Pest Megyi Hírlap, 1972. április (16. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-02 / 79. szám

^.Korunlf /óruma£i a felsőbb színt nagy problémái vannak elsősorban napirenden, ezek körül vannak viták, s ilyen szinten ütköznek meg a nézetek és az érdekek, legfőképpen akörül, hogy a tudományos­technikai forradalom társadalmi hatá­sai és perspektívái mik lehetnek és mik legyenek. Az alsóbb szint kevésbé van reflektorfényben, s a nézetek ütközése sem olyan drámai e mikrovilágban .. Erdei Ferenc: „Város és vidéke” Á Pest, megyei Hírlap ,í melléklete A haza egy darabja T alán tizenöt éve sincs annak, hogy a tanyavilágot szinte egy csapásra meg akartuk szüntetni. . Ez azonban nem sikerült, és nem sikerülhetett, mert a történelem­ben nem mindig lehet sietni. A tanyai életforma tehát tartja magát, úgy, hogy közben önmaga is igyekszik alakulni. A változó világ s benne a változó or­szág is segít neki ebben. De mégis, e periférikus életformában az ország la­kosságának majdnem egytizede él. A nagykátai járásban például tízezer em­ber. Ami a dolog anyagi, gazdasági oldalát illeti, talán nem is élnek itt olyan rosz- szul az emberek, bár vannak 'azért olyanok is, akik a „szegénységet va­gyonként őrzik’’. De vajon hogyan gaz­dálkodnak itt az emberek a szellemiek­kel? Mert az sem közömbös sem az ő számukra, sem a társadaloméra. A kép, ha innen szemléljük, nem szívderítő. A tanya és a külterület, ha mozdul is a környékén levő és viszony­lag gyorsabban fejlődő, kulturálódó fa­lu felé, az infrastrukturális előnyök miatt, de gondolkodásmódban, szellemi igényben, a kultúra régióiban alig-alig moccan. A tanyai népművelők és tanítók, a művelődési autóval közöttük járó könyvtárosok a megmondhatói ennek. Mindezt nem azért mondom, mintha nem volnának a kultúra, a közművelő­dés és a párt munkásai részéről erőfe­szítések, s ennek nyomán bizonyos eredmények. Sőt, a helyi igények is je­lentősek. Az azonban már más kérdés, hogy mennyit és még mit kellene ér­tük tenni? Hiszen a tanyavilág és a külterület is az ország. Hazánk egy da­rabja. Csak hogy a sokrétű egyéb teen­dőink mellett néha-néha kiesik figyel­münk köréből. S ez a tanyán lakóknak sokszor hátrányosabb, mint másoknak, akik nem ilyen életformában élnek. P ersze, ez a tanyai életforma főleg külső megjelenésében ma már nem a félfeudális Magyarország tanyavilága. De nem is a kívánt szocialista életforma. Tendenciá­jában, ha lassan is, e felé halad, de még mindig több benne a régi, mint az új. Főleg, ami á gondolkodásmódot, a po­litikumot, a mfiyeltséget illeti. A ta­nyavilág embere, így a nagykátai járásé is, még nem kommunikálódott úgy a társadalomba, mint azt mi szeretnénk. Jóval nehezebben igazodik el az ország és a világ dolgaiban, mint a falusi vagy városi ember. S amit ebben segíteni tu­dunk neki, nem is mindig egyértelmű, és nem is mindig elegendő. A járás tanyavilágában és külterületén — mint írtam — tízezer ember él. Va­jon hogyan „gondozzuk” ezeket az em­bereket kulturálisan? Nézzük meg elő­ször a közműveltség alfáját és ómegá­ját, a könyvet, az olvasást. Ennek a vi­szonylag nagy számú embercsoportnak az úgynevezett letéti könyvtárakban 200—500 kötet áll rendelkezésére. Kö­zülük 1470-en olvasnak. Ennek fele ti­zennégy éven aluli gyerek. A huszonhat évesnél idősebb olvasók száma kb. 400—500-ra tehető. Egy ol­vasó évi átlagban tizennégy könyvet olvas, alig többet, mint havonta egyet. S vajon mit olvas? Történelmi regényt és útleírást, a kisebb gyerek pedig me­séket. Ismeretterjesztő műveket, a me­zőgazdasági szakirodalmon kívül, szin­te majdnem semmit. Bizony ez a tanyai nép nem „olvasó nép” még. A fenti helyzet azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem olvasnának többet és többen, ha több és frissebb lenne a könyv, ami kijut hozzájuk. Ha a letéti könyvtáros nem 100—200 forintos tisz­teletdíjért, csupán ügyszeretetből csi­nálná, amit csinál, fia a könyvhét ide is eljutna, s nem rekedne meg a városban. Mert néha-néha megmozdul ám a kul­túra felé ez a tanyai ember is. Nem hálátlan közönség. Hogy így van, 'azt azok az írók bizonyíthatják, akik időn­ként, sajnos, elég ritkán, eljutnak kö­zéjük. Beszélnek nekik és beszélgetnek velük. Írnak róluk. Egy-egy ilyen ese­mény sokáig hullámzik még a homok­verte szőlők és a buckás utak házai kö­zött. De az írók elmennek, s maradnak b régi lehetőségeink. A z egyre rendszeresebben kijáró művelődési 'autók ma már nyolc-tíz helyen vetítenek já­tékfilmeket, sőt, 1969 óta isme­retterjesztő filmeket is. Milye­nek ezek a filmek? Változatosak és vá­logatás nélküliek. Van közöttük igazi remekmű, van „közönségfilm”, van kri­mi és western is. Ez az ömlesztett és válogatás nélküli film-„ellátás” az amúgyis nehezen tájékozódó tanyai em­ber érzelem- és gondolatvilágát még jobban összekuszálja. Miért nem lehet számukra válogatni, céltudatosan és te­matikuson? Vagy miért nem lehet a film előtt vagy után érthetően megmagyarázni, mit láttak? Sokkal nagyobb szükségük lenne erre, mint az éjszakai előadáso­kat kedvelő tv-nézőknek. Minderre ta­lán csak a Moziüzemi Vállalat műsor­politikusai válaszolhatnának. S milye­nek a filmek technikailag? Többnyire elavult, agyonjátszott kópiák rossz hangminőséggel. Negatívumok ezek? Igen, azok, de úgy és azért azok, mert a vélt tanyai igényekhez mérik és mérjük őket. Ahe­lyett, hogy velük felemelnénk az igé­nyeket olyan nívóra, amilyet a szocia­lista kultúra megkövetel. Most azt gon­dolva, hogy kultúrát ad, tulajdonkép­pen alacsony szinten szórakoztat. A ta­nyavilág emberét azonban ezekkel a módszerekkel is a társadalmi, a közélet felé irányítja. Máig is igaz: „jót s jól, ebben áll a nagy titok”. Mindezt azzal együtt, hogy a tanyai településrendszert még sokáig számításba kell vennünk. Ott valamiféle nagy infrastrukturális beruházásokra nem lehet számítani. Marad tehát a közművelődés eszköze. De jóval magasabb színvonalon kell azt csinálni. S még valamit. Éppen mert a tanyai települési rendszer szétszórt, a kultúrának kell az ott élőket összefog­nia és összehoznia. S zerencsére a felismerés nálunk is megvan. Bizonyos új és színvo­nalasabb módszerek kezdenek kialakulni. A járási könyvtár és a TIT kezdett el egy kísérletet, ami sokat ígér, ha sikerül, s utána kö­vetkezetes lesz. Olyan egységesítő mód­szerről van szó, amely egy-egy tanya- központban egyszerre magában foglalja az író—olvasó-találkozót, a filmbemuta­tót, a TIT-előadást és 'a gyermekfoglal­kozást. De megmozdultak a művelődési há­zak és a művelődési központok is. Ta­nyanapokról, vetélkedőkről, tanyai szín­játszók bemutatóiról tudunk. Mintha az eddig szétszórtan jelentkező kulturális ráhátás kezdene koncentrálódni. S ez már figyelemre méltó dolog. Könyvtár, művelődési ház, TIT, iskola, párt és ta­nács kezdi összehangolni a munkát. El­ső lépések ezek a tanyavilág és a külte­rület közéletének kialakítása felé. Mert ez a következő lépés. Amit főleg a nép­frontnak kell megtennie. A népfront fa­lun már igen figyelemre méltó eredmé­nyeket tud felmütatni. Most egyre job­ban ki kell mennie a tanyavilágba is. össze kell fognia a könyvtárral és a többi más intézménnyel. De ez mind nem elég. össze kell fognia a tanyán, a külterületen élő emberekkel is, s ott a közélet mikrofórumait kell kialakítani. Politikai és közművelődési fórumokat, ahol ezek a periférikusán élő emberek összejönnek, olvasnak, beszélgetnek, jó előadásokat hallgatnak. S mindezt a népfront segítségével maguk hozzák lét­re önmaguknak. E gy, már-már feledésbe merülő tradíció feltámasztásáról van szó. A magyar munkásmozga­lomnak és az agrárszocialista mozgalmainknak volt egy szép és nemes összetartó formája: a mun­kásegylet és a falusi olvasókör. Ezekből az alulról létrehozott intézményekből amellett, hogy a munkás- és paraszt- közvélemény helyi politikai fórumai voltak, a magyar munkásmozgalom nem egy nagy alakja emelkedett ki. Ezek az egyletek és körök a múlt században és a két világháború között a marxista­szocialista gondolkodás szervezetei vol­tak, ^melyekre az akkori politikai pár­tok nagyon is odafigyeltek. A mai történelmi és társadalmi szi­tuációban, a népfront keretein belül, rendkívül hasznosak volnának 'a falu mellett a tanyavilágban is ezek a poli­tikai-közéleti fórumok. A népi-nemzeti VINCZE LAJOS: TANYA egység keretében igen gyümölcsözően tudnák a párt politikai célkitűzéseit a tanyavilágban is segíteni és megértetni, s egyben a közművelődés nagy segítői is lennének. Nem klubokról van szó. A klub talán sokkal inkább a városi élet társadalmi­közéleti fóruma. Az egylet vagy kör valami sajátosan hazai, a munkás- és parasztmozgalomhoz kötődő forma. Alulról, társadalmilag szervezett köz­életi forma. Pontosan azt kellene meg­testesítenie, ami ma a vidékről, a fa­luról és a tanyáról legjobban hiányzik: a közéletet. Nagyon találóan jegyzi meg Márkus István Kifelé a feudalizmusból című^ tanulmánykötetében közéletünk­ről szólva: „Termelőként — pontosab­ban munkavégzőként — és fogyasztó­ként lépést tart az ember a termelési apparátus és a fogyasztási lehetőségek fejlődésével. Emberként marad ki a korból. Mint családapa, mint család­anya, mint magánember, mint érző lény, mint intellektus. Mint zoón politi- kon.” Márpedig közéleti, politikus em­ber nélkül hihetetlenül nehéz dolog a szocializmust építeni, a szocialista for­radalmat a mindennapokban végigcsi­nálni. E zt a helyzetet kell megtörni a ta­nya és a külterület emberében is, ahol ez még hatványozot­tabban jelentkezik az életkörül­mények miatt. Ehhez tudnának komoly segítséget nyújtani a népfront­körök. A szocialista társadalom embere emberként nem maradhat ki a korából. Nem is marad, ha vigyázunk erre. Ennek felismerése egyre jobban erősö­dik. Mégpedig olyan átfogóan, hogy a tanyai külterületi embert a közművelő­dés eszközeivel kapcsoljuk be korába. Nagy szükség is van erre a felismerés­re, mert a termelés és fogyasztás dol­gai hovatovább hajlamossá tesznek so­kakat arra, hogy arról, akinek érdeké­ben történik mindez, tehát az emberről, megfeledkeznek. Sokat emlegetjük ma­napság az átmenet korszakát, s ezen belül a társadalmi átrétegződést. S ez így igaz. De az ember megy át a kapi­talizmusból a szocializmusba, és az em­ber „rétegződik át”. Ez a folyamat az ember számára önmagában sem köny- nyű dolog. Gondoljunk csak például ar­ra, hogy a nagykátai járás tanyavilágá­ban iskolai végzettség tekintetében az ott élők többsége, az ötven éven felü­liek, egy-hat osztályt végeztek. A har­mincöt és ötven év közöttiek, akik harminc százalékot tesznek ki, négy-hat osztályt jártak. S csak tíz százalék, a tizennégy és harmincöt év közöttiek vé­gezték el a nyolc általánost. Mit és mennyit kell segítenünk ezeknek az em­bereknek, ha azt akarjuk, hogy még az ötvenévesek is, ha csak megközelítően is, ne maradjanak ki korukból, „zoón politikonokká” legyenek. Nekik már nem elég az iskola. Ide céltudatos és összefogott politikai és közművelődési munka kell. Mennyi konzervativizmust, évszázados beidegződést, korszerűtlen szokást és magatartásformát kell eny­híteni, feloldani és leküzdeni ahhoz, hogy kívül ne maradjanak a koron, amelyben élnek. Hogy a szocializmus kora számukra többet jelentsen, mint a munkahelyen elérhető, a múltbelinél összehasonlíthatatlanul jobb kereseti le­hetőséget. Hogy a kor, amelyben élnek, ne csak jó anyagi, hanem jó kulturális közérze­tet is jelentsen számukra. Ismerjék meg a szellem örömeit is. S értsék meg, hogy ez is a jóléthez tartozik. Valóság legyen számukra az is, hogy beleszólhatnak saját világuk formálásába. A tanyavilág történelmi örökség. Hazánk múltbéli településrend­szerének olyan sajátossága, amihez hasonlót sem a nyugat­európai kapitalista, sem a ke­let- és közép-európai szocialista orszá­gok nem ismertek. Örökség, tehát: máit. Még tartja magát mindaddig, amíg az urbanizáció folyamata nálunk is ügyfél nem gyorsul, hogy vonzása a tanyai emberek számára is ellenállhatatlanná válik. De ez még később lesz. Addig úgy kell vele számolni, mint hazánk egy olyan darabjával, amelyet a köz- művelődés hatékony eszközeivel lehet most a legjobban bekapcsolni a magyar társadalom tevékeny életébe. Antalfia Jenő Helyünk a nap alatt Minden nép, minden nemzet többre törekszik. Természeté­nél fogva is, a társadalmi be­rendezkedéséből következő törvényszerűségeknek engedve is. A gazdasági fejlődés ma világszerte — mérce. A gyors gazdasági fejlődés előfeltétele s egyben alapja az életszínvonal emelkedé­sének. Minden nép, min­den nemzet többre törekszik, állítottuk föntebb. Igaz. E tö­rekvés megvalósítása azután létrehoz egy rangsort; a fej­lett, a közepesen fejlett és a fejlődő országok csoportját. Hazánk ma a másodikba tar­tozik. Sokféle mérce Hol van a helyünk a nem­zetek rangsorában, ami gaz­dasági fejlettségünket illeti? Nincs mutató, amely egyma­gában, s kizárólagos érvénnyel segítene hozzá a válaszhoz. Sokféle tény kínálkozik pél­daként. így az, hogy 1941-ben száz fizikai dolgozóra 13 , szel­lemi foglalkozású jutott Ma­gyarországon, 1970-ben már 32. Azaz nőtt a társadalom tu­dásbeli szintje, ami a gazda­sági növekedés elengedhetet­len feltétele. Ha ezt nézzük, helyünk már a fejlett országok között van, ugyanúgy, mintha a tudományos kutatásokra fordított kiadásoknak a nem­zeti jövedelemhez mért ará­nyát tekintjük. Kereshetjük a választ ott is, hogy míg 1938- ban a gyáriparban foglalkoz­tatottak szárny mindössze 400 ezer fő volt, addig napjaink­ban az ipari foglalkoztatottak aránya az összes aktív kereső­kön belül oly magas, hogy a fejlett országok között biztosít számunkra helyet. Végül is kell lennie összefogóbb mércé­nek, amelynek segítségével el­igazodhatunk tények, adatok kuszának tűnő szövevényében — mondhatja az olvasó. Van ilyen. Nemzetközjleg elfoga­dott és használt mutató az or­szágok gazdasági fejlettségé­nek megállapításához az egy főre jutó nemzeti jövedelem. Magyarországon ez 750 dol­lár körül van, s így a közepe­sen fejlett országok csoport­jában a helyünk. Tervek sze­rint a hetvenes évek második felében éri el az egy főre szá­mított nemzeti jövedelem az ezer dollárt, ami már kellő alap a fejlett országok cso­portjába való átlépéshez. Iga­zán csak akkor mérhetjük fel haladásunkat, ha hozzátesz- szük: a felszabadulás előtt hosszú évek átlagában mind­össze egy százalék volt a nem­zeti jövedelem emelkedése, s ezért nemhogy csökkent vol­na a rés hazánk és az akkor fejlettnek számító országok között, hanem növekedett. A felszabadulás után a nemzeti jövedelem évi átlagos bővülé­se — az ötvenes évek első fe­lét kivéve — soha nem volt kisebb évi négy százaléknál, s 1950 és 1970 között meghá­romszorozódott. Aminek ter­mészetes következménye, hogy míg a háború előtt hazánk és a legfejlettebb országok eseté­ben az egy főre jutó nemzeti jövedelem különbsége hatszo­ros, tízszeres volt, ma a há­romszoros értéket is csupán néhány esetben lelhetjük fel. Döntött az ipar E lényeges változás legfon­tosabb forrása az a szerkezeti módosulás, ami a nemzeti jö­vedelem termelésében végbe­ment és végbemegy. Hazánk az agrárországok közé tartozott, s még 1949-ben is nemzeti jöve­delmünk 48 százalékát szolgál­tatta a mezőgazdaság. Nap­jainkra ez 17 százalékra mér­séklődött, az ipar részesedése viszont 26-ról 43 százalékra emelkedett; boldogulásunk, jö­vedelmeink forrásává, ter­veink alapjává elsősorban az ipar vált. Az ipari termelés évi átla­gos növekedése húsz esztendő alatt, azaz 1950 és 1970 között több, mint nyolc százalék, azaz nagyobb, mint például Ausztriában, Belgiumban, Franciaországban, Angliában. A szocialista iparosítás — s ennek mindennapjainkra való kihatását aligha szükséges részletezni —. lehetővé tette, hogy tíz esztendő alatt, azaz 1960 és 1970 között megkétsze­reződjék a villamosenergia­termelés, megháromszorozód­jék a gördülőcsapágyak elő­állítása, kilenc ezerről 242 ezerre bővüljön a villamos háztartási hűtőszekrények gyártása, kétszer annyi gázt használjon fel a lakosság, öt­ször annyi vágott baromfit vásároljon . . . Rövidebben szólva: lehetővé vált, hogy növekedjék az árukínálat, sőt, több tekintetben árubőség le­gyen. Ha most azt nézzük, hogy a különböző termékek előállítása alapján a nemzet­közi mezőnyben helyzetünk miként változott, akkor az ötvenes évek végén meglevő jelentős különbségek mérsék­lődését állapíthatjuk meg. Szembetűnő volt például el­maradottságunk a háztartások gépesítésében. 1960-bán száz háztartásból mindössze 15- ben működött mosógép, há­romban televízió, egyben vil­lamos hűtőszekrény, ami messzire esett a fejlett orszá­gok átlagától. 1970-ben vi­szont száz háztartásból már 53-ban volt televízió, 50-ben mosógép, 32-ben hűtőszek­rény; a rangsorban ilyen te­kintetben is sikerült feljebb kerülni, s az állampolgár szá­mára ilyen módon is mérhe­tővé tenni a gazdasági növe­kedés célját, az életkörülmé­nyek javítását, az életszínvo­nal emelését. Hús, gyümölcs Érdekes képet mutat a sze­mélyes fogyasztás összetételé­nek változása is, ha éppen ebben kívánjuk mérni, hol helyezkedünk el a nemzetek rangsorában. Köztudott, hogy szeretünk jól enni, de ennek vannak termelési és — jöve­delmi feltételei is! A vizsgálódó szem számára sokat mond, hogy az állati eredetű fehér­jék fogyasztásában 1954—1955- ben az Egyesült Államoktól 56, Svédországtól 50, Angliá­tól 42, Ausztriától 32 száza­lékkal maradtunk el, 1968— 1969-ben viszont a különbség — az országok hasonló sor­rendjében — már csak 39, 22, 22, 18 százalékra rúgott. Meg­egyező eredményre vezet, ha a gyümölcsfogyasztás növe­kedését s más országokhoz mért arányát vizsgáljuk, azaz táplálkozásunkban is tanúi le­hetünk a hazai és a nemzet­közi szint közeledésének. Ami­hez persze döntő mértékben hozzájárult, hogy 1960 és 1970 között a bér- és bérjellegű jö­vedelmek összege 59,3 mil­liárd forintról 105,7 milliárdra emelkedett; volt miből fedezni a növekvő igényeket. Csupán szerény ízelítőt ad­hattunk abból, hol is a he­lyünk a nap alatt, s hogyan jutottunk feljebb. Az emelke­désben döntő része volt a gazdasági-társadalmi beren­dezkedés változásának, annak, hogy munka és boldogulás egyre összetartozóbb fogalom­má lett. Mert igaz — amint azt az éppen egy hete nyilvá­nosságra hozott alkotmány- tervezet mondja ki — hogy „A magyar államot több mint egy évezreden át a nép mun­kája, áldozatvállalása, társa­dalomformáló ereje éltette és tartotta fenn”, de még iga- zabb, hogy ez a munka, ez az erő való értelmét, a „miénk az ország, magunknak épít­jük” jelszóval kapta, kaphatta meg. Mészáros Ottó ! I 4 ÁPRILISI ÜNNEP

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents