Pest Megyi Hírlap, 1972. április (16. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-02 / 79. szám
1972. ÁPRILIS 2., VASÁRNAP 11 OMSZKI TÁJAKON Szibéria virágai A beszállásnál Moszkva-Vnukovó repülőterén csaknem olyan a hangulat, mint vonatinduláskor. Kisgyerekek, falusi asszonyok, a legkülönfélébb összetételű társaság utazik.« Majdnem azt mondtam, hogy afféle mindennapi közlekedési eszköz itt a repülő, s ha ez nem is egészen így van, de mindenesetre nem számít valami nagy különlegességnek a mindennapi életben. Főként nem a szibériai tájakon, ahová tartunk. Ott jóformán ez az egyetlen lehetséges közlekedési mód. Egyszóval úgy kászálódunk, helyezkedünk, mintha vonatra ülnénk, s ha belegondolok, bogy például a Budapestről Nyíregyházára utazáshoz vasúton legalább három óra kell, vagyis annyi, mint ez az út Omsz- kig, akkor méginkább fokozódik a hazai vonatos hangulat. No, persze, itt tizenegyezer méter magasan teszünk mintegy háromezer kilométert a szovjet fővárostól. Még két óra sem telik el, amikor elérjük az Uralt, majd a hangosbemondó jelzi a gépben, hogy Szverd- lovszk, az Ural fővárosa fölött járunk, s alattunk az ázsiai nagy térségekben, a felhőpamacsok alól kibukkanó földeken egybefüggő óriási fehérségen csillan meg a napsugár. Itt február végén még tart a tél (mint némelykor nálunk is régebben), s Omszkban mínusz 20—22 fokot mutat a hőmérő. Ez azonban csak nekünk jelent nagy telet, omszki kollégáink legyintenek: hol van ez a 40 fokos hidegtől. Ez már inkább tavasz, habár nem az igazi még, de lám, a napfény is milyen szépen ragyog! Pausztovszkij szavaival élve: ez már a fény tavasza. Nem is sokat gondolnánk hát a hidegre, a híres orosz télre (amelyet egyébként azokban a napokban búcsúztattak mindenütt nagy vidámsággal, utcai népünnepélyekkel), ha az ember tudatában, képzeteiben nem élne olyan élénken, hogy Szibéria — mégiscsak Szibéria. A grádu- szok számát illetően ezt nem is lehet olyan mellékesen kezelni, ámbár ez a száraz, kis páratarfalmú, szél nélküli hideg sokkalta kevesebbnek, kevésbé kellemetlennek tűnik, mint itthon a fele-negyed annyi. Szerencsére a barátság (a szónak képes és reális értelmében is) nem az időjárási, éghajlati viszonyok függvénye, így azután hamar és végképp elfelejtjük a táj kemény hidegségét, zordságát Murányi József kollégámmal, akivel testvérlapunknak, az Omszkaja Pravdának valóban meleg vendégszeretetét élveztük az üdén február végén, március elején tíz napon át. Nem szándékozom azonban más Irányba terelni ezzel azt a természetes kíváncsiságot, amely bizonyára (velem együtt) él az olvasóban, amikor Szibériáról hall, erről a romantikusan távoli hideg világról. Am a romantikából máris ki kell ábrándítanom, ha az a régi regények, elbeszélések, elképzelések talajából táplálkoznék. Mert e hatalmas (hazánknál másfélszer nagyobb) megye központja forgalmas, rendezett, mondhatnánk, európaias (ha ennek a szónak egyáltalán érdemes minősítő tartalmat tulajdonítani), kulturált, korszerű nagyváros. Netán csak úgy, véletlenül csöppentünk volna oda, akkor aligha találjuk el, hogy valahol Ázsiában, Szibériában vagyunk. Igaz, hogy ez Omszk városra és viszonylag kiterjedt környékére vonatkozik, a közeli falvak életére, amelyekben fejlett mezőgazdaságot művel az ember. Ezen az óriási területen, a távolabbi részeken azonban valóság a tajga is, meg a mérhetetlen kiterjedésű mocsár, ma is vannak vidékek, amelyek csak több napos autó—helikopter—sítúrával közelíthetők meg. E nyugat-szibériai terület ilyesféle romantikája is megvan hát, de jellemzőként valami egészen mást kell keresnünk. Azt a természetességet például, amellyel a szibériai ember — pestiesen szólva — „túlteszi” magát az éghajlat zordságán. Nemcsak azzal, hogy kedvesen tréfálkozik rajta. Mikor kérdik tőle, milyen is itt egy esztendő, bölcs derűvel azt feleli: „Kilenc hónap tél, aztán meg csak nyár, nyár, nyár...” A tréfa mögött intelem rejlik, hogy ezt el kell, el lehet viselni. Azt a mintegy 80 fokos hőingadozást is, ami a mínusz 45 fokos tél meg a 30—35 fokos nyári rek- kenő meleg között mutatkozik. S nemcsak elviselni kell, hanem normális, zavartalan, kellemes életet biztosítani. S biztosítják is! Látogatásaink során valahol megkérdezték tőlem, hogy eddig mi a legnagyobb élményem itt, Szibériában. Hirtelen zavarba jöttem, de most már biztosan tudom, hogy éppen az a határozott törekvés, ahogyan legyőzik, legyűrik, kzinte elegáns fölénnyel kerülnek fölé e kedvezőtlen éghajlati viszonyoknßk. S eközben valami sajátos, határozott magabiztosság alakul ki bennük. Büszkék rá, hogy szibirjákok, büszkék rá, hogy uraivá lettek e tájnak, e földnek. Nem szándékozom természetesen sem idealizálni, sem eltúlozni ezt a jelenséget. S nem is akarom olyan látványosságok irányába terelni, mint például a fókák társaságai, amelyeknek tagjai — férfiak és nők egyaránt — hetenként többször megtalálhatók az Irtis partján, léket vágnak a folyó jegébe, s egy szál fürdőruhában vígan lubickolnak, aztán még vidámabban hemperegnek meg , a hóban. Kemény sport ez, edzett, erős szervezetet kíván, de azért ott is— noha szép számú tábora van — valójában csak kuriózum. A természet rideg-hidegségével másként is szembe lehet szállni. E másfajta szembeszállás társadalmi méretű jelképe számomra — bármily furcsának tűnik is —: a virág, a paradicsom, a hagyma, az uborka, az alma. Talán érthetőbb, ha hozzáteszem, hogy a szibériai virág, a szibériai paradicsom, hagyma, uborka ... Először a városi pártbizottságon hallottunk róla, hogy az omszkiak virágszeretők. Ám a természet itt nem gondoskodott sem fáról, sem virágról. Száz kilométerekre sivár sztyeppék és sztyeppék húzódnak, legfeljebb nyírfaligetek, semmi más. Nem terem itt meg a fa és a virág. A hősök parkjában, ahol a szov * S jethatalomért elesett magyar internacionalisták emlékművét is fölkerestük, mégis friss virágot találtunk. S mindig vannak friss virágok. Március 8-án, a nemzetközi nőnapon (amely ott munkaszüneti nap) a férfiak üde virágokat, szegfűt, tavaszi orgonát vittek az asszonyoknak. Omszki virágokat, amelyekből áprilisban már gyönyörű kiállítást, virágversenyt is rendeznek minden esztendőben. A városi pártbizottságon mondták el, hogy valóságos mozgalom itt a virágtermelés. („Jöjjenek csak vissza a nyáron, meglátják, hogy egész vi- rggmezök borítják az Irtis partját!”) Nemcsak a városi kertészet üvegházaiban termelnek virágot, hanem üzemekben, iskolákban, intézményekben építettek kisebb-nagyobb melegházakat, és nevelik a legkülönfélébb virágzó növények százait, ezreit. Mert szebb az élet a tarka virágok, a zöldellő fa között, s nem jogos-e a büszkeség, amivel körülmutatnak, hogy ebbén a városban minden az emberi kéz munkája. A házak, az új lakótelepek, a gyárak, a megkapó méretű üzemek — de még a fák, a virágok, a növényzet is. Alighanem inkább ez a mai Szibéria igazi romantikája. Vagy még több is. Mert az üvegházak nem egyedül virágtermelésre valók. A város legnagyobb üzeme: az olajfinomító (amely egyik legjelentősebb az egész Szovjetunióban) csupán ezért talán mégsem tartaná fenn az üvegházak egész teleprendszerét. Hanem ázért, mert teljes éven át zöldségféléket termelnek itt a munkásaiknak, hogy új hagyma (amely szükséges alkotóeleme az orosz konyhának), paradicsom és más efféle mindig legyen az üzemi konyhán (17 üzemi étkezde van a finomító területén), de vásárolhassanak, vihessenek h'aza te belőle a munkásnők. Számtalan üzemben láttuk ezt hasonlóképpen. így jutnak egész évben zöldségfélékhez az omszkiak. A mnnkásellátás elsőrendű feladat. Főként a jól felszerelt üzemi boltok révén. Déligyümölcsöt, narancsot természetesen importálnak, almát hasonlóképpen, főként Magyar- országról. De láttunk szibériai almát is, Kiszurin professzornak és munkatársainak szívós fáradsága eredményét. Ma már sokfelé terem az általa kinemesített fa: ágai közvetlenül 'a talaj mentén nőnek ki a törzsből, s valósággal kúsznak a földön (innen a neve is: kúszó almafa), hogy télen ne érje a pusztító hideg, hanem a hó alatt nevelkedjen ki a gyümölcs. Megkóstoltuk: kitűnő volt. Mitagadás, számunkra megsokszorozta jó ízeit az a tudat (hadd ismételjem meg az előbb mondottakat), hogy jelképessé nőtt szemünkben ez a húsos, leves, ízletes gyümölcs. Ha azt mondom, hogy o természet mostohaságán felülkerekedő ember jelképévé, akkor egy nagy egésznek csak részletéről szóltam. Mondjuk, egy körszeletről. Mert ugyanennek a körnek más-más szeletébe ilyesmiket írhatnék bele: éjszakai munkásszanatórium, üzemi sportcsarnok, kolhoz-gyógyfürdő, gyári uszoda ... Vagyis csupa olyat, ami a munkások jobb életviszonyait, a dolgozók jobb ellátását szolgálja. Közös talajon gyökerezik hát a télen termő üvegházi uborka, Kiszurin kúszó almafája, meg az éjszakai munkásszanatóriumok meglepően kiterjedt rendszere és a többi, 'amiről — és még sok minden másról — rövidesen riportsorozatban kívánunk beszámolni olvasóinknak. Azonos szemlélet gyümölcsei ezek — a munkásokról való körültekintő gondoskodáséi. Sok mindent ismernek már olvasóink az omszkiak életéből, hiszen a Pest megyei pártmunkáskül- döttség tavalyi útja után Cservenka Ferencné elvtársnő átfogó cikke és dr. Maróthy László cikksorozata beszámolt e távoli és mégis oly sok magyar emléket őrző tájról, ahol nagy-nagy megbecsüléssel él az 1918-ban ott harcolt és hősi halált halt, mártíromságot szenvedett magyar internacionalisták kultusza. Mi is tudtuk ezt, mégis rendkívül jóleső meglepetést szerzett, hogy nemcsak e felemelő múlt, hanem jelen életünk iránt is eleven érdeklődés él a messze Irtis partjaim. Őszinte és valóban széles körű a figyelem irántunk, sokat tudnak rólunk, még jobban meg akarnak ismerni bennünket. A Pest megyéhez fűződő testvérbarátság itt kézzel foglíató, látható valóság. Beszéltünk iskolásgyerekekkel, akik precízen tudják, ki volt Ligeti Károly, sőt mondhatnám: mindegyikük tudja. Láttuk az utcát, amelyet Ligetiről neveztek el, láttuk emléktábláját a ház falán, ahol annak idején összejöveteleiket tartották az 1918-as vörös magyarok. Láttuk a magyar internacionalisták emlékművét a hősök kertjében. Láttunk kiállításokat, magyar sarkokat üzemek, iskolák klubtermeiben, könyvtárakban hazánkat ismertető cikkekkel, folyóiratokkal, klasszikus és mai magyar írók orosz nyelven kiadott műveivel. Láttuk egy kollégium növendékeinek magyar táncát népi viseletűnkben. S lapozgattunk szinte meghatóan szép pályamunkákat Magyarországról, testvérlapunknak, az Omszkaja Pravdának a szerkesztőségében. Ennél időzzünk el egy keveset. Január elején ugyanis a szerkesztőség nyilvános pályázatot hirdetett meg a lapban „Hogyan ismered Magyarországot?” címmel. Ebben több Magyar népi táncot járnak az omszki 2. sz. iskola-kollégium tanulói« kérdéscsoportban összesen 13 kérdést adtak föl a pályázóknak hazánkról. A beküldési határidő február 15-e (tehát viszonylag nem túlságosan hosszú idő) volt, s addigira 160-an küldték be feleleteiket. De nem ám egymondatos válaszokat, hanem valóságos kis tanulmányköteteket. Ámulattal lapozgattuk ezeket a kézzel vagy géppel írott 40— 50 oldalas pályamunkákat, amelyeknek beküldői között épp úgy volt diák, mint háziasszony, munkás vagy egyetemi docens. Rajzokkal, kivágott képekkel, mások magyar bélyegekkel illusztrálták kis műveiket. A nagy érdeklődés miatt újabb fordulót is írt ki a szerkesztőség. Erre az előzőnél nehezebb, újabb kérdéscsoportokra kell megfelelni. A győztesek nevét éppen e napokban, április 4-én teszik majd közzé, felszabadulásunk évforduló-^ ján. Az első helyezettel remélhetően személyesein megismerkedhetünk, mert jutalma 17 napos magyarországi látogatás lesz. A barátság történelmi útja, amely 1918-ban indult el, így fut napjain-, kiig, s jövendő napokig. Valósággal zavarba ejtő volt, hogy bármerre jártunk: pártbizottságokon, üzemekben, iskolákban mindenütt pohárköszöntőbe foglalták o fiálás megemlékezést, amelyet az egykőtt magyar internacionalisták révén népünk iránt éreznek. Pedig, hogy az akkori segítséget történelmünk során milyen sokszorosan visszakaptuk az omszkiaktól is, ar- ról minden külön szó nélkül ta-< núskodott számtalan véletlen találkozás, ismeretség. Olyan férfiakkal — nem is kis számban —, akik részt vettek hazánk felszabadítása-1 ban, sőt Pest megye területén har-t coltak. Értesültünk róla, hogy kö-i zülü-k sokan szeretnének levelezni olyan várossal vagy községgel, ahoL annak idején felszabadító harcukat vívták, mert tudni szeretnék, hogyan élnek most békésen ott az emberek. Nagy öröm lenne, ha éppen e sorok nyomán jelentkeznének olvasóink vagy az üzemi MSZBT-tag- csoportok közül ilyen szándékkal. Szívesen közvetítenénk ebben. Szovjet-Magyar Baráti Társaság is dolgozik Omszkban. Megyei elnökétől, Alekszandr Nyikolajevics Geraszimovtól tudtuk meg (aki egyébként járt nálunk az MSZBT- kon g resszuson), hogy a Társaság omszki tagozata 1962-ben alakult, s azóta a megyében már 52 kollektív tagcsoportot tartanak nyilván. Előadásokat, kiállításokat rendeznek hazánkról, s a nyáron „Testvérmegyénk: Pest megye” címmel szeretnének a város főútvonalán tablósort felállítani. A magyar ifjúság életét ismertető fényképkiállítást a megyében. több mint ötszáz helyen mutatták be. S beszélhetnénk még a csaknem Három a 160 pályaműből: az Omszkaja Pravda magyar pályázatára beküldött dolgozatok egy-egy oldala, minden iskolában életrehívott és gazdag programmal működő nemzetközi kapcsolatok klubjairól, bennük külön magyar csoportokkal. Beszélhetnénk a felszabadulásunk évfordulójának megünneplésére tett előkészületeikről épp úgy, mint a Magyar Tanácsköztársaság tiszteletére rendezett megemlékezésről, meg arról, hogy június 2-án, Ligeti Károly és társai mártírhalálának napján valamennyi magyar emlékhelyre virágot, koszorút helyeznek majd. Még sok ilyesféléről írhatnék, de valamennyi egyet mutat: a múlt és a jelen élő barátsága fonódik egybe újból és újból. Azt is láttuk, hogy miért, hogyan. Itt ugyanis az internacionalizmus elvét és gyakorlatát már az iskolákban magától értetődő természetességgel fogadják magukba a gyerekek. A felnőtteket pedig saját életük tapasztalatai tanították meg erre. n 1 P»Jr/V Zy\ 1 • \ \ BBHTE PC HA 1 • POfikAt Ebből flott ki az a tiszta és őszinte barátság is, amelyet irántunk éreznek. S amelyet csak hasonlóval viszonozhatunk. LÖKÖS ZOLTÁN A Pest megyéi Hírlap melléklete í t
