Pest Megyi Hírlap, 1972. február (16. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-03 / 28. szám

“TÄ*rlap 1972. FEBRUAR 3., CSÜTÖRTÖK KÖNYVESPOLC Két regény és egy tanulmány HETI FILMJEGYZET A jégsziget foglyai Két új magyar regényt és egy tizenkét éve elhunyt ma­gyar festőművész alkotásairól szóló tanulmányt ismertetünk e héten könyvrovatunkban. Elsőül hadd beszéljünk Tatai •Sándor' ESZTER ES A FAJDKAKAS című kényvéről. (Szépirodalmi Könyvkiadó.) Aki az írónak ezt a regényét elolvassa, az az utolsó sor után bizonyára el­tűnődik. Vajon milyen könyvet tart a kezében? Realista mű­vet? De hiszen a regény szin­te tündéri módon lebeg a föld felett. Cselekménye a képzelet világában játszódik talán? Semmiképpen. Hiszen színhe­lyei, a kis magyar falu utcái, házai, s azok lakói is kézzel­foghatóan valóságosak. És va­lóságosak, sőt döbbenetesek a történelmi körülmények is, amelyek között a szereplők él­nek. Mert nem kétséges, hogy a harmincas évek végén, vagy a negyvenes esztendők elején játszódik Tatai történe­te. Közeledik az a dátum, ami­kor a német-fasiszta hadak el­árasztják, megszállják az or­szágot. Közeledik a szörnyű haláltánc ideje, amely alatt a németbarát kormány egy kilá­tástalan háborúba hajszolja a népet. S fele már eltelt annak a szörnyű évtizednek, amely­ben elpusztultak a családapák, az életerős fiatalok százezrei, rombadőltek az otthonok, tan­kok taposták el á vetést és a reménységet, s gázkamrába küldtek félmillió állampolgárt. Tatai Sándor szeretetre mél­tó hősei úgy élnek a meg nem nevezett kis faluban — oda­valók és vendégként odahí­vottak egyaránt — mintha nem tudnának, helyesebben, nem akarnának tudni arról, — mi történik a falun kívül az országban és a világban. iVagy még inkább: mintha már éleve leszámoltak volna mind­azzal, ami bizonyosan bekövet­kezik. Ezért tehát szándéko­san másfelé fordítják figyel­müket. Eszter, a szép fiatal lány, váratlanul jelenik meg a vidé­ki udvarházban. Ö emeli a va­lóságot tündéri szintre képze­letbeli szárnyain, amelyek a költészet légkörébe lendítik. Hazugságai, álmai annyira kedvesek, annyira emberiek — sőt olykor annyira gyakorla­tiasak, hogy el kell hinnünk azokat, mint ahogyan a regény szereplői is elhiszik és magu­kévá teszik valamennyit. Esz­ter csupán látszólag csacska. Voltaképpen bölcs, sőt, még ennél is- több: megértője min­dennek, ami emberi. Képzele­tének gazdagsága kiemeli őt a nála sokkal többet tudók, mű­veltebbek közül. Boldoggá te­szi őket, kit fizikai, kit lelki értelemben —, cselekszik he­lyettük, vagy fantáziájának merészségével, logikájával megmutatja, mit kell ten­niük. Mindezt olyan játéko­san, annyi kedvességgel, ironi­kus humorral, /el-/elcsillanó finom erotikával, hogy kény­telenek vagyunk az egyébként is kis terjedelmű regényt egy- szuszra elolvasni. Ez pedig azt .jelenti: nem töprengünk to­vább afölött, hogy realista mű­vet, vagy tündérregét írt-e Ta­tai, mert egyszerűen — jó mű­vet írt. Külön meg kell dicsérnünk á könyv stílusához pompásan illő borítótervet és a bájosan naiv és ironikus belső rajzo­kat, Zsoldos Vera munkáját. Nehéz helyzete van a bíráló­nak, aki az ismert és népszerű író, Kovái Lőrinc FERGETEG ÉSZAKON '(Magvető Könyvkiadó) című új regényét a kezébe veszi. A fedőlap — a tizenhetedik szá­zad harci díszébe öltözött lo­vas katonák jellegzetes csata­jelenete — romantikus törté­nelmi regényre utal. Méghoz­zá olyan műre, amelyet bát­ran adhatunk akár kamaszko­rú olvasók kezébe is. XII. Ká­roly svéd király, a fanatikus hódító és I. Péter cár, aki mél­tán viseli a „nagy” mellékne­vet — európai méretű hábo­rúinak, küzdelmeinek króniká­ja ezt lehetővé is tenné, ha... ] Akik Kovái regényeit szere­tik, olvassák, nyilván máris tisztában vannak azzal, hogy ez a „ha” és utána a három pont mit jelent. Az író, képze­letének túlburjánzó, erotikus képeivel díszíti mindenütt a történet szerelmi jeleneteit. Ezek bősége és jellege miatt nem nagyon kívánatos, hogy ezt a valóban romantikus és meglepő eseményekben dús kalandregényt a romantikus és kalandos könyvélményekre szomjas tizenévesek is elol­vassálT. Ám a felnőtt olvasók jó ré­szét is zavarba hozhatja ez a közel harmincíves regény. Az író ugyanis a szerelmet avatja a legfontosabb eseménymoz­gató erővé. Pedig a NapkiráJy, a francia XIV. Lajos századá­ban sem a szerelem volt a tör­ténelmi figurákat s a népek sorsát elindító és irányító erő. Ám Kovái regényének körén belül ezúttal csak halványan rajzolódnak fel a társadalmi ellentétek és politikai manő­verek bonyolult vonalai. A sze­replők ábrázolása is túlnyo­mórészt kimerül izmaik, fizi­kai erejük, szexuális képessé­geik ismertetésében s bizonyí­tásnak szánt cselekedeteik fel­festésében. Végeredményben boldog, örömökben dús világot hatá­rol a két borítólap, amelyeken kardjukat villogtató katonák és ágaskodó csatamének moz­gó tömege kavarog. Az asszo­nyok valamennyien csodaszé­pek, kezük, keblük, alakjuk gyönyörű, bőrük habfehér és illatos. A férfiak legtöbbje ilyen jelzőkkel ékes: olümpo- szi, héraklészi, apollói. Vitali­tásuk páratlan: a fa ágáról még élve levágott, akasztott' ember menekülése után né­hány perccel már a szép pász­torlányka után veti magát. Kár, hogy a különben igen tehetséges prózaíró Kovái ez-, úttal lemondott arról, hogy az alakok kontúrját, jellemrajzát erőteljesebb vonásokkal húzza meg. Nemkülönben arról is, hogy jelzőit több gonddal és változatosabb árnyalatokkal alkalma'zza. Regénye így is le­Heltai JcnOIlCfc ^ néma le­vente írójának nemrégiben emlékeztek meg századik szü­letésnapjáról, s darabját is csupán harminchat éve mutat­ták be, mégis — az‘író és a mű fiatal kora ellenére — klasszikus. Mi a titka ennek? Témája időtlen — az ősem­bert bizonyára ugyanúgy fog­lalkoztatta, mint az atomkor­szak emberét —, s ez a szere­lem, meg a hozzá kapcsolódó hűség, álhatatosság, az ígére­tek betartása, tehát emberi morális értékek. Formája is, úgy tűnik, kiállta az idők próbáját, nemes veretű, játé­kosan könnyed, okos és bölcs rímes sorok, drámaverselés — amely Moliére és Shakespeare nyelve is volt. Persze a klasz- szikusság titka nemcsak ezek­ben a tartalmi és formai je­gyekben van, hiszen a szere­lemről rímes sorokat írni so­kan próbálkoztak és próbál­koznak, mégsem figyeltünk fel rájuk. Érdekes, hogy ami a da­rabot kiemeli á verses szerel­mi komédiák közül, az első pillantásra eléggé talminak tűnhet: mert ez Heltai szín­házhoz értése, komoly mester­ségbeli fokon. A „mesterség” és a „klasszikusság” csak lát­szólag mondanak ellent egy­másnak — lásd Shakespearet, akinél nagyobb színházi szak­ember nem kellett —, külön­ben feltételezik egymást. Hel­tai dramaturgiája művészi. bilincseli olvasóit, hiszen az író mesélő és cselekményszövő kedve, akárcsak szereplőinek életvágya, szintp kimeríthetet­lenül gazdag. Címlapját — amely a már említett okból némileg ellent­mond a belső tartalomnak — Sebestyén Lajos tervezte. BENE GÉZA FESTŐMŰVÉSZ munkásságáról írt tanulmányt Rácz István művészettörté­nész a Corvina Művészet Kis­könyvtára sorozatban. Aggodalmas szeretettel és türelemmel követi a Bene Gé­za életútján található nyomo­kat, amelyekből oly keveset hagyott maga mögött ez a sze­rény, elmélyült, festői gond­jaival elfoglalt alkotó. Sem élete folyásáról, sem művészi problémáiról, buktatóiról, örö­meiről nem készített feljegy­zést. A művészettörténész azonban nagyon helyesen az alkotások sorának bonyolult, jelképessé emelkedett, csakis az érzékeny lélek, látásmód és befogadó képesség számára megnyilatkozó jegyekből fejti ki Bene belső világának, kitel­jesedésének folyamatát. A kápráztató kolorit, a magyar szőtteseket, népmeséket idéző színvilág sok Bene-képen el­takarná a felületes szemlélő előtt azokat a szinte mitikusan sejtelmes tájakat, ahol a léte­zés és elmúlás nyomait kutat­ja — ha Rácz István nem mu­tatna rá a művek lényegére. Néhol talán a kelleténél na­gyobb nyomatékkai teszi ezt, más, mélyebb, jelentősebb ké­pek igézetében. De ez a túlzá­sa igen rokonszenves, annál is inkább, mert akiről ír: Bene Géza, képzőművészetünk egyik jelentős alkotója. Érdeme Rácz István tanul­mányának az is, hogy Bene Géza művészetét nagy kortár­saival való kapcsolatában is tükrözteti; kiemelve azt a vo- I nását, hogy bár képein felde- [ reng Egry József, Nagy István, Szőnyi István, Barcsay Jenő hatása, amazokhoz abban is hasonlít, hogy ő is tévedhetet- lenül rátalált a maga sajáto­san egyéni útjára. Az első felvonásban érdekfe_ szító fordulatokon át — amely netn másban, csupán gazdag gondolatainak nyelvi fordula­taiban keresendő — viszi be a gyönyörűség és gazdag, de gő­gös, hideg olasz úrhölgy Zilia házába a szerelmes, magyar leventét, Agárdi Pétert. S mint a mesében — s a meséktől nem szégyen, sőt tanulságos fordulatokat átvenni — meg­lepően zárja az író a darab el­ső részét: csókja és szerelme ellenében fogadjon három évre némaságot a levente. Ebben a fogadalomban'rejlik: a tiszta és álhatatos szerelem erköl­csi magaslata. A következő részben sem szűkölködik a já­ték merész vonalvezetésben: Zilia már feloldozná a leventét fogadalma alól másfél eszten­dő után, de Agárdi nem áll kötélnek, mert amit megfoga­dott, azt tartja, még szerelme ellenére is hű marad adott szavához. Ebben természetesen nemcsak morális mondanivaló rejlik, hanem dramaturgiai funkció is: újabb lehetőség a jó értelemben vett játékra, igazi színpadi fordulatokra. Ráadásul a darab — lehetne tragédia is — vígjáték. A tra­gikus és komikus elemek egy­másba játszása nemes vígjá­tékká avatják, amelyben min­dig a komikus elemek kerül­nek fölénybe, de azért meg kell, hogy „harcoljanak” a tragikus elemekkel, s ez fo­kozza a darab feszültségét. Példamutató támogatása a Petőfi- évfordulónak Mint már arról tájékoztat­tuk olvasóinkat, a megyei Pe- tőfi-ünnepségek központja a jubileumi esztendőben a leg­több Petőfi-emléket őrző Aszód. Így a költő, születésé­nek 150. évfordulójára rend­behozzák a helyi Petőfi Mú­zeumot, benne az egész Galga mentét bemutató új néprajzi kiállításon és az újabban fel­tárt környékbeli leleteket is ‘szemléltető régészeti bemu­tatón kívül természetesen új szerzeményekben gazdag Pe- tőfi-kiállítás fogadja majd a látogatókat. A közelmúltban a nagyköz­ségi tanács kezdeményezésére a község társadalmi és gazda­sági szerveinek vezetői meg­beszélték a jubileumi eszten­dő eseményeit. Példamuta­tó, hogy ugyanők milyen ügyszeretetét és segítőkészsé­get tanúsítottak a Petőfi-év- forduló méltó megünneplésé­re. A helyi Aranykalász Ter­melőszövetkezet, az ikladi Ipa­ri Műszergyár, a 4-es számú Építőipari Vállalat vezetői üze­meik nevében öt-ötezer forin­tot ajánlottak fel a helyi Pe- tőfi-emlékbizotiságnak ter­veik megvalósítására. De anyagi támogatást ígért a köz­ségi vegyesipari ktsz s a terü­leti ÁFÉSZ képviselője is. A honvédség az ünnepségsoro­zat meghívóinak nyomdai költségét vállalta. Énekes óvodások Kecskemétien, Kodály Zoltán szülőhelyéin mind nagyobb szerepet kap az énektanítás a legalsó fokon, az óvodában is. A város felsőfokú óvónőképző intézetének gyakorló óvodájá­ban kísérleteket folytatnak az énekes tananyag bővítésére. Az eredményekéit a hazai és a külföldi szakemberek is figye­lemmel kísérik. A rendező Lacina lószió odaadó, gondos és szép mun­kát végzett Bravúrokra nem törekedett nem engedett a könnyed csábításoknak. Klasz- szikusoknak kijáró tisztelettel valósította meg Heltai elképze­léseit, egyenletes, harmonikus eszközökkel. Dicséret illeti a díszlettervező Gergely István és a jelmeztervező Rimanóczy Yvonne-t, akik gyakori terve­zői a színháznak és rendkívül nagy érdemeket szereztek a színházak darabjaihoz terve­zett megkapóan szép és har­monikus díszleteikkel, jelme­zeikkel. A szereplők közül * kiemel­kedik Várnagy Katalin Zilia alakítója, aki nemes esz­közökkel, szép beszéddel, fi­nom mozgással, eltalálta a fi­gura lényegét: a gőg mögött is meghúzódó lelki finomságot. Harmaczy József a levente szerepében, már darabosabban mozgott, néma jeleneteiben volt elfogadhatóbb, hitelesebb. Zilia barátnői Szegedi Joli és Mátyus Emmi kedves, színvo­nalas játékot nyújtottak. A levente csatlósaként Gyurcsek Sándor sikeres komikus szere­pet kapott, s ezt méltóképpen játszotta el. Az epizódszerep­lők nem minden esetben tud­tak felnőni a főszereplőkhöz. A Déryné Színház már har­madszor adja elő A néma le­ventét, nagy sikerrel, amit bi­zonyít, hogy eddig összesen 370 előadáson több mint százezer néző látta. Berkovits György 1928 nyarán drámai esemé­nyek játszódtak le az Észalzi- sark körzetében. Umberto No­bile tábornok és léghajója, az Italia, május 25-én délelőtt a Spitzbergák közelében viharba került, a jégnek ütközött, ket­tétört, a legénység hét tagja meghalt, kilencen életben ma­radtak, s egy sodródó jégtáb­lán hetekig bolyongtak a szél­től és a tengeráramlatoktól hajtva, míg a Kraszin nevű szovjet jégtörő július 12-én fe­délzetére nem vette a szeren­csétlenül járt expedíció megr maradt és addig még meg nem mentett tagjait. Az Italia és legénysége felkutatására indí­tott akciókban tűnt el nyom­talanul valahol a Norvégia-és a Spitzbergák között elterülő tenger fölött repülőgépén minden idők legsikeresebb sarkkutatója, Amundsen, aki korábban már részt vett egy hasonló léghajós sarkrepülés­ben, az ugyancsak Nobile ter­vezte Norge fedélzetén, ahol a híres olasz léghajó- és re­pülőtervező tábornok is lőtt volt. A történet annak idején vi­lágszenzáció volt, s következ­ményei hosszú ideig foglalkoz­tatták a közvéleményt. Nobi- lét az olasz katonai hatóságok felelősségre vonták, mivel — törött lábbal és karral — előbb hagyta magát megmen­teni az úszó jégtábláról, mint az utolsó embere elhagyta volna az egyre veszedelme­sebben töredező jégszigetet. Később a Szovjetunióba ke­rült, itt élt és dolgozott éve­kig, majd a II. világháború után, Amerikából visszatérve, részt vett a haladó olasz köz­életben; mint a kommunista párt jelöltje, képviselő is lett. Nobile és az expedíció his­tóriája tehát elég anyagot szolgáltat egy izgalmas, ka­landos, drámai összecsapások­tól, férfias küzdelemtől, lelki­ismereti konfliktusoktól át- meg átszőtt filmhez. Mihail Kalatozov, az olasz—szovjet Megint egy pontatlan cím: az eredeti Uomini Contro (Az emberek ellene vannak) sok­kal jobban kifejezi, miről is szól Francesco Rosi olasz— jugoszláv koprodukcióban ké­szült filmje. Az első világhá­borús olasz—osztrák fronton játszódó történet lényege ugyanis éppen az, hogy az emberek ellene vannak az ér­telmetlen, véres, militarista indokokból vívott háborúnak. A film két főhőse, Sassu, a polgári származású hadnagy, és rangtársa, a „népfi” Ottó- lenghi más-más úton járva jut el az azonos végeredményig: szembe kell szállni a megszál­lottan vérszomjas magasrangú katonákkal — de ez nem elég, mert a fellázadó katonatöme­geknek a lázadás puszta té­nyén túl, másra is szükségük van: célokra, értelmes tevé­kenységre, irányító erőre, hogy a spontán tiltakozásból forra­dalmi harc nőjön ki. A két hadnagy végül is életével fizet törekvéseiért, de úgy, hogy érezzük, áldozatuk nem volt hiábavaló, s igaz ügyért küz­döttek. Kegyetlen film a Tűz a Monte Fiorón, hasonlít a koprodukciós, A jégsziget fog­lyai (miért nem volt jó cím az eredeti, A vörös sátor?) rendezője a kétrészes, színes, nagy lélegzetű filmben, saj­nos, csak a történetet tudja saját, magas rendezői színvo­nalán előadni. A megtévesztő motívumokkal teli, pontatlan, és az.egész Nobile-ügyet fél­revivő keret játékkal nem tud mit kezdeni — ez az esemé­nyek után negyven évvel fel­idézett, lelkifurdalásos éjszaka nem alkalmas arra, hogy ben­ne jelenjenek meg a történet főszereplői és fő konfliktu­sai. Sajnálatos módon éppen az nem kap hangsúlyt! ami pedig a Nobile-expedíció fő tanulsága: a fasiszta Olaszor­szág urai erőszakkal hajszol­ták bele a sarki gyakorlattal nem rendelkező tábornokot és embereit egy kétes kimenetelű ügybe a fasiszta olasz állam „dicsősége” érdekében, s mi­kor ez az akció kudarcot val­lott, Nobilén, az akkorra már kinyílt szemű, katonából em­berré lett tábornokon verték el a port. Ez a konfliktus alig érzékelhető a különben na­gyon látványos filmben — amelynek az sem vált javára, hogy alkotói egy kitalált sze­relmi történetet kreáltak Malmgren, a svéd kutató és Valeria, a szép ápolónő kö­zött — aki, a tényeket „mel­lőzve”, szinte a cselekmény fő mozgatójává válik. E hibákon a tucatnyi híres filmsztár (Peter Finch, Sean Connery, Hardy Krüger, Mario Adorf, Massimo Girotti, Donatasz Banibnisz, Claudia Cardinale és a többiek) játéka sem na­gyon tud javítani. Ettől füg­getlenül közönségsikerre szá­míthat a film, de a nézők ko­rántsem találkoznak majd a filmvásznon azzal a magasfo­kú sűrítéssel és megrázó drá­mai erővel előadott sarkku­tató-történettel, amelyet a hajdani — s már klasszikus — Scott kapitány naplója kép­viselt. nagysikerű A hazáért és a ki­rályért című angol film látás­módjához, s mindenképpen tiszteletreméltó a háborúelle­nessége. Lefelé az úton Édeskeveset tudunk a ka­nadai filmművészetről. Ez a most bemutatott alkotás arról tanúskodik, hogy — hasonlóan a múlt heti algériai filmhez — Kanadában is erős a vonzódás a „kamerával írott”, szociog­ráfiai hitelű, dokumentarista filmekhez. Donald Sheib ren­dező két keserves sorsú főhő­se történetében még egy kis neorealista kicsengést is elhe­lyez — nekem a Két krajcár reménység, meg a Biciklitolva­jok jutott eszembe a Lefelé a lejtőn nézése közben. Ettől függetlenül érdekes, jól 'meg­csinált és erőteljesen társa­dalombíráló a film. Takács István Barát Endre A Déryné Színház bemutatója A néma levente * Tűz a Monte Fiorón Claudia Cardinale, A jégsziget foglyai női főszereplője

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents