Pest Megyi Hírlap, 1972. január (16. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-27 / 22. szám
6 nrr HECrBt ß 1972. JANUAR 27., CSÜTÖRTÖK Pártfegyelmi Szolgáltatóház Túrán Automata hőszabályozós hajszárító burák üzemelnek a korszerűen berendezett fodra szatban. Foto: Gárdos N. József Pest megyei lakos, a főváros egyik nagyvállalatának dolgozója, pártfegyelmit kapott. — Megbotlik az ember. Nem kell dobraverni — javasolta csoportvezetője, amikor érdeklődtem. — A Józsi bácsit keresi? Ott, az a piros svájcisapkás — mutat a gépterem közepére egy ipari tanuló, s hozzáteszi: — Napok óta szótlan, ideges. Valami verekedésbe keveredett N. község állomásán a talponállóban. Évek óta fülsiketítő kompresszorzajban tölti nappalainak felét. Zömök, erős testalkatú ember N. József. Megbecsült szakmunkás — mondták róla az üzemben. Reggel hattól este hatig mozog, rohan, felügyel. Hajnalban indul a vonathoz Pest megye egyik kisközségi állomásán. Tizenegy éve párttag, három éve bizalmi. Negyvenéves. — Miért verekedett az állomáson? — Maga is tudja már? Hát... néha részeg is az ember. Nemcsak én ütöttem, engem is. Meg aztán velem volt a titkárhelyettes, ő is ütött. Neki is jött papír. Fránya fickók hőbörögtek a restiben, öt korsót ittam, a haver, mármint a titkárhelyettes elvtárs, boros, ivott vagy három fröccsöt. Nem sok az. Leszalad a gégén, aztán az ember hazamegy, dől az ágyba, mert hajnalban csörög a vekker. Szóval, hőbörögtek a fiúk, odavertünk. — Most kijött a papír. Ki lesz az új bizalmi? Vállat von. Körbenéz, lesi munkatársai arcát. Bátorságot kér tőlük. — Miért ittak? — Miért, miért! Csak! A nagygóré hullára issza magát kéthetenként. Nézné meg a gyárat Sándor, István, János vagy éppen László napján. Okosok maguk, mindenki okosnak teszi magát. Mindenki ihat, fegyelmi nélkül. Meg verekszenek is. Mégsem megy a papír mindenkinek. — A taggyűlésen felszólították, mondja el, hogyan történt. Miért nem mondta el ugyanezt? — Huszonkét éve dolgozom a gyárban. Ismerek mindenkit, azok is ismernek, akik fogalmazták a fegyelmit. Voltunk már részegek együtt is. Bemártsam mindet? Papír — papír. Tudomásul vettem. Kocsmai verekedő partnere, a szervezőtitkár, betegállományban van. Kis kertes ház a város végén. A felesége fogad a kapunál. — Beteg a férjem. Ellenőrizni jött? Tessék, erre. — Nem ellenőrzőm. Csak beszélni szeretnék vele. — Arra nekem nincs időm. Meg hát ő is fekszik. Majd ha meggyógyul, keresse az üzemben. A feleségét főzés közben zavarhattam meg, hagymaszagú kezét idegesen törli a kötényébe. A kapunál visszanézek. A verandán férfifej. — Jöjjön csak! Nem alszom, nem zavar. Ismét csikorog a rozsdás kilincs, kutya rohan elébem. — Nem harap, ne féljen. Lapos terméskővel borított járdán lépkedünk, a ház másik felében kis szoba. Papírszag, cigarettafüst. Karó-szikár ember a vendéglátóm, bal kezén kötés. Villanyt kapcsol, poharat tölt. Nem iszom. — Jó ez a lé. Saját. Merthogy boros vagyok, nem jó a sör a szívnek. Naponta egy pohár bor, egészség. A táguló fényben könyvespolc-rácsok, a sarokban öntöttvas kályha, a szoba közepén íróasztalnak használt kecskelábas tákolmány. — Nem ismerem magát. Beszélgessünk — mondja. Feláll az asztal mellől, s a könyvespolcon szanaszét heverő könyvek között keres valamit. A fényben még magasabb, még soványabb. Kék melegítőjén pihék. Megfordul. — Itt van. Olvassa. Fegyelmi határozat. Az első. Huszonöt éve párttag, szinte egyidőben érkezett a boríték és az emléklap. — Verekedtem. Most már tudja? — Tudtam eddig is. — Kérdez? — Nem. Mondjon valamit a huszonöt évről. — Taknyos gyerekként rohammunkát csináltam. Olvastam Leninről, Engelsről. Kértem a fölvételt. Negyvenhatban fölvettek. Olvastam, szemináriumokra jártam. Semmim sem volt. Azóta van. Időm is, erőm is, türelmem is. A kocsmában nem volt. Késeitek. Nyolc centis seb a tenyeremen ... Esztergályos vagyok, jól keresek. Ennyi az egész. — Mit határozott a taggyűlés? — Nem volt szavazóképes, de határozott. Első és utolsó eset. Legközelebb már szigorúbb. — Honnan tudták meg az üzemben a kocsmai verekedés hírét? — Sokan voltak ott olyanok, akik a gyárban dolgoztak. Párttagok is. Valaki feljelentett. — A „nagygóré” párttag? — Az. — Igaz, hogy egyes névnapokon sokan isznak a gyárban? — Igaz. — Maga is iszik olyankor? Mosolyog. — Hát, ha már szaglászik az elvtárs, kapjon szimatot. N. Jóskát hamarabb ismertem tán, mint az anyámat. Fegyelmit kapott. Bizalmi volt. Az első bizalmi, akit szerettünk. Nem tolakodott a tagdíjért, de mindenről tájékoztatott bennünket. — Helyesnek tartja a fegyelmi határozatot? — Nem voltam ott, amikor a többiek határoztak. Temetésen voltam. — Ki volt ott a műhelyből? — A művezető is, K. Sándor elvtárs. A művezető mosolyog. Kihívóan. No, gyere csak, majd én kioktatlak. — Maga egyszer úgy berúgott a gyárban, hogy képtelen volt hazamenni. Itt aludt, ebben az irodában. A műhelyben beszélik. Igaz ez? — Maga nem nyomozó, csak kérdezhet és nem követelhet semmiféle választ. De, ha tudni akarja, elárulom: hárman aludtunk itt akkor. Mire kíváncsi még? — Semmire. Feláll, nyitja az ajtót. — írja meg, De ha kiírja a nevem is, beperlem. A gyárkapunál furcsán kacsint a portásnak egy overal- los munkás. Hóna alatt üveget szorít olajos ruhájához. A portás elfordul. Az üveges siet munkahelyére, befelé. Besze Imre A keszthelyi Balatoni Múzeum munkatársai befejezték azoknak a leleteknek a feldolgozását, amelyeket a Balaton nyugati partvidékének tőzegrétegeiben találtak. Itt bukkantak rá a tőze- ges terület fölött egykor átvezető utak maradványaira. A leletek tanúsága és egyéb dokumentumok szerint a lápvidéken a 630-as években kezdték meg az utak építését. Ezen a területen két főforgalmi út vezet át. Keszthely keletkezése és várossá fejlődése is ezzel függ össze. A feltárt régi utak — a korábbi leletekkel és adatokkal együtt — újra megerősítik azt a feltevést, amely szerint Keszthely egyike a legrégibb magyar városoknak. A régi utak feltárásával és vizsgálataival hidrológiai szempontból is érdekes megállapításokra jutottak. A tőzegterületen és a lápon át vezető utak cölöpmaradványaiból arra lehet következtetni, hogy az elmúlt évszázadokban nem sokat változott a Balaton vízszintje. Kivétel a török megszállás időszaka, amikor megrongálták a Sió Rekonstrukció a tarkánszövő gyárban Az ötéves tervben rendelkezésre álló 365 millió forintból az idén 162 millió forint felhasználását tervezi a Hazai Pamutszövőgyár. Kezdetét veszi a kikészítő rekonstrukciója és befejeződik az új fehérítőüzem építése. zsilipjét, és az átlagosnál jóval magasabb volt a tó vizének szintje. A cölöpökön a Balaton otthagyta „kézjegyeit”, és azt is regisztrálta, hogy a török dúlás után ismét helyre állt a Balatonon az egyensúlyi állapot. Az érdekes adatokat figyelembe veszik a Balaton víz- gazdálkodásánál és szabályozásánál Fejlett gyerek (Hídvégi János rajza) 1971 utolsó negyedévében adták át Túrán az Aszódi Vegyesipari Ktsz új szolgáltató- házát — amelyben férfi- és női fodrászat, kozmetika és cipőjavító műhely nyílt. A kombinát további bővítését is tervezik, és akkor a háztartási kisgépeket sem kell majd Készülnek a Dinnyésen a halászati termelőszövetkezet ivadéknevelő tógazdaságában a tavaszi halkeltetési munkák első fázisaként megkezdték a süllőfészkek készítését. Hajlékony, könnyű fűzfavesszőből kétezer „nászágyat” fonnak a gazdaság dolgozói. Ezeket barackfa- virágzáskor, amikor a néphit szerint a süllő ívik, kihelyezik majd a sekélyvízű halastavakAszódra vinni javítani, itt helyben gyógyulást nyernek majd a masinák. Megjegyzendő, hogy a kozmetikai szalon rendkívül népszerű lett a túrái lányok és asszonyok körében. Havonta 150—200-an keresik fel rendszeresen. ba, s a süllőanyák ezekbe rakják majd ikráikat. Az ikrákkal teli süllőfészkeket ezután begyűjtik, langyos vízpermet alatt érlelik, s a „kikelt”, áttetsző testű halbébiket különleges ivadéknevelőkben nevelik majd. Az idén — ha sikerrel jár a szaporítás — mintegy negyvenmillió süllőivadék hagyja el a tógazdaságot. T ulajdonképpen én sohasem ásítottam. Gyerekkoromban lefeküdtem, fejemre tettem a kispárnát, s már aludtam is. Szüléimét aggodalom töltötte el, hiszen minden normális gyermek, felnőtt és agg képes az ásításra. Hosszú éveken át úgy várták az ásításomat, mint az első szót, amit hajdanában kigügyögtem, s az idézetek szerint így hangzott: mömömö. Az első ásításom azonban váratott magára. Sőt, egy esemény jelezte, hogy nem is lesz olyan könnyű a megváltozás. Az egyik napról a másikra száj- zárat kaptam, ami olyan érzés, mintha az ember állkapcsát rákötözték volna a felső fogaira. Ha a szájzár méreteire kíváncsiak, elmondhatom, hogy egy vékony virslit sem tudtam a számba passzírozni. Igaz, miután néhány fogamat kihúzták, megmozdult az állkapcsom, de apám, aki különösen aggódott egyéniségem miatt, megjegyezte: „Ebből sem lesz ásítás” — és elkeseredett. A pubertáskor hajnalán elvittek egy pszichológushoz. A kopasz férfi egy láda kartont adott át nekem, s mélyen a szemembe nézve megkért, hogy két kisebb ládába rakosgassam az igaz és a téves megállapításokat. „Egy az igaz Isten. Gyakran nyomást érzek a fejemben. Sötétben mindig félek. Szeretem a fiúkat.” Rakosgattam én a cédulákat, de még közben sem ásítottam. A kopasz férfi végül közölte, hogy hormonális kezelésre nincs szükségem, izgatni nem érdemes, nyugtatni fölösleges, egyek sok zöldséget, ne aludjak túl sokat, de túl keveset se. „Lesz még belőled ásítás” — veregette meg a váll am. Amikor a mélygondolkodás időszakába léptem, kiderítettem, hogy én a lelkesedés miatt nem ásítok. Lelkesít engem az égadta világon minden, a szavakat átforrósítom, a mondatokban értelmet találok, nemes egyszerűséggel fogadom el a szépet és az ocsmányt, meglelem minden ocsmányság magyaÁSÍTOK rázatát — s közben nincs időm egy jót ásítani. Hat éven át ásítás nélkül fedeztem fel az életet. Aztán, vagy fél évvel ezelőtt különös esemény történt, egy este értelmiségi társaságban megkérdezték tőlem: „Jól harcolunk mi a bürokrácia ellen?” Megmozdult a szám, s egy óriásit ásítottam. Az első pillanatban féktelen öröm fogott el, de ez azonmód lelohadt; mivel éreztem, hogy képtelen vagyok a számat összezárni. Olyan volt ez, mintha az alsó állkapcsomat a mellemhez szögezték volna. Ültem ott tá- tott szájjal, s egy nagy darab májashurka is elfért volna a fogaim között. Gyógyításomat az értelmiségi társaság kezdte meg. Először nedves papír- pelenkával törölgették az arcom, aztán egy biológiatanár kezdte rángatni az állam, de én ennek nem örültem, mivel tudtam, hogy a mikrobiológia a szakterülete. Egy vegyészmérnök — aki minden társaságban statikus volt — elmagyarázta nekem, hogy a szám most olyan, mint egy rosszul kiszámított, túlfeszített híd, csak aggodalommal hajtana rá kocsijával. Ásítva még röhögni sem lehet, bár ingerem sem volt rá. A szerződés nélküli színész saját drámáját kezdte olvasni, bízva, hogy ez elfojtja ásításomat. Reménye alaptalan volt, de mintha a második felvonás táján elfelejtette volna, hogy én ásítok, tátott szájú hallgatásom még elemen- tárisabb ambíciókra sarkallta. Gyógyításomat az értelmiségi társaság nem fejezte be. Otthon szüleim nagyon megijedtek, gyorsan újra elvittek a kopasz férfihez, de ő tiltakozva kijelentette, hogy nem csontkovács. A többi orvossal sem jártunk jobban, még az volt a legértelmesebb, aki megmagyarázta, hogy az orvostudomány mai állása szerint nincs ásítológia. Anyám hát berendezkedett alultáplálásomra, mert rövid idő alatt rá kellett döbbennünk, hogy ásítva nem lehet nyelni. Szüleim utánanéztek, hogy mi okozta első és végérvényes ásításomat, miután megtudták az ominózus kérdést, apám fejcsóválva mondta: „Mindig csak a szélsőség” — és elkeseredett. Hónapokon át örök ásításban éltem, s állkapcsom bénultsága az agyamra is átterjedt. Nem nagyon mozdultam el otthonról egyszer azért, mert nem volt kivel. Menyasszonyom elhagyott, de tisztességgel szólva róla, el is magyarázta, miért: „Állandóan ásító emberrel nem lehet csókolózni, s hiába tudom, hogy korábban értelmes voltál, de így tátott szájjal kimondottan bárgyúnak nézel ki.” Még csak ellent sem tudtam mondani, mivel köztudott, hogy ásítva nem lehet beszélni. Nem nagyon mozdultam el otthonról, másodszor azért, mert az utcán állandóan ingereltek. Az egyik alkalommal a villamoson egy kamasz papírgala- csint dobott állandóan tátott számba, s ezért öt megállóval hamarabb kellett leszállnom. Később egy rendőr igazoltatott, s mivel a személyi igazolványomban nem ásító kép volt, bevitt a rendőrségre. Szüleim csak hosszas ma- gyarázgatás után érttették meg a hatósággal, hogy állandó ásításom nem politikai destrukció. Már fél éve élek örök ásításban. Állkapcsom bénultsága nem befolyásolja az agyamat. Rá kellett döbbennem, hogy az ásítás a gazdag gondolatok tárháza, sok mindent kellene kimondanom, kár, hogy az ásítás ténye jelenleg erre alkalmatlanná tesz. Arra jöttem rá, hogy most az a legfontosabb: ne bántsam, ne bosszantsam, ne ingereljem ásításommal az embereket. Ezért egy táblát készítettem, s nagy betűkkel rápingáltam: „Vigyázat, ez az ember harap!”. Tamás Ervin Régi cölöpökön a Balaton „kézjegyei" Keszthely a legrégibb városok sorában süllőfészkek Január 17-től 30-ig „FEHÉR HETEK” A PEST MEGYEI RUHÁZATI KISKERESKEDELMI VÁLLALAT SZAKÜZLETEIBEN Kész ágyneműgarniiúrák, agynemű- és lepedővásznak nagy választékban.
