Pest Megyi Hírlap, 1972. január (16. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-30 / 25. szám

4 “"'■zMírlap 1972. JANUAR 30., VASÁRNAP FILMKRITIKUSOK DÍJA: SZINDBÁD Fővárosi színházi esték GYORSMÉRLEG 1971 FILMJEIRŐL A filmkritikusok díjait — a hagyományoknak megfelelően — ünnepélyes keretek között osztották ki szombaton a Ma­gyar Sajtó Házában. A magyar filmkritikusok díját — tizenhat 1971-ben készült, illetve bemutatott versenyző alkotás közül — a Huszárik Zol­tán rendezte Szindbád című film kapta azokért a kimagasló mű­vészi erényeiért, amelyekkel Krúdy világát a kép nyelvén az írói műhöz méltó magas színvonalon fejezi ki. A Szindbád al­kotói közül Sára Sándor operatőr és a női főszerepet alakító Dayka Margit ugyancsak díjat kapott. A filmkritikusok még egy díjat adtak: az 1971-ben első művel jelentkező rendezők közül Böszörményi Gézát, a Ma­dárkák című film rendezőjét tüntették ki. A díjakat ■— a Fipresci budapesti értekezletén ülésező delegátusok, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének alelnöke és Kürti László, a MUOSZ filmkritikus tagozatának titkára nyújtotta át a művészeknek. ★ ★ ★ Szögezzük le: 1971 a ma­gyar filmgyártásnak nem volt Ugyan kiemelkedő esztendeje, de lényegesen kedvezőbb az év filmmérlege, mint az előzőé volt. Igaz, hogy összesen csak 15 filmet mutattak be, de ez az 1970-esnél öttel kevesebb alkotás jobb „szóródást” mu­A tizenöt film közül nyolc játszódik a mában, s témáit tekintve a mai magyar társa­dalom legizgalmasabb kér­déseit feszegeti közülük négy (Kitörés, Staféta, Horizont, Sá­rika, drágám), de a másik négy filmben is rendkívül erős a mai élet ábrázolásá­nak igénye, ha ezt nem egyenlő szinten valósítják is meg készítőik (Én vagyok Je­romos, Reménykedők, Végre, hétfő!, Madárkák). Miért figyelemre méltó ez a vonás? Elsősorban azért, mert a magyar filmművészet­nek az elmúlt négy-öt évben talán legérdekesebb, de min­denesetre a legrokonszenve­sebb vonalát, a valóságfeltá­ró, szociográfikus tendenciá­jú, „kérdező” filmek vonalát folytatják. Azt a filmstílust és Másik jellemző vonása az felmúlt év filmjeinek, hogy (idősebb, sokfilmes rendezők és elsőfilmesek egyaránt) nagy biztonsággal mozognak a film­alkotás mesterségbeli buktatói között. Magyarul: rendezőink tudnak „filmül”, s ez nem is olyan lekicsinylendő dolog. Alkotásaik képi megfogalma­zása, az operatőri munka és a rendezői elképzelések egybe­hangolása, a vágás, a színész­vezetés mind igen sok nagy­szerű pillanatot eredménye­zett filmjeinkben. Ez a biz­. Az országszerte tapasztal­ható pedagógushiány indo­kolttá tette a nyugdíjas-peda­gógusok alkalmazását is. Bár az elmúlt időszakban a peda­gógus-nyugdíjazások száma csökkent, a tanerőhiány vál­tozatlan. A január elsején életbe lé­pett új rendelkezések az oktatásügy területén is módosították a nyugdíja­sok munkavállalási felté­teleit i— erről tájékoztatták a Peda­gógusok Szakszervezetében az MTI munkatársát. Elmondották, hogy a továb­biakban a nyugdíj as-pedagó­gusok foglalkoztatását sem a kereseti összhatárok, hanem a munkaórák határozzák meg. Az alsó- és középfokú oktatá­si intézményekben foglalkoz­tatott pedagógusok — óvónők, tanítók, tanárok — nyugdíja­zásuk után egy-egy naptári évben 1260 órára köthetnek munkaszerződést, ennek a munkaidőnek azonban csak a felét tölthetik katedrán: a kimondottan tanítási órákat a keret szempont­jából ugyanis duplán kell számítani, vagyis ebben , az esetben csak 630 tanítá­si óráról lehet szó naptári \ évenként. A felsőfokú oktatási intéz­tat, s minőségileg is bizta­tóbb az összkép. A filmek áttekintése néhány olyan jelenség kirajzolódását eredményezi, amelyek min­denképpen jellemzők voltak az elmúlt év magyar film- művészetére — bár nem ta­valy bukkantak fel először. alkotói módszert, amely nem­zetközi filmfórumokon úgy vonult be a köztudatba, mint „a magyar iskola”. Ez az el­kötelezett, a társadalmi moz­gásokra, az ezzel együtt fel­bukkanó emberi konfliktu­sokra figyelő filmalkotói „hoz­záállás”, s az ilyen filmek nagy száma nemcsak visszafe­lé tekintve örvendetes, ha­nem a jövőre nézve is biz­tató. Ha ezekben, a többsé­gükben szerzői filmekben a valóságfeltárás szándéka a valóság még mélyebb ismere­tével, íróilag is jobban meg­fogalmazott hősökkel és dra- maturgiailag is következete­sebb munkával párosul, akkor az elkövetkezendő időkben is sok örömünk telik majd a ha­sonló alkotásokban. tonság néha már az önismét­lés határán mozog (Jancsó: Égi bárány, Kovács A.: Stafé­ta), de mindenképpen meg­nyugtató, hiszen a filmművé­szetben talán minden más művészetnél erősebb tényező a forma — amely gyakran tartalmi tényezővé lép elő. Különösen figyelemre méltó a mesterségbeli biztonság az elsőfilmeseknél (elsősorban Böszörményi Géza: Madárkák­éban). Ami pedig a kritiku­sok díját elnyert Szindbádot illeti, igen messzire kellene menyekben munkát vállaló nyugdíj as-pedagógusokra az általános szabályok érvénye­sek, vagyis 12 hónap alatt 840 órát taníthatnak. (Ennek rész­letes szabályozását most dol- 1 gozzák ki.) A munkaerő-gazdálkodási megfontolásból 1200 órás — hathónapos foglalkoztatási ke­retet engedélyeztek az egész­ségügyi, oktatásügyi, egyéb művelődési és kulturális szol­gáltató (közművelődési, nép­művelési, művészeti stb.), to­vábbá a gyermek- és szociá­lis intézményeknél a mun­kás- és kisegítő állománycso­portba tartozó munkakörök­ben elhelyezkedni kívánó nyugdíjasok számára. Ide tartoznak például a hivatalsegédek, a portá­sok, a dajkák, a konyha­személyzet. Ugyanebben a kedvezményben része­sülnek a népgazdaság egész területén a fűtőként alkalmazott nyugdíjasok is. A felsoroltak — a meghatá­rozott munkaórákon belül — teljes nyugdíjukat kapják. Nyugdíjuk folyósításának kor­látozása nélkül alkalmazha­tók viszont egész évben r takarítók, az oktatási, az egészségügyi, a gyermek- és szociális intézményeken be­lül visszanyúlnunk a magyar filmművészet történetében, hogy ehhez a filmhez hasonló tökéletességű tartalmi-formai- képi-színbeli egységet mutató alkotást találjunk. Díjazása megérdemelt, mert ez a film oldotta meg vállalt feladatát a legmaradéktalanabbul, ez su­gározta a legerőteljesebben az alkotók szándékait, s nem­csak az év legszebben fény­képezett filmje volt, hanem egy sajátos írói világ felidé­zésében, annak filmre költésé­ben a legszugg,esztívabb is. Amit 1971 filmjeinek sorá­ból hiányolhatunk, az két do­log. Az egyik: nem találkoz­hattunk igazán sikerült víg­játékkal, olyannal, amely sza­tirikus felhangoktól sem men­tesen ábrázolja mai életün­ket, a magas színvonalú szó­rakoztatás igényével. (Általá­ban elég kevés volt a humor, a derű a filmekben — jóleső kivétel a Madárkák kellemes- gúnyoros hangvétele.) A má­sik: elmaradtak a nagyobb lé­legzetű, történelmünk sors- kérdéseivel foglalkozó alkotá­sok (az egy Égi madár kivéte­lével, de az is erőtlenebb volt, mint Jancsó korábbi hasonló művei). Pedig több filmterv­ről tudunk (egy Zrínyi- és egy Aíűila-filmről például), ame­lyeknek megvalósításáról szó volt az elmúlt évben is. De talán majd az idén ... Takács István DABAS Képzőművész­pedagógusok megyei tárlata Első ízben rendezi meg a megyében működő képzőmű­vész-pedagógusok műveinek kiállítását a Pedagógusok Szakszervezete Pest megyei bizottsága, a Pest megyei Ta­nács vb művelődési osztálya és a dabasi járási hivatal. A kiállítás megnyitására február 20-án, vasárnap kerül sor, a Dabasi Járási Hivatal kiállítótermében. Megnyitót mond Kiss Béláné, a Pedagó­gus Szakszervezet Pest megyei titkára. A művek szakmai méltatására és tárlatvezetésre Tóth Antalt, a Pest megyei múzeumok művészettörténé­szét kérték fék „A nagykátai járás területén 4000 tsz-nyugdíjas és járadékos él.” (Egy felmérésből.) Igen, ez a szám négyezer öreget jelent, de ennél sokkal több embert érint. Érinti ezek­nek az öregeknek a közvetlen családtagjait, érinti távolabbi rokonságukat, s érinti a közösséget, azt a társadalmat, amelyben élnek, s még hozzá nem is könnyen. Sokszor „fel­mérik” őket és folyamatosan nyilvántartják létezésüket he­lyileg is és országosan is. A szocialista állam megteszi ér­tük azt, amit lehet. Választott testületek témái ők, szociálpo­litikai szervek kliensei, pana­szos levelek írói, s fogadóórák ügyfelei. Tehát foglalkozunk velük, azonban értjük, ismer­jük-e őket? Aligha úgy, amint az illő volna. Kötelességsze- rűen törődünk velük, vagy túl­menően a kötelességeken úgy, ahogy az embernek azzal kell törődnie, amivé maga is előbb- utóbb válik? Jó néhány kér­dőjel, amelyen nem árt né­melykor elgondolkodni. Az új világ pionírjai Négyezer nyugdíjas, jára­dékos öreg, egy járásban szo­ciológiai értelemben is, nagy „vizsgálati halmaz”. Végső­soron azonban az ő ügyük nem szociológia, vagy legalábbis nem csak az. Több annál: em­berség. Ök a múlt, amelyen felépült a jelen, a falu jelenje. Tizenöt-húsz év előtt, még ve­Előtérben: a ma Tudunk „filmül“ Hány órát taníthatnak a nyugdíjas pedagógusok? Bál a pusztán Illyés Gyula víg játéka a Tliália Színházban Illyés Gyula bált rende­zett gondolatvilágában, abban a világban, amely mindennél jobban érdekelte egész életé­ben. Tehát a nép, a társada­lom perifériájára szorult em­berek körében játszatja el mu­latságát. Illyés mulatsága azonban csak látszólagos mu­latság, mert amennyire ne­vetünk rajta, annyira sírhat­nánk is. Ez a vígjáték ugyanis nem attól víg, hogy minden­áron nevetést akar fakaszta­ni, hanem attól, hogy víg tük­röt állítod az író evidens tár­sadalmi igazságok torzulásai elé. Ráadásul ezek a torzulá­sok önmagukban is nevetsége­sek. Nem könnyű vígjáték ez tehát. Nem szópetárdák poén­jai csattannak, nem a figurák komikusak önmagukban, ha­nem a játékban ábrázolt vi­szonyok. Az ország távoli vidékéről summáscsapat érkezik a du­nántúli Nebándmajarba, hogy megkeressék a télire való lisz­tet, szalonnát, zsírt. Nem elő­ször járnak itt. A major inté­zője a múlt évről kiszemelt magának egy fiatal summ ás lányt, s csak akkor hajlandó munkát adni a csapatnak, ha megkaphatja. A lány is kivá­lasztott magának egy fiút, akit megszeretett. A csapat főző­asszonya azon töri a fejét, ho­gyan segíthetne a lányon, a bandagazda pedig azon, mit tegyen, üres kézzel mégsem mehetnek haza. Az intéző uno­katestvére éppen gyűjtőúton tartózkodik a pusztán. Rajong a népművészetért, a népi kul­túráért. A banda pártját fog­ja. Maszkabált rendeznek, ahol az intézőt és barátait, s a töb­bi kéjsóvár urat lóvá teszik, győznek, meglesz a télire való. 1936-ban vagyunk. A műiben általánosabb igaz­ságokat is kimond Illyés. Ki­gúnyolja a bornirt hatalmas­kodást, amely a tunya, buta, vidéki, dőzsölő urak személyé­ben kifogyhatatlan témája a víg- és szomorú játékoknak. Felháborodottan nevet azo­kon a viszonyokon, amelyek megengedik, hogy a népet megalázzák és rámutat, hogy a nép teremtő ereje nélkül semmiféle élet, kultúra nem virágozhat. Szinte groteszk, hogy akik mindezt létrehoz­ták, éppen azok nem részesül­hetnek saját munkájuk gyü­mölcséből. Keserűen gondol­kozva nevet ezen az író, s a mának is fricskát ad, hiszen gyakori, hogy orvosok, peda­gógusok ma is idegenkednek várostól távol szolgálni a né­pet. Illyés — sokadszor — mint­egy leszámol e művében a népies urbánus ellentétekkel. Most úgy, hogy kigúnyolja azokat a „népieseket”, akik csak népieskednek. Akik el­fogult alázattal viseltetnek olyasmi iránt, ami pedig csak-j5 a parasztromantika és pa- rasztgiccs múzeumába való. Az intéző unokatestvérét, aki mohón gyűjti a népművészet emberi és tárgyi megnyilat­kozásait, megfricskázza: nem­csak a népi emlékeket kell ereklyeként őrizni, hanem a népet kell felemelni, s nem­csak művészete által. Bár a népet szerető fiatalember a summások oldalára áll, mégis érezhető alakjában a népies- kedő moralizálás, amit Illyés megvet és a darabban kigú­nyol. A Déryné Színház 1965-ben Bolhabál címen már több he­lyen játszotta ezt a művet. Az eredeti cím fontos dramatur­giai fogásra, valamint rend­kívül ironikus ítéletre is utal: végül is bolhákat szár­nak az urak nyakába, mert bolha van bőven, csíp is, kel­lemetlen is. A vígjátéki szi- tuác'ónak rendkívül megfelel ez a „bolhaharcmód”, amely azonban azt is jelenti, hogy ne lövöldözzünk ágyúval, amikor netán megteszi — a bolha is. A rendező Kazimir Ká­roly munkája meglepetés. Rendkívül mozgalmas, élve­zetes, frappáns előadást te­remtett. A legnagyobb érde­me, hogy dokumentumstílus- ban hozta színre a darabot, hasonlóan a Bartókiána el­képzeléséhez. Ezzel elérte, hogy hiteles, szinte valódi­nak tűnő dokumentumok fun­damentumára helyezte az elő­adást. Mit jelent mindez? Azt, hogy kitűnő miliőt teremtett népdalok elénekel te tés é vei, néptáncok el tán col tatásával, felhasználva dr. Nyúl István népi hangszeres művész- együttesének és Rábai Miklós koreográfiájának a népművé­szet legjobb hagyományait folytató elképzeléseit. A sze­replők, a statisztéria mozga­tásával nemcsak a színpadot, hanem az egész színházat be­töltötte az álarcosbál hangu­latával, a jókedv sugárzásá­val, a dévaj indulatok felszí­tásával. Természetes mozgást és a köznapi élőbeszédhez közelálló deklamációt kívánt a színészektől. Mindez erősí­tette a dokim entációra való törekvést. Serencsés segítő­társra talált i díszlet- és a jelmeztervező Makai Péter személyében, ki híven alkal­mazkodott a „özponti” nép­viselethez. A színészek ^ András a nepmi£szefe£ p_ velő fiatalember szerepében kitűnő alakítás nyújtott. Halk, visszafogott, értelmisé­gi „tudóstípus” vo-Nagy At­tila, mint bandagal robusz­tus és becsületes, ’^r €fíy. kőszikla. Horváth rínék a főzőasszony szerepéTem j,g kellett játszania, cs; élnie Mécs Károly a fia intéző szerepében megfelelő« ^ta­lálta a hangot, bár já^^t volna szélesebb skálák z ^ társait bemutató Szab%u^a Kautzky József és György’ ló remekbe formált ka>__ alakítást nyújtottak, kií^ megírt szerepeikben. Andrea legiesen finom, tergályos Cecília gyéréig bájos lányfigurát keltig életre. Harsányi Gábor fii lemre méltó tehetségét új. színnel bővítette, kitűm mulattatott. Illyés Gyula nyelvét élv zettel tolmácsolták a színt szék. Ez a nyelv utolérhetet lenül gazdag árnyalatokban vígjátékot írva -'Itala annyi­fajta humorforrást nyújt, amennyit az író csak akar. Berkovits György Mai magyar művészet A Képzőművészeti Alap Ki­adó Vállalat 1971-ben kezdte meg a „Mai magyar művé­szet” című monográfia-soroza­tának megjelentetését. A ki­adványok célja: a magyar kortárs-képzőművászet pro­pagálása, népszerűsítése. Tó­vári Tóth István Munkácsy- díjas győri festőművész lesz az első, aki a magyar vidé­ket képviseli a sorozatban. A művész munkásságát Hamar Imre újságíró elemzi majd a kötetben, amelyben tizenhat színes és négy fekete-fehér reprodukció illusztrálja Tóvá­ri művészetét. BORONGÓS ALKONYAT írta: Antal fia Jenő\ a nagykátai járási pártbizottság első titkára lük vitáztunk a közösről, az új életről, a jövőről. Az évek, mint a költő mondja: elszáll­tak, mint a percek. S akik meg­maradtak, ma is itt élnek kö­zöttünk, fogyó perceiket szám­lálva, az emlékekből élve. Azt írtam nehezen élnek, s ez igaz, de könnyebben, mint apáik és nagyapáik éltek, akik elöregedve, megrokkanva az istállók dikóit nyomták, a kö­nyörületes menyecske híg krumplilevesét majszolgatva. Betöltve a paraszti sors múlt­béli kegyetlen törvényét: aki nem bírja tovább erővel, az fe­lesleges. A világ azóta nagyot fordult, s ez az új világ ott zúg felet­tük, a sercegő telepes rádió­ból, a gyenge szemmel böngé­szett újságokból, a szemet ron­tó tv-készülékekből. Ennek az új világnak pionírjai voltak ők. Hivatalosan ezt tudjuk és valljuk. Számtalan gondunk­ból és kötelezettségünkből ad­juk azt, amit adhatunk, s el vagyunk rá szánva, hogy még többet is adjunk. Nyugdíjtör­vényeink bekapcsolták őket a létbiztonság áramkörébe. Nem is erről van szó. Hanem arról, hogy a környezet, a szűkebb társadalom, a volt munkahely és a jelenlegi lakóhely, mit ad ehhez még emberségben az anyagiak mellé. Mert az ő ügyük nemcsak kormányzati ügy, hanem a szövetkezeteik ügye, a fiák, a lányok, az uno­kák ügye is. Legalább olyan mértékben, mint a kormányza­té. Megérteni gondjaikat Jó néhányszor hallgattam és figyeltem ezeket az öreg pa­rasztembereket, asszonyokat. Hallgattam apró — de nekik az egyetlen és legnagyobb — gondjaikat. A ki nem adott, vagy a határ legrosszabb tag­jában kiadott illetményföldek­ről, a még mindig haza nem vitt tüzelőről, az ideges és tü­relmetlen vezetőkről, a szét­szóródott gyerekekről, a város­ba szakadt közömbös és rideg fiákról és lányokról („Persze, azért mind jó gyerekek ők, de hát nekik is megvan a ma­guk gondja"), a nem fizetett szülőtartás díjáról. Erről az el­szomorító jogi fogalomról. Fi­gyeltem őket, s láttam, hogy ha nem Is éheznek, ha nem is fáznak, ha rendesen is öltö­zöttek, szemükből kitekint a szorongás. Emberi jóságra, megértésre vágynak. Talán nem is a jelen köznapi kis gondjai fájnak nekik, haném a magányosság, az elfelejtett- ség félelme vert tanyát szí­vükben. Talán azt érzik, hogy az élet peremére kerültek. Ha jó szót és megértést kaptak tőlem, vagy másoktól, még ha ügyüket nem is lehetett min­dig elintézni, milyen hálásak voltak, s megnyugodva men­tek el. Hiszen meghallgatta őket valaki, vagy valakik, s talán meg is értették gondjai­kat. Nem kipipálható Nálunk is, de gondolom, má­sutt is, ezeknek az öreg pa­rasztembereknek a gondjai vissza-visszatérnek. Amit eny­hítésére tudunk tenni, nem túl sok ugyan, de nem is éppen kevés. Abban mindannyian megegyezünk, hogy több, jóval több kellene. Nem sok az a nyugdíj, s nagyon kevés a 300 forintos járadék, annak az egy embernek. Persze mindez sú­lyos milliárdokat jelent. De jelenthetne ez még, még sú­lyosabbakat is, szeretetet, em­berséget, megértést, amit nem

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents