Pest Megyi Hírlap, 1972. március (16. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-05 / 55. szám
8 '“^ölrtop 1972. MÁRCIUS 5., VASÄRNAP Til ásfél éve került Hódosi T” pálné, a szövetkezet élére. Kívülről érkezett, fürge tekintetű szemmel nézett körül. Mindjárt első délben észrevette, hogy külön-külön asztaloknál ebédelnek a munkások, a technikusok, az irodaiak. Osz- szetolatta az asztalokat, ettől fogva mindnyájan együtt ettek két hosszú sorban. Hódosi Pálné azonnal tegeződni kezdett a nőkkel, a takarítónőkkel is, a tanulólányokkal is, ha elmúltak tizenhat évesek. Mint a népi állam megszilárdulásának hajnali szakaszán. Egyéb intézkedéseivel és szokásaival is arra törekedett, hogy családias levegőben éljen ez a kislétszá- mú üzem. Az elégedettek örömmel hajtogatták: Hódosi Pálné tudja, mi a demokrácia, s lám az egyszerű eszközökkel is megvalósítható. Mások, kevesebben, úgy vélekedtek, hogy hajkurássza a népszerűséget és eszközei igen praktikusak, egy fillérbe se kerülnek. Ez utóbbit egy éven belül megcáfolta az a nyomós tény, hogy Hódosiné segítségével a szövetkezetiek meghódították a szakmában elérhető legjobb fizetéseket és munkafeltételeket. I dén éppen nők napján káJ- szálódtak ki a napsugarak a hetek óta vastagodó, már homlokszorító szürkeség mögül. Először próbálkozó tavasz- ígéretet is szállított a fény. Ettől eleve is derűsebbé vált mindenki. Az étkezőben pedig, meglepetésükre, két-két deci bor várta az ebédlőket. Hódosiné hozatta az italt. Tréfás nőnapi felköszöntöket rögtönöztek. Majd az egyik karbantartó előadta tudományát: hogyan lehet a mértékletes két decit egy literré fokozni. Ha az ember lassan-lassan csepegteti szájába a szeszt, hatása megsokszorozódik. Később nem is emlékeztek rá, ki volt az, valaki viccelődött: a hús, fájdalom, nem képes ünnepi magaslatra emelkedni, ma is mócsingos, mint közönségesen. Ekkor Hódosi Pálné felkiáltott: — Mindent meg lehet oldani. kellő leleménnyel! Nekem népes családom van, nem könnyű gondoskodnom róluk. Húsból mindig egy hétre valót veszek, eláll szépen a fridzsi- ben. Hetenként egyszer egy százassal megsértem a hentes öntudatát, mire színhúst mér. Nagyon hirtelen nagyon kemény csend lett. Hódosi Pálné, a csend legelső másodpercében kijózanodott. Hol felejthette az eszét?! összekócolódott. ítélete szerint: többek között, de talán elsősorban az különbözteti meg a vezetésre alkalmas embert a vezetésre alkalmatlantól, hogy sohasem lazul az önellenőrzése. Ez önkontroll- vesztés volt a javából! A hangtalan keménységben, feszességben megszólalt Tomer Ila, halkan bár, de fojtott indulattal: — Nem hittem volna, hogy ilyen beteg szellemet táplálsz a százasaiddal! És jogtalan előnyöket szerzel magadnak meg a családodnak! A hentes öntudatát legalább mi ne fogjuk fel cinikusan. Elég, ha ő így fogja fel... a hentes. — Bizony igaz — helyeselt gyorsan a kis Forbáthné. Hódosi Pálné igen haragudott magára, s hogy ettől szabaduljon, a többiekre lökte a haragját: — Megmondanátok, ugyan kinek ártok vele?! LÁSZLÓ ANNA: A bátorság rései Ila megint a nőkben bízott. Egyik szabadszájú, erőskezű csoportvezetőnő legyintett: — Ünnepeltünk, viccelődtünk, az csak úgy mellesleg került elő ... Barátnője is volt Ilának az üzemben, ő a fülébe sugdosott: — Hagyd már abba az uszítást! Most azt hiszed: semmi következménye. Majd vár néhány hónapot. Mielőtt súlyos hibát talál benned. Mielőtt elküld, a munkakönyvedben bejegyzéssel. Ezen a délutánon sokat beszéltek Iláról. Kialakult a nézet, közvéleménnyé szilárdult, hogy Ha fitogtatja a bátorságát. Igen, igen, magamutogatás az egész. Szereplési visz- ketegség. Akadt, aki dicsérte Hát. Nekimentek, mert önmagukra haragudtak és rávetítették a haragjukat. Hódosi Pálné este otthon mérlegelte a történteket. Megbecsüléssel gondolt Ilára. Tulajdonképpen imponált neki a lány. Igaza volt. Csakhogy egy üzemigazgató semmiképpen sem foglalkozhat annyit a háztartással, mint más asz- szony. Ez világos. A lesütött színhús napokig finom vacso- ^ ra, nincs vele semmi gond. ^ Mindamellett az elvek tiszta- | ságát őrizni kell; pontosabban \ tiszta elveket kell terjeszteni. ^ Moralisták, írók se mindig ké- § pesek elveikhez igazodni. Ak- ^ kor inkább fordítsanak hátat § a jó elveknek?! Következő nap Hódosi Pálné | felállt az étkezőben: — Kötelességemnek tartom, § hogy visszatérjek a tegnapiak- ^ ra. Nem szégyellem bevallani: ^ hibáztam. Torner lla vélemé- § nye volt a helyes. Kérem, hogy ^ ezentúl is mondja meg min- ^ denki a magáét bátran és sza- í badon. Számítok rá. Köszö- $ nőm. & § Megtapsolták. Hódosi Pálné ^ jólesően fogadta a tetszést. ^ Ügy érezte: jár is neki, az S efféle helyreigazításban van § valami hősies. Azt már nem $ hallotta meg, hogy a tenyerek \ kedvetlenül verődtek össze. S $ Nem kívánták tudatosítani % magukban sem, de rosszked- 5 vük támadt. Kevertnek-ka- ^ varinak, bizonytalannak mu- $ tatkoztak a dolgok. Ej, érdé- § mes annyit foglalkozni ezzel?! § És a sejtésükkel, hogy a hen- ^ tes továbbra sem nélkülözi § majd a heti százasát. i A z a hentes, akihez Hódosi v Pálné járt, reggelenként az üzlettől két saroknyira parkolt kocsijával. Hogy ne legyen feltűnő. És mivel jóakarói óvták, villát egyáltalán nem építtetett. Hogy ne legyen feltűnő. egyáltalán B PARDI ANNA: Tudom hogy elveszítlek tudom hogy elveszítlek s nyílt pályán veszteglő vonat lesz simogató kezem s megszakad a kapcsolat a szél és a karod érintése között megszakad egy lágy dallam a szívverések szövegével megszakad tekintetünk dokumentumfilmje a boldogságról az általános és alapvető közhelyekkel minden ízemben érzem a veszélyt kivégzőfalam ez a tapéta szószékem megüresedő templomom a szám térfogata — Állítólag házat építtet a tóparton — mondta valaki. —« Garázzsal. — Ezeknek mindenre telik.: l — Ahány karmozdulat, annyi forint. Ki lehet számítani... De csak, egyszer legyen fagylaltmérgezés... lecsukják, hogy belefeketedik... — Piszkos adócsalók. Ügy játsszák ki az államot, ahogy akarják. A mérnök úr is megmondta. A mérnök úr a műút mellett építkezett, kétszintes nyaralót, saját kivitelben, teraszos kiképzésű kerttel. Ehhez kérte néha Kovács és Takács segítségét, kitűnő órabért fizetett, amellett nyájasan és értően társalgóit a világ dolgairól. — Maguknak — mondta, és a pipát, amit dísznek tartott a szájában, jobbról balra csúsztatta —, maguknak meg kell szakadni ahhoz, hogy a kenyérrevalót megkeressék ... Tudják, mennyi haszon van egy-egy tölcséren? És hány tölcsért adnak ki naponta ? — De hatan dolgoznak — mondta Takács, és jámboran lapátolta a sódert. — Tizenkét órát, egyhuzamban ... — Undorító... — a mérnök úr szippantott egyet a pipán. — Higgyék el, undorító. Nekem is van fiam. Mikor látták az én fiamat befogva? A mérnök úrnak se fiát, se lányát, se egyéb retyerutyáját nem látták, csak nőket, parókával, átutazóban, ezeket a mérnök úr ügyintézőknek nevezte. — Ez az, amikor robot, öncélú robot lesz a munka! — Nem kéne megengedni — mondta Kovács Takácsnak —•, nekünk kéne fellépni az ilyen harácsolás ellen. Amíg egy szövőnőnek ezeröt... — Szerintem, mielőtt elpalántázná az új paprikatöveket, ki kéne a mélyből hajtani... — vélekedett Takács. — De, tulajdonképpen, mi a fene lehet? — Piszkálgatták az üreges földet, eső se esett, kánikula volt Szeremfia ontotta a pacnikat. — Pocok? Vagy ürge? — ... Mikor fürödnek ezek a szegény gyerekek? — A gyermekvédelmi is beleszólhat... A mérnök úron keresztül ... Kovácsoltvas kaput hoztak, kócsagmintával, azt kellett neki betonba rakni. — Tessék aláírni a doktor úr helyett — mondta a teherautó sofőrje —, lehetőleg olvashatatlanul. Bámultak utána. — Most doktor vagy mérnök? — kérdezte Takács. — Ahol én jogügyi szakértő vagyok — mondta másnap a férfiú —, annál a melléküzemágnál először végeznek patko- lást... Mindenütt dolgoznak. Mindenütt kemény munka folyik. A névtáblát nem engedte kitenni. — Szerénytelenség — mondta. Bezzeg a Szeremfia nyár végére újat festetett. A pesti címével. S ráadásul ezen a napon kifogyott a közkedvelt őszibarack! Az a jó, pikáns őszibarack. Kovács nem bírta. Bekiáltott az adagolón: — Maguk miatt néz ki így ez az ország... ez a rohadt maszekszemlélet ... Már amúgy is nyár vége volt, többen helyeseltek. — ... mert a dolgozónak akármi jó... minek a választék? Akármit megzabálunk ... Szeremfia nem akarta abbahagyni a mosolygást. ígérte másnapra az őszibarackot. Sőt. Banánt is ígért — Mi azt hittük, szeretnek minket — jött előre az asszony, a nylonköpeny rátapadt, a bikinipöttyök foltnak látszottak, egyszeriben. — Mert hogy jó az árunk, és dolgozupk látástól vakulásig... — Amíg egy szövőnő ezerötöt keres... Már úgyis őszre járt. Szeremfia lehúzta a redőnyt. És nem nyitott ki másnap sem. Később megvette a bódét a strand, pedikűr- és olajozófülkét nyitott a helyén. — Na ugye — mondta Kovács elégedetten, s egy kanna vízzel lesben állt az ürgelyuknál. — Ezt elintéztük... Ennek nem lesz, legalább itt, pofája ... A szomszéd Úr elhúzott a kert előtt, rájuk dudált, mint aki a tervet és a tevékenységet egyaránt helyesli. A nyaralójába már csak az olasz csempe hiányzott a zuhanyozó falára, azért ment éppen egy bizonyos helyre. A zöldségesnél megsúgták: művész. Tulajdonképpen művész. Nem szabad zavarni. — Mindenesetre — mondta Kovács, és tűnődve álldogált a locsolókannával a luk fölött —, biztos, hogy fontos ember. Na, öntsük a vizet. Most aztán kihajtjuk, az anyja jó istenit... Takács lesbe állt a kapával. Hogyha az a ronda dög megjelenik, egybül hegyibe... — Nem hangyaboly ez, szaki? — kérdezte aztán csüggedten. — Amíg egy szövőnő ezerötöt... — mondta Kovács makacsul, s csak öntötte a vizet. — És most? A helyzet változott? — kérdezte Takács. Nézte a kapát, a hiába csordogáló vizet, ahogy az ártatlan föld beisz- sza, és riadtan szaladgálnak szerteszét mindenfelé apró, fekete hátú, szánalmas kis bogarak. — Nyilvánvaló, hogy kinek — háborgott lla. — Azoknak, akik helyetted kénytelenek elvinni a csontot, a mócsingot, a zsírt! Forbáthnéra nézett, hogy erősítse meg, de a fiatalasz- szony üres tányérját kapargat- ta. — Azok nem adnak száz forintot — mérgesedett Hódosi Pálné — így lényegében azonos értéket kapnak, mint én a száz forint plusszal! Tudta, hogy ez elfogadhatatlan érvelés. Eddig ismeretlen erőszakos vonás, vas-vonás került az arcára. Eddig ismeretlen parancshangon folytatta: — Az ebédidő ma sem hosz- szabb, mint máskor! Ha egy kis ünnepséget tartunk, nem ok a lógásra! Forbáthné ugrott fel elsőként és túlbuzgó sietséggel hagyta el az étkezőt. lla ismét válaszolni szeretett volna, de mert ezt Hódosi Pálné hatalmi szóval elvágta, úgy érezte: alulmaradt, noha az igazához nem férhet kétség. Forbáthné munkapadjához szaladt. A fiatalasszony nemrégen még küzdőkedvű, élénkindulatú lány volt. Megváltozása miatt haragudott magára, s hogy ettől szabaduljon, llára lökte a haragját: — Megérthetnéd, hogy nekem a kicsim jóléte, még egyetlen mosolya is többet ér, mint a Hódosiné vacak száz forintja! Mi az a száz forint?! — Tudod te jól, hogy nem a száz forint a tét! — Az a tét, hogy egy szardí- niás' dobozban préselődünk, lakásra gyűjtünk, azért is jöttem vissza ilyen hamar a szülés után! Itt főleg az isteni, hogy egy műszakosak vagyunk, ha kitesznek, esetleg csak három műszakosat tudok szerezni, akkor nincs hová tennem a gyereket, maradhatnék otthon. Tragédia. Itt a kereset is több, mint máshol. lla, te nem gondolkozol! A vitát távolabbról hallotta egy ötgyermekes anya. Miután lla sarkonfordult, ellenszenvvel beszélt róla. — Van is neki mit vesztenie! Magányos! Tudja is az ilyen, mi az élet! Egyébként se tudja! Elkörmölget az irodán, azután hazasétál a csinos gar- szónjába, regényt olvasni! lla nem nyugodott. Férfiakhoz fordult, hátha azoknak egyenesebb a gerincük. Egy középkorú művezető mosolygott az igyekezetén: — Meg akarná váltani a világot? — Csak azt akarnám tudni, igazam volt-e. S ha igen: nem kellett volna-e mellém áil- niok? — Lehet — bólintott a művezető és látványosan merült belé munkájába. Az öreg portás idegeiben még ott lapult az úr- és rangtisztelet: — Igen szép volt az elnökasszonyunktól, hogy bort hozatott. Meg az a kedves modora is! Minek kákán csomót keresni! rSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS Állandóan öntöztem. Reggel-este. Mégis hervadnak. Egyszerűen lekonyul a fejük... Gondterhelten álldogáltak a nárciszok között. Nem illett ez a különös hervadás a tavaszi képbe. A gyümölcsfák már el- virágzottak, a levelek húsosán és tömötten óvták a fejlődő termést, a fű az ágyások szélén szemfájdítóan zöldellt. — ... mert a gyom az természetes — mondta Kovács. Lomhán mozgott a kék tréninggatyában. — Azt az ember időnként kihuzigálja. De kérdezem én: lát itt valamit? Takács közelebb hajolt a földhöz. Ä fekete rögök egyenletesen borultak egymásra, a töveknél gyengéd emberi ujjak még kis peremet is vájtak az esőnek. — Nem égette le, túl sok trágyával, talán? Kovács legyintett. Annyit bailódott a virághagymákkal. Ládában cipelte, a hóna alatt. És most tessék. Amikor éppen virágba szökkent. Haldoklik az egész. — Hát nem tudom — sóhajtott Takács. — Érzékeny növény. És túl korán bontja szirmait. Túl korán. — Ok nélkül semmi sincs — Kovács rágyújtott, vigyázott, ne hulljon .az ágyásba a parázs. — Mindennek oka van. Takács hallgatott. Bár mindketten magányosak voltak, más és más mélységben lakták a magányosság kútgyűrűit. Takácsnak meghalt a felesége, Kovács pedig önszántából elvált. Takács jobban szerette magát a munkát, Kovács inkább az eredményt becsülte. — Az ember nyissa ki a szemét — folytatta Kovács. Kimentek a tóhoz, szívták a friss levegőt. Takácsnak csak a mellkasa emelkedett, Kovács végzett egy-két határozott tornamozdulatot. — Ez a dög már itt van... — s a fagylaltosbódéra mutatott. Odamentek, megkopogtatták a hullámlemezt. — Lakásnak elfogadnám... és belül... tapéta. Érti? Mosható, ragasztott tapéta. És az a kocsi. Az a szép nagy. Menynyit keres maga egy hónapban? Mennyit, szaki? Kérdezem? — Kettőt — mondta Tákács —, vagy kettőhármat. — És a kedves felesége? Illetve, bocsánat, mennyit kapott a szegény Magduska, amíg élt? A szövőgépnél? — Ezerhárom. Ezeröt... — Na. Ennek, testvérek között is tíz darab ezres a nettó bevétele, havonta... Hát lehet ezt tűrni? — Az anyjukj óistenit... — hagyta rá Kovács. Két hónap múlva, amikor a tövek maguktól kifordultak a földből, le is vágott az ásóval, jó mélyen. — Hé — kiáltott át Takácsnak, aki most töltötte az évi rendes szabadságát, mind a tizenhárom napot. — Ezt valami tényleg megzabálta. Gyökerestül... — Nálam a napraforgót Nem is lesz télre szotyolamagom... — Maga szotyolamagot csemegézik. Amíg egyesek... Nyalták a fagylaltot. Ez a maszek fagylalt istenien jó volt. Könnyű, krémes, az ostyája is illatos. Szeremfia Ágoston fehér sipkát viselt, négy gyereke szintén, az asszony átlátszó fehér nylonköpenyt, alatta piros pettyes bikinit. Már ötkor ott nyüzsögtek a bódéban. Kovács nem tudott aludni, gyakran megleste őket, hogyan érkeznek a nagy kocsin, hogyan cipelik be a nehéz kannákat. A mozdulataik harmonikusak, összeműködnek, nem beszélnek. Figyelmes arcukon hét óra öt perckor jelenik meg az első mosoly, az első vendéggel együtt, vezényszóra. Ez külön ingerelte. — Hát nem embertelen? — okította Takácsot, miközben ácsorogtak a sor végén. — A rohadt, büdös pénzéért furton-furt vigyorogni. Délutánra a mosoly kissé megereszkedett, este nyolckor épphogy csak lógott a szürke száj szegletekben. A négy gyerek közül — úgy hírlett — három középiskolás, egy még az általánost végzi. — Baromi munka... — kockáztatta meg Takács. Nézte a legkisebb fiút, folyik róla a verejték, s néhány másodpercre, kezében a gombócnyomóval, hátra-hátrarándítja a vállát. — Legalább negyven fok... a hullámpala alatt. Baromi meló... — És a magáé? Vagy az enyém? A sorbanállók helyeslőén zúgtak. Minél jobb volt a fagylalt, minél szélesebben mosolygott Szeremfia, minél buzgóbban ugrándoztak a fiai, annál jobban nőtt a fogyasztók ellenszenve.
