Pest Megyi Hírlap, 1972. január (16. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-30 / 25. szám

1972. JANUAR 30., VASÄRNAP «ST •fECTK f PEST MEGYEI ALKOTÁSOK Madarak lyezi Gábor Magda a sződi ifjúság közvetlen, közelébe, hogy derűt és távlatot adjon részükre. Derűt, hiszen a ma­dár látása faágon, barázdában, de kőbe érkezve is kedves emlékké magasztosul, távlatot, hiszen lendületük, testük ana­tómiájának őrzött ■ fegyelme, az állandósult arány töké­lye emberalakító tényező. A szobor a természet erőit kap­csolja a gyermek képzeleté­hez, megindítja az akaratot az eszmélés, a gondolkodással irányított termő cselekvés fe­lé. Nemcsak olyan hatást ér el Gádor Magda, hogy e kő­madarak emberi környezete jobban megbecsüli ezentúl a sződi erdő énekeseit, s nem fog rájuk parittyát, hanem értelem-, érzelemdúsítást visz az álmokra, munkára, alko­tásra lobbanó fiatal szívekbe. Harmonikus a szoborcso­port szerkezete: a párhuzamo­san ülő két szárnyas közül magasabbra emelkedik a más irányban elhelyezkedett fő­madár. Nem galamb, sirály, füsti-fecske, sas, a madár ál­talános szombólumát terem­tette meg haraszti mészkőből Gádor Magda, s ezzel járul hozzá a Szódon élő ifjúság ön­megvalósításhoz közelítő ál­modozásához, mely minden alkotás kezdete. Losonci Miklós Smrsssf/rsss/rssssssM’Mmmsssssfsssss*. ! : MAJOR JÁNOS: Alomi ‘ j szép sátor ' ! Dér csillan, szikrázik, : a repkény lángokban, i Vadrózsás sziklákon > mindenütt hópaplan. : A Nap mint a körző, | amit én forgatok 1 feléd, újesztendő! > Fenyőfán jégcsapok s : opál fénye vibrál, ; s nyurga bokrok tövén j jóslataim kristály­> gömbje; a kék kökény. k V | Téli csönd tárlata — álom! szép sátor —, I te csalogatsz haza > városok zajából... SIKLÓS JÁNOS: NEM BÁNOM Gádor Magda haraszti mész­kőből faragott szobra 1969- ben került a sződi általános is­kolába. Madarakat ábrázol — szorosan egymás mellett, földi fészkükön ülnek. Csöndjük fe­hér tüzével pihennek olyan helyzeti energiával, melyet bármely pillanatban sebes röpülésre válthatnak, s ak- kc*r már nem a föld, hanem a végtelen levegőóceán lesz ott­honuk. E leszállásra ős röpü­lésre mindig kész erőt érzé­keli bennük a mű készítője, akinek a madár az eszmény, tökéletesség, hiszen a zuha­nás ártalmai nélkül száll, száll egyre magasabbra. Az ember alkotta repülőgép Daidalos ér­telmét hordozza, de néha Ica- rus-testté morzsolódik — a szívmotorral szálló madár légi úszása biztonságosabb. Ezt a földöbölben horgany­zó áramvonalas állatot he­rsssssssssssssssssssssssssssssssssss szeg tetején óvatosan leka­partam az iszapot, és néztem a nyolc milliméteres kibizto­sítást. Láttam, hogy az ütőszeg a helyszínen kiszerelhető. Ré­gi, öreg, angol bomba volt, biztosan Szolnokra irányítot­ták a második világháború­ban, és célját tévesztve a Ti­sza partjába fúródott. Az ütőszeghez nyúltam, de véletlenül egy favéggel meg­ütöttem, és a következő pilla­natban finom zümmögést hal­lottam. Ösztönösen lehúzód­tam az iszapos gödör feneké­re. Mennydörgés rezgeti felet­tem, szemembe csapódott a pocsólyás lé, aztán már nem emlékeztem semmire. — Fiam, hozzad csak ide a nagy kast — szólt apám. Beleraktuk a gallyat, az­után hátravittük az ól mögé. — Látom, a kezed jó. — Éppen olyan erős, mint azelőtt Apám tovább gereblyézett, én mögötte álltam és emész­tettem magam, hogy miért nem vagyok én az, aki régeb­ben voltam? Hiszen meggyó­gyultam, nincsen semmi ba­jom. Utólag megtudtam, hogy három hétig egy lyukas ga­rast sem adtak volna az éle­temért Amikor eszméletre tértem, olyan furcsának ta­láltam mindent, mintha még soha nem láttam volna kór­termet, fehér köpenyes orvost, műtőasztalt, hőmérőt ■p1 leinte nem emlékeztem ^ semmire, és azt sem tud­tam megmondani, hol van a házunk. A nevemben sem voltam biztos, a főorvos mondta, hogy Galambos Bé­la hadnagy vagyok, kitünte­tett tűzszerész. Erről én nem tudtam. Olyan voltam, mint aki aznap született a világ­ra. — Anyádat sokáig nem en­gedték be hozzád — mondta apám, izzadt homlokát töröl- getve. — Katonakórházban ez a szokás. — Na, gyere, vigyük el ezt a kast is. Emlékszem, leszedték ró­lam a kötéseket és néhány hét múltán már csak apró foltok hosszúkás, vörös csíkok ma­radtak a bal vállamon, és a felső karomon. Gyógytornára küldtek, azután súlyzókat kap­tam. Október elején egy reggel pontosan emlékeztem min­denre. A baleset részleteire és arra is, hogy ez volt a har­minckilencedik szerelésem. Ezen megbuktam. Anyám ar­ca merült föl emlékeim mé­lyéről, szomorú szeme, apám nyugodt mozdulata. A kis ház, két hegyes tekintetű ab­lakával: a kertet olyannak láttam, mint most itt előttem. Néhány nap múlva valóban megérkezett anyám. Fehér éjjeliszekrényemen regények sorakoztak, azokból olvasgat­tam. Először öt oldalt, azután tízet, később már egy fejeze­tet. Ez volt a napi parancs, és este a főorvos kikérdezte az olvasott részek tartalmát. — Mára elég volt — vetett véget a napnak apám, és a szín alá pakolta a szerszámo­kat. Arrább tette a tyúkok létrá­ját, bereteszelte az ajtót, hogy a patkányok ne jussanak be. Lassú mozgásán és várakozó szótlanságán vettem észre, hogy most már nem hagyja annyiba. Negyedik napja ülök itthon, és még semmit sem mondtam. Három nap és lejár a szabadságom. Nem beszélhettem, hiszen még most sem tudom, mi lesz a sorsom. L1 ölépülésem után bemen- tem a laktanyába. 1 Őszinte szeretettel fogadtak a töbfoiék, talán még szíve­sebben, mint apám. Valami­lyen hős voltam a szemükben, a munkám, élethivatásom hő­se, aki egyszer már legyőzte a halált Üj akciókról beszél­gettek előttem. A nagy „dögö­ket” majd nekem hagyják, mert én bátor, biztos kezű haver vagyok. Együtt ittunk, nevettünk, énekeltünk. Olyan jól éreztem magam, mint a bevonulás után az első szabadságon, otthon, a „dühöngőben”. Éjfél után kedvteienné váltam, úgy éreztem, hogy már csak a testem van dt. Belül meg­borzadtam, amikor egy újabb akcióra gondoltam. Gyorsan elköszön tem és ha­zajöttem egészségügyi sza­badságra. Most itt vagyok. Sebesen morzsolódnak a na­pok, és nekem jelentkeznem kell. Üjra munkára indítanak. — Kónya Ilus férjhez ment — lépett mellém apám. — Jól tette. — Nem meggyőződésből mondtad. — Abból én. — Hát jó. Most már nem kerülhettem el a beszélgetést Felesleges­nek is találtam az időhúzást. — Nem a Kónya Ilus a gon­dom. Szerencsém, hogy nőtlen vagyok, és nincs gyerekem. — Miért? — Á, egy gonddal több len­ne. — Mondd csak, Béla, mi bánt téged? — Semmi. — Legyél őszinte. , ÍZ' ibuggyant a könnyem, ' annyira furcsának lát­tam megtört idős apámat és : bennem is fölsajdult meny­nyire fáj neki makacs hallga­tásom. Fiatal éveit rám paza­rolta, szakmát adott a kezem­be, hajlékot teremtett a fejünk fölé, és én most úgy viselke­dem vele, mint felnőtt ember a kisgyerekkel. Néhány másodpercig vár­tam, azltán megszólaltam: — Apám, én már nem az vagyok, aki voltam. Valamit elvesztettem. Érdeklődéssel bólintott. — Talán mások nem értik meg. A parancsnokom, meg a gyerekek a laktanyában. — Ha igazad van, biztosan megértenek. — Egészséges lettem újra, de belül... Itt belül megsza­kadt valami, amit én nem tu­dok elmagyarázni. — Sejtem, fiam. Az ember nemcsak húsból és csontból áll. Engem is megvert nagyon az élet, tudom, mi a vergődés. Megfogtam hajlott vállát, bütykös, földes kezét és még egyszer sem éreztem annyira magam mellett az apámat, mint ezen a novemberi estén. — Hányszor voltam már veszélyben. De úgy indultam a bombák közé a kijelölt fel­adat végrehajtására, mint aki biztosan győz. Most elvesztet­tem a biztonságérzetemet. Fé­lek. — Fiam, akkor ne nyúlj többé ütőszöghöz. — De kinek mondhatom én meg? Gyávának tartanának a hátam mögött. — Na, ez nem így van. Hi­szel te az emberekben? — A jóindulatukban nem nagyon, talán a srácok megér­tenék. Apám nem szólt. — Akit egyszer megmart a kígyó, az már a gyíktól is fél. De van más megoldás is. — Mi? — Szereljél le, elmégy a szakmádba, aztán ketten fog­lalkozunk a kerttel. Mesélt a kertről, a tavasz szépségéről, amikor virágba borulnak a fák, dugasztjuk a hagymát, palántáljuk a papri­kát meg a paradicsomot. Majd akad egy jóravaló lány is, hoz­zám illő, és begyógyulnak a sebek, megtalálom az életben a szépet, derűset. Megfontoltan, őszintén be­szélt. Magamban igazat is ad­tam neki a lelkem egyik felé­vel, de a másik fele: a tűzsze­részhadnagy lelke tiltakozott Ilyenné neveltek, nem tehetek róla. — Mit szólnak a többiek? — Fiam, ha te a többiek vé­leményével törődsz, akkor ko­rán meghibbansz — fogta ke­ményebbre a hangját — Ugyan, apám! — Nana, fiam. Az idő min­dent megold. Nagy vezérek hullottak a porba, de az em­beriség tovább élt. — Az egészen más. — Hidd el nekem, ha önma­gad előtt rendben vagy, a töb­bi eligazodik, viszont ha ma­gaddal meghasonlottál, min­den elveszett Ugye, megér­tesz engem? — Meg. — Nem egy-két tűzszeré­szen múlik a hadsereg sorsa. — Ne tréfáljon velem. Nincs kedvem. — Győzd le önmagadat, ak­kor leszel a legerősebb. Érvek után kutatott. Fölös­legesnek éreztem a további vitát. Úgyis én döntöm el az életemet. T ehet hogy kiindulok egy új akcióra és ott maradok holtan, mert bizonytalanul me­gyek, de így legalább senki se nevez gyáva embernek. Dí­szesen temetnek, azután elfe­lejtenek, mert ez az élet rend­je. Talán így lenne jobb. Meg­szabadulni a rokkant lélektől, önmagam keresgélésétőL — Maradjál velünk, fiam. Idősek vagyunk már. Szük­ségünk is van rád. — Nagyon nehéz lenne így élni. — Elhiszem. De nézd csak, ezt a cseresznyefát kidobhat­nánk. — Látom, kiszáradt a fele —■ Reggel hozzákezdenénk. — Nem bánom... POLGÁR ISTVÁN: Egyszerű könyörgés Légy még sötétebb ÉJSZAKA szuroknál koromnál sötétebb viaduktnál sötétebb a vak éjszakájánál sötétebb hogy ne mondhassa bolondnak senki azt aki világosságot követel s hogy még nagyobb tisztelet övezze a fényért fáradozó FÖLDKEREKSÉGI ELEKTROMOS MÜVEK legodaadóbb munkásait valamint azokat is akik önmagukat vetik eleven csóvaként az égTe ily módon hirdetve hangtalan AZ EMBER NEM VAKOND — Természetesen. Ismerem magát. Sőt, maga is engem. — Nem mutatkozna be ... esetleg? — Attól tartok — habozik most meg a férfi —, hogy a ne­vem nem mondana magának semmit. — Lehet, hogy mégsem ismerem? — Az a valószínűbb, hogy nem emlékszik rám. A bemu­tatkozást a legszívesebben elhalasztanám. Maradjon meg az illúziója, hogy csak egy hang vagyok... egyelőre. Remélem, nem ellenszenves hang. / — Nem. Csöppet sem. — Ennek örülök. Így, látja, megismerhet anélkül, hogy tudná, milyen is vagyok külső mivoltomban. — Gondolja, így könnyebben magába szerethetek? — gú­nyolódik a nő, de nem bántón, inkább kacéran. A férfi is könnyedén hazardírozik: — Ha már kimondta, bevallom: ebben reménykedem. — Maga szerint telefonon meg lehet ismerni valakit? — Természetesen csak az első benyomásokra gondolok. Tud­ja, milyen fontos az? Ha az első benyomást, teszem fel, a bi­cegésemről nyeri, talán sose hallja meg, mi van bennem, akármilyen szépen mondom is el. Látszatra önző vagyok, hogy meg akarom fordítani a sorrendet, de, higgye el, magának is jobb így. — Talán igaza van — gondolkodik el a nő. Aztán felnevet. — Viszont, ha maga ismer engem, és mégis felhívott, ez jelent valamit. Tetszem talán magának? Tudomást szerzett a hir­detésről, ki tudja, honnan, ráadásul kiszimatolta a telefonszá­mot, s most udvarol. A végén még szerelrhet vall itt nekem. — Istenemre, provokál! — nevet a férfi. — De örülök, hogy így beszél. És, hát, igazság szerint eltalálta. Régesrég imádom magát. Így, ahogy mondom, ezzel a divatjamúlt kifejezéssel. — És miért nem mondta eddig? — évődik felszabadultan a nő. — A nagynéném megspórolhatta volna a hirdetést. — Maga gúnyolódik velem. — Baj? Vagyis hogy nincs rá okom? Ha maga látná azo­kat a leveleket! Mert a nagynénémnek az a mániája, hogy nekem kell őket megválaszolnom. Hogy miket kell írnom magamról! Persze, diktálás után. „Zenekedvelő, művelt, szőke, gödrös állú”, képzelheti! Aztán: „elmellőzhető testi hibával”, „ok nélkül, kérem, ne zavarjon”, „legyen megértő és tapinta­tos!” Mint valami ügynök, de legalábbis lelki klinika. Apropó! — emeli fel a hangját — maga milyennek talál, tényleg mel­lőzhető a testi hibám? — Engedje meg, hogy nevessek! Egyszerűen nevethetné- kem van. Mi feltűnőt találhat egyik tojás a másikon? — Tényleg? Maga is? — Naná! Ápró szünet, aztán a nő óvatosan újra megkérdezi: , — Tényleg? — S vár. De mivel a férfi csak igenei, meg is mondja, hogy mit szeretne. — Megismételné azt, hogy „naná”? — Hogyan? — csodálkozik a férfi, majd mentegetődzik. — Buta szokás, hogy mindenre ezt mondom. Amolyan hülye beszédfordulat. — Most már tudom — kottyantja el a nő. És mindjárt fe­csegni kezd, mert nem akarja még elárulni sejtését. — Olyan szépnek és tökéletesnek képzelem magam, mióta lánykérő le­velekre válaszolok,‘mint egy színésznő. S hogy miket álmodok! Világhírű zongoraművésznő vagyok, meg úszóbajnoknő, és... Ne nevessen ki, gyakran azt álmodom, hogy tudok repülni. Ha kedvem tartja, röpdösök egy kicsit Mit szól hozzá? Maga nem tud röpdösni? A férfi mintha csuklana hirtelen. Fátyolos hangon vála­szol: — Imádom! — Tessék? — képed el a nő. — Elnézést kérek. Mondtam valamit, amit túl korainak tart­hat. De azért, amit az előbb mondott, meg tudnám csókolni. — Hogy érti ezt? — Már nem annyira csodálkozó, mint in­kább sürgetően kíváncsi 'a nő hangja. — Amikor azt említette, hogy röpdösni szokott, én abban a pillanatban leborultam maga előtt. Én ébren is úgy érzem, hogy tudok repülni. Néha már őrültnek bélyegzem magam, ha azt veszem észre, hogy a semmibe bámulok, és közben röp­dösök. Siklok, jobban mondva. A lépcsőn például úgy siklok, le, mintha sítalpon kanyarognék az Alpokban. A talpamat bi­zonyos szögben tartom, és egy pillanat alatt lesiklom az ötö­dikről. Mint egy gyorsított felvétel. Nem kell felkunyerálni a liftet. A nő felszabadultan kacag. — Mit nevet? — hökken meg a férfi. — Elárulta magát. Most már tudom, amit csak sejtettem... Mondja, miért telefonon hívott? Nem lett volna egyszerűbb, ha lejön egy emeletet, és becsönget? Kis szünet után nagyot sóhajt a férfi, hogy megúszta a bemutatkozást. Hevesen magyarázni kezd: — Látja, itt élünk pár méterre egymástól, évekig... Mint két tojás a szatyorban — bocsánat a triviális hasonlatért! —, és ez kell hozzá, ez a hülye hirdetés, hogy szóljunk egymás­hoz ... — Naná! — A nő még most is ezt a szót ízlelgeti. — Hány­szor hallom ezt a nanát! A lichthófon át hallom, amikor az anyjával vitatkozik a konyhában. Onnan ismerem a hang­ját is. Persze, egy kicsit torzít a lichthóf. — Mondja — vág közbe a férfi —, megmutatná azokat a leveleket? A nő cinkos hangon azonnal válaszol: — Jöjjön! — Röpülök. — Mint egy gyorsított felvétel. — S amikor leteszi a kagylót, felpattan vidáman. — Néha röpdös az ember. ü emény göröngyöket mor- zsolgattam széjjel a friss ásás végiében és sajnál­kozással néztem apámat, aho­gyan fáradt mozdulatokkal kalapálta a megcsorbult ásó kopott hegyét. — Nehéz? — Az. Negyedik hónapja nincsen eső, a föld kemény, két ököl- nyi darabokat fordít az ásó. Amíg otthon voltam, én gon­doztam a kertet. Most is isme­rem a fákat, a bokrokat, a ház előtti kis park elhervadt virágait. Olyan a kert most ősszel, mint az öregember. Megcsöndesedett benne min­den. Ernyedt sárga levelek borítják a fák alját, tar galy- lyak moccannak lustán a no­vemberi alkonyatbain. Káro­gó varjú repül a földekre: le­ejtette a fáról szedett avas diót. Apám észrevette mélázó te­kintetemen, hogy a nyugalom­ra készülő kertet vizsgáltam. — Ilyen a természet. Látod, megtette kötelességét a föld, a termő fa és most pihen itt minden. — Tavaszra újra éled a kert. Húsz esztendeig figyel­tem én is minden évben. — Hát te, fiam? Hogyan gondolod a saját tavaszodat? A kérdés nem lepett meg, de azért váratlanul ért Nem is tudtam válaszolni. Még nem rendeztem magamban az életemet — Az én tavaszom? Nem olyan egyszerű, mint a szil­vafáé. — Megértelek. Megértelek. Apám száraz rozsét húzott kupacba a hosszú nyelű ge- reblyéveL Én egy barackfa törzséhez támaszkodtam, és gondolatban próbáltam eliga­zítani a sorsomat Az utolsó kézmozdulatra még emlékeztem. Lent feküd­tem a homokos vízben, egé­szen a bomba mögött Az ütő-

Next

/
Thumbnails
Contents