Pest Megyi Hírlap, 1972. április (16. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-16 / 89. szám

FEET MEGYEI

PEST MEGYEI ALKOTÁSOK

KÉT KÖLTŐ

DEREGAN GÁBOR:

Egy üveg zöldszilváni

APÁTI MIKLÓS

Született: 1944

Szeretlek ó időm

mert — egyszer — kihagytál a háborúból

Szeretlek anyám és húgom

és téged is szerettelek apám

mi semmit se veszthettünk a háborúban

Szerettelek ó demokrácia

mert fölneveltél kásán babon és öntudaton

Szeretlek fővárosom

lebombázatlan hegyeid felépült hídjaid

Szeretlek Európa

Clemmceau határai közt elvándorolgatok Szeretlek hazám

mert mégis megmaradtál és benned én is

Vác bővelkedik irodalmi hagyományokban — Madách Imre és Juhász Gyula életének egy-egy korszaka kapcsolódik e kisvároshoz. Méltó tehát, hogy az utókor emlékművekkel tisztelegjen munkásságuk előtt. Mindez egyelőre a Lőwy Sándor Gépipari Technikum kollégiumának előterében valósult meg domborművek formájában. A Madách-portrét még a Nagykátán született Szödi Szilárd mintázta 1931- ben konvencionális mérték- tartással. A mesterség tiszteletén alapuló, de a művészet magaslatát el nem ért bronz- lap sejtet ugyan valamit Madách Imre nagyságából, de nem közelíti meg Juhász Gyula látomását Az ember tragédiájának lánglelkű írójáról. „Gondolatok örök lombikjában Örök embert alkotott Madách”.

Juhász Gyula 1899-ben rövid ideig tartózkodott Vácott. Ütját kereste

,,Vóc fölött, vén erdők alján, Vesztett harcok alkony utján”.

Szabados Béla 19G3-ban készült el a Juhász Gyula-portréval, anyaga vörösmárvány. A profil hűen idézi a nagy költő nosztalgiáját, zaklatottságát.

Hogy milyen mélyre hatol a két igaz költő művészi igazsága az ifjúság lelkében, azt külső körülmény is jelzi, őszinte kívánságunk, hogy mindig friss virág álljon őrt Vácott is Madách Imre és Juhász Gyula dombormű vekkel is jelzett halhatatlan emlékénél.

Losonci Miklós--------ló

ját, és jóízűen nevetett, egykét sikertelen halászesetén. Ilyenkor látszott fehér fogsora. Erre a gondolatra megállt egy utcai villanylámpánál, elővette zsebtükrét, és megnézte a saját fogait. Sárgának találta. Elhatározta, hogy naponta kétszer mos fogat.

★

Gyötrelmes éjszakája volt. Mindig felébredt, az órát nézte. Az meg olyan lassan járt, alig haladt. A nappal még rosszabb volt. Nem ért a munkája hajítófát sem. Nem szóltak neki, talán az apjára tekintettel, vagy nem vették észre. Fáradtnak érezte magát, olyannak, mint ötödikes korában, amikor a vörheny után először kelt ki az ágyból. Idegesen mordult a „srácokra”, ha tréfálkoztak vele. Az egész üzem felfordult, nem olyan, mint máskor.

Ma egyenest a strandra. Az anyja is szidta, hogy ünneplőben indul dolgozni, nem keres ő még rávalót. Jobb is, hogy nem megy haza, mert nagyon megmondogatná. Magában azért igazat adott az anyjának, de mit csináljon?

Végre ott ültek a kis csónakban, Kató evezett. Ö meg a támlának támaszkodva ült, és elfelejtett minden bajt, csak nézte ezt a csuda lányt. Nem hitte, hihetetlen ... hihetetlen, hogy ő, Kiss Ferkó, itt ül az egyetemista nő csónakjában. Bámulta Katót, valami megfoghatatlan, eddig soha nem érzett gyönyörrel megbűvöl- ten, tiszta szívvel és még tisztább gyermekes szent gondolatokkal. Kicsit napégett arcát, úszósapkája alá csavart barna haját. Nem olyan, mint a többieké, jaj, de utálatosak a rövid kutyafarkú frizurák.

Kicsi a szája, rózsaszínű, kerek, gömbölyű az álla, babaarcának hamván finom selyem- pihék csillogtak. Nézte áhítattal, már nem a szemével, hanem mindenével.

Összepillantottak. Ferkó önkéntelenül elfordította a fejét, az estébe hajló délután röpdö- ső tiszavirágait nézte, ezerszámra libegtek körülöttük a víz fölött. Később helyet cseréltek. Ferkó evezett. Olyan sebesen, erőteljesen húzta a lapátokat, hogy Kató rászólt:

— Mi az, Ferike, rossz kedvében húzza ennyire? Ráérünk ...

Elszégyellte magát, meglassította az ütemet.

Kató beszélt mindenféléről. Saját magáról. Félárva. Apja mérnök volt. Elhalt nyolc esztendeje. Azóta anyja nevelte szegény tanítói fizetéséből. Hála az államnak, hogy ösztöndíjat ad, másképp nem lehetne orvos. Nehéz körülmények között élnek.

Ferkó száján akarata ellenére kiszaladt a gondolat, ügyetlenül.

— Mit segíthetek, hogy könnyebb legyen az élet?

— Maga aranyos kis csacsi. Semmit. — És olyan szeretettel, megindultan nézte az evező fiút, hogy az elvétette a la- pátolási ritmust, Még hozzátette:

— Jószívű, helyes fiú maga, Ferike. Meglátja, könnyen boldogul az életben.

Mellettük a parton egy asz- szony zavarászta süldő lányát, trágár szavakkal ország-világnak kiabálta anyai átkát.

Besötétedett, mire a mólónál kikötötték a csónakot. Ferkó hazakísérte Katót. Ettől kezdve mindennap megismétlődött a strandolás. Vasárnap már ebéd után. Annyira megszokták egymást, a közös csónakázást, beszélgetéseket, hogy ha Kató valami miatt nem jött, emez sem találta helyét. Ha meg rossz idő volt — mert ilyen is előfordult kétszer — Ferkó egészen beborult, jobban, mint az ég. Ilyenkor megvárta az éjféli jelentést is, hátha mond va1/r.m.i hiy.tn.f.nf. n&. i/l.ngnrn.a'rril

Már két hete élvezték a kellemes nyarat, a szép délutánokat, amikor este hazamenet Ferkó minden átmenet nélkül megcsókolta Kató arcát úgy, ahogyan anyját, gyermekkora óta.

— Ferikém, udvarlásról szó sem lehet. Szépen pajtásko- dunk, úgy mint eddig.

★

Keskeny takarón feküdtek a fűzfák hűvös csöndjében. Fer- kónak úgy tűnt, hogy még soha nem volt ilyen megnyugtató csöndben.

— Jó itt. Nagyon jó — szólalt meg.

— Még nem volt itt soha?

— Nem.

— Én egyszer érettségi után egy nagy társasággal, akkor hegedült az egyszál zenész olyan rosszul.

— Én mindennap eljönnék ide. Csak ketten lennénk — szólt mélán, öröm nélkül a fiú.

— Holnap már nem találkozunk — csöppent ki az üröm a lány száján.

— Többet soha? — támaszkodott félkönyékre Ferkó, ku- tyahüségű szemében kétség- beeséssel keveredett bánat tükröződött.

Egészen közel hajolt a hanyatt fekvő lányhoz. Sokáig nézték egymást szótlanul. Még nem érezte magához ennyire közel ezt a gyönyörűséget. Akkor sem, mikor fürdőruhában egymás mellett ültek a parton. Most hamuszürke vászonruhájában, pici, lapos sarkú körömeivőjében, széjjel terülő hajával olyan csodálatos. Meleg, illatos, kedves.

„Mindig őrizném, úgy vigyáznék rá. hogy soha semmi ne érje. Hiszen ilyen lány nincs is több a földön” — gondolta és szó nélkül simogatta arcát, homlokát, haját, finoman, remegő kézzel.

— Kató, én meghalok egyedül. Ne menjen el! Nincs senkim magán kívül, se testvérém. se m.pnprtn n/n.iin/m. fta

senkim. Én még nem szeret- \ tem így.

Kató is félkönyékre támasz- ! kodott, közel voltak egymás- \ hoz. Erezték leheletük forró- \ ságát.

— Én is szeretem magát, \ mert egyszerű, természetes, \ kedves fiú. Én sem felejtem el i soha ezt a két és fél hetet... g

Megfogta a fiú fejét Iá- \ gyan, szeretettel lenyomta a \ plédre. Föléje hajolt, és még $ halkabban folytatta:

— De mi hiába szeretjük 5

egymást. Ha otthagynám éle- \ tem célját, a szakmát, örök- \ re boldogtalan lennék. Ugye, \ maga is szereti a foglalkozá- 5 sát? $

— Már nem szeretem az \ üzemet — rázta fejét, hogy § ellentmondását nyomatéko- \ sabban jelezze.

— Majd megszereti újra. \ ... Majd írunk egymásnak. § Elmondjuk örömeinket, baja- i inkát. Jó?

— Jó — csillant fel a re- 5

mény.

— Kató, jövőre befejezem a \ tanulóskodást, felmegyek \ Pestre dolgozni — talált meg- $ oldást a fiú.

— Mennyivel lesz jobb?

— Látjuk egymást minden- nap és azután... azután — s majd, jól dolgozom, sokat ke- \ resek és...

— És nem lesz semmi — $ szakította félbe a lány.

— Miért? [

— Kis butuskám. Mit gon- § dől, mikor kapna lakást Pes- ten? S egyébként is, ha éni végzek, hazajövök, ott ma- \ radna?

Fölöttük a rámpáról autó- $ motor zúgása hallatszott. Sí- $ kongatás, nevetgélés csapott $ át a túlsó partról, a halász-§ tanyáról. Megszűnt a csend. §

Még ültek egy ideig szótla- % nul. A nap a fűzfák tetejére \ billent, kis szellő suhant át a ^ partokon. Elindultak a ladik- $ hoz. Ferkó olyan nehezen húz- ta a lapátot, alig haladtak a l vizen. \

\---------------------------- apám

i | Egyik délután | meg:---------------------------- csókoli ta anyám arcát. Április i volt, emlékszem, eső utá- | ni fülledt délután. Mentem ; volna ki játszani, de anyám ! nem engedett, sár van, mond- !ta.

| — Meglepődtök, olyan hírem

jván! — mondta apám. j Meleg volt a konyhában és

j zsírszag.

! — Mondd! — szólt anyám.

! Megperdítette a levegőben a i palacsintát.

! — Találjátok ki! — Apám

! rámkacsintot, hangtalanul ne- j vetett.

j Ismertem örömét. Ritkán j csókolta meg anyámat. Hús- ; véthétfőn a locsolkodáskor és j a születésnapokon. És most, j ezen az áprilisi délutánon, j — Nem verem tovább a tér- jdem!

j Anyám szeme megrebbent ! Csend lett, csak a zsír serce- ! gett.

5 — Tán Pordán is beadja az

5 ipart? — kérdezte anyám so- j kára. Furcsa, vékony volt a j hangja.

j — Pordán? — Apám elmo- j solyodott. Maga alá húzta a 5 hokedlit. — Pordán nem.

$ Toronnyá nőtt a kisült pa- J lacsinta.

J — Menj innen! — szólt rám 5 anyám. — Majd aztán nem ^ kell a leves.

5 Elloptam egyet, és apám mö- ^ gé szaladtam. Megvédett $ — Hadd egye — mondta, én

5 pedig megfújtam a palacsin- ^ tát, és nekiláttam.

| — Szóval Pordán nem —

$ mondta anyám.

$ — Képzeld, hívnak a takácshoz! Erted-e, mit mon- $ dók, asszony? ... A tanácshá- $ zára hívnak, hivatalba! A $ pénzügyi osztályra!

; Felugrott, és újra megcsókolta anyám arcát.

$ — Ugyan már — mondta

$ anyám —, csupa izzadtság vagyok ...

$ Aztán kettős terítéket tett $ apám elé, ahogy vasárnap J szokta.--------------------------- anyám

I A

zon a napon kiké---------------------------- szítette

a fekete ünneplő ruhát, és hófehér, keményített inget húzott apám csontos testére.

— Holnaptól ezt a ruhát hordom — mondta apám. — A barna kopott, nem járhatok benne hivatalba.

— De nem bírok mindennap fehér inget adni — mondta anyám, s egymásba fonta az ujjait.

A délután már szürkült, amikor hazaért apám. Bugyrot kötött az enyves kötényéből, a bugyorban a szerszámai zörögtek. Dudorászott, s a csomagját behajította a kamrába. Aztán ezüst cigarettatárcát vett elő a zsebéből.

— Pordán adta — mondta, és felpattintotta a tetejét.

— Finom cigaretták vannak benr\e — mondtam.

— Igen. Azokat a munkatársaimtól kaptam ... A volt munkatársaimtól.

Anyám kezébe vette a cigarettatárcát, forgatta, nézte.

— Szép — mondta, és visz- szatette az asztalra.

— Nagyon szép.

— Nini! Ez meg micsoda? — böktem apám karjához. Hosz- szú nyakú palackot hámozott ki a selyempapírból.

— Az ám! — nevette el magát. — Majd elfelejtettem. Zöldszilváni. Azt mondják, finom bor.

— Zöldszilváni. Az jó bor, valóban — mondtam.

— Bort hoztál? — csodálkozott el anyám. Nyílt a szája, hogy még mond valamit, aztán mégsem szólt.

— Bort. Persze, hogy bort

Apám leült a szokott helyére, és meglazította nyakán az inget.

— No, anyukám, két poharat! Keríts két poharat, te meg, öcskös, dugóhúzót.

Anyám két decis poharat emelt le a konyhaszekrényből, s a konyharuhával fényesre törölte őket.

— Nekem csak egy kortyot tölts — mondta, és figyelte apám kezét — Elég!

Magának sem sokkal többet »töltött apám. Koccintottak.

; — Ilyen nap egyszer van az

j ember életében — mondta, és ^magasra tartotta poharát.

| — Hát — mondta anyám —,

j sok szerencsét Nagyon sok ! szerencsét

!----------------- vacsora után

j I Anyám a kecsketűz|---------------- hely szélére

j rakta az ételes tányérokat, s

! még maradt az asztalnál,

j Apám nem vetette le magáról j az ünneplő ruhát, j — Töltök egy kicsit — emel- j te meg a palackot, j — Nem! Ne, nekem elég j volt ...

j — No! Egy kicsit, éppen j csak egy kortyot, no! j — Magadnak tölts — mond- jta anyám, azért engedte, hogy ! az övébe is töltsön egy keve- í set apám.

! Ültek egymással szemben.

| — Adóügyi megbízott — szó- i lalt meg apám. — Ez lesz hol- | naptól a címem.

; Anyám ölében pihentette a ! kezét, közben a tűzhelyre le- jsett, gőzölög-e már a mosoga- j tóvíz.

i — Adóügyi megbízott —is- imételte apám, s kortyintott a j borból. — Ma benn voltam a j tanácsházán. Beszéltem a fő- ! nökömmel. Kedves ember.

: Osztályvezető kartárs, így szó- ! lítjuk.

Hallgattak. Apám a palack ! oldalát pöccintgette a körmé- ! vél. Gondolatban a tanácshá- i zán járt. Felnézett:

— Töltök még.

| Anyám befedte kezével a : poharat

— Ezt az üveg bort pedig j ma meg kell igyuk — mondta i apám.

i — Magadnak tölts!

Csöppnyit töltött a magáéba j apám, s megemelte a poha- : rát.

— Egészségünkre!

— Egészségünkre.

I A fazékban zúgni kezdett a i mosogatóvíz. Anyám állt voli TliíJ fpl Hű nnám modcvnlplt*

— Az osztályvezető megmutatta az irodámat. Külön íróasztalom van. Délelőttönként rásüt a nap.

— Az jó, ha a nap rásüt — mondta anyám.

— Könnyű munkám lesz. Az adókönyvbe bevezetem a befizetéseket és felszólításokat küldök ki.

— Felszólításokat?

— Akik nem fizetnek, azoknak.

— S te írod alá?

Ajtóm gondolkodott.

— Nem. Nem hiszem, az osztályvezető...

Anyám bólintott.

— Na — mondta —, elmosogatok.

— Igyál még egy kortyot — kérte apám, s kezébe kapta a palackot.

Anyám összezárta a szája- szélét, felállt.

— Az nem lehet, hogy ne igyunk meg egy üveg bort — mondta apám. A fényhez emelte a palackot. Alig hiányzott belőle. Körülnézett a konyhában, kinek töltsön. A sámlin ültem.

— Öcskös! Hozz egy poharat!

Felugrottam. Bort, én? Egy hordóval meg tudnék inni!

•j------------------------- pohaI A legnagyobb | rat--------------------------- emeltem le a konyhaszekrényből. Aztán visszatettem. Egydedst tartottam a palack szájához.

— Keveset, apu — mondtam, s tényleg nem engedtem, hogy sokat töltsön.

Megcsókoltam, aztán ittunk.

— Hét deci — mondta apám később, s ingatta a fejét. — Hét deci, s nem bírjuk meginni!

Visszaültem a sámlira. Anyám a tányérokat törölgette- ." ÍZ '.'j

Felderült apám arca.

— Átmegyek Szkladácsék- hoz — mondta —, ne maradjon meg ez a bor.

— Menj.

Ügy vitte a palackot, minit egy zászlót.

Vékony a fal, a hangosabb szó áthallatszik. Szkladács és a felesége megörült apámnak.

— Nagy szerencse ez, szomszéd úr — mondta az ember. — A szerencsét pedig fülön kell csípni!

Marit elküldték a boltba, hozzon még bort. Felcsavarták a rádiót, csárdásokat hallgattak. Aztán énekeltek, magyar nótákat.

Én verset tanultam másnapra, anyám stoppolta a pulóverem könyökét.

Már ágyban voltunk, amikor Szkladács táncra kérte a feleségét. Kopogott a padió.

Apám éjfélkor jött haza. Felriadtam, azt hittem, már reggel van. Magában dudorászott, élénél összefogta a nadrágot, és a szék karjára tette. Rámmosolygott.

Szeptember végén megvertem Muharát az iskolaudvaron Pontosan emlékszem: lehajoltam egy kőért, és a fejére csaptam vele. Csúfolt, hogy az apám végrehajtó, s hogy kijár azokhoz a parasztokhoz, akik nem teljesítik a beszolgáltatást, és lesöpri a padlásukat is. „Hazudsz, hazudsz, hazudsz, Muhart!” Tovább csúfolt. Utolértem. Ijedtség volt a szemében, láttam, amikor fejbecsaptam a kőveL

7— -------r apám sokáig

I Otthon I forgatta ke----------------- zében az ellenőrzőkönyvet. Kérdezett. Az arcába néztem, fáradtnak, szomorúnak láttam, és szokatlanul sápadtnak. Láttam rajta, hogy neki is nagyon fáj, mégis keményen megpotfozott. Nem sírtam. Egy pillanatig az is megfordult az eszemben, milyen puha lett tenyerén a bőr.

— Kisfiam — mondta aztán csendesen —, holnap kérj bocsánatot a barátodtól... Bocsánatot kell kémünk azoktól, akiket megbántottunk és megszomorítottunk...

Nem értettem, sokáig sehogyan sem értettem, miért.