Pest Megyi Hírlap, 1972. február (16. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-13 / 37. szám
1972. FEBRUÁR 13., VASÁRNAP nar HECYt I hírlap Pest megyei alkotások A kapitány I NÉMETH EMIL: v A repcemagok mögé szegődnék Én ennek a repcemagnak az útját nézném végig, amelyik a Nagykörúton harmadmagával a kiforgatott földkupacon kihajtott, és mind sárgábban fütyörcsz hetek óta. Hol rezgeti elhagyott társaikat most a szél? Kinek a csizmája résében, melyik madár begyében, melyik Trabant gumiján érkeztek, honnan és mikor? És hogyan ültek éppen egy tunyálkodó kupac amely tűri paraszti vihogásukat m'ndenen, ami szemüknek pesti? A végén még kikeltik ivadékaikat is, hogy azok is megérleljék őszre a tavasznak szánt álmukat. Én az ilyen repcemagok mögé szegődnék, hogy lássam, hogyan lesz hol, miért, mikor, miből a mi. j tetejébe, § § MIKLÖSOV1TS LÁSZLÓ: ALKU t/ssss/sssssss/ssss/s/s/ss////ssssssssssssssssss/ss///sssssssssssssssssssss/sssssss/ssssssssssssss/sssss/////s/s/ss//s/ssssssssss/ss/sss/s/ss/s//sssss///s//s/ss/s///ss/ssss/s//s. J ános bácsi lottózott. Hetenként egy szelvénnyel, ^ s évek óta azonos számokkal. ^ Mert egy szelvényt még neki, ^ a kiskeresetűnek is megért a ^ reménység. A műhelyirodában ^ már pénteken délben mindig ^ tudták a számokat és kiírták ^ egy fekete táblára. János bá- ^ esi pedig dél körül, ebédszü- ^ netben mindig arra ment ko- ^ csijával. ^ Azon a pénteki napon is úgy § történt minden, akárcsak ed- § dig, valamennyi pénteken. Ak- 5 kor is arra húzta kocsiját, és § megállt a táblánál, hogy ^ megnézze a számokat. Nem ^ vette észre, hogy körös-körül, ^ a gépek ágai-bogai közül, ka- ^ ján tekintetek figyelik. Las- ^ san, ahogy mindig szokta, ^ megfontolt mozdulatokkal vet- ^ te elő drótkeretes szemüve- gét. Nem is azért, mintha ar- Sra gondolt volna komolyan, § hogy nyert. Ez a kis szertar- $ tás inkább megszokás volt, a ^ reménység fenntartására. 5 De mi ez? Miféle butaság! ^ Váratlanul gyors mozdulattal ^ kapta le orráról a szemüveget, ^ mintha égetné a bőrét. Vala- ^ ki egy rövidet röhhentett, de ^ időben befogták a száját a ^ többiek. Az öreg még a fejét ^ is megrázta, mintha csak | azt motyogná magának: „Nyu- Sgalom öreg, nyugalom”. Aztán | lassú mozdulatokkal megtö- ^ rölte overallja belsejében a ^ már jócskán összekarcolt len- ^ cséket és fel akarta tenni ^ újra a szemüveget. De ez nem ^ ment olyan egyszerűen. Az ^ egyik szárával elvétette a füKISS DENES: Egy nap boldogság lét. Annyira reszketett a keze, hogy csaknem kiesett a kezéből. A fiúkban dagadt a röhögés, majd kipukkasztotta őket. Az öregnek végre sikerült feltornászni az orrára a szemüveget. És semmi kétség, a táblán most is az ő állandó számai virítottak Tériké kriksz-kraksz vonásaival. Mind az öt. Ezt nem lehet elviselni. Közelebb ment, szemét le nem véve a számokról. Csaknem átesett kocsija rúdján. Sanyo, ez a rö- hej-fej, csaknem elrontotta a dolgot azzal a hülye képével, de szerencsére kéznél volt a géprongy. Nem is volt olyan olajos, azt nyomták a szájába. A z öreg valahogy átjutott '/A a kocsirúdon. Ekkor már körülpillantott, de nem vett észre semmit. A fiúk visszahúzódtak, ő meg valósággal berontott a műhelyirodába. Ott csak Tériké ült, a többiek ebédeltek. — Tériké! Tériké! A számok !... — mondta köszönés nélkül. Tériké, a csúnya Tériké kitűnően játszotta szerepét. örült, hogy a fiúk szóra méltatták. Bár érezte, hogy valami nem egészen helyes, örült, hogy a fiúkkal közös buliban vesz részt. Különben is balhé lesz, ha rosszul csinálja... így mondták; meg is sssssssssssssssssssssssss/ssssssssssssssssssssss/ssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss/* ± 1944. december 29-én békességet hozó parlamenter, Steinmetz Miklós szovjet—magyar kapitány életét kioltották a fasizmus golyói Vecsés határánál. A dúlás már nem tartott sokáig — a zászlójával együtt földre bukó katonatest mögött hatalmas sereg höm- pölygött —, legnagyobb ereje nem tankjaiban, hanem igazságában tömörült —, hozta már gyötört népünknek a békét és szabadságot. Steinmetz kapitány életének utolsó napjaiban Gyömrőn járt Pál Mi- hálynál. Beszélgettek — a szobrász skicceket készített róla, s a viszontlátás reményében búcsúztak. Másképp történt. Steinmetz Miklós kapitány halála élet — a felszabadulás jelképe —, népünk számára hála és mementó. Mindezt megörökíti Mikus Sándor emlékműve, mely egyszerre főhajtás és kegyelet, e hőstett méltó szobrászi idézete. Olyan robusztus léptekkel lendül előre e rubáskában lüktető nyílt tekintet, hogy Berlinig meg sem áll —, mert e szoborember a szovjet nép, az igaz hazafiság és nemzetközi szolidaritás testülése. Feltartott kezében szózat: béke és szabadság, köpenyében nemcsak a szélfutam, hanem a győzelem lendülete lobog. A meignyújtott lépés izgalmában a történelem igazság-gyorsulása feszül — feltartóztathatatlan e vonulás —, milliós létszámú katona menetel e szo- borkapitányban. Íme egy ember. egy hős, aki ma már történelem, biszien áldozatvállalása révén a szívünkben élő legyőzhetelen szabadság jelképe, melyet érzünk kegyelettel és hálával mindhalálig. Losonci Miklós járhatja. Tériké szegény, nem akarta megjárni. — Milyen számok, János bácsi? — állt föl, de nem nézett az öregre, ceruzájával babrált. — A lottó, Tériké! A lottószámok! — Nem tudja még a számokat, János bácsi? — álmélko- dott megint Tériké. — Hova is tettem a cetlit? — matatott az asztalon. — Dehogynem! Akarom mondani... a táblán ... — dadogott és, kezével kapkodott. — Tériké a táblán ... — Ma még nem írtam volna ki? — nyúlt a fejéhez a csúnya lány. és krétát kerített, indult a táblához. — Akkor kiírom — mondta még. Az öreg izgatottan követte. A lány emelte a krétát a tábla felé. Egész testét rázta a sírás, és a nevetés váltóláza. Így ment ez félórán át. Sokan szívszorongva nézték a kis öreget, akire nem lehetett ráismerni. Hát ennyi érzés lakik benne? Ez az a „Héjános,r? Állt a munka, álltak az emberek, és félni kezdtek. A fiúk meg a térdüket csapkodták, úgy nevettek. Csöpi egész hosszában hentargett a röhögéstől. Az öreg kiáltozása, sírása-nevetése meg hol itt, hol ott hangzott fel a gépek között. A fiúk mindenhova követték. röhögve, egymást lök- dösve lopakodtak utána, és mondogatták: „Ez aztán jó hecc!” Klasszul sikerült!” Még fürdéskor, a zuhany alatt is röhögve utánozták az öreget. De jutott a gyárkapun kívülre is. Öbégatva mentek az utcán. ÍJg|íi épezték: be vannak rúgva, es bem lehet abbahagyni a röhögést, pedig már fájt a hasuk, sajgott a fejük, pedig már jó lett volna különválni a többiektől, és leülni valahova szótlanul. De nem lehetett. Meg kellett várni Terikét is. Jött is ki virulva. Csókolgatták, ölelgették, és beültek vele egy cukrászdába. Istenem, micsoda boldogság! Ezekkel a fiúkkal ül együtt. ]\I ásnap reggel mindenki az öreget leste. Jött. Lassan, porosakéivá, kissé maggömyedten. Nem nézett semerre. Nem köszönt senkinek, neki se mert köszönni senki. De azért hallatszott néhány megjegyzés: „Jön a mál- liamos!” Nem törődött vele. Egyenesen az irodához ment. A fiúk halkan követték, és megálltak mögötte az ajtóban. Tériké falarceal állt föl írógépe mögül. — Tériké — kezdte rekedt hangon az öreg —, én nem haragszom. Ne féljen ám. Én... — Nem ... Én nem... — susogta Tériké, — Én nem ... — a fiúkra nézett, és megérezte nagy bűnét, s teljes szivéből kiáltotta, eldobva a fiúk barátságát, a további randevúkat, a reményt — a fiúk. Dk voltak! — A fiúk? — fordult meg az öreg a lány tekintetét követve, és nézte, amint olyan tehetetlen összevisszaságban és furcsán állnak ott az ajtó keretében. Egy csomó fej he- gyén-hátán. — Szóval a fiúk... — Na és!! — röffent fel valamennyi ükből. — Én rájuk sem haragszom — mondta szelíden az öreg. — Nem haragudhatok rájuk, mert én, fiúk, ilyen boldog csaknem egy napig, még soha életemben nem voltam. Még gyerek koromban sem. Soha... Ezt én csak megköszönhetem — folytatta őszinte, tiszta arccal, és lassan elindult a kocsija felé. Lehet, hogy csak a fiúk vélték úgy, hogy görnyed- tebben jár az öreg János, mint a vWI/vft e-i AL'n+f § S Matolcsy Zsuzsa rajza $ § Igen jól látszott, és boldog ^ volt, hogy szerepelhetett. C § látta a fiúkat is. Ez volt Teri- $ ke nagyjelene*«. — De hiszen ^ — torpant meg a keze —, mái $ kiírtam őket — mondta meginl §úgy, hogy egyetlen arcizma fcsem rándulit. Még a fiúk felé 5 is tudott kacsintani titokban. $ Azoknak imponált is a dolog. $ Ügy látták, hogy Tériké nem $ is annyira csúnya, hogy belehaló csaj. Egyikük cuppantva $ meg is jegyezte: „Egész klassz 5 nő ez.” János bácsi pedig már ! átlényegültén állt. Egyszerre | akart kimondani sok szót, és S először artikulátlan kiáltás (tört ki belőle, és csak azután i mondta: 5 — Ötös! Űristen, nyertem! !— mind hangosabban kiálto- I zott. — Emberek! Nyertem! : Ötösöm van! Az öltözőben, a i kabátomban... ötös! Embe- ! rek! — futott lelkendezve gép- i tői gépig, mint egy gyerek, és ; már sírt, hangosan, szégyentelenül zokogott a boldogságtól. Piszkos öklével törülgette a szemét, elmaszatolta az arcát. lünk. Hogy itt vagyunk, az asszony meg ott van. És merre van egyáltalán az ott? Erre? Arra? Amarra? Valahol születik egy gyerek, aztán az az én gyerekem, de mégsem tudom, hogy megvan-e, vagy mi van? Meg hogy milyen? Semmit se tudok. Azt se, hogy igaz-e ? ^em mondtam én erre semmit, mert olyan igen fáradt voltam. Azon járt az eszem, hogy csak le kéne vetni a bakancsot, aztán belemártani a lábam a folyóba. De nem szántam rá magam. — Egye a rosseb! — mondta a fiú. — Csak nem fér a fejembe, hogy hogyan van ez! — Hogyan lenne? — mondom neki. — így van. Ezen te nem segíthetsz. Majd elengednek, aztán meglátod a gyerekedet. Elfogyott a cigarettám, a hosszú szopókát belepöccintettem a folyóba. — Kell másik? — kérdezte a fiú. — Hagyd — mondtam neki. — Nem tesz jót az egészségnek, ha egyiket a másik után szívod. De ő csak rágyújtott, s láttam, nem tudja kiverni a fejéből a dolgot, mert azt mondja: — Neked van családod? — Van. — Egy? — Három. — Az szép — mondja erre. — Nekem még csak ez az egy van, ezt sem láttam. — Ha van. — Van. Irta az asszony, hogy itt az ideje. Engem meg ideevett a fene mellőlük! — Nem a te hibád — mondom. — Ne törd magad. — Tán fényképed is van a tieidről? — kérdi aztán. — Már hogyne vóna! — Ezzel elővettem a tárcámat, ott voltak a fényképek, meg egy lap is volt ott, amit már meg akartam írni haza. Na, gondoltam, meg is írom mostan. Odaadtam neki a képeket a két kisfiúról meg a lánykáról. Nézte. Nem is tudom, mit nézett rajtuk annyit. A szeme könnybe lábadt, mielőtt visszaadta. — Nekem is ilyen nagy fiam lesz — mondta. A neve György. Mint az enyém. Azt írtam, György legyen. Nyújtotta, hogy tegyem el, de akkor kicsit lentebb a parton megláttam egyet azok közül. Mindjárt ráismertem a sapkájára, pedig éppen csak kilesett a bokrok mögül. Még csak ■annyi időm se volt, hogy szóljak a fiúnak, hogy nédd a! Semennyi időm se volt. Éppen csak felkaphattam a puskámat, aztán oda neki! Pedig fáradt voltam, de nem hiába gyakorol tam annyi ideig, jó volt a célzás. Az ember felemelkedett, az tán megperdült és eldőlt. Hát aztán csend lett megint. Csal a folyó csobogott, más nesz nem is volt tovább. A fiú még úgj tartotta a fényképeket a kezében, mint az imént, s azt mondta — Tán többen is vannak! Hallgattuk is, hogy mi lesz, jönnek-e még? De több nerr jött. Ez valahogy elkóborolt, vagy mit akarhatott erre, a fen< tudja. Oda kellett volna menni megnézni, hogy mi, meg hogyan de olyan igen fáradt voltam, s a fiúnak sem akaródzott felállni a fatörzsről. Nem volt semmi nesz, hát nem is mozdultunk. — Tedd el — mondta a fiú. Elfektettem a puskámat a fűben. elővettem s betetten a tárcámba a képeket, szépen lesimítgatva mindegyiket, hogy ne törjön a szélük. Megnéztem a gyerekeket egyenként, s legfelül a feleségem arcát, aztán becsuktam a tárcámat. A lapot elölhagytam, megkerestem a ceruzámat, és a térdemen nekifogtam az írásnak. — Haza? — kérdezte a fiú. — Hát! — mondtam. Látta, hogy nekiveselkedem, bólintott, odébb húzódott, hogy ne zavarjon. Nézte a folyót, és szívta a cigarettáját. Én meg írtam: Édes kati tudatom, hogy soraidat megkaptam, melyből értem, hogy neme tört össze a sütemény és az üveg Édes kati nem tört össze semmi, a sütemény finom volt és a rum is és értem a soraidból, hogy a gyerekek gondolnak rám, én is tudatom, jól vagyok, melyet nektek is kívánok tiszta szívből Édes kati most csak légy nyugodt még nem tudom mikor mehetek haza, itt nincs semmi újság, édesanyám menjen csak el orvoshoz mert a legfontosabb az egészség, csókolom is, meg a gyerekeket, fogadjanak szót, tiszteltetem Sámson urat, kicsit fáj a lábam, de ne ijedj meg Édes lcati írj rögtön erre a tábori posta számra szívből szerető férjed János Aztán még néztem a folyót; a fiú elaludt mellettem a fatörzsön, pedig füstölt a cigarettája, úgy aludt. Üldögéltem ott, mert még volt időnk, de azért nem vettem le a bakancsomat, hogy megáztassam a vízben a lábam.
