Pest Megyi Hírlap, 1972. március (16. évfolyam, 51-77. szám)

1972-03-26 / 73. szám

PLM MEG í </UHao PEST MEGYEI ALKOTÁSOK Töredékek a tavaszból Herényi Jenő: Lányka gitárral. Vác bővelkedik a női szépséget ábrázoló szobrokban. Kerényi Jenő „Gitáros lány”-a bronzból készült, és a deákvári étterem előtt álj. Fe­lette illáik rá némi módosítással Ihikus versé­nek címe, Radnóti Miklós avatott át'költésé- ben: Töredék a tavasziból. Enyhe dombhajla- tan hív a szobor, zenevánásra hangolja az érkezőket, mintegy átadja a tavasz ritmikus örömeinek. Kellemes a mű tagolása; a felület öblös horpadásaiban felvillan a rebbent te­kintet központjából a meíllvonulat anyaságra kész, vonzó egészsége, a karok izomerős, csa­ládot teremitő-megtartó hidjai. Az egész test nyárba hajló tavaszi érés — évszakváltás a szó emberi értelmében. Csikai Márta ,fekvő nö”~je a Kossuth La­. vy///////////////////////////////////////////////' 5 LENGYEL PETER: SLÁGER tssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss. I ssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss yrsssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssx. Kovács Ferenc: Szimbolikus fej. hirdeti: másnap estére a vá­rosba mennek, mulatóba. Partnert keres a kislányának. Taxi jön, a költségeket ők fe­dezik. Nincs jelentkező. A nászutasok eltűnnek a havas udvaron. Visszajönnek. — Kész meghűlés — mond­ja Kocog, majd elmennek tán­colni. A zenekar műsora mintegy hat számból áll. Pillanatok alatt újra hallom a „Cianót”. Már régi ismerősöm. Elérzé- kenyülten nézem a trombitás izzadt homlokát, a pocakjára feszülő bordó nyloninget, a kisfröccsöket mellette a bi­liárdasztalon. Arra gondolok, hogy az ő fiatal korukat hozza vissza ez a szám; amikor még ünnepelt, keresett együttes vol­tak. Ügy képzelem, hogy együtt játszottak mindig. Hiszen úgy hasonlítanak egymásra. Akkor lehetett nagy szám a „Ciano”, farsankor. Frakkingben ját­szották, fehér nyakkendőt vi- veltek. Karcsúak voltak és dús hajúak mind a hárman. Most már máshova nem is hívják őket, csak az üdülő is­merkedési estjére kétheten­ként. „... trallalalalla, Ciano” — dúdolom magamban: Mikor lehetett ez? A háború alatt már, sőt: El Álaméin és Sztá­lingrád után. Ciano csak ak­kor került bajba. Negyvenhá­romban tartóztatták le, és ítél­ték halálra. Furcsa, hogy ná­lunk akkor még ilyen szabados slágereket lehetett csinálni ró­la. Hogy nagy siker lett, épp akkor, azt annál inkább értem. K atinak elmondom a fejte­getésemet, ahogy haza­felé ropogunk a hóban este. — A számot mindenesetre megtanultam, ennyi haszna volt az ismerkedési estünknek. — Melyiket? — A Cianót. Most hallottam először. Rám néz: — Mit? — A Cianót, te mondtad. — Én? Énekelem, dallammal. Kati hangosan felnevet az üres he­gyi úton. — Az? Csak úgy csináltam rá valami halandzsaszöveget. Rég elfelejtettem. Életemben nem hallottam még ezt a szá­mot. A kabátomat vetem le a szál­lodai szoba földig érő tükre előtt. Tévedés történt, mondom a tükörnek. Az a dallam min­den lehet; akár a jövő évi slá­gerfesztivál még ismeretlen nyertese, csak épp a Cianno nem. Egyszerre elsüllyedt a pocakos zenészek szépen kidol­gozott fiatalkora, a frakking­gel, fehér nyakkendővel. El­süllyedt sikereik dobogója, el­süllyedtek a kétségbeesett és hetyke pestiek, akik 1943-ban, világvége előtt, az ország né­met megszállása után ilyen szöveggel csináltak slágert. Le­hajolok, kezdem kifűzni a ci­pőmet. Kár, mondom a tükör­nek. N éhány hete, amióta meg­jöttünk a téli üdülésből, gyakran azon kapom raj­ta magam, hogy szórakozottan énekelek egy nem létező tánc­dalt, a nem létező szöveggel. Három karcsú fiatalember vil­lan elém, fehér nyakkendők, lakkcipők, 1943. Mennyi min­den fér el egy ilyen olcsó slá­gerben. 'SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSATSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSJ TÖRŐ ISTVÁN: Szentendre, Szamárhegy Fáradjatok termembe beljebb ott virágcsokrok énekelnek lila-bóbiták csókolóznak lila-mennyország-csupa-tűz-falak minden igazam botütés minden szavam éles kés minden tavaszom örök tavasz minden napsütés ream szakad megálmodott valóságom mindenségbe zuhanásom megáldottan és semmi-készen megszámlálhatatlan szívverésem jácintos vággyal öklelőzve ragyogásokba tekergőzve tüzesen hulló csillagok kíméljetek — magam vagyok — Szánthó Imre rajza 1 G. SZABÓ LÁSZLÓ Távolodsz Visz feléd a nehézkedés gyámoltalan ősködök kohéziója protonok elektronok őrült vonzása centripetális erő De mit e dilettáns fizika — míg visz feléd a sima busz te gyorsjáratra ülsz ugyanazon irányba s míg én közeledem te mind jobban távolodsz nem csengnek össze csillagképeink 'sssssssssssssssssss/sssssssssssssssssssss/sssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss*: í A 4 a zenekart, s őrajta feszül a legszebb ing: bordó, fényes nylon. — Nem jól csinálják ezt itt — mondja Kocog. — Az ismer­kedési estnek az a lényege, hogy mindenki feláll sorban, elmondja, hol dolgozik, kicso­da, micsoda. Gyakorlott üdülők. Azonnal pánik fog el: irtózom a nyilvá­nosságtól. Tulajdonképpen még le se lehetne lépni, gon­dolom, Mondom Katinak. Min­denesetre elhatározom, hogy én nem állok fel, és nem mondok el semmit. — Nincs rajtam nyakkendő — bököm oda ösz- szefüggéstelenül Kocognak. Nem érti. Én se érteném. Vá­rok. Közben atyai barátom 1950- es .üdülőtörténete rémlik fel bennem. Kampány a kutatóin­tézetben, napi tizenhat órai munka. Utána idegkimerült­séggel, jutalomból beutalták Galyatetőre egy hétre. „Szer­vusz, Prámer elvtárs”, fogadta a húszéves kultúros lány. „Ülj le. Te két előadást fogsz tar­tani a következő témákból...” Nem vállalta, kimerült, pihen­nie kell. Hét nap alatt négy csasztuskát hallgatott végig a közösségtől félrevonuló tudós­ról, a Megismerni a kanászt dallamára. A csattanó — egy bepréselt ráadásszótaggal — az volt: „E-le-fánt-csont-torony­ba!” A bbamarad a zene. Feláll a vékony, szőke kulitú- ros nő. — Ahhoz, hogy mindenki egyenként elmondja az élet­rajzát ... — szólal meg. Meg­ragadom a fotel karfáját, ké­szülök felugrani. Késő. A ka­bátunk a zenészek háta mögött van, a terem közepén kellene végigvonulnom, oda-vissza, száz ember nézné... — ahhoz itt most túl sokan vagyunk. — Elengedem a karfát. összehoz a terem két fele között egy tarokk- és két bridge-partit. Sakkozók nin­csenek. Tájékoztat, ellát fi­gyelmeztetésekkel. Újra kezd a zenekar. A parketten elindulnak az első párok. Kocog italt hoz. — Figyeld ezt a számot, már másodszor játsszák — mon­dom Katinak. — Nincs nagy műsoruk. ö halkan, magának énekli a szöveget: — „Ciano... trallalla. Cia­no... Kellett neked elvenni a Mussolini lányát!” Olyan a zene is; hullámzó, régies lüktetésű dallam. Igaz, mindent így játszanak, a Ma­mát is. Várom, hogy énekeljen a három öreg,'hiába. A B-épületből egy fiatal pár a harmadik pohár konyakot issza. Táncolnak. Láthatóan szeretik egymást. M agas, ősz férfi táncol egészen lehetetlenül alaktalan lánnyal. Mint­ha trapézekből volna összerak­va — még az alsó lábszára is lefelé szélesedik. A mamával van itt. Minden étkezéskor más ruhát vesz. „Megérthetnéd” — mondja Kocogné a férjének. ,,E1 akarja adni szegényt. Azért hozta ide.” A ma esti ruha húsz centiméterrel a vaskos fehér térdek fölött ér véget; áttetsző, csipkenylon iszonyat. A legújabb divat — valahol, talán. Itt nem. Később a mama kiáll a terem közepére, és meg­K étsaroknyi út választja el az üdülő A- és B-épü- letét. Elszórt hadrendben megyünk át a B-épületbe, ket­tes-hármas csoportokban. Hó ropog, egy befagyott tócsán pengve törik a jég. Elöl han­gos nevetés — a kultúrfelelős vezeti a csapatot, s viccet me­sél. Egy másik üdülőszálló er­kélyéről kinéz egy hálókabá­tos alak. Az útkereszteződés­ben autó áll, látszik a homály­ban, hogy ül benne valaki, furcsán, szélesen, az ülés köze­pén. Ahogy közelebb érünk, kettéválik, immár ketten ül­nek, tisztesen, a két ülésen. Az A-épület, ahol mi lakunk, szebb: hajdan előkelő sport­szálló. Egy volt lakosztályt osz­tunk meg benne Kocogékkal. Két házaspári beutaló vanösz- szesen, ritka kincs. A fürdő­szobánk közös, táncteremnyi méretek, sárga csempe, óriási kád, állandó forró víz. Az ét­kezés különlegesen jó, még es­te is két-három menü közül választhatunk. Kocog filmope­ratőr, a felesége nem dolgo­zik. Egy biliárdasztal mögött lóg­nak a kabátok a B-épület nagytermében. Az ottlakók már várnak. Leülünk egy kis­asztalhoz, kilenckor megkez­dődik a zene. „A muzsikát az ismerkedési esten háromtagú zenekar szol­gáltatja”, ez állt az üdülőben kifüggesztett Kulturális Hír­adón, mindjárt az előző esti művelődési program — „A te­levízió műsorának megtekin­tése” — alatt. H armonika, trombita, do­bok. Három ember — mint három megörege­dett ikertestvér. Bizonyára nem hasonlítanak egymásra igazán. Csak minden, ami fel­tűnő, egyforma rajtuk. Ötvenöt évesek. Kövérek, kopaszodnak, homlokuk megizzad játék köz­ben és ingujjban vannak. Hát­radőlnek a székeken, széttárul a vállra akasztott hatalmas harmonika, felemelkedik a trombita. Biztos rendszeresség­gel pufog a nagydob. Eltévedt, Frank Sinatrával és slágerfesz­tivállal beoltott szalonzene. A közelmúlt néhány divatos szá­ma, de leginkább régi, félig ismert vagy ismeretlen dalla­mok. A be-belopódzó félrefo­gások ellenére van stílusa az egésznek. A trombitás vezeti jós tér kőékszere. Delfines játékosság áram­lik e beteljesült pihenésben — a test magas­lati pontja a karokkal megtámasztott fej és a közös tömbbé kovácsolódctt lábak. Az öröm, a nyugalom szigetéről szakadt meteo­rit e lapos arcú lány, akinek árnyalt pillan­tása nemcsak a szemek árkaiból villan ránk, hanem a test minden szögletéből. Ilyen hozzánk érkező üzenet Kovács Ferenc haraszti mészkőből faragott „Szimbolikus fej"-e is, mely a Rádii úton. látható. A mar­káns női fej szinte lángol c hosszításban, „égig érő föld”, kunsági karakter, az alföldi táj ősi ereje néz ránk erős sugárzással e ta­vaszhordozó tekintetből. Losonci Miklós a mama sem kérdezősködött, ültek az asztal mellett, vacso­ráztak. Edit néha egy-egy pil­lanatra megállt az evésben, maga elé nézett, vagy messze a fal felé, és hallgattak. Edit akkoriban már minden este Csernyeföldyvel jött ki a gyárkapun. A fiú egészen ha­záig elkísérte, de — érdekes — sose jött be. A mama várta, hogy egyszer majd Edit meg­említi, az a fiú eljön vasárnap délután. Vagy talán ebédre, vacsorára. Igazán szívesen lát­ná, paprikás csirkét főzne, tej­fölösen, petrezselyemlevéllel, jó apróra vágná a petrezse­lyemlevelet, a csirkét a pia­con venné, falusiaktól, annak a csirkének sokkal jobb íze van. De vajon nemcsak szórakoz­ni akar az a fiú Edittel? Mér­nök, fiatal is, jóképű is, hány lány akadhatna neki, aztán mindig Editet kisérgeti. Igaz, Edit műszaki rajzoló, van vég­zettsége, de akkor is; mostaná­ban már mindenkinek van végzettsége, de jó volna tudni, mi rejtőzik abban a fiúban legbelül, ha Editre gondol. Ök ketten mégis csak egyszerű emberek. Ezt így mondják. Az a fiú meg... Edit egyszer el­mesélte, hogy Péternek a nagyapja szolgabíró volt, an­nak az apja meg alispán, de Péter szülei már igazán ren­des emberek. Ebben Tóth néni nem is mert volna kételkedni. Azon gondolkozott egyszer, hogy va­jon Edit tudja-e. ki volt régen a szolgabíró, meg az alispán. Vajon honnan tudhatja. Vala­honnan biztos tudja, mert nem kérdezte meg. Hogy a vizitre sose került sor, Tóth néni csak várt, várt, nem faggatta Editet. Egy este Edit korábban jött haza, mint ahogy a mama vár­ta. Kedvtelen \ olt, meg na­gyon szomorú. Alig evett, min­dig csak messze-messze nézett a tányérja fölött. A mama azt gondolta, no, most bekövetke­zett az, amtit ő kimondani sem mert soha, sőt még magában végiggondolni se nagyon, egye­dül maradt Edit. Nem ez történt. Moziba akartak menni, nem kaptak jegyet, Csemyeföldy hazakí­sérte Editet, de a fiú nem jött csak az utca elejéig, Edit soha nem engedte, hogy tovább jöj­jön. Rossz, lucskos idő volt odakint, hamar elbúcsúztak, kevés ideig voltak ma együtt. Ekkor mondta a mama, hogy miiért nem hívtad be. — Behívni, ide? Egy ilyen udvarra? Egy ilyen lakásba, mint a mienk? — De hát, kislányom, mi itt lakunk. Rendes és tiszta itt minden. Nem hanyagoltunk mi el soha semmit ebben a lakásban. Jól érezzük magun­kat mindig. Hogy egy kicsit szegényesen vagyunk, hát na, istenem! Nem ez a szégyen! — Ha tudná anyuka, hogy undorodok ezektől az anyuka­féle példabeszédektől... A szegénység! Hát anyuka azt hiszi, hogy ez még mindig di­csőség? Mint a maguk idejé­ben? Legyek rá büszke? — Azt én nem mondtam, kislányom! Akkor este úgy feküdtek le, hogy Edit nem lépett oda vil­lanyoltás előtt a mamához, és nem csókolták meg egymás arcát. Pedig ezelőtt ezt min­dig megtették. A mama nem aludt, talán Edit se, csak for­golódott, a mama egy ideig számolta, hogy rövid idő alatt Edit hányszor fordul meg az ágyon, de közben gondolkozott is Editen, meg sok minden má­son. Nem haragudott rá, de­hogy haragudott, sőt, sajnál­ta, olyan kegyetlenül mardo- só, szánakozó sajnálat fogta el a lánya iránt, hogy azt hitte, nem is bírja tovább. Felkelt, odalépett Edit ágyához, nézte az arcát, néz.e sokáig. Sírni szeretett volna, meg könyö­rögni Editnek, hogy ne hara­gudjon őrá, bocsásson meg ne­ki, de nem keltette fel. Akkor éjjel határozott el mindent, ezért áll most itt a személyzetis szobája előtt. Be­kérték az iratait, állt, és várt. Nem sokat. Kijött egy férfi, kezében a Tóth néni irataival, azt mondta, a papírjai mind- mind rendben vannak, de hát tudja ezt Tóth néni is. Az az igazság, akkor éjszaka nem határozott ő még el pon­tosan semmit, majd csak ké­sőbb. Délután a műhelyben mondták Kenyeres bácsiék, hogy mennyire megváltozott ez az Edit. Tóth néni nem szólt semmit. Este felemlítette Edit­nek. Halkan, félve mondta, hogy mégiscsak be kellene jöj­jön a műhelybe egyszeregy­szer, a látszat kedvéért. Leg­alább neki békét hagynának miatta; így meg mindig emle­getik, mondják. — Nem megyek. Semmi kö­zük hozzám — így kezdte, — Elég volt nekem már a szé­gyenből. A múltkor is bent va­gyok a mosdóban, jött két lány a műszaki irodából, hal­lom, hogy mondják: a takarí­tónő lánya meg Csemyeföldy, az a fiatal mérnök. Nem vet­ték észre, hogy bent vagyok. — Senki nem mondja nekem úgy, hogy a takarítónő. Még az üzemvezető elvtárs is úgy mondja nekem, hogy Tóth néni, kedves. — Én csak a takarítónő lá­nya vagyok itt, az is leszek mindig! Azt hiszi, anya, hogy Péternek megmondtam? Nem is fogom! Soha! Érti! Letaga­dom! Azt mondtam, a szer­számraktárban dolgozik! — Nem szégyelled magad, kislányom? — A mama csak ennyit szólt. — Én szégyelljem magam? Én? Miért nem szégyelli ma­gát más? Hány év telt már el, i hogy mindenkiből az lett, amit i akart... maga meg... (így; mondta: maga) — és akkor én i most nem lennék a takarítónő i lánya... Szégyenszemre! — Csakugyan — ő csak eny-! nyit szólt. Nem vesztek össze. Hallgat- j tak akkor este sokáig. A régi nagy nevetések helyett mindig csak hallgatnak mostanában! Később is, másnap is meg aztán Tóth néni végiggondolt újra mindent. Senkinek se szólt, csak magában gondolko­zott Edit nem mehet el innen, butaság lenne az ösztöndíjat visszafizetni. De örökös szé­gyennel sem élhet az ember... Ha ez neki az... Ö könnyebben mozdulhat Nem akarja elveszíteni Editet. Hiszen akkor elveszt mindent. Az egész életét... Majd meg fogja szokni ezt az új helyet. Csak ne félne itt mindentől ennyire! Több fizetést se kér; nem azért jött el onnan, meg itt se akar mást csinálni, csak takarítani. De szégyen nélkül.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents