gazdasági- és pártvezetés kapcsolatában, a gazdasági vezetők beszá­moltatásánál: nemcsak a ter­melési és értékesítési helyzet­ről kér tájékoztatást, hanem kikéri a gazdasági vezetők vé­leményét a szakszervezet és a KISZ munkájáról, a gyár­egység mozgalmi-politikai életéről is. Ez kettős haszon­nal jár: egyrészt elősegíti a „több szem többet lát” elvé­nek érvényesülését — hiszen a gazdasági vezetők elsősor­ban a termelés oldaláról íté­lik meg a mozgalmi szervek tevékenységét —, másrészt, ar­ra ösztönzi a vezetőket, hogy állandóan figyelemmel kísér­jék a politikai munkát. A tagfelvételi kérelmek is tanúsítják Sok apró, de a pártmunka hatékonyságát illetően lénye­ges, pozitív változás történt az utóbbi hónapok során a du­nakeszi konzervgyárban. Ha­tásukat lemérni ma még ko­rai lenne, egy azonban bizo­nyos: a pártszervezet tekinté­lye megnőtt, mind a gazda­sági vezetők, mind pedig a dolgozók körében. Az előbbit a gazdasági ve­zetés részéről a pártellenőrzés iránti igények, az utóbbit a szép számban érkező tagfel­vételi kérelmek tanúsítják. Nyíri Éva ELSŐ ÉVESEK N em diákokról esik szó a következőkben — ahogy a cím sejtetni engedné — jóllehet, mégis­csak tanulókról, s hozzá olyanokról, akik valójában most ismerkednek a köz­élettel. Kevés híján egy esztendeje, hogy hetven­ezer tanácstagot választot­tak a községi, városi taná­csokba. Nagy részük ekkor kapott először ilyen fele­lősségteljes, szép megbíza­tást. Már túl vannak első ví­vódásaikon, hogy melyik napirendhez szóljanak hozzá az üléseken, mon­dandójukban miként kap­jon helyet a választók kí­vánsága, saját vélemé­nyük. Legtöbbjük már el­mondta „szűzbeszédét” a testületben, s megtartotta beszámolóját választói­nak ... Az elmúlt hónapok próbálkozásai, sikerei és kudarcai után lassanként megérlelődtek az első ta­pasztalatok. A minap Budakalászon egy fiatal tanácstag azt mondta: — Sok gondja van e nagyközségnek, jórészt anyagi természetűek. Ne­héz elosztani a rendelke­zésre álló eszközöket, ösz- szegeket. Nyílt, őszinte vi­tára lenne szükség, hogy mindenki elmondja javas­latát, elképzelését. Ám in­kább az ülés után, a folyo­són zajlik a „közélet”, elő­kerülnek a rejtett gondo­latok ... Nem jellemző e kép, de még sok helyen kísért. Az emberek vagy a kifejezés­beli nehézségektől tarta­nak, vagy régebbről hur­colnak rossz tapasztalato­kat a meghallgatásukat, javaslataik megvalósulá­sát illetően. T ermészetesen előfor­dul, hogy á kérdések feldolgozása, a hatá­rozati javaslat elfogadása, az alternatívák mérlegelé­se, jelentős előtanulmányt, sokféle jogszabályi, törvé­nyi vagy államigazgatási eljárási ismereteket kíván. Ma már nem lehet „általá­ban” hozzászólni egy té­mához. Nem lehet alapo­zatlan igényekkel és köve­telésekkel előállni; a köz­ségpolitika igen széles kö­rű államjogi, közgazdasági tudást és általános mű­veltséget feltételez. Van, ahol arra a meg­gondolásra jutottak, hogy összehívják a fiatal tanács­tagok fórumát. Kollektív módszertani felkészülést kívánnak biztosítani szá­mukra, mert egyesek nem képesek olyan eredmény­nyel eljárni a különböző ügyekben, mint a tapasz­talatokkal rendelkező idő­sebbek. E fórumon a „kéz-, dók” tájékoztatást kaphat­nak a tanácstagi tevékeny­ségről, a jogokról, a köte­lezettségekről, az ügyek hovatartozásáról, a törvé­nyesség szempontjairól. A következő fórumon a vá­lasztókerületi munkáról, a választókkal való kapcso­latról. L elkiismereti feladata a párt- és a nép­frontbizottságoknak,• hogy a közélet „mélyvizé­be” most először került if­jú tanácstagokat (s ez nem okvetlenül életkort jelent, hiszen a korosabbak is le­hetnek „elsőévesek”), ne engedjék elkedvetlenedni esetleges kudarcok, siker­telenségek miatt. Különös gonddal figyeljék és segít­sék a munkás- és paraszt­fiatalok tevékenységét. Számukra sok-sok magya­rázatot kíván, hogy a he­lyi politizálás nem hason­lítható az üzemi vagy a szövetkezeti munkához. Más dolog szerszámokkal, gépekkel mérhető mennyi­ségeket megtermelni, szán­tani, szerelni, esztergálni vagy szállítani, mint az egyének, történetesen a vá­lasztók ügyes-bajos dolgá­ban eljárni, vagy felkészül­ni egy tanácsülésre. Sok múlik az érdeklődé­sen; hogyan, milyen segít­séget adnak a gyakorlott pártmunkások, s idősebb társaik a fiataloknak, a gyakorlatlanoknak. Még azt is hozzátehetnénk, hogy mindehhez kellő ta­pintat, szívélyesség is szükséges. Hiszen az érin­tettek önként vállalták megbízatásukat, aminek napi munkájuk után igye­keznek eleget tenni, sok­szor lemondva szórakozá­sukról, saját kedvtelésük­ről, amúgy is kevés szabad idejükről. A szocialista demok­ratizmus szélesedé­sével mind tartalma­sabb és a gyakorlati élet­ben jól működő új jogsza­bályok — mint az új ta­nácstörvény is — segítik az állami életet, a helyi gaz­dasági és társadalmi erők kibontakozását, a kommu­nális, kulturális igények, az egészségügyi és szociá­lis ellátás színvonalas ki­elégítését. E munkálkodás nagyszerű seregét, derék­hadát alkotják a tanácsta­gok, a közélet áldozatos katonái. G. M. V. KOSZORÚZÁS VOROSKON Fáklyákkal gyújtott tábortűz Felszabadulásunk 27. évfor­dulójára idén is megrendezik a természetbarátok hagyomá­nyos emléktúráját a Leányfalu felett magasodó l/öröskő-szik Iához, az ott emelt emlékmű megkoszorúzására. 1945 áprilisában véres har­cok dúltak ezen a tájon, a szovjet hadak itt verték tönk­re a németek jelentős egysé­gét. Az elesett szovjet hősök emlékére 1947. április 7-én Za- mercev tábornok, Budapest Az ön szíve, az ön egészsége Ma: egészségügyi világnap Az Egészségügy- Világszer­vezet 1948. április' 7-én kezdte meg működését, mint az ENSZ szakintézménye. Az Egészség- ügyi Világszervezet minden évben meghatározza prog­ramját: hagyomány, hogy áp­rilis 7-ét, mint egészségügyi világnapot, egy-egy nagy je­lentőségű betegség elleni küz­delem jegyében hirdetik meg. Az 1972-es év jelmondata: „Az ön szive — az ön egészsége”. Ebben az évben tehát a világ figyelme a szív- és keringési betegségekre irányul. Ugyanis a rák mellett a szív- és kerin­gési betegségek léptek az ér­deklődés előterébe. Ezek a be­tegségek a megbetegedési és halálozási statisztikák első he­lyén állnak. A szívbetegek munkakiesése jelentős vesz­teség. Az átlagos életikor to­vábbi meghosszabbodásával a társadalomban emelkedik az idős emberek aránya, és egyre gyakoribbá válik az érelme­szesedés okozta szívbaj. ' akkori szovjet városparancsno­ka jelenlétében letették az em­lékmű alapkövét, amelyet két év múlva avattak fel. Az első koszorút Kossá István helyezte a talapzatra, a SZOT akkori főtitkára, az építést kezdemé­nyező Természetbarátok Turis­ta Egyesületének elnöke, aki partizánként annak idején ma­ga is részt vett a felszabadítá­sunkért folytatott harcokban. Az emlékműnél évente több tízezren tesznek tisztelgő láto­gatást — az idén április 16- án, vasárnap délelőtt. A hiva­talos ünnepség 11.30-kor kez­dődik, a megemlékezőt Csillik András, a KISZ Budapesti Bi­zottságának első titkára tartja. A turisták szombaton dél­után gyülekeznek, részben Papréten, részben Vöröskőnél. A HÉV és a Volán már szombaton délután és vasárnap egész nap sűríti járatait. A mintegy tizenötezres tömeg jó ellátásáról a Turistaellátó Vál­lalat gondoskodik. Szombaton este fáklyás felvonulás lesz az emlékműnél, majd lenn a tá­borhelyen az égő fáklyákkal gyújtják meg a hajnalig ropo­gó tábortüzet. A szentendrei honvédség vasárnap zenés mű­sorral szórakoztatja a megje­lenteket. (Mezítlábas világ jött az­tán. Magához hívott a posta­mester. — Idehallgass, fiacskám! Postáscseléd vagy, 55 korona a fizetséged ezután. A te dolgod lesz itt a cipőpucolás, a lám­pák állandó megtisztítása — villany se volt még akkor —, azután ha néha jól viseled magad, vihetsz ki leveleket is. Ezeken kívül a kocsihajtóm is te leszel, fiacskám. Mert a postamesternek sze­kere is volt, két szép lóval. De 1921-ben ki kellett lépnem a munkából, elromlott a sze­mem, nem tudtam dolgozni tovább. 1927 újabb fordulatot hozott, megint hívatott a pos­tamester. — Akarsz-e tűzoltó lenni? — Már miért akarnék, hi­szen a pos... — Az nem számít. Gondold csak meg, kapnál egyenruhát is. Letétette velem a tűzoltó­esküt, megkaptam az egyen­ruhát, de akkor is csak pos­tás akartam lenni.) * (Volt nekünk egy oroszunk. Az ágyon pihentem, amikor bekopogott. Szép, nagydarab ember volt, bejött a lakásba, mutogatta, hogy szomjas. A feleségem nem. értette, mit akar, de félt, mert puska volt a katonánál. — Istenem, mit akar ez? — Mit akarna! Vizet akar! Hozzál neki. Az orosz fogta a vizes csup­rot, leült az ágy szélére, és magyarázott, kifelé mutogatott az ablakon. A végén lefeküdt, a puskát odaállította az ágy fejéhez. Nagyot aludt akkor az orosz. Estefelé keltette föl a feleségem, mosolyogva ébredt, aztán a kapuban mondott va­lamit. Nem értettük, de mit mondhatott volna? Csak azt: találkozunk még, visszajövök. Meg is jött karácsony estére. A szeme egészen veres volt, kezében egy fenyőágat tartott. — Tedd a falra, mama! Ennyit mondott. Magyarul. Aztán elment. Nagyon rendes volt, hozott dohányt, cigaret­tát, és tudott hegedülni, meg zongorázni.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents